2013
dec.
3.

REINER Roland kollégánk infografikája a magyarok Európai Unióhoz való viszonyulását mutatja be. A kutatás időpontjában a magyarok relatív többsége, 48 százaléka mondta, hogy az ország számára előnyös, hogy az EU tagállama vagyunk, és csak 37 százalék vélte úgy, hogy inkább hátrányos.

A Republikon Intézet soron következő konferenciáját is e témának szenteljük: Eurooptimizmus és euroszkepticizmus címmel tartandó rendezvényünkön 2013. december 6-án, az A38 Rendezvényhajón, angol és magyar nyelven korábbi külügyminiszterek, a kormány képviselője, nemzetközi partnereink képviselői, valamint magyar kutatók, szakemberek vitáznak a kérdésről. Előzetes regisztrációra a republikon@republikon.hu címen van lehetőség, az esemény részletes programja a Facebookon ide kattintva érhető el.

2013
nov.
28.

Teczár Szilárd magához ragadja az ügy általa helyesnek gondolt képviseletét, és saját megoldási javaslatát tekinti az egyetlen működő modellnek. Miközben nem vesz tudomást, sőt, rossz döntési helyzetbe kényszeríti azokat, akik saját eddigi döntéseik következményeként természetesnek tartják a férfiak és nők jog- és esélyegyenlőségét. CSABA Réka és REINER Roland írása.

Kapcsolódó hivatkozások:

*

Teljesen mellékes, hogy Teczár Szilárdnak mennyi szabadideje van és ezt mivel tölti, ahogy sem szexuális irányultsága, sem párkapcsolati státusza nem befolyásolja azt, hogy miről szól az ügy. Önmagában azzal sincs gond, hogy a nők társadalmi helyzetéről gondolkodik férfiként, sőt: meggyőződésünk, hogy a nők helyzete nem (csak) a nők ügye, a férfiak kizárása a párbeszédből és a megoldások kitalálásából pedig kifejezetten káros egy olyan ügyben, aminek kapcsán egyébként az egyenlőséget hirdetjük és keressük. Végül abban sem látunk kivetnivalót, hogy egy hatósághoz fordult a problémával: ha a társadalom vagy a politika nem tudja érvényesíteni a jogegyenlőséget, akkor legitim a bírósághoz fordulni ennek kikényszerítéséért (az Egyesült Államokban ennek a gyakorlatnak komoly szerepe volt a ’60-as, ’70-es évek integrációs törekvéseiben, még ha ezt az ún. perlési politizálást bizonyos körökben elítélendő liberális gyakorlatként tartják is számon.)


Egy önmagában sokak számára viccként, sőt – egyébként igencsak jellemző módon – kifordított feminizmusként értelmezett történet végül az EBH döntése nyomán egész más szintre emelte a vitát: a döntéssel egyetértők a nők elleni társadalmi elnyomás megszüntetését segítő fontos lépésként, míg mások a túlzott feminizmus, a nemeket elmosó szélsőséges törekvések megnyilvánulását látták benne. Az azóta született közéleti és politikai reakciók többsége sajnálatos módon erősítette azt az álláspontot, hogy tényleg érdemes volt beleavatkozni: az egyet nem értés ugyanis legtöbbször Teczár Szilárd személyét érte, miközben a mondanivaló lényegében elveszett. Márpedig az a helyzet, hogy az ügy kirobbantója és Schobert Norbi nőképe között lényegesen kisebb a különbség, mint elsőre látszik – bár előbbi esetében elismerjük a nyilvánvalóan jó szándékot. Egyikük sem tekinti ugyanis a nőket egyenrangúnak a férfiakkal, mindketten gyenge, védelemre és segítségre szoruló embert látnak bennük. Nem feltételezik, hogy egyéni döntéseiket megfontoltan, jól átgondoltan hoznák meg, tulajdonképpen mindketten potenciális, befolyásolható áldozatnak tekintik őket. Teczár Szilárd feltételezése szerint a nőknek az  ingyenes belépésért  „más módon” kell fizetniük - a férfiak pedig elvárhatják ugyanezt, -, és ennek köszönhetően kerülnek olyan helyzetbe (leitatás, erőszak), ahol bántani fogják őket. Másképp: a nőket könnyű kihasználni, ezért védeni kell őket.. A „vannak olyan férfiak” és „vannak olyan nők” leírás itt fordul át „minden nő ilyen” és „minden férfi olyan” érveléssé, mely aztán csak egy hatósági döntéssel formálható.. Azoknak pedig, akik liberális doktrínerséggel „vádolják” őt, üzenjük: liberálisként egyáltalán nem tudunk egyetérteni azzal, ahogy az egyént kiveszi a képletből és az egyéni döntés és felelősség hangsúlyozása helyett társadalmilag meghatározott férfi és női viselkedésről beszél. Nem egyéni döntés, nem egyéni mérlegelés, hanem egy kollektív viselkedési minta, erről szól a beadvány és ennek adott igazat az EBH. Pedig mindenki maga dönti el, hogy be kíván-e menni egy bizonyos szórakozóhelyre , vagy  - köszönhetően az egymással versengő szereplőknek, - egy 100 méterrel arrébb lévőbe megy be. Ráadásul a legfontosabb kimaradt érveléséből: azok a lányok, akik a szórakozóhely üzletpolitikájának tudatában igénybe veszik a nekik - nemük miatt járó – kedvezményt, nem feltétlenül fogadják el azt a feltételezést, hogy ezért nekik „mással kell fizetniük”, és semmiféleképpen nem adnak felhatalmazást arra, hogy „nem fizetés” esetén bántsák őket.


Pedig most már erről hivatalos papír is van: a nők még egy szórakozóhelyen sem képesek eldönteni, hogy mihez van kedvük, mihez van joguk, hanem a társadalmi nyomással szemben gondolkodás nélkül megadják magukat. Az EBH döntése (reméljük csak rövidtávon) sokkal inkább visszaveti a nők helyzetéről szóló vitát, hiszen egy olyan állapotot rögzít, amelynél már előrébb tart a magyar társadalom.

doboz.jpg

fotó: romkocsmak.hu


Teczár Szilárd magához ragadja az ügy általa helyesnek gondolt képviseletét, és saját megoldási javaslatát tekinti az egyetlen működő modellnek. Miközben nem vesz tudomást, sőt, rossz döntési helyzetbe kényszeríti azokat, akik saját eddigi döntéseik következményeként természetesnek tartják a férfiak és nők jog- és esélyegyenlőségét. Ők azok, akik hisznek benne, hogy mások is eljuthatnak ugyanerre a felismerésre, ha megfelelő segítséget és támogatást kapnak.  A beadvány érvelése és az EBH döntése ezt az álláspontot zárja ki a vitából: azt a meggyőződést, hogy nem egy hivatal határozata vagy felsőbb politikai utasítás hoz változást, hanem az egyén saját megélt és végiggondolt döntése.


A másik, kissé elsikkadt csavar a történetben, hogy egy szórakozóhely üzletpolitikájáról volt szó: ettől persze ez még lehet kirekesztő és ezért az állami szabályozás bizonyos szinten elfogadható, ám – lévén hogy mégiscsak piacgazdaságban élünk – mégis inkább kivételként szeretnénk látni, semmint alapbeállításnak. Ha egy helyre nem engednek be egy csoportot, nemi, vallási, faji stb. alapon, az nem járja, ha azonban egy – és ebből a szempontból mindegy, hogy többségi vagy kisebbségi – csoportot üzleti, társadalmi vagy bármilyen más célból kedvezőbb helyzetbe hoz, abba nehéz belekötni. Egészen addig, amíg a nem-kedvezményezett csoportot nem ér indokolatlanul nagy hátrány – és igen, ennek megállapítása lehet egy hatóság feladata. Az üzleti szabadság korlátlan értelmezése veszélyes és nem megengedhető, ám az EBH döntése olyan szintű beleszólást jelent, ami az üzleti szabadság fogalom megszűnését jelenti. Mert mint minden szabályozópolitika, ez is csak akkor hatásos, ha arányos és nem esik túlzásokba. Teljesen elfogadott jutalmazni azt, aki előre megveszi a jegyét: hozzájárul a rendezvény anyagi kiszámíthatóságához. Elfogadott kedvezményt adni egy helyi lakosnak, ha a lakókörnyezetében vásárol: megélhetés az eladónak, adó az önkormányzatnak. És igen, elfogadott kedvezményt adni a jelmezben érkezőnek, a csoportban érkezőknek, vagy épp sör+unikum akciót hirdetni, ha ezekről egy tulajdonos azt gondolja, hogy jobb forgalmat generál majd. A piacgazdaság azért is jó, mert a szórakozóhelyek versengenek az ügyfelekért: ki tudom választani, az adott estét hol töltöm, ha pedig nem értek egyet az ottani üzletpolitikai elvekkel, máshova megyek.


Ha pedig azt gondolom, hogy kialakult egy rossz rendszer, rossz társadalmi ösztönzőkkel, de alapvetően felelősen gondolkodó emberekkel, akkor teszek azért, hogy megváltoztassam őket. Odamegyek szórólapozni, írok bejegyzést, szervezek konferenciát, mutatok ellenpéldát. Teczár Szilárd  nem ezt választotta, és ami rosszabb, ő és az EBH döntésére született reakciók csak kiélezik és kizárólagossá teszik azt a két – ellentétesnek ható, de - ugyanazt feltételező álláspontot, amely a nőket szükségszerűen védendő csoportként  definiálja.

2013
nov.
24.

A baloldali-ellenzéki térfélen október 23-a óta egyetlen téma sem kapott annyi figyelmet, mint az „összefogás” kérdése. Az összefogás általános üzenete mindig népszerű – konkrét megvalósítása azonban problematikusabb lehet. TÓTH Csaba öt olyan problémára világít rá, amelyeket az összefogás-párti retorika egyelőre nem kezelt.


Kapcsolódó hivatkozások:


Az összefogás követelése általában is a legnépszerűbb politikai üzenetek közé tartozik – különösen így van ez a magyarországi baloldalon, ahol a kompromisszumra törekvés a politikai kultúra rendkívül erős része. Egy korábbi baloldali miniszterelnök, Medgyessy Péter 2004-ben olyannyira messzire ment e konszenzusvágy kielégítésében, hogy közös listát javasolt az összes politikai párt részvételével – összefogást, nem csak a baloldallal, de a Fidesszel is. Ma legfeljebb úgy emlékszünk erre a javaslatra, mint ami az előjátéka volt Medgyessy későbbi bukásának – ám akkoriban a javaslat eleinte széles körben népszerű volt. Első reakciójában még Orbán Viktor is „nagyívű kezdeményezésnek” nevezte; az MSZP szavazók többsége és még a Fidesz szavazók harmada is támogatta a javaslatot. Ha az ellenséggel való összefogásra a szavazótábor felének támogatását meg lehet szerezni, nem meglepő, hogy egy potenciális szövetségessel való összefogásnál sokkal nagyobb arányokat látunk. Mindez azonban nem jelenti, hogy az összefogás minden esetben bölcs politikai döntés.
Az alábbi 5 pont olyan kérdéseket, problémákat vagy ellentmondásokat mutat be, amelyekre az általános összefogás-párti szólamok nem reflektálnak – vagy nem adnak megoldást.

1. Összefogás vagy szavazatbővítés: a szavazók „spontán” összefogása. A baloldali-ellenzéki oldal előtt álló legnagyobb kihívás ma nem az összefogás, hanem a szavazatbővítés: az ellenzék még ma, „összefogva” sem verné meg a Fideszt – ehhez további választók megnyerésére van szükség. Mindezzel az összefogás támogatói is tisztában vannak, s ennek kapcsán általában két állítást tesznek. Egyrészt, az összefogás a győzelem szükséges feltétele: lehet, hogy összefogással sem lehet megverni a Fideszt, de nélküle biztos hogy nem.
Csakhogy az „összefogást” a szavazók gyakran akkor is előállítják, ha a pártjuk ezt nem szeretné. Bár nem tudjuk még pontosan, hogyan működik majd az egyforulós választási rendszer, a választók minden korábbi választáson bemérték, ki az esélyesebb jelölt, és ennek megfelelően szavaztak. Egy szemléletes példával: 2010-ben a második fordulóban azokban a körzetekben, ahol MSZP-s jelölt eséllyel vette fel a harcot a Fidesszel szemben, a harmadik helyezett, állva maradt LMP-s jelöltet gyakran otthagyták a szavazói a szocialista jelölt kedvéért. Szanyi Tibor vagy Molnár Gyula a második fordulóra megkapta az ökopárti szavazatok körülbelül felét – dacára annak, hogy vélhetően egyikőjük sem volt az LMP-s választók „kedvenc” baloldali politikusa. Hasonló jelenség zajlott le korábban az egyszerre állva maradó MSZP-s és SZDSZ-es jelöltekkel: az utóbbit gyakran hagyták ott szavazói az esélyesebb szocialista kedvéért. A választók pontosan tudják, kik az esélyes és kik az esélytelen jelöltek, s hajlamosak elsődleges preferenciájuk felülírására


2. Összefogás vagy szavazatbővítés: az összefogás mint szavazatbővítésre alkalmas üzenet. Az összefogás-párti retorika második eleme, hogy az összefogás üzenete önmagában is szimpatikus lehet a választóknak – a bizonytalanok nem szavaznak a baloldalra, ha még arra is képtelen, hogy összefogjon, hangzik az érv. Csakhogy a kikényszerített összefogásnak nincs szavazatbővítő hatása – az MSZP-Együtt megállapodás ezt jól mutatta. A két párt – erős külső nyomásra – végül összefogott, s azóta is igyekszik egymással kapcsolatos kritikáját a minimumon tartani. Ám ez az összefogás nem járt a szavazótábor bővülésével – hiszen világos volt, hogy egy taktikai-politikai alku eredményeképpen jött létre. Ha a baloldal két legerősebb, legnépszerűbb politikusa által létrehozott összefogás nem jelentett új szavazókat, nem világos, miért járna ilyen hatással az összefogás kisebb és népszerűtlenebb szereplőkkel. 


collaboration_2.jpg3. Az összefogás forgatókönyvének tisztázatlansága. Az összefogás jelenleg inkább egy általános követelés mintsem egy konkrétan megvalósítható program. A legtöbb szereplő jelenleg azt sugallja, hogy politikai akarat esetén a részletek nem érdekesek – csakhogy az ilyen tárgyalásoknál pontosan a részletek jelentik a megállapodást. Pontosan milyen szereplők legyenek – még – részei az összefogásnak? Az MSZP és az Együtt meglévő megállapodása alapján rögzített, a munkát elkezdő képviselőjelöltek közül mennyinek és kinek a javára kellene visszalépnie? Közös lista legyen vagy külön – s az előző esetben azt ki vezesse? Ezek egyáltalán nem részletkérdések – éppen a konkrét javaslatok megfogalmazásakor szokott kiderülni az általánosan vállalható elv alkalmazhatatlansága. Emlékezetes: amikor Bajnai Gordonnak és Mesterházy Attila konkrét javaslatok megtételére kényszerült a közös indulás kapcsán, akkor vált világossá a koncepció tarthatatlansága: Bajnai közvélemény-kutatókra, Mesterházy választókerületenkénti előválasztásra bízta volna a megállapodás részleteinek kialakítását. A választási megállapodásoknál az ördög valóban a részletekben lakik. 


4. Az összefogás pártiak korábbi összefogásai. A politika érdekes paradoxona, hogy ma azok találják magukat egy platformon az összefogás kérdésében, akik közül többen – egymással – a legkevésbé sem szerettek volna összefogni. Az október 23-i tüntetéseket hallgatva mintha Kuncze Gábor és Fodor Gábor is Gyurcsány Ferencéhez hasonló álláspontot fogalmazott volna meg – miközben Kuncze és Fodor konfliktusai az SZDSZ-en belül jól ismertek. Gyurcsány Ferenc a liberális Horváth Ágnes menesztésével maga számolta fel az SZDSZ-el kötött koalíciót – ma az SZDSZ két korábbi elnökét is az összefogás hívei között találja. A szintén ugyanezen a színpadon beszélő Ungár Klára azóta összefogott az Együtt-PM-el – majd megtámadta Fodort, Kunczét és Gyurcsányt. Mindez azt jelzi, hogy a felek közötti összefogást, ha az valaha konkretizálódni, olyan múltbeli sérelmek is nehezíthetik, amelyeknek ma legfeljebb a felszínét látjuk.


5. A médiatér. Már az MSZP és az Együtt számára is komoly problémát jelentett, hogy a baloldali előválasztás hatására a médiában nem kapnak teret a baloldal kormánykritikus üzenetei. A baloldal szinte észre sem vette, amint az év elején elindított rezsicsökkentési kampány őszre beért és mire megállapodását megkötötte, komoly lemaradásba került a Fidesszel szemben. A helyzet azonban most sokkal súlyosabb: a választásokig alig négy hónap van hátra, miközben ma már nem csak a Fidesz, de a Jobbik is kampányol. Az ellenzéki médiatér így is korlátozott – ám most jószerivel szinte csak az összefogással kapcsolatos kérdések dominálják. Mesterházy Attila egy legutóbbi, Népszabadságban megjelent interjújában kilenc kérdést kapott összesen: ebből négy foglalkozott az összefogással (három a bajai videóval) – mindez egy nem kifejezetten ellenséges lapban, jól illusztrálva, ahogyan e kérdés elszívja a levegőt a baloldal elől akkor, amikor már a választási üzeneteit kellene kommunikálnia.

2013
nov.
20.

A fiatalok pártpreferenciái legalább annyira sokszínűek, mint a teljes társadalomé, sőt: esetükben a széttagolt bal-balliberális pártokkal szemben két, egymással versengő jobboldali párt áll. Míg ugyanis a Fidesz első helye a számos társadalmi csoportban többé-kevésbé egyértelmű – és 2008-ig a fiatalok között is az volt –, a 18-29 évesek között a Jobbik erős kihívónak érezheti magát. REINER Roland írása.

Kapcsolódó hivatkozások:

Az utóbbi hetekben ismét felerősödött a fiatalok politikai kedvéről és pártpreferenciáiról szóló vita: míg a tavalyi évben az Aktív Fiatalok, egyetemisták és főiskolások körében készített kutatása, addig idén ősszel elsősorban a Jobbik fiatalokat célzó kampánya miatt került elő az ügy. Érdemes látni ugyanakkor, hogy a téma nem csak kutatói-elemzői szemmel érdekes: a pártok természetes stratégiája, hogy adott választói csoport elsődleges képviselőjeként pozícionálják magukat.
Nehezíti azonban tisztánlátást, hogy a kutatói mérések sem festenek egyértelmű képet a fiatalok pártpreferenciáiról. Jó példa erre a Tárki hétfői publikációja, ahol az elmúlt egy év rendszeres havi méréseit elemezve közölt részletes korcsoportos bontást, ami szerint a Fidesz minden korosztályban egyértelműen vezet: a negyvenes korosztály közepéig a Jobbik, afölött az MSZP követi a második helyen.
Csakhogy egy év alatt – ezt épp a Tárki egy másik közléséből tudjuk – igencsak átrendeződek a pártpreferenciák a vizsgált, 18-29-es csoportban: a Political Capital elemzése nyomán azt látjuk, hogy míg 2012 első felében a Jobbik megelőzte a Fideszt a vonatkozó korosztályban, 2013 nyarán egyértelműen lemaradt a kormánypárt mögött.

young01.jpg

Ráadásul múlt héten publikáltak egy adatsort – szintén a 2013-as nyári adatfelvételről – ahol az első szavazók körében az MSZP erősebb pártnak tűnt, mint a Jobbik (igaz, itt pedig az alacsony elemszám lehet torzító hatású). Ehhez képest a Tárki hétfő közlése szerint a legfiatalabb, 18-22 évesek között (első szavazók) kerül a Jobbik leginkább közel a Fideszhez: az első szavazók 30 százaléka szavazna a Jobbikra, 44 a Fideszre és csak 10 százalék az MSZP-re. Noha ezek biztos szavazó arányok, a lenti táblázat pedig teljes népességbeli támogatottság, ez nagyon jelentős különbség. 

young02.jpgTovább bonyolítja a fiatalokról alkotott képet az, ha a 18-29 évesek egy szűk csoportjának pártpreferenciáját terjesztik ki a teljes korosztályra. Jó példa erre az Aktív Fiatalok 2012-es kutatása, mely máig sokak hivatkozási pontja arra nézve, hogy a Jobbik a legerősebb párt a fiatalok körében. Pedig a kutatás egyrészt csak a felsőoktatásban tanulók preferenciáit mérte, másrészt legalább ennyire fontos eredmény volt, hogy a Jobbikéval lényegében megegyező támogatottságot mértek az LMP-nek (mely párt országos eredménye akkoriban legfeljebb harmada volt a Jobbikénak). A radikális pártra a választani tudó és szavazó egyetemisták 33, míg az LMP-re 29 százaléka szavazott volna, míg a Fidesz csak a harmadik helyre szorult, 24 százalékos aránnyal. Az adatok arra is rámutatnak, hogy a két jobboldali párt ugyan többségben (57%) van az egyetemisták és főiskolások körében, de a baloldali-liberális pártokra szavazó felsőoktatási hallgatók jelentős ellensúlyt képviselnek. 


A második, 2013-as adatfelvétel szintén a Jobbik győzelméről szólt, noha a párt kismértékben rontott 2011/12-es eredményén, ám az Együtt 2014 megjelenése és az LMP kettészakadása a korábbinál heterogénebb balliberális szavazótábort hozott létre – ebben a közegben is. Fontos látni azonban, hogy az összesített arányok nem változtak: a Jobbik kismértékű csökkenése, a Fidesz hasonló mértékű növekedésével, ismét egy valamivel nagyobb jobboldali párost mutat egy sokszereplős balliberális táborral szemben – a hallgatók között.

A felsőoktatásban tanulók eredményeit azonban nem lehet az egész korosztályra kivetíteni, egy ilyen kísérlet jól mutatja, hogy miről szól a vita. Könnyen található ugyanis olyan társadalmi közeg, amiben egy párt messze az országos átlaga fölött teljesít (a Jobbik mindkét Aktív Fiatalok adatfelvétel idején, az LMP 2011/12-ben, az Együtt 2013-ban) – ez nem általánosítható a teljes generációra, ám politikai előny kovácsolható belőle. Az Aktív Fiatalok kutatást azért tudja kihasználni a Jobbik, mert ezáltal olyan közegben definiálja magát, ahol valóban a legerősebb – de a fiatalok teljes, 18-29 éves csoportja már nem ilyen. Más szóval: az igaz állítás, hogy a Jobbik vagy az LMP számára a fiatalok az a közeg, ahol a legerősebb (hiszen az idősebb korosztályokban a támogatása valóban alacsonyabb), ám ez nem jelenti azt, hogy ebben a közegben ők lennének a legerősebb szereplők.

Az elmúlt évek mérései mellett ezért érdemes megnézni a valóban teljes korosztályt vizsgáló magyarországi kutatásokat. Az ezredforduló óta zajló ifjúságkutatások azt mutatják, hogy a pártot választó fiatalok többsége valóban a jobboldal felé, elsősorban a Fidesz felé húzott, miközben harmaduk következetesen baloldali vagy liberális pártot választott. Noha ez a kétharmad-egyharmad arány az évek során némiképp változott (2000-ben inkább a negyven, 2008-ban a húsz százalékhoz volt közel), az kijelenthető, hogy a fiatalok – még ha más arányban is, mint a teljes társadalom - végig megosztottak voltak politikai oldal szerint.
A 2000-es évek ifjúságkutatásai a Fidesz folyamatosan növekvő támogatottságát mérték: a 2000-es 49 százalék 2004-re 59, míg 2008-ra egészen 70 százalékig nőtt. Érdemes ugyanakkor látni, hogy mindez nem független az országos trendektől: a Magyar Választáskutatás Program vizsgálata is kimutatta, hogy 2009-re jelentősen nőtt a magukat jobboldalinak tartók aránya a magyar társadalomban – a baloldali pólus ugyanakkor csak minimális mértékben szorult vissza. Ugyanezt látni a 18-29 korosztály esetén is: a Fidesz erősödése mellett az MSZP lényegében őrizte a pozícióját, a balliberális oldal visszaesését leginkább az összeomlóban lévő SZDSZ-en keresztül lehetett érzékelni. A 2008-ig tartó folyamat ugyanakkor jól megalapozta azt a közhangulatot, mely a jobboldal kizárólagosságát felételezte a fiatalok körében - miközben az MSZP-n keresztül a baloldali fiatalok végig jelen voltak – szinte változatlan mértékben.

young03.jpg
A bal-jobb önbesorolás változása, forrás: Magyar Választáskutatás Program

A 2012-es állapot két különbségről árulkodik 2008-hoz képest: a jobboldali fiatalok széthasadásáról és egy balliberális visszarendeződésről. A 2012-ben mért 40 százalék Fidesz és 29 százalék Jobbik támogató elsősorban a négy évvel korábbi 70 százaléknyi Fidesz, 5 százaléknyi Jobbik és 3 százaléknyi MIÉP szavazóból alakulhatott át: a közel négyötödnyi jobboldali pártra eső fiatal szavazat emellett mára 70 százalékra mérséklődött.

young04.jpg

A pártok támogatottsága a biztos szavazó pártválasztó 18-29 évesek körében.

Forrás: Ifjúságkutatás 2000, 2004, 2008 és Magyar Ifjúság 2012

Eközben a 2008-ban és 2012-ben stabilan 16-17 százalékra mért MSZP mellé (részben vélhetően az eltűnő SZDSZ és leszakadó Fidesz-szavazó fiatalokból építkezve) egy 11 százalékos LMP és 3 százalékos DK is került, ezzel tehát a balliberális pártok ismét 30 százalék körüli szintre emelkedtek, ami sokkal inkább megközelíti a 2000-es állapotokat, mint a 2004-es vagy 2008-as mérés. A balliberális oldal tehát erősen jelen van a fiatalok között is, ám – akárcsak az idősebb szavazók esetén – jóval heterogénebb formában.


A fiatal szavazókról tehát továbbra is óvatosan érdemes nyilatkozni: noha néhány állítás ugyanakkor nagy bizonyossággal tehető. Vannak olyan pártok, akiknek a támogatottsága erősen ingadozik a korcsoportok szerint: a Jobbik és az LMP sokkal inkább támaszkodik a fiatalok voksaira, mint a többi párt. Ez ugyanakkor nem jelenti azt, hogy az idősebb korosztályban ne lennének szavazóik – és azt sem, hogy a fiatalok csak e két párt közül választhatnának. Hasonlóképpen elmondható, hogy az MSZP jóval erősebb az idős szavazók között, ezzel együtt is a szocialista pártnak vannak fiatal szavazói. Ami a fiatalok jobb –vagy baloldaliságát illeti: a 2000-es évek végén a jobboldali pártok, elsősorban a Fidesz – összhangban az országos folyamatokkal – meghatározták a fiatal szavazók pártpreferenciáit. A mai helyzet ugyanakkor két szempontból is kiegyenlítettebb: egyrészt a balliberális pártok fiatal szavazótábora visszaerősödött a 30 százalékos szintre, másrészt a Fidesz egy komoly versenytársat kapott maga mellé. A Jobbik megjelenése a jobboldali téren ugyanis generációs kihívás a Fidesz felé: míg a legtöbb társadalmi közegben a Fidesz elsődlegessége lényegében egyértelmű, a jobboldali fiatalok körében a Jobbik valódi kihívónak bizonyult.

2013
nov.
16.

C.Z., 34 éves budapesti politikai elemző fázósan lépett ki a novemberi hidegbe. Nagyot nyikordult mögötte a százéves pesti bérház kapuja. A barátnője már hamarabb elindult, a kutyát vitte le még gyorsan, munka előtt a térre. Vastag kabát, magas szárú cipő, kapucnis pulcsi, a melegebb farmerja, lábszárközépig érő, puha zokni. Pár hét van még karácsonyig, ilyenkor már hideg az utca, ámde közelegnek a leárazások, kéne új kabát például. Valami szebb.


A belvárosi utcán lépdelve sietősen pillantott a kirakatba, majd meg is állt egy gyors ellenőrzésre. Oké, szerintem látszik, hogy nem az utcán élek. A hajam ugyan kicsit kócos, de a sapka takarja, a szakállamat tegnap nyírtam, illatom kellemes, szájszagom… basszus, gyorsan egy rágót, a tegnap esti salátában volt lilahagyma is!
Mentol be, hasson, mielőtt szembejönne a főpolgármester, inspekciózni.

C.Z. lelki szemei előtt csudálatosan animált Budapest-térkép villogott. Merre tilos? Ha lekapcsolnak, és hiába a közepesen rendezett külső, a teljesen valódi lakcímkártya, a minden eshetőségre készen bepakolt, kifizetett rezsiszámlák (pláne, hogy a Nagy Csökkentés óta ez már alig-alig bizonyíték, hisz olyan kevéske a végösszeg, hogy egy hajléktalan, alibiből is be-befizethet egyet), szóval, ha lebukok, akkor kerülni kell, nagyot. Aluljáró és vele a metró ugrik, erre van egy általános iskola, meg egy egyetem, azokat nagyobb ívben kell kerülni, az meg ott világörökség, amiből szintén épp kitagadtak, az egész teret buktuk. Budára valahogy csak át kéne jutni, de „hidak, felüljárók, és az ezek megközelítésére szolgáló lépcsők” sem játszanak, mind-mind tiltott zóna. Nem mehet a busz- és villamosmegálló 50 méteres körzetébe sem, a játszótereket és temetőket meg 100 méternél jobban nem közelítheti meg.
Hoppá, a rohadt életbe, hiszen az összes „burkolt járda” is majdnem tiltott terület lett! – rohant végig rajta a felismerés.


Idáig jutott, amikor a kutyafuttatóhoz ért. A barátnője fölé két, egészséges termetű, vidéki legény tornyosult, szépséges rendőregyenruhába öltözve. C.Z. arcát a korlátok közé préselte, úgy figyelte a processzust. Vajon hozott lakcímkártyát, mindig mondom neki, hogy legyen nála, de olyan szeleburdi, mi van, ha nem hozta le magával? Meg ez a kutya is, menhelyi keverék, a rohadt életbe, bezzeg egy szépen gondozott csivava, vagy egy szteroidos pitbull, az maga lenne a menlevél! Jó, mondjuk azok hülyék, mint a föld, a mi kutyánk meg szeretnivaló, okos kislány, de akkor is. Mi legyen?
Ha nincs nála a kártya, akkor közbe kell lépnem. Rájuk vetem magam – gondolta – de előbb még belehengergőzök valami hányásba. Azt ugyanis nálunk hét éve mindenki megússza, ha rendőröket bántalmaz, forradalmilag ugye, de ha elég leharcoltnak nézek ki, hajléktalannak, akkor megbüntetnek jól.
Ez az, hozta a kártyáját! Okos lány. Most fotókat mutat a telefonján, a lakásban készültek, így van, ez az, betonbiztos a helyzete. Na, de akkor most én húzok bele, elkések a munkából.

A Deák téri aluljáróban széttaposott kerekes szatyorra lett figyelmes. Ki volt ilyen óvatlan? Már évek óta se nagy táskával, se efféle banyatankkal nem kelünk útra, ez maga a factum concludens, hogy itt valaki a teljes vagyonát, minden ingóságát hordozza magával, mert nincs hajléka. Aham, meg is van, ott a néni, viszik a zsaruk… még hallani a tiltakozást, hogy ő tényleg biatorbágyi, igazi a papír, csak régi a fotó rajta.  Bejött busszal, ügyintézni, nem tudta, nem gondolta. Öreg hiba. Most aztán tervezgethet a néni, hogy hogyan jut haza, mert a kelenföldi megálló innentől tabu neki.
C.Z. a metróról buszra száll, a bátorsága pedig egyre nő. Mindjárt a munkahelyén van, ismét fedél alatt, melegben, kétségbevonhatatlanul hajlékos definícióval. Buszról le, szinte törvénytelen magabiztossággal vág át a buszmegállón, mint akinek semmi félnivalója, mint aki száz százalékig biztosnak és támadhatatlannak érzi magát. Kulcs elő, riasztó kikapcsol, és bent van!


Munka közben pedig már csak egy-egy pillanatra merül fel benne: akik tényleg hajléktalanok voltak, azok vajon hova mentek? Ó, hát biztos úgy döntöttek, hogy nem lesznek többé hajléktalanok! Vettek egy rendes lakást, esetleg házat Hűvösvölgyben, onnan járnak szánkózni a Normafához, a gyereknek kürtőskalácsot vesznek a Vörösmarty téren, ők is vágják a kuponokat, hogy 15 százalékkal olcsóbban vehessék meg a háromnegyedes kabátot a plázában. Este forralt bort isznak, suttyomban rejtegetik a gyerek elől a karácsonyi ajándékot, a dzsungeldínó-készletet, feltesznek egy Jamie Cullum lemezt, és a halk jazzt hallgatva merengenek azon, hogy jól döntöttek, amikor a hajléktalanság betiltása után befejezték a hajléktalankodást. Csak így lehetett! – nyugtázza C. Z. , 34 éves politikai elemző, majd belekezd egy Republikon-blogbejegyzés írásába.

barneysad.jpg

2013
nov.
14.

A közelgő magyar választás szabad lesz, de fair aligha: a pálya nagyon erősen a Fidesz felé lejt majd. Tóth Csaba írása ennek 5, ritkábban elemzett okáról.

Kapcsolódó hivatkozások:

*

Egy demokráciában két feltételt szoktak támasztani a választásokkal szemben: azoknak szabadnak és „fairnek” kell lenniük. Az első feltétel azt jelenti, hogy mindenki szabadon eldöntheti, kire voksol; a második azt, hogy a politikai szereplők nagyjából egyenlő esélyekkel indulnak. A közelgő magyar választás szabad lesz, de fair aligha: a pálya nagyon erősen a Fidesz felé lejt majd. A pálya lejtése alatt legtöbbször a választási rendszer változásairól esik szó: arról, hogy a körzetek átalakítása; a határon túli magyarok választójogának megadása – míg a külföldi magyarok szavazásának technikai megnehezítése – vagy az ellenzéket nehezebb helyzetbe hozó egyfordulós rendszer mind azt jelentik, hogy azonos választói támogatás mellett is a Fidesz nyerne.


A héten azonban két ügy is jól mutatta, milyen egyéb erőforrások segítik majd a Fideszt. A köztévé támadása Bajnai Gordon ellen minden korábbinál plasztikusabban illusztrálta, hogy az állami média adott esetben a Fidesz közvetlen kampányérdekeinek szolgálatába állítható. Baldauf László CBA-elnök levele pedig – amelyben az áruházlánc vezetője a Fidesz melletti kiállásra szólítja fel alkalmazottait – igazolja azt a korábbi sejtést, hogy a párthoz kötődő piaci szereplők nem ódzkodnak erőforrásaikat mozgósítani a Fidesz választási győzelme érdekében.


E két eset csak a jéghegy csúcsa:

az alábbi 5 pont igyekszik összefoglalni, hogyan lejt a pálya a Fidesz felé.


1.    Kormánypropaganda. Bár a választási kampány hivatalosan nem kezdődött el, a kormány már most több milliárd forintot költött eredményeinek népszerűsítésére. A gyakorlatot nem a Fidesz kezdte el: minden korábbi kormány is törekedett arra, hogy a kormányzati eredményt hozzákapcsolja a kormányzó párthoz – így tett Gyurcsány Ferenc is 2006-ban. A Fidesz azonban ezt minőségileg és mennyiségileg is új szintre emelte. Minőségileg annyiban, hogy ma már szinte elválaszthatatlan egy kormány- és egy Fidesz-hirdetés; a rezsicsökkentésért indított fideszes aláírásgyűjtés, a rezsicsökkenést sikernek feltüntető Magyarország jobban teljesít kampány és a rezsicsökkentés mellett „kiálló” parlament között még stílusbeli különbség sincs. 


Fontosabb a mennyiségi változás: a kormányzati propagandára költött összegek mértékének drámai növekedése. A „jobbanteljesít” kampány összegét megbecsülni is nehéz, de biztosan milliárdos tételt jelentene, ha egy pártnak kellene finanszíroznia. Könnyebben számszerűsíthetők Orbán Viktor levelei: az index ezek költségét közel 3,5 milliárd forintra teszi. Ez azt jelenti, hogy csak a kormányfő leveleire a kormány több pénzt költött eddig, mint amennyit az országos listát állító pártok törvényesen összesen költhetnek majd a választási kampányban. Csak a levelek költsége hatszor kimerítené a Fidesz, mint párt törvényes költési lehetőségeit és nominálértéken majdnem kétszer annyi, mint amennyit 2006-ban a nagy pártok költöttek.
Ráadásul a közvetlen állampolgári megszólítás az egyik leghatékonyabb kampányeszköz: a miniszterelnöktől érkező, személyre szóló levél hatása sokkal nagyobb, mint egy óriásplakát vagy facebook-hirdetés eredménye. Mindez azt jelenti, hogy ha a kormánypropagandát a Fidesz-kampány részének tekintjük, a kormány és ellenzéke között nem hogy paritás nincs, de akár tíz-húszszoros különbségekről is beszélhetünk. 


2.    Médiakontroll. Bár a Fidesz-közeli sajtó ma is előszeretettel beszél „balliberális médiafölényről”, a média egészét tekintve mára a jobboldal tett szert komoly előnyre. Ez legalább három dolgot jelent. Egyrészt, a média egészének struktúrája jobbra dől. Ma Magyarországon létezik egy erős jobboldali médiabirodalom, egy virulens és professzionális, elsősorban az interneten jelen lévő független sajtó és egy gyenge baloldali média. Az erőforrásai a jobboldali médiának a legnagyobbak – amelynek mára integráns része lett az adófizetők pénzéből fenntartott közmédia. A legnagyobb eléréssel – ha a gyakran öncenzúrát alkalmazó kereskedelmi televíziókat is ide számítjuk – a független sajtó rendelkezik. A baloldal sem elérésben, sem erőforrásokban nem erős: gyakran a túlélésért kell küzdenie. Ez a struktúra médiatörvény és médiahatóság nélkül is azt jelentené, hogy a média origója jobbra dől – hiszen a független média ars poeticája nem az elfogult jobboldali sajtó kiegyensúlyozása, hanem a mindkét oldallal szembeni szkepszis. 

TV.jpgA mémmé vált köztévés tudósító, aki "nem találta" a kormány ellen tüntetőket


Másrészt, a jobboldali média lényegesen egységesebben és fegyelmezettebben működik, mint a sajtó bármelyik másik része. A kormányzati üzenetek felbukkannak kormányközeli blogokon, majd a Magyar Nemzet hasábjain, hogy ezt követően a Hír Tv "oknyomozó" riporterei járjanak utána, majd az eredményeket a köztelevízió az említett forrásokra hivatkozva közli. Nem nehéz egységes „message boxok”, központilag kialakított üzenetek hatását észrevenni. Hasonló koordinációról a baloldalon – nem függetlenül az ellenzék megosztott állapotától – szó sincs.
A média nem tudja megmondani az embereknek, mit gondoljanak – azt azonban igen, miről gondolkodjanak, s pontosan ebben áll a Fidesz által kiépített médiabirodalom szerepe a kampányban. A Fidesz-közeli média üzenetei nem fogják megingatni az elkötelezett baloldali szavazókat; sőt, lehet, hogy egyetlen új szavazót sem szereznek a Fidesznek. Ám képesek arra, hogy elképesztő erővel tematizálják a kampányt. A jobboldali média tematizáló hatása ugyanis a független, sőt, esetenként a baloldali médiára is hat. Sokan nevetnek a közmédia már idézett, „fájni fog” akcióján – de a híradás elérte azt, hogy témává vált az az Együtt számára egyáltalán nem kellemes kérdés, hogy mennyiben  kínál „megszorító” programot az ellenzék. Ugyanez a helyzet a rezsicsökkentéssel is: bár az internetes média jellemzően gúnyolja a kormányzati propagandát, a tematizációs hatás alól nem tud kibújni – s mivel a rezsicsökkentés végső soron egy népszerű program, e tematizációs siker közvetlen előnyt jelent a Fidesznek. 


3.    Holdudvar. A Fidesz már 1998-as kormányra kerülésekor nagyon tudatos intézményépítésbe fogott; mindezt ellenzékben sem hagyta abba – 2010 után azonban ezen a téren is minőségi ugrást hajtott végre. Ma alig van olyan területe a közéletnek, és kevés területe a piaci világnak, ahol a kormányzati holdudvar ne gazdálkodna  nagyságrendileg nagyobb összegekből, mint az e holdudvaron kívüli szereplők. Ismét: nem a gyakorlat, hanem a nagyságrendi ugrás a Fidesz igazi „innovációja”. A CBA-levél megmutatta ezt egy konkrét területen – ám a példák szinte végtelenek. Az állami egyetemektől forrást vonnak el – az egyházi és határon túli intézmények többlettámogatást kapnak. A kormányzati érdekegyeztetésben részt vevő és így a kormány politikáját legitimáló szakszervezetek – a LIGA, vagy kisebb mértékben az MSZOSZ – kormányzati százmilliókat kapnak – a kritikus Autonómok Szakszervezeti Szövetség semmit. A Békemenet hirdetései „társadalmi célúak” lesznek; a kormányközeli civil szervezetek kormányzati forrásokhoz jutnak – a Milla tüntetése már nem „társadalmi célú”, a független civilek pedig gyakran az életben maradásukért küzdenek. A példák szinte vég nélkül folytathatók. A trafikügyet, kaszinóügyet vagy a takarékszövetkezetek példáját mindenki ismeri.


E támogatások kampányhatása nem közvetlen; kevesen mennek itt olyan messzire, mint a CBA. Ám ez az erős és ideológiailag elkötelezett intézményi háttér – amelynek nagy része közpénzből épült fel – egy újabb fontos előnyt jelent a hasonló intézményekkel egyáltalán nem rendelkező baloldallal szemben. 

itelet.jpg"Nem tűrhetjük tovább, hogy országunkat hazug, jellemtelen gazemberek vezessék, akik Magyarország számára jelentős visszafejlődést hoztak. Az elmúlt időszakban már elkezdődtek a felelősségre vonások, azaz sok, jelenleg kormányon lévő politikusra minden bizonnyal ítéletidő vár. Az iránymutatásom által elkészült címlap erre utal" - írta a CBA magazinban Baldauf László, a CBA elnöke. A címlapot a 2010-es választási kampányban óriásplakátként is bemutatták - a fent látható módon. (fotó: index)


4.    Választói listák. A kormányzati kommunikáció pártkampánnyá változtatása, a médiabefolyás kiépítése és a holdudvar közpénzekből támogatása a fair verseny szellemével nehezen egyeztethető módokon történt. Ehhez képest a Fidesz listáit többé-kevésbé olyan módszerekkel építette, amelyek egy része más pártok számára is rendelkezésre állt: sok éves, kitartó munkával, folyamatos aláírásgyűjtésekkel és mobilizációs akciókkal dolgozott a Fidesz azon, hogy minél szélesebb adatbázisa legyen potenciális választóiról. Az adatbázis építése a modern kampányok alapja, hiszen ez teszi lehetővé a minél inkább perszonalizált kommunikációt: hogy aki például a vizitdíjról szóló aláírásgyűjtést aláírta, de a „rezsicsökkentés melletti kiállást” nem, más üzenetet kapjon, mint aki a párt minden megkeresésére válaszolt. A Fidesz adatbázisának nagyságát és részletességét nem ismerjük – de biztos, hogy sokkal nagyobb és szofisztikáltabb, mint ami az ellenzéki pártok oldalán megtalálható. A Fidesz így sokkal célzottabb kampányt folytathat majd. 


5.    Pénz, pénz, pénz. A kampányhoz, éppen úgy, mint a háborúhoz, ez a három dolog kell: és aligha lehet bármi kétség, hogy a Fidesz anyagi erőforrásai ma sokszorosát teszik ki az ellenzék rendelkezésére álló összegeknek. A korábbi választások során – átláthatatlan technikákkal és kampányfinanszírozási problémákkal együtt – a versengő felek között nem volt nagyságrendi különbség az elkölthető összegeket illetően. 2014-ben ez másképp lesz: a baloldal általános pozícióvesztése anyagi lehetőségeinek erős beszűkülésével is járt. Ha más nem, a felek egymással szembeni vádjai bizonyítják ezt. A Fidesz, minden törekvése, kommunikációs offenzívái ellenére is olyan külső támogatási tételekkel tudja megvádolni baloldali ellenfeleit, amelyek milliós tételeket jelentenek. A Fidesz esetében a vonatkozó számok jellemzően milliárdok. A mindennapi kommunikációban hasonlóan hangzanak – ám amikor kampányköltségeket kell fizetni, a nullák hirtelen fontosabbá válnak…

*


A fenti elemek egyike sem dönti el önmagában a választást. 2010-ben nem lett volna az a pénz, médiakontroll, vagy kampánytechnika, ami kormányon tarthatta volna a szocialistákat. Ha a választók elsöprő többsége úgy érzi, hogy Magyarország rosszabbul teljesít, semmilyen kampány nem fogja meggyőzni ennek ellenkezőjéről.
Ám a választások többsége nem egyik oldal elsöprő dominanciája mellett zajlik, hanem annál kiegyenlítettebb helyzetben – amikor viszont a pálya „lejtése” különösen fontossá válik. A 2014-es választást – nem kis részben az ellenzék saját hibái okán – a Fidesz a fenti körülmények nélkül is előnyösebb helyzetből várhatná. Ám ezek a körülmények a szokásos politikai kihívásokon túl olyan nehézségeket is jelentenek az ellenzék számára, amihez hasonlókkal egyetlen korábbi kormányváltásra készülő erőnek sem kellett még szembenéznie.

2013
okt.
14.

A magyarok harmada fontolgatja, hogy az elkövetkezendő tíz éven belül más országban vállaljon munkát. Elsősorban a rossz hazai munkakörülmények és a jobb fizetés miatt tennének így, a nyelvtudás hiánya jelenleg a távozás legfőbb gátja. REINER Roland írása.

2013
okt.
2.

Ez a Nemzeti Színház az enyém is. Ezért előbb megnézem, mit tesz vele Vidnyánszky Attila, aztán mondok róla véleményt. Mert én a "jó" színházat szeretem, bárki is vezeti - CSABA Réka blogbejegyzése.

Kapcsolódó hivatkozások:

*

A szüleim egyik legjobb barátja igazi megszállott színházba járó, amióta az eszemet tudom, mindent megnéz, amit érdemes, Budapesten és vidéken, sőt, a határon túl is, ha lehetősége van rá. A szüleimet is ő szoktatta rá a színházba járására, ami akkoriban, a nyolcvanas években egyáltalán nem volt normális a falunkban. Neki köszönhetem, hogy a vidéki kultúrházak bábszínházai után első igazi színházi élményemet öt évesen, Budapesten szereztem.

kukac.jpgA Kukacmatyit néztük a Kolibriben, és a mai napig emlékszem rá, mennyire fantasztikus volt benne Bán János, és a lyukas kalapjában, az ujjával megelevenedő címszereplő kukac előadása. Hasonlóan meghatározóak voltak a Fischer Iván-féle Kakaó koncertek is, és nem azért, mert 9 évesen cikinek tartottam volna az akkoriban teltházas koncerteket adó Pap Ritát, csak egyszerűen tetszett, hogy ez más: hogy más gyerekekkel együtt felhívnak a színpadra a hangszerek közé, hogy megkérdeznek, hogy részesévé válok az előadásnak, és a szünetben kakaót iszunk. Ezek után nem volt nehéz megértenem, hogy a színház, és általában a művészet elsősorban érdekes és izgalmas, nem csak "komoly" felnőtteknek való úri huncutság, vagy unatkozó sznobok szórakozása, ahogyan pedig mostanában érződik kicsit.

Később főleg ennek a barátnak az ajánlására "szoktam rá" a Katona, az Örkény Színház előadásaira, de miatta láthattam például a Bárkában azt a különleges, kétnyelvű Hamlet előadást, amelyben az akkor először találkozó magyar és londoni társulat tagjai a nézők bevonásával, kő-papír-olló játékkal döntötték el a szereposztást, és végig egymásra utalva, improvizációs technikákra hagyatkozva értelmezték újra a klasszikus darabot.

Ezért amikor a mostani színházi évad elején leszögezte, hogy Vidnyánszky politikai ideológiától függetlenül nagyszerű rendező, és igenis el fogunk menni megnézni a Nemzetiben, akkor megfogadtam, hogy tényleg így fogok hozzáállni, mert egyébként nem láttam még tőle semmit. Ahogy szerintem nagyon sokan, hozzám hasonló, kevésbé rendszeres színházba járók sem. Csak a botrányt láttuk, a minden oldalon felfokozott érzelmeken alapuló véleményeket, politikai hovatartozástól függő, kritika nélküli támogatás vagy elutasítást.

Ezért van az, hogy most, amikor végre láthatjuk, valójában mi lesz az irány a Nemzetiben, őszintén reménykedem. Remélem, hogy csak azért olvasok olyan kritikákat Vidnyánszky első Nemzetis rendezéséről, a Vitéz lélekről, amikben túl sokszor fordulnak elő a "közhelyes", "egydimenziós", "értelmezéstől mentes", "templom" és "önmagában nemzeti" kifejezések, mert a szerzők mind rosszindulatúan bezárták a szívüket a magasztos üzenet elől, és/vagy  "tudjukkik" pénzelik őket.

*

Őszintén szólva még azzal sincs gondom, ha később kiderül, ez az első előadás volt az, amit megkövetelt a haza, hogy legyen egy alkalom, amikor a rendező szerint túlságosan "provokatívvá" váló és "kiégett" Nemzetiben végre nemzetileg érezheti a közösséget, aki erre vágyik. Ezek után viszont számíthatunk rá, hogy tisztességes, 21. századi eszközökkel operáló színházat láthatunk majd. Mert szerintem egy 21. századi állam pénzéből ez is a kötelessége egy Nemzeti Színháznak. Nem csak kötelessége, hanem óriási lehetősége is, amit az előző igazgató, Alföldi Róbert maximálisan kihasznált: használta a Nemzeti egyedülálló színpadtechnikai megoldásait, használta azokat a kérdéseket, amelyek a kultúrára és művészetre vágyó nézőket érdekelték, kérdezett, állított, provokált, és használta a közönségét is. Azokat, akik az utolsó hónapokban sorban álltak, hogy láthassuk még az általa rendezett darabokat. Velük, velünk bizonyította, hogy amit a Nemzetiben csinált, az érdekelte a nemzetet. (Nemrég az Alföldi-féle Nemzetivel kapcsolatban korábban „buzizó” Kerényi Imre is elismerte Alföldi munkásságát, szerinte most nemzetközi sztár válhat belőle, sőt, azt mondta, Tarlós helyében neki is adna színházat Budapesten, mert ő is megérdemli, ahogy Dörner és Vidnyánszky…)

alfvid.jpg

fotó: nol.hu


Mert akármennyire is nincs az új direktor ínyére a "hétköznapok mocsarába ragadt világ" az összes problémájával, szükség és még inkább igény van rá, hogy a modern művészet eszközeivel gondoljunk újra aktuális, közgondolkodás tárgyát képező és személyes konfliktusokat. Ahogy például a PanoDráma társulat tagjai tették a sajóbábonyi esetről szóló, 174/B - Az igazság szolgálói című darabban. A rendhagyó előadásban hivatásos színészek és a "laikus" társadalmat reprezentáló, 12 tagú esküdtszék keresték a hivatalos bírósági jegyzőkönyvek alapján a választ, hogy a helyi cigányok elkövették-e a közösség elleni erőszakot a gárdisták autójának szétverésével – részben nem előre megírt forgatókönyv alapján. Akkor nem született válasz, és kicsit csalódottan távoztunk az előadásról. Hétfőn megszületett: a jogerős ítélet szerint igen. Ráadásul egy olyan törvény alapján ítélték el őket, amit eredetileg  a kisebbségek védelmében és az ellenük elkövetett erőszakos bűncselekmények szigorúbb büntethetősége érdekében hoztak. Ma még csalódottabb vagyok.

Mindezek ellenére reménykedem, hogy nem naivitás hinni abban, amiben lassan tényleg lehetetlen: hogy nem muszáj mindig a legrosszabbat várni azoktól, akik másként gondolkoznak és értelmeznek dolgokat, és van értelme küzdeni az előítéletek és félelmek ellen. Csak azért is úgy ülök majd be az első, Vidnyánszky által rendezett Nemzeti-előadásra, hogy ugyanazt várom tőle, mint eddig bármelyik nagyszerű rendező darabjától: hogy bemutasson valamit, ami meghatározó élményt nyújt és gondolkozásra késztet. Még akkor is, és főleg akkor, ha a rendező előre deklarálja, hogy nem úgy gondolkozik, mint én.

2013
sze.
24.

A német választásokat az európai sajtó már jó előre mint a kontinens legfontosabb voksolását harangozta be. Az eredményeket a magyar politikusok is kommentálták: hirtelen minden pártvezetőnk osztozni szeretett volna Angela Merkel sikerében. A német szavazók persze másról és más alapján döntenek, mint a magyar választók – a német jobboldal győzelme közvetlenül nem hat a magyar pártok erőviszonyaira. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a választásnak ne lennének fontos, Magyarországon is értelmezhető tanulságai – TÓTH Csaba öt ilyen tanulságot szedett össze.

Kapcsolódó hivatkozások:

People-in-Berlin-near-an--010.jpg

1. Nem lett más a politika – Németországban sem.

Nem csak Magyarországon, szerte Európában egyre többet beszélnek róla, hogy az állampolgárok bizalmatlanok a pártokkal, politikusokkal szemben; múlt héten a Republikon is bemutatta, hogy az európai fiatalok szinte mindenütt egységesen szkeptikusak a politikai elit iránt. A politikai rendszer teljes megújításának ötlete állandó slágertéma: nem csak az LMP 2010-es kampánya épült erre, de azóta is sok civil szervezet és pártkezdemény szeretné lecserélni a régi pártokat és politikusokat. Németországban is nagy divatja volt ennek: a kalózpárt kezdeti sikerei, vagy a zöldek pár évvel ezelőtti, pillanatnyi erősödése kapcsán sokan ábrándoztak a régi pártok eltűnéséről.

Ám a mostani német választás pontosan ennek ellenkezőjét, a régi, nagy pártok erejét bizonyította. A német választók kétharmada a két nagy pártra voksolt; a kisebb pártok nem hogy megszorongatni nem tudták saját oldaluk nagyobb szervezeteit, hanem egyenesen visszaestek. A Német Szövetségi Köztársaságban hatvanöt éve minden egyes választáson a kereszténydemokraták és a szociáldemokraták kapják a legtöbb szavazatot – miközben az „új” szereplők vagy gyorsan eltűnnek – mint ami a nemrég olyan divatos kalózpártra várhat –, vagy maguk is kiegészítő, kisebb jelentőségű szereplőivé válnak a „rendszernek”. Régi, nagy pártokat lecserélni nehezebb, mint gondolnánk.

 

2. A koalíciós partner szinte mindig veszít

A német választások legnagyobb vesztese az ottani liberális párt: a szabaddemokraták támogatottsága négy, koalícióban töltött év alatt egyharmadára zuhant. Az FDP története nagyon ismerős lehet a magyar liberálisoknak is: a párt folyamatosan piaci reformokat követelt, amelyek többségét a koalíciós partner leverte – ám a nehézségekért, a kormányzás negatívumaiért mégis ők lettek a felelősök. A koalíciós partnerek élete nem egyszerű: egyszerre kellene konstruktívnak mutatkozni és megőrizni a párt saját témáit – ez pedig szinte mindig nagyon nehéz. Nem sikerült a CDU korábbi partnerének, a szociáldemokratáknak sem – nem csoda, hogy most húzódoznak koalíciót kötni. De hasonló cipőben vannak a brit liberálisok is, akik szinten rekordmagas támogatottsággal léptek koalícióra a konzervatívokkal, s ma nagyon rosszul állnak a közvélemény-kutatásokban. Az SZDSZ magyarországi felőrlődése egy koalíció keretei között tehát nem példa nélküli és nem csak a liberálisokra jellemző – a fent említetteken túl elég lenne erről megkérdezni Torgyán Józsefet – aki 1998-ban még majdnem 15 százalékot ért el és 2002-ben be sem jutott a parlamentbe.

liberalisnémetszavazok.pngHova mentek a liberális szavazók?

 

3. A karizmatikus politikus mítosza

A hazai baloldali előválasztási küzdelemben gyakorta felmerült az igény a „karizmatikus” vezetőre. Bár e „karizmatikus” tulajdonságokat a legritkábban sikerül definiálni, általában az amerikai elnökök jellemzőit szokás ez alatt érteni. Ebben az értelemben karizmatikus politikus Orbán Viktor, s talán az volt Gyurcsány Ferenc is. Ha van azonban valaki, aki nem felel meg e sztereotípiáknak, az pontosan Angela Merkel: a német kancellár kiváró taktikájáról, nyugalmáról, sőt, esetenként kifejezett „szürkeségéről” híres. Angela Merkel példája jól mutatja, hogy a sikeres politikusok nem egy tőről fakadnak: Merkel első, 2005-ös győzelmét egy sokkal karizmatikusabb szereplővel, Gerhard Schröderrel szemben aratta. A karizmatikus vezető személye nem garancia a sikerre, hiánya pedig nem feltétlenül vezet bukáshoz.

 

4. Ha a koalíciós partnerek egymás szavazóira hajtanak, közösen vesztenek (bár nem egyenlő mértékben)

A német választási kampány során soha nem volt kérdéses, hogy a legtöbb szavazatot a CDU szerzi majd – a valódi tét az volt, a kereszténydemokrata-liberális koalíció folytathatja-e a kormányzást. Az FDP– jobb ötlet híján – ezt az alapvetően pártpolitikai-taktikai kérdést helyzete utolsó heti kampányának középpontjába: arra kérte a CDU szavazóit, taktikai alapon támogassák őket. Angela Merkel azonban nem volt adakozó kedvében: a CDU szavazatait igyekezett maximalizálni akár a liberálisok kárára is. E taktikai üzengetésnek a két párt viszonyában a CDU nyertese lett – ám a választás másnapján már alighanem Merkel is szívesen odaadott volna egyet a 42 százalékából a liberálisoknak, hogy elkerülje a nagykoalíciót. Ha a két potenciális partner egymás ellen kampányol, azt egyikőjük megnyerheti ugyan, ám összességében mindketten vesztenek. Érdemes emlékezni: ha nem lenne „tabu” a szélsőballal koalíciót kötni, ma annak dacára szociáldemokrata-zöld-szélsőbaloldali szövetségre készülnének Németországban, hogy a választást a CDU nyerte.

 

5. A jól időzített lázadás politikai sikert hozhat

Angela Merkel akkor biztosította be, hogy a német jobboldal vezetője lesz, amikor elsőként merte kritizálni Helmut Kohl korrupciógyanús ügyeit. Ez akkor bátor tettnek, ám sokak számára politikai öngyilkosságnak tűnt: Helmut Kohl neve egyet jelentett a CDU-val. Merkel azonban jól érzékelte, hogy hosszú távon profitál majd az éles elhatárolódásból. A magyar jobboldalon az ilyesfajta „lázadásnak” még súlyosabb következményei lehetnek. Mégis, nem zárható ki, hogy egy esetleges jobboldali vereség után lesz olyan magyar jobboldali politikus, akire Merkel karrierje inspirálóan hat majd.

2013
sze.
22.

A fiatalok politikai érdeklődésének hiánya, az intézményekbe vetett bizalom alacsony szintje nem csak a magyar fiatalokat jellemzi - ők egyelőre még a középmezőnybe tartoznak. Európai körkép a 15-29 évesek politikához fűződő viszonyáról. REINER ROLAND írása.

süti beállítások módosítása