Civil tüntetések, rossz nemzetközi megítélés, vagy épp a vasárnapi boltbezárással kampányoló KDNP - és még sok más jelenség, amelyekkel nem idén ősszel találkoztunk először. 2010 őszét hasonlította össze napjainkkal legújabb blogbejegyzésében REINER Roland.
2014 őszén politikai eseményei – illetve azok tálalása – kísértetiesen emlékeztetnek a négy évvel ezelőtti őszre. A kétharmados Orbán-kormány első féléve erősen konfliktusos időszak volt: 2010 őszén az Alkotmánybíróság és a magánnyugdíj-pénztárak ügye először generált tüntetéseket – még ha ezek nagyságrendjük és társadalmi bázisukat tekintve jóval kisebbek voltak, mint a 2011-es Milla, vagy a jelenlegi internetadó-elleni tüntetések, a közérzet mégis a „valami megmozdult” üzenetét hordozta. Tény, hogy a 2010-es Helyzet van demonstrációk döntően a fővárosi egyetemistákat, főiskolásokat mozgatta meg, mégis az látszott, hogy a politikával eddig tevőlegesen kevésbé foglalkozó réteg aktivizálódott akkor. Az ellenzéki retorikának visszatérő eleme volt, hogy a kormány kétharmada mögött ennél szűkebb társadalmi támogatottság áll, ahogy az ország nemzetközi elszigetelődésének jeleit is egyre többen jelezték.
Mindeközben a parlamenti pártokról szóló hírek is mintha ismétlődnének: a Jobbik ózdi győzelme újra előhozta azt a narratívát, hogy a radikális jobboldali erő lehet a valódi váltópárt, különösen, ha ezt kiegészítjük a „baloldal önmagát keresi” állítással (mely baloldal megújítása szintén napirenden van). Az LMP továbbra is az egyenlő távolságtartásban látja a kiutat, míg a KDNP ismét a vasárnapi boltbezárással próbál külön politikai szereplőnek látszani (2010-ben decemberben be is nyújtották a törvénytervezetet). Ami a nagyobbik kormánypártot illeti, a Fidesz népszerűség-vesztése novemberre már látszott – és mind az Alkotmánybíróság jogkörének csorbítása, mind a magánnyugdíj-pénztárak államosítása kapcsán az látszott, hogy ezekkel a döntésekkel a szavazótábor sem ért egyet maradéktalanul. A tüntetéseket eközben még mindig a pártpolitikával szembeni elutasítás jellemzi, ebből pedig könnyen a kormánypártok profitálhatnak. A pártpolitika szembeállítása a „civil politikával”, előbbi kizárása ugyanis szükségszerűen vezet oda, hogy az ellenzéki mozgalmak nem tudnak pártpolitikai alternatívává válni, sőt: a folyamat közben szétmorzsolódnak. Az intézményes politikához való ambivalens viszony is erős folytonosságot mutat a négy évvel ezelőtti eseményekkel.
Természetesen néhány fontos szempontból különbözik a helyzet, a legfontosabb talán, hogy az elmúlt négy év nem múlt el nyomtalanul, sőt, hatása összeadódik. Ma az ország rossz nemzetközi megítélése napi szinten jelentkezik, ráadásul a külföld erősebb jelzéseket ad. Az őszi megmozdulások ezúttal is korábban politikailag inaktív rétegek vonzanak be, ám ezt is nagyobb számban teszik. Az egyelőre viszont nem megjósolható, hogy ezek a különbségek valódi változást hoznak-e, vagy csak a társadalmi tiltakozás hulláma gyorsabban söpör végig az országon – a ciklus második felét pedig ismét a kormánypárti konszolidáció teszi-e ki.
