C.Z., 34 éves budapesti politikai elemző fázósan lépett ki a novemberi hidegbe. Nagyot nyikordult mögötte a százéves pesti bérház kapuja. A barátnője már hamarabb elindult, a kutyát vitte le még gyorsan, munka előtt a térre. Vastag kabát, magas szárú cipő, kapucnis pulcsi, a melegebb farmerja, lábszárközépig érő, puha zokni. Pár hét van még karácsonyig, ilyenkor már hideg az utca, ámde közelegnek a leárazások, kéne új kabát például. Valami szebb.
A belvárosi utcán lépdelve sietősen pillantott a kirakatba, majd meg is állt egy gyors ellenőrzésre. Oké, szerintem látszik, hogy nem az utcán élek. A hajam ugyan kicsit kócos, de a sapka takarja, a szakállamat tegnap nyírtam, illatom kellemes, szájszagom… basszus, gyorsan egy rágót, a tegnap esti salátában volt lilahagyma is!
Mentol be, hasson, mielőtt szembejönne a főpolgármester, inspekciózni.
C.Z. lelki szemei előtt csudálatosan animált Budapest-térkép villogott. Merre tilos? Ha lekapcsolnak, és hiába a közepesen rendezett külső, a teljesen valódi lakcímkártya, a minden eshetőségre készen bepakolt, kifizetett rezsiszámlák (pláne, hogy a Nagy Csökkentés óta ez már alig-alig bizonyíték, hisz olyan kevéske a végösszeg, hogy egy hajléktalan, alibiből is be-befizethet egyet), szóval, ha lebukok, akkor kerülni kell, nagyot. Aluljáró és vele a metró ugrik, erre van egy általános iskola, meg egy egyetem, azokat nagyobb ívben kell kerülni, az meg ott világörökség, amiből szintén épp kitagadtak, az egész teret buktuk. Budára valahogy csak át kéne jutni, de „hidak, felüljárók, és az ezek megközelítésére szolgáló lépcsők” sem játszanak, mind-mind tiltott zóna. Nem mehet a busz- és villamosmegálló 50 méteres körzetébe sem, a játszótereket és temetőket meg 100 méternél jobban nem közelítheti meg.
Hoppá, a rohadt életbe, hiszen az összes „burkolt járda” is majdnem tiltott terület lett! – rohant végig rajta a felismerés.
Idáig jutott, amikor a kutyafuttatóhoz ért. A barátnője fölé két, egészséges termetű, vidéki legény tornyosult, szépséges rendőregyenruhába öltözve. C.Z. arcát a korlátok közé préselte, úgy figyelte a processzust. Vajon hozott lakcímkártyát, mindig mondom neki, hogy legyen nála, de olyan szeleburdi, mi van, ha nem hozta le magával? Meg ez a kutya is, menhelyi keverék, a rohadt életbe, bezzeg egy szépen gondozott csivava, vagy egy szteroidos pitbull, az maga lenne a menlevél! Jó, mondjuk azok hülyék, mint a föld, a mi kutyánk meg szeretnivaló, okos kislány, de akkor is. Mi legyen?
Ha nincs nála a kártya, akkor közbe kell lépnem. Rájuk vetem magam – gondolta – de előbb még belehengergőzök valami hányásba. Azt ugyanis nálunk hét éve mindenki megússza, ha rendőröket bántalmaz, forradalmilag ugye, de ha elég leharcoltnak nézek ki, hajléktalannak, akkor megbüntetnek jól.
Ez az, hozta a kártyáját! Okos lány. Most fotókat mutat a telefonján, a lakásban készültek, így van, ez az, betonbiztos a helyzete. Na, de akkor most én húzok bele, elkések a munkából.
A Deák téri aluljáróban széttaposott kerekes szatyorra lett figyelmes. Ki volt ilyen óvatlan? Már évek óta se nagy táskával, se efféle banyatankkal nem kelünk útra, ez maga a factum concludens, hogy itt valaki a teljes vagyonát, minden ingóságát hordozza magával, mert nincs hajléka. Aham, meg is van, ott a néni, viszik a zsaruk… még hallani a tiltakozást, hogy ő tényleg biatorbágyi, igazi a papír, csak régi a fotó rajta. Bejött busszal, ügyintézni, nem tudta, nem gondolta. Öreg hiba. Most aztán tervezgethet a néni, hogy hogyan jut haza, mert a kelenföldi megálló innentől tabu neki.
C.Z. a metróról buszra száll, a bátorsága pedig egyre nő. Mindjárt a munkahelyén van, ismét fedél alatt, melegben, kétségbevonhatatlanul hajlékos definícióval. Buszról le, szinte törvénytelen magabiztossággal vág át a buszmegállón, mint akinek semmi félnivalója, mint aki száz százalékig biztosnak és támadhatatlannak érzi magát. Kulcs elő, riasztó kikapcsol, és bent van!
Munka közben pedig már csak egy-egy pillanatra merül fel benne: akik tényleg hajléktalanok voltak, azok vajon hova mentek? Ó, hát biztos úgy döntöttek, hogy nem lesznek többé hajléktalanok! Vettek egy rendes lakást, esetleg házat Hűvösvölgyben, onnan járnak szánkózni a Normafához, a gyereknek kürtőskalácsot vesznek a Vörösmarty téren, ők is vágják a kuponokat, hogy 15 százalékkal olcsóbban vehessék meg a háromnegyedes kabátot a plázában. Este forralt bort isznak, suttyomban rejtegetik a gyerek elől a karácsonyi ajándékot, a dzsungeldínó-készletet, feltesznek egy Jamie Cullum lemezt, és a halk jazzt hallgatva merengenek azon, hogy jól döntöttek, amikor a hajléktalanság betiltása után befejezték a hajléktalankodást. Csak így lehetett! – nyugtázza C. Z. , 34 éves politikai elemző, majd belekezd egy Republikon-blogbejegyzés írásába.
