Utoljára talán Pepó Pálnál volt az ember ilyen tanácstalan: hát ez meg minek van?

A második Orbán-kormány megalakulásakor fontos és sokat hangoztatott szempont volt a kisebb állam, takarékosabb kormányzat, kevesebb számú csúcstárca. A vállalás dupla kudarccal zárult: a szikárnak ígért kormány egyre csak hízik, a csúcsminisztériumi struktúra pedig díszminiszterek és kvázi-miniszteri funkciót ellátó államtitkárok zavaros rendszerévé vált.

Mert mit is csinált az elmúlt hónapokban Réthelyi Miklós, aki elméletileg, deklarált funkciója szerint az egészségügy, az oktatás, a munkaügy, a szociális ügyek és a kultúrpolitika irányításáért felelős, legmagasabb kormányzati pozíció birtokosa?

Megnéztük:

Ünnepélyes keretek között megerősítette pozíciójában az Iparművészeti Múzeum főigazgatóját, felszólalt az ENSZ ülésén, kijelentve, hogy "a gyengébb nem képviselőit is határozottan be kell vonni a természettudományos képzésbe", beszédet mondott a pécsi Kodály Központot avatásán, megnyitotta a Magyar Nemzeti Múzeum és a Szlovák Nemzeti Múzeum "A kassai aranykincs" című közös kiállítását, elfogadta Kelemen Hunor román kulturális miniszter meghívását a kolozsvári Mátyás-szoborcsoport újraavatására, átadta a Népművészet Mestere díjakat, tisztelgő látogatást tett a Magyar Ökumenikus Segélyszervezetnél, ünnepélyes keretek között köszöntötte az I. Ifjúsági Olimpián érmes helyezést elért sportolókat és edzőiket, valamint felavatta a Mátyás Király Történelmi Játszóparkot.

 csúcsminiszteri feladatok

Közoktatási reform, felsőoktatási reform, egészségügyi reform? Bármi olyan fajsúlyos ügy, ami ma a hozzá tartozó területeket érinti? A csúcsminiszter ezekben a kérdésekben a jelek szerint egyáltalán nincs jelen. A pedagógusok, a diákok és a szülők, az oktatáspolitikai szakértők nem őt keresik, sőt a Mandiner kiváló szerzője által "leliberálisozott" Pokorni sem vele vív, hanem a valódi döntéseket hozó Hoffmann Rózsa államtitkárral. A csúcsminiszter legfeljebb olyan közlésekre vállalkozik, hogy "Vannak kérdések az oktatás és az egészségügy területén, amelyekben Orbán Viktor dönt", illetve borong, hogy "a gond a felsőoktatással az, hogy az alapképzésből nem azok a kulturált és tanult fiatalok kerülnek tovább, akikre az egyetemi oktatók - a korábbi évekből - emlékeznek".

Ugyanez a helyzet az egészségügyben is: Szócska Miklós a végső állomás, az államtitkár döntései és megállapodásai alakítják a kórházbezárások- és/vagy összevonások ügyét. A miniszter hallgat, láthatóan csak egy csúcsdísz a mamuttárca tetején, nem valódi döntéshozó.

Ha pedig ez a helyzet, akkor érdemesebb lenne őszintének lenni. Ma Hoffmann Rózsa de facto az oktatási miniszter, Szócska Miklós pedig az egészségügyi tárcavezető. A csúcsminisztériumi koncepció megbukott, Réthelyi Miklós pedig néhány szalagátvágáson kívül semmivel nem járult hozzá a kormány munkájához.

Ideje váltani.

1949-ben 96% százalék szavazott a kommunista Népfrontra - csak az egyet nem értőknek kellett ikszelnie. Mint most.

Mint amikor a tippelős televíziós játékokban kinyílik a hármas színpad: a miniszterelnök a döntés után közölte, hogy mi is volt a valódi tét, miből választottunk.

Gratulálva Selmeczi Gabriellának a Középfokozatú Szijjártó Érdeméremhez, most a fajsúlyosabb megszólaló, a mai rendkívüli sajtótájékoztatón végre valóban tájékoztató Orbán Viktor szavait vesszük górcső alá. A miniszterelnök ugyanis utólag elárulta, hogy miről döntöttünk, milyen rendszerek közül választottunk, amikor a magán és az állami rendszer jövőjét tippelgettük.

Utalva egy korábbi bejegyzésünkre: igen, az is bevett gyakorlata a jelenlegi kormánynak, hogy csak fokozatosan "bontja ki az igazság minden szeletét" - nyugdíj-ügyben például az a közel százezer ember, aki a magánpénztáraknál maradt, csak saccolni tudta, hogy mi lesz a sorsa a további befizetéseinek, és milyen nyugdíjra számíthat majd. Ugyanígy bizonytalanságban tartották az állami rendszert választó (illetve oda bevert) többséget is, mivel semmit nem közöltek előzetesen arról, hogy mi történik azzal a sokak esetében milliós nagyságrendű összeggel, amit "önként", "szabad választás alapján" felajánlottak a Nagy Közös Kalap számára.

A kormány kommunikációja általában nem bemutatni, nem jellemezni, hanem teremteni kívánja a valóságot. Ezért nevezik a médiatörvényt a sajtószabadság megvédésének, és ezért mondják "nyugdíjvédő programnak" a magánpénztárak kizsebelését, illetve "óriási sikernek" a többség kényszerű passzivitását.

Orbán Viktor szerint:

"Ez a három százalék arra elég, hogy azt tudjuk mondani, hogy volt választási lehetőség. Egy száz százalék nekem is gyanús lett volna"

Még ez a három százalék is lehetne gyanús. 1949-ben csak 96% százalék szavazott a kommunista Népfrontra - és ugyanez volt a gyakorlat is: csak az egyet nem értőknek kellett ikszelnie. Csak tőlük követeltek meg aktivitást, csak ők kerültek be a "rendszerbe".

Mindeközben a jövőről ma se tudtunk meg sokkal többet: "Sok munkacsoport dolgozik rajta, remélem, február közepén kiérlelt javaslatokat tudunk bemutatni" - nyilatkozta Orbán Viktor, AZT KÖVETŐEN, hogy milliók státusza változott meg alapvetően.

A mai bejelentés tartalmi lényege annyi, hogy a kormányfő rögzítette: kétpilléres marad a nyugdíjrendszer. Ez egy halvány esély arra, hogy nem omlik össze a szisztéma, és a mai fiataloknak is lesz nyugdíja. A "formai" lényeg pedig változatlanul az, hogy a Fidesz nem felnőtt emberekkel, hanem egy infantilizált tömeggel szeret kommunikálni, megoldásai, üzenetei az önálló gondolkodás és a párbeszéd ellen hatnak.

A kérdés az, hogy a társadalom valóban ezt igényli-e, vagy pedig az ilyen akciók fokozatosan "lehúzzák" a pártról a gondolkodó, autonóm polgárokat.