Számomra a feminizmus egyik legfontosabb része megtalálni az elfogadó és támogató közegeket. Ahol nőként és férfiként mindenkit egyenjogúként kezelnek, és nem a neme, származása, vallása, szexuális identitása és orientációja vagy anyagi helyzete alapján döntenek valaki képességeiről, tehetségéről vagy a vele szemben megengedhető viselkedésről. És ahol kiállnak az ezeket tudatosan, vagy tudatlanságból tagadók ellen.

Csaba Réka írása a feminizmus liberális felfogásáról

 Kapcsolódó írások:

• Szőnyi Szilárd cikke a Heti Válaszban a különböző ideológiai alapú feminizmusokról
• Réz Anna írása a feminizmus „helyes” beszédmódjáról
• Ámon Kata cikke az antifeminizmusról, baloldali és liberális feminizmusról
• Csaba Réka írása arról, hogy a feminizmus mindenki ügye
• Kutatások szerint a több női felsővezetővel rendelkező vállalatok jobban teljesítenek

Nem könnyű látni, hogy milyen erős indulatok jönnek felszínre egy-egy vitában, amikor ugyanannak az ügynek a nevében mások a saját elveinktől fényévnyi távolságra lévő követelésekről állítják, hogy csak az az ideológia helyes képviselete. Az én esetemben ez a feminizmussal kapcsolatban van így. Akár azokról van szó, akik a feminizmust tőlük eltérően képviselők tevékenységének létjogosultságát kérdőjelezik meg, akár az antidemokratikus, radikális, magukat feministának tartó példákról. Mindez azonban nem bizonytalanít el abban a hitben, hogy a nemi alapú hátrányos megkülönböztetés és erőszak a feminizmus segítségével csökkenthető, hogy az ezek elleni küzdelem hozzájárulhat nem csak a nők, hanem a férfiak szabadabb választásaihoz is, és az emberi kapcsolatok kiegyensúlyozottabb és hatékonyabb működéséhez. És ami a legfontosabb: az élet teljesebb és jobb minőségű megéléséhez.

 Elsősorban az egyén szabadságát, jogait és lehetőségeit tartom szem előtt, amikor a feminizmusról beszélek, vagy amikor igyekszem tenni azért, hogy jobb legyen. Az egyéni tanulást, munkát és felelősségvállalást tartom a pozitív társadalmi változások alapjának. Számomra a feminizmus egyik legfontosabb része megtalálni az elfogadó és támogató közegeket. Ahol nőként és férfiként mindenkit egyenjogúként kezelnek, és nem a neme, származása, vallása, szexuális identitása és orientációja vagy anyagi helyzete alapján döntenek valaki képességeiről, tehetségéről vagy a vele szemben megengedhető viselkedésről. És ahol kiállnak az ezeket tudatosan, vagy tudatlanságból tagadók ellen. Ahol támogatják és inspirálják azokat, akiknek erre szükségük van, mert nyitottak ugyanerre a gondolkodásra, de körülményeik miatt nem élhetik meg a szabadságukat és nem ismerik a jogaikat és lehetőségeiket. Másrészt fontosnak tartom olyan egyéni és közösségi szintű kezdeményezések megtalálását és támogatását, amelyekben a tapasztalatok, erőforrások és kapcsolatrendszer hatékonyabb kihasználásával ezek az elvek az egész társadalomban elfogadottá és szimpatikussá válhatnak. Legyen szó akár egy sztár nevével fémjelzett feminista kampányról, a tapasztalatok és gondolatok megosztására szolgáló facebook oldalról, a bántalmazó kapcsolatban élőket segítő önkéntes csoportról, az ezzel a témában évtizedes szakmai tapasztalattal rendelkező civilszervezetekről, a tudományos területen tevékenykedő kutatókról és intézményekről, vagy a témát felvállaló politikusok akcióiról. Óriási eredménynek tartom, hogy számtalan jó példát tudok felsorolni mindre - Magyarországon is.

 Baj lenne, hogy a magukat feministának vallók nem egységesen, nem ugyanúgy, hanem sokféleképpen képviselik ezt az ügyet? Egy olyan országban, ahol még pár éve is szitokszónak számított a feminizmus, és a témával foglalkozók is gyakran kezdték a mondandójukat a „nem vagyok feminista, de…” felütéssel? Félni kéne tőle, hogy a mozgalom „felhígul”, „túlságosan megszelídül”, vagy olyanok is megjelennek benne, akik meglátják az üzletet, a népszerűségszerzés eszközét? Meg vagyok győződve róla, hogy nem ez akadályozza elsősorban a közös célok elérését, sőt: leginkább attól várom az igazi, társadalmi szintű a változást, hogy egyre többen tekintik sajátjuknak a feminizmust, és alakítják ki saját, versenyképes, a többségi társadalom számára is vonzó stratégiáikat a környezetük meggyőzésére.

 Tiszteletben tartom mások véleményét és határozott követeléseit, amelyek az igazságosság nevében a társadalmi és gazdasági rendszer gyorsabb és radikálisabb megváltoztatását szorgalmazzák - amíg mindezt a demokrácia keretein belül képzelik. Az esélyegyenlőség előmozdítása érdekében azonban tapasztalatom szerint legtöbbször az állami szerepvállalást növelnék. Tudom, hogy ha erre megszületik a kellő társadalmi támogatással bíró politikai akarat, akkor ez is egy lehetséges út. (Jelenleg erre Magyarországon kevés esélyt látok.) Azonban nem, vagy nagyon ritkán az állami szabályozások kiterjesztését tartom a jó megoldásnak (pl. parlamenti, vagy magáncégekre vonatkozó, nemi alapon pozitívan diszkrimináló kvóták kötelező bevezetése). Az erőszak áldozatainak védelme, valamint az elkövetők büntetőjogi felelősségre vonása terén például azt gondolom, hogy komoly törvényi változásokra van szükség. De ebben az esetben is legalább annyira számít, hogy a rendőr, az igazságügyi szakértő, az ügyvéd vagy a bíró az eljárások során hogyan viselkedik, hogyan alkalmazzák a törvényeket. És ez nem feltétlenül csak a szabályozástól függ.

 A szabadságot, a jogtudatosságot, az egyéni lehetőségek hatékony kihasználását nem lehet rákényszeríteni senkire. Támogatással, oktatással, pozitív példákkal és ösztönzőkkel viszont elérhető szerves, egyéni döntéseken alapuló és hosszan tartó változás. Elismerem, hogy a kvótáknak, vagy felülről irányított, társadalmi változást célzó intézkedésnek is lehet pozitív eredményük. Viszont azt állítom, hogy nagyon sokan vannak olyan lányok és nők, akik önként választanak hagyományosan nőiesnek tekintett, és köztudottan alulfizetett pályát vagy pozíciót (pedagógus, ápoló, asszisztens). És olyanok, akik munka helyett a családot és a gyereknevelést választják, akik nem akarnak politikai döntéshozói vagy vezetői pozícióba kerülni, és akik nem követelik ki maguknak az egyébként vágyott magasabb fizetést. Feltételezem, hogy tisztában vannak ezeknek a döntéseknek a következményeivel. Lehet, hogy nem tudják, hogy dönthetnének másként is, de sokkal valószínűbbnek gondolom, hogy sokuknak racionális magatartás a hagyományos(abb) női szerepeknek és sztereotípiáknak való megfelelés, és az ezek szerint választott képzés, karrier, életút. Beleértve a nők esetében a háttérben maradást, a kockázatkerülő magatartást, az állandó harcok helyett a helyzet elfogadását, ideértve akár az anyagi függést is – amennyiben felnőtt emberek közös megegyezéséről van szó. Sokan nem akarnak, és nem is tudnának egy csapásra másként dönteni, akármilyen hangosan mondja nekik bárki, az államot is beleértve, hogy hogyan „kéne” dönteniük, hogy csökkenjen a nemek közötti anyagi, társadalmi és politikai különbség, és kiegyenlítettebbé váljanak a hatalmi viszonyok. Nem is akarom, hogy az állam mondja meg nekik. Akkor sem szeretem az állami beleszólást vagy kényszert az emberek magánéletével és a döntéseivel kapcsolatban, ha a célt jónak tartom. Ez az alapelveim közül az egyik legfontosabb. (Fontosnak tartom leszögezni, hogy a kapcsolaton vagy családon belüli erőszak semmiképpen nem az áldozat döntése, és az államnak az egyik legfontosabb feladata, hogy megfelelő rendszert működtessen az ilyen helyzetek felismerésére és kezelésére, az áldozatok támogatására.)

 Nem vagyok elégedett a jelenlegi helyzettel. Az első felháborodás után viszont mindig a jó példákat igyekszem megismerni és alkalmazni. Amelyek azt bizonyítják, hogy állami kényszerítés nélkül teremthető meg olyan támogató környezet, amelyben a nők és férfiak saját képességeik és vágyaik szerint hozhatják meg döntéseiket, és nem a hagyományos szerepek és sztereotípiákat erősítő társadalmi nyomás hatására. Ahol például az informatikát tanuló, vezetői vagy politikai ambícióval rendelkező lányok, a pedagógusnak készülő, a gyerekvállalás esetén a nevelésből, háztartási feladatokból nagyobb részt vállaló férfiak, vagy az erőszak bármilyen nemű áldozatai valódi támogatást kapnak a környezetüktől. Ahol a vállalatok maguk döntenek úgy, hogy figyelembe veszik a nemek közötti esélyegyenlőség szempontjait, és ettől még népszerűbbek és sikeresebbek lesznek.

 Szeretnék olyan társadalomban élni, ahol az egyének racionális döntése alapján egyenlőbbek az esélyek és kiegyenlítettebbek az erőviszonyok a férfiak és nők között. Ennek a társadalomnak a megteremtését viszont elsősorban nem az államtól várom. Hanem a jogaikat ismerő és érvényesítő, a szabadságukat a saját döntésük szerint megélő, a világ alakítására képes és hajlandó emberektől, mert tudom, hogy képesek rá.

Múlt héten felrobbant az internet, amikor nyilvánosságra kerültek a Baranya megyei rendőrség által, prevenciós céllal készített, de sokak szerint jelentős szakmai inkompetenciáról tanúskodó videók. A kisfilmek nem a szexuális bántalmazás elfogadhatatlanságára és az elkövető felelősségére helyezik a hangsúlyt, hanem az erőszakot elszenvedő lányok öltözködésére, alkoholfogyasztására és viselkedésére irányítják az áldozatok hibáztatására egyébként is hajlamos társadalom figyelmét. A videókat egyelőre védi a kormány, bár azok rendezője is elismerte, hogy a mottó, a ‘Tehetsz róla! Tehetsz ellene!’ nem volt szerencsés választás, és hogy a videókat csak megfelelő környezetben és kontextusban, magyarázatokkal szabadna használni, mert anélkül valóban félreérthetőek. Hogy a videókkal, és a pár nappal későbbi, női ‘kacérkodást’, mint az erőszak kiváltóját emlegető rendőrségi közleménnyel, meg úgy általában a szexuális erőszak áldozataival kapcsolatos attitűdökkel mi a baj, sokan megírták, többek között Ceglédi Zoltán kollégám is. Én most egy másik dologra szeretném felhívni a figyelmet. CSABA Réka írása

Kapcsolódó hivatkozások:

• Statisztikai adatok a nők elleni erőszakról

• Ceglédi Zoltán írása a hvg-hu-n a rendőrségi videókról

• Kontrát Károly államtitkár válasza a videókkal kapcsolatban a parlamentben

• Interjú a ‘Selfie’ videók rendezőjével

• Az ENSZ ‘Férfiak a nőkért’ kampánya

Arra, ami érezhető volt az elmúlt hetekben, hónapokban, és amit a múlt heti felháborodás és a vasárnapi tüntetés  (Slut walk vagyis Ribiséta) is aláhúzott: egyre többen látják, hogy a nők ügye mindenki ügye, és nem női ügy. A szexuális bántalmazás mutatja meg talán leginkább, hogy mindenkire tartozik. De a nemi alapú diszkrimináció, a nemekkel szembeni kettős mérce, a valós környezetnél sokkal lassabban változó társadalmi elvárások, a korlátozó előítéletek, a káros sztereotípiák által befolyásolt életek is mindannyiunk közös felelőssége. Az, hogy ezek nagyobb arányban sújtják a nőket, tény, de nem jelenti, hogy csak rájuk, és a férfiakra ne vonatkoznának. Mindenki szenved ezektől az irreális elvárásoktól és sztereotípiáktól, és a társadalom szigorúan bünteti, ha valaki eltér ezektől. Mindenki érintett benne, aki valamilyen módon kapcsolatban van a (részben a nemek egyenlőtlenségében gyökerező, és káros attitűdök által legitimált vagy bagatellizált) szexuális bűncselekmények áldozataival. Ráadásul sajnos bárki kerülhet abba a helyzetbe, hogy bántalmazás éri. Fontos lenne, hogy ilyen esetben mindenki azt érezze, számíthat a társadalom szolidaritására és a hivatalos szervek támogatására.  Pont ezért alakult ki nagyon hamar és nagyon erős konszenzus azzal kapcsolatban, hogy miért rendkívül káros a rendőrségi videóknak az az része, hogy a szexuális bántalmazás problémáját a fiatal, vonzó, bulizós lányok tipikus problémájaként ábrázolja. Mert ez egyszerűen hazugság. Bárki, bárhol lehet áldozat, sem a neme, sem a ruhája, sem a viselkedése nem garancia annak elkerülésére. (Érdemes megnézni az ezzel kapcsolatos statisztikákat, még akkor is, ha a bejelentett, regisztrált esetek csak kis részét mutatják a valós állapotoknak.)     
Viszont az is érthető, hogy először miért a nők kezdenek el ezzel foglalkozni. Hogy főleg nők tanulják és ismerik ennek az egész, rendkívül összetett társadalmi jelenségnek a pszichológiai, szociológiai és egyéb vonatkozásait és következményeit. Hogy a társadalom férfiakkal és nőkkel kapcsolatos, előítéletességtől terhelt hozzáállása ellen és az esélyegyenlőségért küzdő kezdeményezések mögött főleg nők állnak. Nők indítanak olyan oldalakat, ahol gyűjtik a témával kapcsolatos híreket, és igyekeznek párbeszédet indítani az érintettek, érdeklődők között. Főként női közösségek segítenek az erőszak áldozatainak, és azoknak, akik bántalmazó kapcsolatból szeretnének kilépni. Jellemzően női műsorvezetők, szakértők és politikusok emelik fel a szavukat, ha bántalmazásról, szexuális vagy családon belüli erőszakról esik szó. És általában a nőmozgalmak tiltakoznak, szerveződnek és igyekeznek tenni valamit az egyenlő bánásmódért, a nők és férfiak esélyegyenlőségének ügyéért. Egyszerűen ők találkoznak gyakrabban, és szenvednek ezektől a problémáktól, és ők ismerték fel először az ügy fontosságát.
De nem szükségszerű, hogy ez így maradjon, hiszen láthatjuk, hogy férfiak is részt vesznek ezekben a mozgalmakban és állítják magukról büszkén, hogy feministák, egyre nagyobb számban. (Erről, vagyis a férfiak bevonásáról a feminista mozgalomba az ENSZ ‘He For She’ kampánya is.) A társadalom nagy részében azonban még mindig nem tudatosult, hogy ez az egész igazából kinek is az ügye. Hogy a női ügy, a feminizmus, a nemek jogi és esélyegyenlőségéért és a nemi alapú diszkrimináció és erőszak megszüntetéséért folyó küzdelem kinek a felelőssége és feladata. De egyre többen vannak, akik szerint mindenkié.
 
És lehet, hogy nem egységes ez a mozgalom. Az elnevezésekben és a közös célokban nem könnyű megállapodni. Úgy tűnhet, sokan sokfélét akarnak a nőknek, a nőkkel,  a férfiakkal, az üggyel. Valahogyan persze mind jobbat, de máshogyan. Közben látszik, látható, hogy egyre többen vannak, és hogy sokfélék, épp, ahogyan a társadalom, és számomra ez a lényeg. Mert végre el lehet kezdeni beszélgetni, vagy más szempontokkal elősegíteni már régóta tartó párbeszédeket. Kihasználni a megnövekedett figyelmet és befogadási szándékot mind a média, mind a társadalom részéről: megértésre és együttműködésre.

Szükség van rá, hogy mindenki számára nyilvánvaló legyen: a feminizmus, a mindkét nem érdekében folytatott küzdelem nem néhány radikális ügye, nem csak a megszokott arcok vitatkoznak róla unalmas konferenciákon, és főleg nem akárhonnan pénzelt összeesküvők azok, akik szerveződnek, vagy az utcára mennek és tiltakoznak, ha úgy érzik, valami nincs rendben, tenni kéne azért, ami nekik fontos. Bízom benne, hogy valami elindul, és változik ebben is. Nem máról holnapra, de tartós, pozitív társadalmi változásokat nem is úgy lehet elérni.

Az esettel kapcsolatban sokszor elhangzott hivatkozási pont az Isztambuli egyezmény, mely az Európa Tanács keretében megszületett közös szándéknyilatkozat egy olyan pán-európai jogi keretszabályozás megteremtésére, amely segít megelőzni és megvédeni a nőket az erőszak minden lehetséges formájától, és hozzájárul a nőkkel szembeni erőszak és a családon belüli erőszak felszámolásához. Meghatározza, hogy a ratifikáló országoknak konkrét jogi rendelkezéseket kell hozniuk, amik a nők elleni erőszak felszámolását, megakadályozását szolgálják: szakosított támogató szolgálatok létrehozása, amelyek feladata orvosi, pszichológiai és jogi segítségnyújtás az áldozatok és gyermekeik számára; elegendő menhelyi férőhely-kapacitás kiépítése és ingyenesen, a nap 24 órájában hívható segélyvonal létrehozása; az áldozatok kiemelt védelme az eljárás és kivizsgálás során, a rendvédelmi szervek megfelelően reakciója a segélyhívásokra és a veszélyes helyzetek megfelelő kezelése.
Az Egyezmény fontos újítása, hogy kimondja, az állam is felelős a nők elleni erőszakért, ha nem tesz ellene.