A Jobbik első egyéni választókerületi győzelme mellett számos tanulsággal szolgált a tapolcai időközi választás, különösen, ha párhuzamba állítjuk a februári veszprémi választáson tapasztaltakkal. Két ellenzéki győzelem, magas részvétel, stabil harmadik helyezettek, kistelepüléseket elveszítő Fidesz – REINER Roland elemzése.

Mozgósítás szerepe

A tapolcai választások egyértelmű győztese a Jobbik, vesztese pedig a Fidesz – még akkor is, ha a kormányzópárt jelöltje szoros versenyben második helyezett lett. Az időközi választás kulcsa jellemzően a mozgósítás: ennek köszönhetően nyerte ezeket a választásokat 2000 és 2014 között folyamatosan a Fidesz. Az látszik azonban, hogy mozgósításban az ellenzéki pártok jelöltjei előbb Veszprémben majd Tapolcán is jobbak voltak. Az a tény, hogy Orbán Viktor személyes jelenléte sem segítette győzelemhez Fenyvesi Zoltánt, alapvetően rombolja azt a képet, hogy a miniszterelnök személyes jelenléte el tud döntetni egy választást. Igaz, joggal feltételezhetjük, hogy Orbán kampányolása nélkül a Fidesz jelöltje még ennél is gyengébben szerepelt volna, de az a tény, hogy vele sem sikerült győzni, tovább erodálja az Orbán vezetői képességébe vetett hitet. Az ajkai, tapolcai és a szavazókör többi településének adatait elemezve látható, hogy a Jobbik mindhárom színtéren jobban el tudta vinni szavazóit, mint a Fidesz – sőt, ebben mind Ajkán, mind a kistelepüléseken az MSZP-DK is jobban teljesített. Ahogy a táblázatból is jól látszik, miközben a Jobbik kismértékben több szavazatot kapott (2 százalék), addig a Fidesz jelöltje a 2014-es voksoknak alig több mint felét szerezte meg vasárnap – a baloldal esetén ennél magasabb, 66 százalékos arányt látunk. A Jobbik nem csak Tapolcán, de kistelepülési szinten is több szavazatot szerzett, mint közel egy évvel ezelőtt.

1. táblázat: A Tapolcai EVK jelöltjeire leadott szavazatok, a 2014-es országgyűlési és a 2015-ös időközi választáson. Az arányszám azt mutatja, hogy a 2014-es választáson megszerzett szavazatokhoz képest az időközi választáson hogyan szerepelt a jelölt.

Egyértelmű kihívó és táborok közötti átjárás

Bár sokan azt várták, hogy az egyértelmű kihívó – legyen az a baloldali vagy jobboldali ellenzék jelöltje – képes lehet arra, hogy valamelyest egyesítse a két, nagyon is különböző tábort, alapvetően nem ez történt. Rig Lajos győzelme mellett a baloldali jelölt egyáltalán nem tűnt el, lényegében megismételte a 2014-es áprilisi eredményét. Hasonlót tapasztaltunk ugyanakkor Veszprémben is: Kész Zoltán sikere mellett a Jobbik indulója begyűjtötte azt a közel 15 százalékot, amit a párt a tavalyi országgyűlési választásokon ebben a körzetben elért.

Bár a szavazóköri adatokból csak óvatosan vonhatunk le következtetéseket, mégis úgy látszik, hogy a baloldal és a Jobbik szavazói között legfeljebb Tapolcán lehetett átjárás: Rig Lajos helyi beágyazottsága itt hozhatott baloldali voksokat. Ajkán és a választókerület többi részén viszont Pad Ferenc megszerezte azokat a voksokat, amikre a tavalyi választás alapján számíthatott. Úgy tűnik, hogy az esélyes(ebb) jelölt szerepe sokkal inkább a kiábrándult Fidesz-szavazók vagy a bizonytalanok esetén számít: Veszprémben Kész Zoltán, Tapolcán Rig Lajos tudta ezeket a voksokat begyűjteni.

1. ábra: A tapolcai időközi választás eredménye, települési bontás

Kistelepülési Fidesz-szavazók

A két Veszprém megyei választás más-más településszerkezetű körzet volt, mégis világosan látszik, hogy a Fidesz a kistelepülések között elvesztette dominanciáját. Mind a veszprémi, mind a tapolcai körzetben ezen a szinten szerepelt a legjobban a Fideszes jelölt áprilisban, most azonban mindkét időközi választáson csak döntetlenre futotta. Az arányok itt igen beszédesek: Veszprém esetén Navracsics Tibor a kistelepülési szavazatok 52 százalékát szerezte meg, Némedi Lajosnak ugyanakkor már csak 36 százalék jutott. Tapolca esetén Lasztovicza Jenő 49 százalékából Fenyvesinek csupán 39 százalék maradt. Míg 2014 tavaszán a Fidesz minden településen jobban szerepelt, mint a Jobbik, addig a vasárnapi időközi választáson 59-ből 31 helyen Rig Lajos kapott több szavazatot. Veszprém esetén kevesebb településről, de hasonló eredményről van szó: Navracsics Tibor még egy kivétellel minden településen győzött, addig Kész Zoltán februárban elvitte a kistelepülések közel felét. Mindez leginkább arról tanúskodik, hogy a kisebb települések esetén különösen nagy az elégedetlenség és egy helyben ismert, elfogadott jelölt képes megfelelő támogatottságot szerezni még ezen a szinten is, ami hagyományosan a Fidesz legerősebb pályája. Az a tény, hogy Kész Zoltán is döntetlenre tudta hozni a kistelepülési szavazatokat arra utal, hogy az elégedetlenség esetén nem számít, hogy a jelölt jobb- vagy baloldali, az alkalmas jelölt párthovatartozásától függetlenül meg tudja győzni a kistelepülési szavazókat.

2. ábra: Egyéni jelöltek eredményei a veszprémi, ill. tapolcai választókörzet kistelepülésein, 2014-es országgyűlési és 2015-ös időközi választási eredmények

Működik a pártok versenye

A februári veszprémi választás tétje egyértelmű volt: ha itt győz az ellenzék, a Fidesz-KDNP parlamenti kétharmada megszűnik. Ennek megfelelően ez az időközi kifejezetten magas, közel 45 százalékos részvétel mellett zajlott, ami messze meghaladta az időközi választásokon megszokott arányt. Ilyen, a politikai működést alapvetően meghatározó tétje ugyanakkor nem volt a tapolcai választásnak: azt a pártok teremtették meg. A tapolcai részvétel végül szintén várakozásokon felül magas lett: 42 százalék, ami tehát alig alacsonyabb, mint a veszprémi, kétharmadról döntő választásé volt. Mindez azt jelenti, hogy a választók jelentős része elment azért, hogy a Fidesz-KDNP, a Jobbik, az MSZP-DK vagy valamelyik más párt jelöltjére szavazzon. Miközben tehát erősödik a pártellenes közbeszéd, látszólag nő a politikától távolságot tartók aránya, a civil ellenzéki mozgalmak elutasítják a pártpolitizálást, aközben mégis azt látjuk, hogy egy csakis pártpolitikai tétet megjelenítő időközi választáson a megszokottnál jóval több választó vesz részt.

Az EU és az USA vezetői kulcsfontosságúnak tartják a TTIP-et, és a megállapodás részleteiről egyre többet tudhat az európai és amerikai közvélemény is, mégis sok a bizonytalanság körülötte. Az egyezményt várhatóan 2016. első felében írják alá a felek, azonban az összetett, és az alkupozíciók védelme érdekében nem teljesen nyilvános tárgyalássorozat miatti információhiány kétségeket ébreszthet még a támogatókban is. Az ellenzők számára pedig – a társadalom bizalmatlanságára és félelmére alapozva - kiváló lehetőséget teremt saját politikai pozíciójuk megerősítésére. A TTIP-re viszont mind az EU-nak, mind az USA-nak szüksége van, még akkor is, ha az alkudozás során az eredeti koncepciótól egyre távolabb kerülő megállapodás várható gazdasági előnyeinek mértékéről már lassan senki nem mer biztosat mondani. CSABA Réka írása.

Kapcsolódó írások:

• A leggyakoribb kérdések és válaszok a TTIP kapcsán az Európai Bizottság oldalán
• Az USA hivatalos információi a TTIP-ről
• TOP 10 tévhit és cáfolatuk a TTIP-vel kapcsolatban
• A magyar pártok véleménye a TTIP-ről

A Transatlantic Trade and Investment Partnership (TTIP), vagyis az Európai Unió és az Amerikai Egyesült Államok közötti kereskedelmi és befektetési egyezmény a várható hatások alapján a közeljövő egyik legnagyobb horderejű gazdasági megállapodása lesz a világon. Célja, hogy pontosan szabályozott, de összességében nagyobb szabadságot biztosító keretek közé terelje a már így is a világ legnagyobb volumenű gazdasági kapcsolatát a két térség között és ösztönözze a közöttük történő kereskedelmet és befektetéseket. Az Európai Parlament legnagyobb frakciói, a konzervatívok, a liberálisok és a szocialisták is elkötelezettek az egyezmény mellett, és – bizonyos feltételekkel – támogatják annak minél hamarabbi megkötését. A várható gazdasági előnyök mellett az EU globális szerepének növekedését emelik ki a pozitív hatások közül. A kisebb, eurokszeptikus pártokat tömörítő, illetve a két zöld-baloldali frakciók főként a nemzetállami szuverenitást, a szociális jogokat, és a környezetvédelmet féltik, a közszolgáltatások privatizálásától és rossz minőségű áruk beáramlásától tartanak, illetve meggyőződésük, hogy mindez az amerikai nagyvállalatok újabb antidemokratikus, profitmaximalizálási húzásainak egyike. (Az egyezményt természetesen az államok vezetőiből álló Európai Tanácsnak, valamint a tagállamok parlamentjeinek egyenként is ratifikálnia kell az életbe lépéshez.)

A magabiztos európai parlamenti támogatást és többséget maga mögött tudó egyezményt annál több kritika éri a nemzeti politikai pártok részéről. Ezek nagy része a szabadkereskedelmet és globalizációt elítélő, protekcionista, nacionalista pártok részéről érkeznek, és politikailag érthetők is. A gazdasági válság társadalmi következményei a legtöbb európai országban érezhetők, és komoly feszültséget, egyszersmind potenciált jelentenek a globalizáció- és rendszerkritikus pártok számára. Akiknek így a szabadkereskedelmi és befektetési megállapodás kritizálása vagy elutasítása nagyszerű lehetőség a globális kapitalista rendszer hibáztatására, valamint a növekvő USA-ellenes érzések kihasználására.

Az USA hivatalos képviselői - tanulva a korábbi, vagy épp tárgyalás alatt lévő hasonló megállapodások tanulságaiból - tartózkodnak a TTIP várható hatásaival kapcsolatos minden ígéretektől, amelyekért nem, vagy másként teljesülésük esetén komoly politikai árat fizethet a kormány. Ehelyett a két kontinens közötti történelmi gazdasági és biztonsági szövetséget, valamint a közös geopolitikai vezető szerep fontosságát hangsúlyozzák. Az EU pedig - Cecilia Malmström kereskedelmi biztossal az élen - egyrészt egyre átláthatóbbá teszi a folyamatot (amelynek demokratikusságával kapcsolatban komoly hiányosságokat ismert el maga is), másrészt igyekszik megcáfolni a közkeletű félreértéseket, félelmeket.

Ebben az írásban nincs módom sorra venni az ellenérveket, ráadásul főként olyan (gazdaság)politikai természetű vitákról van szó, amelyben a gazdaság működéséről, és annak a társadalomra gyakorolt hatásáról alapvetően eltérő véleményekkel rendelkező szereplők vesznek részt. Ezekben köztudott, hogy számokkal és hatástanulmányokkal ritkán lehet meggyőzni a másik felet. Ilyen többek között a támogatók szilárd hite a szabadkereskedelem és egységes piac gazdaság- és növekedés-ösztönző hatásában, és az ezt alapjaiban megkérdőjelezők félelme a növekvő szociális igazságtalanságoktól, a multinacionális vállalatok egyre nagyobb befolyásától, illetve a káros környezeti hatásoktól.

Amit hangsúlyozni szeretnék, az egyrészt az, hogy a TTIP nem egy merőben új helyzetet hoz létre, hanem egy meglévőt igyekszik hatékonyabbá tenni. A globalizáció folyamata a jelen körülmények között nem fordítható vissza, és a két kontinens – hasonló méretéből és világgazdasági súlyából adódóan - akkor is kölcsönösen függ egymástól, gazdaságilag, politikailag és biztonsági szempontból is, ha nem próbáljuk összehangolni ezeket a folyamatokat. Emellett természetesen szabályozások most is vannak, de vannak olyan adminisztratív és vámterhek is, amelyek akadályokat állítanak a gazdasági fejlődés, és főként a mikro-, kis- és középvállalatok útjába, a TTIP életbe lépésével azonban jelentősen csökkenhetnek. Mert ne legyenek kétségeink: a multinacionális nagyvállalatoknak most is rendelkezésére áll mindaz a jogi, pénzügyi és adminisztratív lehetőség, amelyek segítségével a másik kontinens szabályozásának is képesek megfeleltetni magukat, ha be kívánnak lépni annak piacára. Nem azért van szükség tehát a TTIP-re, mert a nagyok nem bírják a szigorú szabályozást. Pont a kicsik szenvednek leginkább a jelenlegi helyzettől: családi vállalkozások, akik Európából jobb minőségű nyersanyagokat szerezhetnének be, kezdő divattervezők, akik a másik kontinensen is szeretnék értékesíteni a ruháikat, vagy startupok, akik az indulásukhoz és fejlődésükhöz szükséges befektetést az USÁ-ból várnák és várhatnák, de jelenleg számukra leküzdhetetlen adminisztratív akadályokba ütköznek.

Fotó: Európai Bizottság

A TTIP-től sokan még egy, gyakorlati szempontból fontos hatást várnak: nagy mértékben segítheti, hogy az EU-n belül egyelőre csak korlátozottan működő egységes szabad piac megvalósuljon, kivételek és korlátozások nélkül. Ennek eredményeként valószínűleg kevésbé versenyképes vállalkozási formák, cégek mehetnek tönkre, de a termelés, kereskedelem és szolgáltatások minél nagyobb hatékonysága és magasabb színvonala a nemzetgazdaságok érdeke is. A TTIP (és általában a szabad kereskedelem) akkor hoz rossz helyzetbe bárkit, ha az alacsony minőségű vagy indokolatlanul drága terméket állít elő, vagy azzal kereskedik: ez ugyanúgy sújthat bárkit Texasban és Kecskeméten is. És a helyüket a piacon valóban jobban teljesítő vállalkozások vehetik át.

A TTIP egyik legfontosabb vonatkozása, hogy az előnyök egy jelentős része európai szinten fog jelentkezni. Ebből a szempontból is kulcskérdés tehát a megvalósulása: a tagállamoktól a szerződésről való tárgyalásra felhatalmazást kapó Bizottság bizonyíthatja az Európai Unió egységét, és egyben azt is, hogy képes az össz-európai érdekeket figyelembe véve cselekedni - egy hatékonyabb, sikeresebb és az USA-val együtt erősebb Unió érdekében. Erre pedig a keleti szomszédságában eszkalálódó válságot, valamint az erősödő belső kritikai hangokat kezelni próbáló EU-nak igencsak szüksége van.

Mert bár vannak eltérő érdekek és vélemények a megállapodás kapcsán, a TTIP-ről szóló beszélgetések végén a legtöbb brüsszeli és amerikai tisztviselő egyetért a legfontosabban: leginkább azért van szükségünk erre az egyezményre, mert Putyin Oroszországa számára ez az egyik legrosszabb dolog, ami történhet, esetleges kudarca pedig leginkább Putyin malmára hajthatja a vizet. Márpedig a jelenleg komoly bizonytalanságokat és veszélyeket rejtő geopolitikai helyzetben ez olyan érv, amelyet az európai egység, és az euro-atlanti szövetség iránt elkötelezett állampolgárok számára elég fontosnak tartok ahhoz, hogy a maga egyszerűségében komolyan vegyék.

A TTIP-pel kapcsolatban legerősebb ellenérzéseket kiváltó két kérdés – jelen tudásunk szerint – nem képezi az alkuk tárgyát. A génmódosított amerikai élelmiszerek várhatóan nem fogják elárasztani az európai piacot, hiszen az EU továbbra is csak szigorú eljárás során engedélyeztetett GMO élelmiszereket forgalmazását teszi lehetővé (jelenleg több, mint 50 ilyen típusú engedély van érvényben). Másrészt az ígéretek szerint a tagállamok joga is megmarad arra, hogy maguk döntsék el, hogy engedélyezik-e ezen élelmiszerek forgalmazását saját határaikon belül. Emellett az európaiak által megbízhatónak tartott EU-s minőségbiztosítási előírásokat sem törlik el a TTIP miatt, és nem veszik át a sok esetben megengedőbb amerikai szabványokat. A TTIP tárgyalásai során azt a rendszert dolgozzák ki, hogy egy termékre vonatkozó paramétereket és elvárásokat azonos mértékegységgel lehessen mérni. Egy nagyon konkrét példával élve: ha egy amerikai cég az EU-ban akar egy bizonyos játékot forgalmazni, akkor az európai elvárásoknak kell továbbra is megfelelnie. Ha egy játék biztonsági szintje az USA-ban 10-es skálán 4, az EU-ban viszont 6, akkor az amerikai cégnek az európai piacra 6-os biztonsági szintű játékot kell gyártania. A TTIP abban segít, hogy ez a skála ugyanaz legyen, vagyis hogy ezeket a biztonsági szinteket a két kontinensen azonos, egymásnak megfeleltethető eljárásokkal vagy mértékegységgel mérjék. Így a cégnek nem két különböző módon kell engedélyt kérnie, hanem az USA-ban kapott engedély alapján az EU-ban is egyértelműen, és a korábbinál jóval egyszerűbben megállapítható, hogy megfelel-e az itteni előírásoknak.

Kevés olyan kormányzati intézkedésre került sor az utóbbi öt évben, amelyről világosan tudtuk volna, hogy a KDNP kezdeményezésére történt: a vasárnapi zárva tartás ilyen. TÓTH Csaba kollégánk öt szempontot ismertet annak kapcsán, milyen problémákat vet fel a Fidesz és a KDNP sajátos „koalíciója”.

 Kapcsolódó hivatkozások:

• Az IKSZ elnöke több feliratos filmet szeretne
• Az SZDSZ-hez hasonlítják a KDNP-t a vasárnapi zárvatartás okán
• A kormány is tisztában van a vasárnapi zárva tartás népszerűtlenségével
• „Fundamentalista fantompárt” a KDNP a DK ügyvezető alelnöke szerint

1. Önmagában nem az a baj, hogy egy pártszövetség kisebb partnere eléri szakpolitikai céljait. A vasárnapi zárva tartás kapcsán az egyik leggyakrabban megfogalmazódó kritika, hogy a KDNP saját értékrendjét igyekszik ráerőltetni a társadalomra; hogy a vallásos szempontokat fontosnak tartó párt – a DK kritikai értelmezésében „fundamentalista fantompárt” – befolyása okán a sokkal népesebb, nem vallásos tábor kényszerül alkalmazkodásra. Főként a baloldali kritikusoknak érdemes ugyanakkor tartózkodni annak deklarálásától, hogy egy részérdeket képviselő párt sikerét pusztán azért támadják, mert a lakosság többsége nem ért vele egyet: ez ugyanis minden normális koalíció sajátja. Egy koalícióban az esetek többségében a nagyobb szereplő érdeke érvényesül – ám kell hogy legyenek olyan ügyek, amikor fordított a helyzet; ez a koalíció ára. Mivel a kisebb partner logikusan a társadalom kisebbségi véleményét képviseli, mindig lesznek olyan ügyek, ahol a kisebbség „kényszeríti” akaratát a többségre. Ha a mai baloldali pártok – vélhetően valamilyen koalícióban – hatalomra kerülnének, ugyanez lenne a helyzet. Egy ilyen koalíciót meghatározó szocialisták néhány kérdésben engedni kényszerülnének; legyen szó – például – a PM alapjövedelem javaslatáról vagy a DK határon túli magyarokat érintő választójogi elképzeléseiről, bizonyos területeken nem a legnagyobb szereplő akarata érvényesülne.

2. A Fidesz-KDNP szövetségben a koalíció is „unortodox”. A Fidesz-KDNP együttműködésben a KDNP akaratának érvényesülése azért vált ki ekkora indulatokat, mert senki nem tudja, mekkora támogatottsággal rendelkezne a KDNP önmagában: a párt 1998 óta nem mérette meg magát önállóan a választásokon. Éppen ezért teljesen tévesek azok az érvek, amelyek szerint a KDNP hasonló szerepet játszana a Fidesz mellett, mint tette az SZDSZ 2010 előtt a baloldali-liberális kormányokban. Az SZDSZ valamennyi választáson önállóan indult – nem csak listán, de az egyéni körzetekben is. A párt támogatottságát nem a nagyobbik partner „kegye”, hanem a választók biztosították. Ezzel szemben a KDNP mögött választók nem állnak; e tekintetben a KDNP inkább emlékeztet egy nagy néppárt egyik platformjára, mint egy önálló támogatottsággal rendelkező koalíciós partnerre.

3. A vasárnapi zárva tartás valójában nem KDNP-s döntés eredménye. Legyen szó a liberális oktatáspolitikai kérdésekről vagy az egészségügyi reformról, az MSZP-SZDSZ koalíciós időkben az MSZP mindig ügyelt arra, hogy érzékeltesse, e döntések nem saját programjának megvalósítását jelentik: a finom vagy kevésbé finom távolságtartás világosan látszott. Ezzel szemben a vasárnapi zárva tartást a Fidesz nem úgy kommunikálja, mint amit a KDNP „nyomására” hajt végre; ehelyett beépítette saját ideológiai rendszerébe. Az eredetileg a vallásra és a családra épülő érveket felváltotta a „keményen dolgozó kisemberek” toposza.

Kép: Vastagbőr

4. A vasárnapi zárva tartás bevezetésében a gazdasági szempontok fontosabbnak tűnnek a politikaiknál. A hírek szerint maga Lázár János is elismerte, hogy a vasárnapi zárva tartás politikailag inkább visz, mint hoz. Ha nem a fideszes szavazatszerzés és nem a korábbi ideológiai elkötelezettség – és vélhetően nem a KDNP-s nyomás – eredményezte a döntés meghozatalát, akkor csak a gazdasági érdekek maradnak. Pedig éppen ez teszi a vártnál is népszerűtlenebbé a zárva tartást: amikor a választók észreveszik, hogy „véletlenül” mindenütt CBA üzleteket találnak nyitva vasárnap, az végképp szertefoszlatja mind az ideológiai, mind a „keményen dolgozó kisemberek” védelméről szóló érveket.

5. A KDNP számára is hasznos lehetne, ha önálló profillal megméretné magát. A KDNP ma nehezen definiálható szereplője a magyar politikának. Miközben néhány esetben – például Hoffman Rózsa oktatáspolitikája vagy a vasárnapi zárva tartás kapcsán – a Fidesztől „jobbra” pozícionálta magát, korábban – elsősorban egyes budapesti „koalíciós” viták során – arra is volt példa, hogy mérsékeltebb, centristább karakterrel állt elő. A KDNP ifjúsági szervezete, az IKSZ és a Fidelitas közötti különbségeket kívülről még nehezebb azonosítani; az IKSZ frissen megválasztott elnöke például a versenyképes nyelvtudás jegyében a feliratos filmek arányának növelését kezdeményezte, ami meglehetősen távol állónak tűnik a KDNP-vel azonosított tradicionálisabb konzervatív képpel. E kívülről inkonzisztensnek tűnő álláspontok azért is alakulhatnak ki, mert a KDNP-nek – mivel önállóan nem méreti meg magát – nincs saját célcsoportja és nincsenek saját szavazói. Lehet, hogy ha a párt felmérné, a jobboldali táboron belül – vagy akár azon túl – mekkora igény van egy keresztény alapokon álló, világnézeti pártra, maga is jobban definiálhatná helyét a magyar politikai palettán.

Kép: Átlátszó

Számomra a feminizmus egyik legfontosabb része megtalálni az elfogadó és támogató közegeket. Ahol nőként és férfiként mindenkit egyenjogúként kezelnek, és nem a neme, származása, vallása, szexuális identitása és orientációja vagy anyagi helyzete alapján döntenek valaki képességeiről, tehetségéről vagy a vele szemben megengedhető viselkedésről. És ahol kiállnak az ezeket tudatosan, vagy tudatlanságból tagadók ellen.

Csaba Réka írása a feminizmus liberális felfogásáról

 Kapcsolódó írások:

• Szőnyi Szilárd cikke a Heti Válaszban a különböző ideológiai alapú feminizmusokról
• Réz Anna írása a feminizmus „helyes” beszédmódjáról
• Ámon Kata cikke az antifeminizmusról, baloldali és liberális feminizmusról
• Csaba Réka írása arról, hogy a feminizmus mindenki ügye
• Kutatások szerint a több női felsővezetővel rendelkező vállalatok jobban teljesítenek

Nem könnyű látni, hogy milyen erős indulatok jönnek felszínre egy-egy vitában, amikor ugyanannak az ügynek a nevében mások a saját elveinktől fényévnyi távolságra lévő követelésekről állítják, hogy csak az az ideológia helyes képviselete. Az én esetemben ez a feminizmussal kapcsolatban van így. Akár azokról van szó, akik a feminizmust tőlük eltérően képviselők tevékenységének létjogosultságát kérdőjelezik meg, akár az antidemokratikus, radikális, magukat feministának tartó példákról. Mindez azonban nem bizonytalanít el abban a hitben, hogy a nemi alapú hátrányos megkülönböztetés és erőszak a feminizmus segítségével csökkenthető, hogy az ezek elleni küzdelem hozzájárulhat nem csak a nők, hanem a férfiak szabadabb választásaihoz is, és az emberi kapcsolatok kiegyensúlyozottabb és hatékonyabb működéséhez. És ami a legfontosabb: az élet teljesebb és jobb minőségű megéléséhez.

 Elsősorban az egyén szabadságát, jogait és lehetőségeit tartom szem előtt, amikor a feminizmusról beszélek, vagy amikor igyekszem tenni azért, hogy jobb legyen. Az egyéni tanulást, munkát és felelősségvállalást tartom a pozitív társadalmi változások alapjának. Számomra a feminizmus egyik legfontosabb része megtalálni az elfogadó és támogató közegeket. Ahol nőként és férfiként mindenkit egyenjogúként kezelnek, és nem a neme, származása, vallása, szexuális identitása és orientációja vagy anyagi helyzete alapján döntenek valaki képességeiről, tehetségéről vagy a vele szemben megengedhető viselkedésről. És ahol kiállnak az ezeket tudatosan, vagy tudatlanságból tagadók ellen. Ahol támogatják és inspirálják azokat, akiknek erre szükségük van, mert nyitottak ugyanerre a gondolkodásra, de körülményeik miatt nem élhetik meg a szabadságukat és nem ismerik a jogaikat és lehetőségeiket. Másrészt fontosnak tartom olyan egyéni és közösségi szintű kezdeményezések megtalálását és támogatását, amelyekben a tapasztalatok, erőforrások és kapcsolatrendszer hatékonyabb kihasználásával ezek az elvek az egész társadalomban elfogadottá és szimpatikussá válhatnak. Legyen szó akár egy sztár nevével fémjelzett feminista kampányról, a tapasztalatok és gondolatok megosztására szolgáló facebook oldalról, a bántalmazó kapcsolatban élőket segítő önkéntes csoportról, az ezzel a témában évtizedes szakmai tapasztalattal rendelkező civilszervezetekről, a tudományos területen tevékenykedő kutatókról és intézményekről, vagy a témát felvállaló politikusok akcióiról. Óriási eredménynek tartom, hogy számtalan jó példát tudok felsorolni mindre - Magyarországon is.

 Baj lenne, hogy a magukat feministának vallók nem egységesen, nem ugyanúgy, hanem sokféleképpen képviselik ezt az ügyet? Egy olyan országban, ahol még pár éve is szitokszónak számított a feminizmus, és a témával foglalkozók is gyakran kezdték a mondandójukat a „nem vagyok feminista, de…” felütéssel? Félni kéne tőle, hogy a mozgalom „felhígul”, „túlságosan megszelídül”, vagy olyanok is megjelennek benne, akik meglátják az üzletet, a népszerűségszerzés eszközét? Meg vagyok győződve róla, hogy nem ez akadályozza elsősorban a közös célok elérését, sőt: leginkább attól várom az igazi, társadalmi szintű a változást, hogy egyre többen tekintik sajátjuknak a feminizmust, és alakítják ki saját, versenyképes, a többségi társadalom számára is vonzó stratégiáikat a környezetük meggyőzésére.

 Tiszteletben tartom mások véleményét és határozott követeléseit, amelyek az igazságosság nevében a társadalmi és gazdasági rendszer gyorsabb és radikálisabb megváltoztatását szorgalmazzák - amíg mindezt a demokrácia keretein belül képzelik. Az esélyegyenlőség előmozdítása érdekében azonban tapasztalatom szerint legtöbbször az állami szerepvállalást növelnék. Tudom, hogy ha erre megszületik a kellő társadalmi támogatással bíró politikai akarat, akkor ez is egy lehetséges út. (Jelenleg erre Magyarországon kevés esélyt látok.) Azonban nem, vagy nagyon ritkán az állami szabályozások kiterjesztését tartom a jó megoldásnak (pl. parlamenti, vagy magáncégekre vonatkozó, nemi alapon pozitívan diszkrimináló kvóták kötelező bevezetése). Az erőszak áldozatainak védelme, valamint az elkövetők büntetőjogi felelősségre vonása terén például azt gondolom, hogy komoly törvényi változásokra van szükség. De ebben az esetben is legalább annyira számít, hogy a rendőr, az igazságügyi szakértő, az ügyvéd vagy a bíró az eljárások során hogyan viselkedik, hogyan alkalmazzák a törvényeket. És ez nem feltétlenül csak a szabályozástól függ.

 A szabadságot, a jogtudatosságot, az egyéni lehetőségek hatékony kihasználását nem lehet rákényszeríteni senkire. Támogatással, oktatással, pozitív példákkal és ösztönzőkkel viszont elérhető szerves, egyéni döntéseken alapuló és hosszan tartó változás. Elismerem, hogy a kvótáknak, vagy felülről irányított, társadalmi változást célzó intézkedésnek is lehet pozitív eredményük. Viszont azt állítom, hogy nagyon sokan vannak olyan lányok és nők, akik önként választanak hagyományosan nőiesnek tekintett, és köztudottan alulfizetett pályát vagy pozíciót (pedagógus, ápoló, asszisztens). És olyanok, akik munka helyett a családot és a gyereknevelést választják, akik nem akarnak politikai döntéshozói vagy vezetői pozícióba kerülni, és akik nem követelik ki maguknak az egyébként vágyott magasabb fizetést. Feltételezem, hogy tisztában vannak ezeknek a döntéseknek a következményeivel. Lehet, hogy nem tudják, hogy dönthetnének másként is, de sokkal valószínűbbnek gondolom, hogy sokuknak racionális magatartás a hagyományos(abb) női szerepeknek és sztereotípiáknak való megfelelés, és az ezek szerint választott képzés, karrier, életút. Beleértve a nők esetében a háttérben maradást, a kockázatkerülő magatartást, az állandó harcok helyett a helyzet elfogadását, ideértve akár az anyagi függést is – amennyiben felnőtt emberek közös megegyezéséről van szó. Sokan nem akarnak, és nem is tudnának egy csapásra másként dönteni, akármilyen hangosan mondja nekik bárki, az államot is beleértve, hogy hogyan „kéne” dönteniük, hogy csökkenjen a nemek közötti anyagi, társadalmi és politikai különbség, és kiegyenlítettebbé váljanak a hatalmi viszonyok. Nem is akarom, hogy az állam mondja meg nekik. Akkor sem szeretem az állami beleszólást vagy kényszert az emberek magánéletével és a döntéseivel kapcsolatban, ha a célt jónak tartom. Ez az alapelveim közül az egyik legfontosabb. (Fontosnak tartom leszögezni, hogy a kapcsolaton vagy családon belüli erőszak semmiképpen nem az áldozat döntése, és az államnak az egyik legfontosabb feladata, hogy megfelelő rendszert működtessen az ilyen helyzetek felismerésére és kezelésére, az áldozatok támogatására.)

 Nem vagyok elégedett a jelenlegi helyzettel. Az első felháborodás után viszont mindig a jó példákat igyekszem megismerni és alkalmazni. Amelyek azt bizonyítják, hogy állami kényszerítés nélkül teremthető meg olyan támogató környezet, amelyben a nők és férfiak saját képességeik és vágyaik szerint hozhatják meg döntéseiket, és nem a hagyományos szerepek és sztereotípiákat erősítő társadalmi nyomás hatására. Ahol például az informatikát tanuló, vezetői vagy politikai ambícióval rendelkező lányok, a pedagógusnak készülő, a gyerekvállalás esetén a nevelésből, háztartási feladatokból nagyobb részt vállaló férfiak, vagy az erőszak bármilyen nemű áldozatai valódi támogatást kapnak a környezetüktől. Ahol a vállalatok maguk döntenek úgy, hogy figyelembe veszik a nemek közötti esélyegyenlőség szempontjait, és ettől még népszerűbbek és sikeresebbek lesznek.

 Szeretnék olyan társadalomban élni, ahol az egyének racionális döntése alapján egyenlőbbek az esélyek és kiegyenlítettebbek az erőviszonyok a férfiak és nők között. Ennek a társadalomnak a megteremtését viszont elsősorban nem az államtól várom. Hanem a jogaikat ismerő és érvényesítő, a szabadságukat a saját döntésük szerint megélő, a világ alakítására képes és hajlandó emberektől, mert tudom, hogy képesek rá.

Az alacsony állampolgári aktivitás és a strukturális nehézségek ellenére is van értelme és eredménye a közösségépítő civil tevékenységnek. Ez derült ki a Robert Bosch Alapítvány egykori ösztöndíjasainak rendezett tanulmányúton Bulgáriában, ahol MIKECZ Dániel kollégánk a Republikon Intézet képviseletében járt.

A német Robert Bosch Alapítvány egyik kiemelt célja, hogy támogassa a kelet-közép európai társadalmak közötti megértést és interkulturális párbeszédet különböző alulról jövő civil kezdeményezések révén. Az alapítvány által támogatott tanulmányúton egykori ösztöndíjasok, a Bosch alumni tagja vettek részt több régiós civil szervezet is képviselve egyben. A rendezvény célja az volt, hogy az állampolgári neveléshez és elköteleződéshez kapcsolódó legjobb bolgár gyakorlatokkal ismerkedhessenek meg a résztvevők.

 A gazdag program részeként több civil szervezetnél járhattunk, ismerkedhettünk meg tevékenységükkel, az őket érő kihívásokkal és lehetőségekkel. Tömören és leegyszerűsítve szólva járhattunk a helyi Színes Városnál, a NIOK-nál, DemNet-nél és a szófiai Aurórában. A fiatal aktivisták által működtetett Ideas Factory a klasszikus újbaloldali alapvetések mentén a technicizált, elnyomó, kevesek által birtokolt hatalom kihívására törekszik. Elképzelésük szerint a kreativitás, a játék és a kísérletezés és az ezeken a tevékenységeken megvalósuló oktatás révén lehet erősíteni a civil társadalmat. A Transformatori a Szófiai Egyetem Építészeti és Geodéziai Karán működő műhely, amelynek fiatal mérnök tagjai civil és állami szervekkel összefogva kívánják újraértelmezni a városi tereket, épületeket és formákat. Nemzetközi hálózat részeként működő Bulgarian Center for Non-Profit Law bolgár civil szektor számára előnyös jogi környezet és szakpolitikák létrehozásáért dolgozik. Szintén a szektorfejlesztéssel, továbbá az aktív állampolgári részvételi kultúra megteremtésével foglalkozik a civil szervezetek tömörítő Állampolgári Részvételi Fórum. Megismerkedhettünk továbbá a bolgár Karitász menekültügyi projektjével is. Talán nem meglepő, hogy Bulgáriában is eltúlozza a sajtó és a politikai osztály a menedékkérők számát és társadalmi hatásukat. A kulturális és közösségi autonóm térként funkcionáló Red House pedig éppen a túlélésért küzd, ugyanis könnyen elveszíthetik a használatukban álló állami tulajdonú épületet.

 A bolgár civil társadalom ugyanazokkal a gondokkal találkozik, mint amelyek más poszt-kommunista országban is jelentkeznek. Ennek legfontosabb oka az alacsony állampolgári részvétel, illetve a civil kurázsi hiányára. Az állampolgárok nélkül a különböző civil szervezetek a külföldi donorokra hagyatkozhatnak, ez pedig azt is jeleni, hogy minden energiájukat felemészti a lehetséges források felkutatása és a pályázatírás. Így végül nem is jut idejük arra, hogy valódi kapcsolatot alakíthassanak ki a szélesebb közvéleménnyel. A meglátogatott civil szervezetek mindegyike többé-kevésbé a civil társadalom fejlesztéséért dolgozik, aminek oka egyrészt az, hogy sokuk kifejezetten szektorfejlesztő tevékenységet végez, de ez éppen annak is következménye, hogy az alacsony állampolgári részvétel miatt folyamatosan igazolniuk kell létezésük és tevékenységük értelmét. A bolgár politikai helyzetről szóló beszélgetések alapján azonban bizton kijelenthető, hogy nem szélmalomharcot folytatnak a helyi civilek, hiszen míg még a középgenerációk tagjai is az egyéni érvényesülési mintákat követik, többen is elmondták, hogy érzékelhető a közéleti aktivitás és nyitottság növekedése a fiatalabbaknál.

Bubi, romkocsma, bulinegyed: ami a „menő” városi életforma tartozéka, végső soron egy mozgalom, jelesül a hazai globalizációkrirkusok tevékenységéhez kötődik. MIKECZ Dániel kollégánk írásában arra mutat rá, hogy a mozgalmak eredményessége nem csupán szakpolitikai döntésekben mérhető, de hosszú távon hatásuk érzékelhető a politika alatti világban az életstílusok, szabadidős tevékenységek és a személyközi kapcsolatok szintjén is.

Egy mozgalom vagy tiltakozás sikeressége, eredménye néha egészen közvetlenül érezhető, gyorsan észlelhető, máskor sokkal áttételesebbek a hatások. Ha az előzőre akarunk példát mondani, akkor mindjárt ott van a netadó elleni két tüntetés, ami teljes szakpolitikai sikert ért el, hiszen lekerült a napirendről a netadó ötlete, persze az ágazat másirányú szabályozását még elhozhatja a Deutsch Tamás által koordinált internetes konzultáció végső eredménye. Az őszi-téli kormányellenes tüntetések kapcsán is sokan türelmetlenek, gyors változást, vagy legalábbis annak reményét várták. Rendre felmerült, hogy végtére mi lesz a tüntetési hullám kimenetele, jön-e egy új politikus nemzedék, alakítanak-e pártot vagy más intézményesített szervezetet. Meg kell jegyezni, hogy a sokszor emlegetett spanyol rendszerkritikus Podemos sem a semmiből tűnt elő. Közvetlen előzménye a válság hatására 2011-ben elkezdődött Indignados tüntetések, de ők is nagyban támaszkodtak a spanyol globalizációkritikusok tapasztalataira, intézményeire, hálózataira. A mozgalmak, tiltakozások eredményüket tehát gyakran nem az egyik akcióról a másikra érik el. Úgyis fogalmazhatunk, hogy a spontán tiltakozásokból akkor válik mozgalom, ha a szakpolitikai sikert, a politikai változást nem lehet gyorsan elérni. Ez nem csak azt mutatja, hogy hajthatatlan a kormányzat, de annak is bizonyítéka lehet, hogy mélyebb változásokat kívánnak elérni a tüntetők. Belátható, hogy a távközlési különadó kiterjesztésének visszavonását könnyebb kikényszeríteni, mint a kormány távozását, és ez utóbbi kapcsán nehezebb is volt nagy tömegeket mozgósítani.

Fotó: Attila Magyar

A mozgalmak sikerei nehezen mérhetőek, hiszen csak közvetve érhetnek el eredményt, mivel nem ők a hatalom birtokosai. Az aktivisták felhívhatják egy ügyre a közvélemény figyelmét a médián keresztül vagy közvetlenül akcióik során, ügyüket felkarolhatja egy azzal szimpatizáló politikus is. Léteznek azonban olyan változások, amik nem mérhetőek szakpolitikai intézkedésekben, személyügyi döntésekben de még hangzatos politikusi ígéretekben sem. Ezek a kultúrát, a társadalomról való gondolkodást, az életmódot érinti. Sokan persze a kínai kulturális forradalomra vagy hippimozgalomra gondolnak most, de nem kell ennyire messzire mennünk. Ami ugyanis az utóbbi években Budapesten a “menő” címszó alatt történik, annak is egy mozgalom volt a katalizátora, mégpedig a már említett globalizációkritikusoknak magyarországi képviselői. A városi életmódhoz, a városi terekhez kapcsolódó változásokról van szó, ami itt zajlik körülöttünk, dicséri a magyar sajtó és blogoszféra, büszkén emlegeti a közvélemény.

Amit ma gyakran a “menő” jelzővel ellátnak, annak tulajdonképpen a városi terekről és a fogyasztási szokásokról való megváltozott gondolkodás az alapja. Ilyenek a várost bemutató séták, a street-food felfedezése, a kerékpáros közlekedés, a romkocsmák felfutása. Nem nehéz belátni, hogy a magyar globalizációkritikusok megjelenése idején kezdtek megjelenni a csírái a fenti jelenségeknek. Ez az időszak az ezredforduló utáni évekre tehető. A globalizációkritikusokhoz kötődik az iraki háború elleni tüntetések (2003), a budapesti házfoglalások (2004, 2005) és a Zengő-csata megvívása az akkori Honvédelmi Minisztériummal (2004-2005). A főleg budapesti fiatalok alkotta csoportok célja volt továbbá a városi terek visszaszerzése a közösségek számára, kötődve ezzel a nemzetközi Reclaim the Streets mozgalomhoz. Az utca visszaszerzéséhez kapcsolódik a kerékpáros mozgalom és a Critical Mass, a rendszerváltás utáni legsikeresebb civil kezdeményezésnek az elindítása is. A közösségi, autonóm tér utáni társadalmi igény vezette az Úttörő Áruház és a Kazinczy utca 41. elfoglalóit is, amikor még sehol sem volt a ma ismert bulinegyed.

Fotó:Lozzrboy

A házfoglalók nem tarthattak ki sokáig, az autonóm terek bizonyos funcióit az első romkocsmák alapítói vették át. A Critical Mass révén valóban megváltoztak a budapesti közlekedési viszonyok, nyaranta nem ritkák a dugók a bicikliutakon. Azonban ahogyan a városrészek esetében, az ilyen fogyasztási, életmód mintáknál is végbement a dzsentrifikálódás, éppen ennek a kifejeződése a “menőzés”. A neoliberális globalizációt kritizáló mozgalom helyi akciói, ethosza végül az autenticizmus forrása lett a (felső-)középosztály számára. Valójában a városi kerékpározás sem a legélesebb konfliktusokkal terhelt ügy volt, ezért is tudott annyira népszerű lenni. Ez a mozgalmak örök dillemájához vezet: az üzenet felhígításával az befogadhatóbb lesz, de így maga mozgalom hitelessége, identitása kerül veszélybe. Érdemes azonban megjegyezni, hogy egy mozgalomhoz való csatlakozás sem feltétlenül ideológiai meggyőződés alapján történik, hanem éppen a felkínált életmód miatt.

 A bubi, a romkocsmák, a tűzfalfestés, a bulinegyed, a vintage boltok nem a mozgalom tevékenységének kizárólagos eredményei. Ezek nagyrészt már léteztek, mint nyugati minták, akárcsak maga a globalizációkritikus mozgalom. A kétezres évek elejének alternatívjai azonban felgyorsították a recepciót, és egy sajátos hazai lendületet, ízt is adtak ezeknek a mozgásoknak. A régi aktivisták célja természetesen nem az volt, hogy viszonyítási pontokat, fogyasztási mintákat adjanak a középosztálynak, amelyek így persze új határmeghúzásokhoz és kizárásokhoz is vezettek. A magyar globalizációkritikus mozgalom története azonban arra mindenféleképpen jó példa, hogy a társadalmi mozgalmak hatásukat néha indirekt módon érhetik el. Olyan ez, mint a nemzetközi kapcsolatok világában a “soft power”, azaz amitől egy ország követendővé, vonzóvá válhat. A “menő” köré épített identitásoknak közvetlen mozgósító ereje nincsen, hiszen a globalizációkritkustól éppen rendszerkritika hiánya különbözteti meg. Tiltakozásra legfeljebb akkor kerülne sor, ha a hatalom veszélyeztetné ezt a fogyasztási autonómiát, ahogyan ez a netadó ellenes tüntetéseknél is történt. A mozgalmi “soft power” nincs hatással a közvetlen döntésekre, de befolyásolhatja, ahogyan gondolkodunk közösségről és környezetünkről, érintkezünk másokkal és eltöltjük a szabadidőnket a politikai alatti világban.

Fotó: Montecruz

A mai nappal távozik a Republikon vezető tanácsadója, az Intézetben a kezdetektől, hét éve dolgozó Ceglédi Zoltán. Kollégánk saját kezdeményezésére, új kihívásokat keresve, közös megegyezéssel vesz búcsút a Republikontól, és dolgozik önállóan a továbbiakban.

Ugyanekkor új munkatárssal is bővül a Republikon Intézet: örömmel üdvözöljük kollégáink között Mikecz Dániel politológust, mozgalomkutatót, az MTA Politikatudományi Intézetének munkatársát. Dániel írásai, publikációi vezető napi- és hetilapokban és tudományos folyóiratokban jelennek meg, valamint rendszeresen előad hazai és külföldi konferenciákon. Meggyőződésünk, hogy részvételével még sikeresebben dolgozhatunk azon a vállalásunkon, hogy a Republikon Intézet anyagainak szakmai megalapozottságával, és módszereinek, megközelítéseinek innovativitásával keresse a szakmai és széles nyilvánosság figyelmét.

Miközben a szocialisták a közvélemény-kutatásokban ugyanott állnak, ahol négy évvel ezelőtt, a Jobbik ez idő alatt megduplázta támogatottságát. TÓTH Csaba kollégánk öt olyan érvet szedett össze, amelyek magyarázhatják a Jobbik erősödését.

Kapcsolódó hivatkozások:

• Vona Gábor szerint az emberek kétharmada jobbikos

• Orbán szerint a jövőben kérdés lesz a Jobbik erősödése

• Ipsos: erősödik a Jobbik

1. Mert a Jobbik azonosította legfontosabb versenyhátrányát és következetesen törekszik annak leküzdésére. Vona Gábor elhíresült mondata szerint az emberek kétharmada jobbikos, csak nem tud róla. Ebből az állításból annyi biztosan igaz, hogy bizonyos jobbikos témákban – a romaellenesség, a rend és a fegyelem kérdésében vagy a „politikusbűnözés” értelmezésében – a választók többsége közel áll a Jobbik nézeteihez. (Más kérdés, hogy ha például a gyermekszegénység elleni küzdelmet tekintjük akkor pedig a választók kétharmada MSZP-s). Miért nem szavaz ez a „kétharmad” a Jobbikra? Az egyik legfontosabb ok, hogy a választók többsége szélsőséges pártnak tartja a Jobbikot – szélsőséges pártra pedig sokan nem szeretnek szavazni. A Jobbikkal kapcsolatban rendkívül erős az a választói attitűd, hogy „vannak ugyan jó ötleteik és lehet hogy rendet teremtenének, de túl szélsőségesek, sőt, néha félelmetesek”. A Jobbik 2013 ősze óta tartó mozgása azt jelzi, hogy felismerte ezt a problémát és aktívan dolgozik a „szélsőségesség” látszatának leküzdésén – erről szólt a 2014-es „cukiság” kampány vagy Vona idei évértékelője. A Jobbik példája mutatja, hogy rögzített márkaelemeket is meg lehet változtatni – ám csak hosszú, következetese és kitartó munkával.

2. Mert a Jobbik a média egy része és versenytársai előtt is szalonképesebbé vált. Elsősorban a baloldali pártok és a baloldali média egy ideig tudatosan nem foglalkozott a Jobbikkal – nem állt vele szóba, nem vitázott vele és nem vett részt közös kezdeményezésekben. Ez a hozzáállás a 2014-es kampányban megváltozott; ekkortól a baloldalon is „győzött” az az elképzelés, hogy a Jobbikot nem lehet nem létező entitásnak tekinteni (ma a DK kivételével ezt az álláspontot vallja a baloldali ellenzék egésze). Egy húsz százalékos pártot nehéz is lenne nem létezőnek tekinteni; arra a kérdésre, milyen vitákban érdemes részt venni a Jobbikkal, nem könnyű jó választ adni – a 2014-es kampányra pedig látszott, hogy a korábbi stratégia nem akadályozza a Jobbik erősödését. Az egyre több, a Jobbik részvételével tartott vita annyiban azonban mindenképpen segített Vona pártjának, hogy „normális” pártnak mutatta a radikális alakulatot, közreműködve a fentebb említett stratégia sikerében.

3. Mert a Jobbik nincs megütve. Bár bizonyos, a Jobbikkal kapcsolatos botrányok időnként előkerülnek, jelenleg egyetlen politikai szereplő sem támadja következetesen és hatékonyan a Jobbikot. A szocialistákkal vagy a DK-val kapcsolatban naponta jelennek meg támadó hangvételű, gúnyolódó vagy korábbi botrányokra rámutató cikkek – és nem csak a jobboldali médiában. A Fidesz hasonlóan össztűz alatt áll. Ehhez képest a Jobbikot csak ritkán támadják – ráadásul sokszor úgy, hogy a támadásokból a Jobbik akár profitálhat is. Amikor a Jobbik esetleges korrupciós ügyek, orosz kapcsolatok, erőszakosság vagy következetlenségek okán kerül defenzívába, az árt a pártnak. Amikor azonban programjának népszerű elemei kerülnek kereszttűzbe – például romákkal kapcsolatos nyilatkozatai – az segíthet is Vona alakulatának.

4. Mert – egyelőre – ez a Fidesz érdeke. Bár Orbán Viktor a Fidesz legutóbbi frakcióülésén állítólag a Jobbikot jelölte meg komoly fenyegetésnek, a mostani helyzet a Fidesz számára ideális. A centrális pártrendszer lényege, hogy a Fidesztől balra és jobbra is hasonló erejű legyen az ellenzék – így tud a Fidesz a társadalom kisebbségének támogatottságával hatalmon maradni. Márpedig most pontosan ez a helyzet: bár a Jobbik ma erősebb, mint az MSZP egyedül, a baloldali erők együtt nagyjából akkora tábort képviselnek, mint a nemzeti radikális párt. A Fidesz számára a mostani helyzet a legjobb: a párt éppen ellenzékének megosztottsága, a baloldal és a Jobbik kiegyenlített ereje okán nyerne meg még „most vasárnap” is bármilyen országos választást.

 
5. Mert az „elmúlthuszonötévezés” legfőbb nyertese a Jobbik. Ma Magyarországon nagyon sokan gondolják azt, hogy a gazdasági, politikai és szociális problémák nem az utóbbi években, hanem a rendszerváltás idején kezdődtek. A rendszerváltás óta tartó időszak elutasítása 2010-ben még a Fidesz retorikájában is szerepelt, s – amennyiben ez 1990-2010 közöttre vonatkozik – ma is része kommunikációjának. Ugyanígy megjelenik ez a toposz a kormány baloldali, esetenként liberális civil kritikusainál. Az elmúlt 25 év egészének elutasításából azonban az következik, hogy jöjjön valami új. Ez pedig, dacára annak, hogy, sok, az elmúlt 25 évet a közelmúlt tüntetésein nyilvánosan is kárhozató civiltől mi sem áll távolabb, paradox módon ma mégis elsősorban a Jobbikot (és kisebb részben az LMP-t) segíti.  Az elmúlt huszonöt év elutasítása sokaknak jelentheti egy modernebb, nyugatosabb, demokratikusabb Magyarország megteremtésének igényét – de a jelek szerint sokkal többen a politikusok elszámoltatására, a demokrácia „rendpárti” korrekciójára és konzervatív fordulatra asszociálnak mindebből.  

*

A Jobbik eddigi erősödéséből nem következik az, hogy annak szükségképpen folyatódnia kell. A fenti pontok szinte mindegyike ad alapot e folyamat megállítására azok számára, akik nem kívánják a Jobbik sikerét. A Jobbik nem támadhatatlan; egyes területeken szélsőséges nézetei, külpolitikája és a párton belüli ellentmondásai kikezdhetők, miközben saját versenyhátrányaik tudatos leküzdésére más pártok is kísérletet tehetnek. A Jobbik erősödése csak akkor folyatódik majd, ha politikai ellenfelei azt hagyják.

A hazai vélekedésekkel szemben az álláspont ma is az (és a hallottak alapján a jövőben is marad), hogy az EU felnőtt, egyenrangú partnernek tekinti a magyarokat, és azt sürgeti, hogy belülről, a nem szélsőséges politikai pártok és civil szervezetek együttműködésével és az állampolgárok minél nagyobb mértékű bevonásával sikerüljön visszatérni a demokrácia európai, (más értékekkel és értékrenddel együtt) liberális útjára, amely a gazdasági növekedés és a társadalmi béke záloga.

Csaba Réka kollégánk a héten a Friedrich Naumann Alapítvány brüsszeli programjának vendége volt, az eseményről írt szubjektív beszámolója következik.

 A brüsszeli program során liberális európai parlamenti képviselők és politikusok (többek között Graham Watson, az ALDE párt elnöke), illetve politikai tanácsadók, elemzők, bizottsági és parlamenti szakértők, valamint a cseh, észt, lengyel és magyar vendégek részvételével folytak a megbeszélések. A legfőbb témák - eredetileg - a liberális értékek és alapelvek aktuális helyzete, liberálisok az európai és nemzeti parlamentekben, az új Európai Bizottság, a keleti partnerség perspektívái, az ukrán-orosz konfliktus, az EU és az USA közötti szabadkereskedelmi egyezmény (TTIP), valamint a fiatalok munkanélkülisége voltak. A beszélgetések során egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az európai egységet megkérdőjelező és komoly veszélyt jelentő radikális pártokat egyre nyíltabban támogató putyini Oroszország általi fenyegetés, az Európa keleti határán folyó háború, a Charlie Hebdo ellen elkövetett merénylet kapcsán előtérbe kerülő radikális iszlám terrorizmus, és növekvő idegenellenesség, valamint a szabadságot a biztonság érdekében korlátozó, sokkal inkább populista, mintsem valós megoldást jelentő intézkedéseket sürgető politikai erők olyan belső és külső fenyegetést jelentenek az EU számára, amelyek minden másnál erősebben határozzák meg annak jövőjét. A legfontosabb következtetés mindkét esetben egyrészt megnyugtató egy liberális számára, hiszen a közös, egységes európai jövőt támogatók körében konszenzus van arról, hogy ezeket a problémákat, amelyeknek gazdasági és társadalmi vonatkozásai is vannak, a liberális demokráciák alapvető értékeinek (szabadság, emberi jogok, nyitottság, tolerancia, együttműködés, felelősségvállalás) melletti kiállással, további erősítésükkel, valamint olyan új megoldásokkal lehet és kell orvosolni, amelyek ezen alapelvek mentén születnek.

 Sokkal kevésbé jó érzés azonban, hogy mindezek elemzése közben már megszokott módon hazánk gyakori negatív példa, elrettentő hivatkozási pont, bár kevésbé úgy, ahogyan azt akár kormánypárti, akár ellenzéki értelmezésekben gyakran hallani. Nincs szó arról, hogy az európai liberálisok Orbán megbuktatásán ügyködnének, és arról sem, hogy az EU erőszakosan, és a tagállami szuverenitás elvét semmibe véve kívülről akarná megoldani Magyarországot. A legfontosabb tapasztalat most is az volt, hogy bár léteznek, és egyre komolyabbak és hangosabbak a kritikák a magyar demokrácia helyzetével, valamint a kormány oroszbarát viselkedésével kapcsolatban, az EU (ahogyan Angela Merkel Németországa) nem kívánja szigorú tanárként a sarokba küldeni a rosszul viselkedő Magyarországot. A hazai vélekedésekkel szemben az álláspont ma is, és a hallottak alapján a jövőben is marad, hogy az EU felnőtt, egyenrangú partnernek tekinti a magyarokat, és azt sürgeti, hogy bár külső és főként eszmei támogatással, de önerőből, a nem szélsőséges politikai pártok és civil szervezetek együttműködésével és az állampolgárok minél nagyobb mértékű bevonásával sikerüljön visszatérni a demokrácia európai (más értékekkel és értékrenddel együtt) liberális útjára, amely a gazdasági növekedés és a társadalmi béke záloga.

Mindeközben fontos látni az erőfeszítést, amellyel a hazai intézkedéseket bírálók igyekeznek hangsúlyozni, hogy nekik és az EU-nak nem Orbán Viktorral, a kormányával, a magyarokkal vagy a magyar érdekek védelmével van bajuk. Hanem az emberi szabadságjogok korlátozásával, a törvények nem demokratikus módon való, politikai hatalmat maximalizáló felhasználásával, a társadalom problémáinak figyelmen kívül hagyásával, a gazdaságba egyre aggasztóbb mértékben beleavatkozó állammal, a civilek elleni támadásokkal, a korrupcióval, az indulatokat és gyűlöletet szító és az európai egységet aláásó, Brüsszel felé viszont - konkrét gazdasági előnyök kihasználásakor vagy követelésekor - képmutatással fűszerezett kormányzati magatartással.

Nekem pedig személy szerint, magyar liberálisként azzal, hogy bár itthon dübörög a kormányzati kommunikáció az elért sikerekről, a visszaszerzett, folyton növekvő, erőtől duzzadó magyar büszkeségről, a valóság sokkal szomorúbb ennél. Bár hivatalosan természetesen nincs ilyen direktíva, az EU-s intézményekben azonban mégis megfigyelhető a magyar középvezetők eltűnése, a Magyarországról érkező, elsősorban politikai háttérrel, és kevésbé szaktudással rendelkező kinevezettek diszkreditálódása, a magyar szakértőkkel kapcsolatos bizalmatlanság növekedése. Tehát pont az ellenkezője annak, ami Magyarország valós nemzeti érdeke lenne: a döntésekre, folyamatokra gyakorolt befolyás és hatás megőrzése a magyar szempontok érvényesítse érdekében.

Mindezek megváltoztatásához időre és sok munkára van szükség, és ahogyan az egyik legfontosabb tapasztalat mutatta ez alkalommal is: az EU-ban, és a közép-kelet európai országokban támogatják a magyarokat ezekben a törekvésekben, fontos és értékes partnernek tartják, és igyekeznek minél több együttműködésbe bevonni őket. Minden kétséget kizáróan érdemes tehát ehhez az európai közösséghez tartozni, és dolgozni azon, hogy ez így is maradjon.

A Sziriza radikális baloldali párt győzelme a vasárnapi görög választásokon Magyarországon sem maradt visszhang nélkül. A magyar kormány több kritikusa is lehetséges mintaként tekint a görög fejleményekre: a „régi” baloldal összeomlása és egy új, rendszerkritikus, elitellenes baloldal győzelme sokak számára jelent szimpatikus forgatókönyvet. Schiffer András szavaival „a Syriza sikere azt mutatja, hogy nem kell bedőlni annak, hogy csak a korrupt, technokrata elit baloldalira és jobboldalira maszkírozott bűnszövetkezetei közül lehet választani”. Vajon mennyire reális e forgatókönyv Magyarországon? TÓTH Csaba kollégánk öt olyan körülményre hívja fel a figyelmet, amelyekben a magyar helyzet nagyon különbözik a görögtől – és amelyekkel mindenkinek, aki Magyarországon reprodukálná a Sziriza sikerét, számolnia kell.

Kapcsolódó hivatkozások:

• Súlyos problémák és regionális leszakadás mellett enyhe növekedés várható Magyarországon a Republikon gazdasági konferenciájának előadói szerint

• A Kettős Mérce a Sziriza győzelmének tartalmi következményeiről

• A Heti Válasz a Sziriza kritikusairól

• Tamás Gáspár Miklós a Sziriza győzelmének drukkol

forrás

1. A magyar politikai viták nem a megszorításokról szólnak. A Sziriza állandó jelzője a nemzetközi sajtóban a „megszorítás-ellenes”: a párt elsősorban a gazdasági megszorítással szembeni ellenállásának köszönheti népszerűségét; a görög kormánnyal szembeni fő vádja a megszorítások végrehajtása volt. Minderre Magyarországon több szempontból is nehezen lehetne hasonlóan sikeres politikát építeni. Egyrészt, a magyar kormánnyal kapcsolatos közéleti kritikák többsége nem gazdasági jellegű: a jogállam lebontása, a sajtószabadság és a demokrácia támadása, a korrupció és az orosz közeledés rendszerint erősebb hívószavakat jelentenek a véleményformáló baloldali kritikusok (vagy éppen a kormányellenes tüntetők) körében; a magyar kormány nem elsősorban mint a „megszorítások kormánya” él a köztudatban. Másrészt, a magyar kormány retorikájában jobban hasonlít a Szirizához, mint a leváltott görög kormányhoz; a hvg.hu publicistájának szavaival a magyar kormány „szavakban annyira megszorítás-ellenes, hogy hozzá képest a Sziriza bilderbergista bankárklubnak tűnik”. IMF és megszorítások ellen „harcoló” kormány ellen nehéz IMF és megszorítás-ellenes retorikával fellépni. Végül, a magyar gazdaság helyzete – minden problémája dacára – összes sem vethető a göröggel. Görögországban az utóbbi években 25 százalékos GDP visszaesés történt – nálunk a gazdaság növekszik.

2. A szélsőjobb Magyarországon nem diszkreditálódott. Néhány éve a görög politika még nem a bal-, hanem a jobboldali radikálisok térnyeréséről szólt. Az Arany Hajnal neonáci szervezet Európa legszélsőségesebb parlamenti pártja; előretörése egy egészen új típusú, ultranacionalista jobboldal megjelenését jelentette. Az Arany Hajnal azonban az utóbbi években – részben saját akciói, de legalább ennyire a jobboldali kormány és a görög rendőri és igazságszolgáltatási szervek fellépése – okán diszkreditálódott, s így nem tudta felszívni a protesztszavazatokat. Magyarországon ezzel szemben a Jobbik továbbra is komoly erőt képvisel. A régi elittel szembeni fellépés, a „tiszta” politika ígérete és az „újdonság” üzenetét ma sokak számára a Jobbik jeleníti meg – korlátozva bármilyen új, baloldali alternatíva növekedési potenciálját.

3. Görögországban a magyarnál erősebbek a rendszerváltás utáni (euro)kommunista hagyományok. A Sziriza mostani sikere ugyan példa nélküli, ám a görög pártrendszer egyik fontos jellemzője korábban is az (euro)kommunista pártok relatív erős szereplése volt. A Görög Kommunista Párt az 1990-es és 2000-es években rendszeresen 5 százalék felett szerepelt; az összes radikális baloldali párt közösen nem ritkán 10 százalék körüli eredményt ért el. Ilyen hagyomány Magyarországon 1990 óta nem létezik; a rendszerrel szembeni radikális kritika – eddig – jellemzően jobboldalon fogalmazódott meg.

4. A Sziriza nem a semmiből jött és nem lépett fel általában a politika és politizálás ellen. A Sziriza hosszú menetelés után jutott el mostani pozíciójába; nem a semmiből érkezett, hanem meglévő pártokra építve tudott sikeressé válni. Maga a miniszterelnökké vált Ciprasz is komoly politikai karriert tudhat maga mögött: már 2006-ban indult az athéni önkormányzati választásokon, s azóta folyamatosan aktív politikus, sőt, öt éve parlamenti képviselő is. Ellentétben több – bár korántsem minden – újbaloldali magyar kezdeményezéssel, a Sziriza nem civil, hanem pártalapon jelentett kihívást a jobboldali kormánnyal szemben.

5. A magyar „régi” baloldal nem a jobboldali kormány szövetségese, hanem ellenfele. A Sziriza erősödése párhuzamosan zajlott a klasszikus görög baloldali párt, a Pasok gyengülésével. Ebben döntő szerepe volt annak, hogy a Pasok koalíciót kötött a jobboldali Új Demokráciával; amikor a Sziriza a régi politikai elitet támadta, az aktuális koalíció ellen lépett fel. Magyarországon azonban a jobboldali kormány és az MSZP politikai ellenfelek; nem hogy nem kormányoznak közösen, de kölcsönösen legfőbb ellenségnek definiálják egymást. Az MSZP – illetve a kisebb baloldali pártok – így mind tartalmilag, mind pozícionálásában jobban foglalják az ellenzéki teret.