Egy nappal az internetadó ellenes tüntetés után még nem lehet tudni, valóban fordulópontot jelentenek-e a tegnapi történések a magyar politikában. Néhány gondolat azonban talán már megfogalmazható a tüntetés politikai következményeiről. TÓTH Csaba kollégánk öt ilyen állítást szedett össze.
Kapcsolódó hivatkozások:
fotó: index
1. A kormányoldal most valóban zavarba került az egymást erősítő kritikák hatására. A Fideszt nehéz zavarba hozni: a párt kommunikációjának professzionalizmusával kapcsolatos legendák ugyan túlzóak, ám az igaz, hogy a Fidesz legtöbbször képes gyorsan, jól és fegyelmezetten reagálni. Ehhez képest az utóbbi hetekben – a kitiltási botránytól kezdve a tegnapi tüntetésre adott válaszig – a kormánykommunikáció a zavar jeleit mutatja. A máskor mindig fegyelmezett párt – és környezete – tegnap három párhuzamos üzenettel is próbálkozott: volt egy „megértő” Fidesz-közlemény a vita fontosságáról – ám megjelent Bencsik András meglehetősen agresszív Békemenet-felhívása és Kovács Zoltán az USA ügyvivőjét támadó twitterfolyama is, míg harmadik elemként a tüntetés vandalizmusa szerepelt. Ilyen mértékű szétbeszélés korábban nem volt jellemző a Fideszre.
A kormányoldal mintha a kommunikáció egyik alapszabályát is elfelejtené: bár a kommunikációs panelek alkalmasak ügyek leegyszerűsítésére, felnagyítására, csúsztatásokra és torzításokra, a Fidesz most valami olyasmit próbál bebizonyítani, ami köszönő viszonyban sincs a valósággal: hogy a tüntetés logikusan vezetett vandalizmushoz, és hogy a szervezők mögött a baloldali pártok és külföldi érdekek állnak. Mindkét állítás abszurditása annyira nyilvánvaló, hogy bizonyításuk reménytelen vállalkozásnak tűnik: az internetadót a jobboldali sajtó egy része is támadja (őket is az MSZP mozgatja?), azt pedig, hogy a szervezők felelősek lennének a vandalizmusér éppen úgy nem sikerül majd demonstrálni, ahogyan 2006-ban az MSZP sem tudta az október 23-i Fidesz tüntetés szervezőit és résztvevőit összemosni az utcai randalírozókkal.
2. A 2006-os analógia korlátai. A 2006 őszi események a Gyurcsány-kormány számára a nagyon hosszú vég kezdetét jelentették; a hitelességet soha többé nem lehetett visszaszerezni, és az MSZP egy lefelé menő spirálba került. Mindez akkor sem volt azonnal mindenki számára nyilvánvaló: Gyurcsány személyes népszerűsége – az Ipsos adatai szerint – 2006 őszén még 37 ponton állt (ma mindössze 23), az MSZP pedig 36 százalékon (ma 15). Abban, hogy a 2006-os eseményekből az MSZP nem tudott felállni, döntő szerepe volt az ellenzék stratégiájának: Orbán folyamatosan nyomás alatt tartotta a kormányt, ultimátummal, kordonbontással, népszavazási kezdeményezéssel. 2006 után a Fidesz képes volt folyamatosan a „rendkívüli állapot” hangulatát fenntartani – ehhez kellett Orbán politikai érzéke és a Fidesz szervezete is (a kormány hibái mellett). Ma ilyen tudatos, a kormányt folyamatosan nyomás alatt tartó stratégiának a nyomai sem látszanak, és ez esélyt adhat a Fidesznek a konszolidációra.
3. Létezik valódi spontán civil ellenállás; nem igaz, hogy a magyar társadalom apatikus és mindent elfogadna. A netadó elleni tüntetés a lehető legközelebb került a valóban spontán, szervezeti háttér nélküli megmozduláshoz. Érdemes összevetni – ahogyan Bede Márton is tette – az október 23-i tüntetéssel, amelyet bár korábban elkezdtek szervezni, és több civil szervezet is részt vett benne, sokkal kevesebb embert mozgatott meg. Mindez főleg az ügynek szólt: az internetadó ötlete túllépte azt a szubkultúrát, amiben a legtöbb kormányellenes demonstráció maradni szokott. A netadó ebből a szempontból a vizitdíj analógiája: 2014-ből visszanézve kevesen mondanák a vizitdíj bevezetési szándékát a Gyurcsány-kormány legnagyobb „bűnének”, ám az ellene szervezett tiltakozás nélkül a Fidesznek nem lett volna kétharmada; olyan egyértelmű és megfogható pontot jelentett, aminek hatására azok is kiábrándultak a kormányból, akik az őszödi beszédtől kevésbé háborodtak fel.
4. A legjobban működő támadási felületek: korrupció és „megszorítás”. Ha valaki figyelte a demonstráció transzparenseit és hallotta a tömegben megjelenő spontán hangokat, világossá válhatott, hol lehet legkönnyebben támadni a kormányt. A korrupciós ügyek és a netadó – tágabban: tisztességes adófizetők pénzének elvétele a korruptnak látszó hatalom számára – sokkal nagyobb hatást váltanak ki, mint a demokráciával és alkotmányossággal kapcsolatos kérdések. Az ellenzéki pártoknak mindebből érdemes tanulniuk.
5. A legnagyobb kihívás: politikai alternatíva teremtése. A Fidesz előbb-utóbb túljut a mostani válságon: ha alacsonyabb támogatottság és sérült imázs mellett is, de kétharmados többsége birtokában nem kell félnie rövid távú bukástól. Azok számára, akik kritikusak a Fidesz-kormánnyal szemben – legyenek bár civil szervezetek, pártok vagy elégedetlen állampolgárok – a közeljövő legfontosabb kihívása, hogy hogyan lehet életképes politikai alternatívát megfogalmazni a kormánnyal szemben a következő választások idejére. Egy pártot ugyanis csak más politikai szervezetek tudnak legyőzni – akkor is, ha nem pártnak, hanem mozgalomnak hívják magukat. Mindez pedig azért különösen nehéz, mert az utóbbi években a kormány kritikája gyakran összemosódott a politika egészének kritikájával. Ha ez a következő években is így marad, ha nem a konkrét politikai döntéseket meghozó kormány, hanem általában „a politika” marad az ellenség, az csak stabilizálja a Fidesz hatalmát.
