A számok alapján indokolatlannak tűnik az oktatási államtitkár törekvése, mely háttérbe szorítaná az iskolákban az angol nyelv oktatását - ugyanis még angolul sem tudnak elég jól a magyarok, miközben e nyelv használatát tartanák a legfontosabbnak. REINER Roland írása

Kapcsolódó hivatkozások:

• A németet javasolja első nyelvnek az oktatási államtitkárság
  

• Europeans and their languages
  

• Nyelvvizsgáztatási Akkreditációs Központ

*

Az oktatási államtitkárság ismét elővette a nyelvtanulás ügyét: az új nyelvoktatási stratégia megszüntetné az angol nyelv elsőbbségét, helyette a németet tenné meg első tanulandó nyelvnek. Tekintsünk most el attól a fajta indoklástól, hogy a könnyű sikerélményt hozó angol helyett miért jobb egy nehezebben tanulható nyelvvel kezdeni. A probléma ugyanis nem az, hogy a magyar diákok hogyan tanulják meg a második idegen nyelvet, hanem az, hogy az elsőt sem tudják elsajátítani. 

A felmérések azt mutatják, hogy a magyarok képesek legkevésbé idegen nyelven megszólalni: míg az uniós polgárok 54 százaléka beszél legalább egy idegen nyelvet, ez az arány Magyarországon csupán 35 százalék. Különösen aggasztó ráadásul, hogy nem csak utolsók vagyunk ebben a rangsorban, de a felmérések romló tendenciát mutatnak: 2005-ben még 42 százalék válaszolta azt, hogy legalább egy nyelven meg tud szólalni (a csökkenés azt jelenti, hogy sokan „elfelejtették” azt a nyelvet, amit a korábbi felmérés idején még beszéltek). A cél tehát, hogy legalább egy nyelven meg tudjon szólalni minél több magyar: ez után jöhet csak az a kérdés, hogy melyik legyen ez a nyelv.

Az angol nyelv kiemelt fontosságát az állampolgárok Európa-szerte tudják, ismerik. Jól bizonyítja ezt, hogy mikor a kutatás során két nyelvet kellett választaniuk, ami a személyes fejlődésük szempontjából a leghasznosabb, az európai polgárok elsöprő többsége az angolt választotta. Hasonlóképpen vélekedtek a magyar válaszadók: mintegy kétharmaduk választotta az angolt, mint a leghasznosabb nyelvet. Míg Európa megosztott a második leghasznosabb nyelv kérdésében, addig Magyarországon ez egyértelműen a német: ám az angol első helyét meg sem közelíti.

1. ábra: Melyik két nyelvet tartja leginkább hasznosnak személyes fejlődése szempontjából? Eurobarometer 2012/02-03

*

De nem csak a közvélemény-kutatások bizonyítják az angol nyelv elsőbbségét: a hazai nyelvvizsgaadatok is az angol nyelv egyértelmű – és fokozódó – dominanciáját mutatják. Ma már az összes nyelvvizsga több mint kétharmadát teszik angol nyelvből, míg a német nyelvű vizsgák aránya az elmúlt tíz évben 30 százalékról 23 százalékra csökkent.    

 
2. ábra: Az angol és a német nyelvből tett nyelvvizsgák aránya az összes nyelvvizsga között, 2003-2012.

Forrás: Nyelvvizsgáztatási Akkreditációs Központ

*

Az oktatási államtitkárság ismét nem a valós problémával foglalkozik: a nyelvoktatási stratégiának nem az angol nyelv háttérbe szorításáról kellene szólnia, hanem arról, hogy minél több diák fejezze be úgy középiskolai tanulmányait, hogy legalább egy idegen nyelven tud beszélni. Az angol nyelv mesterséges háttérbe szorítása értelmetlen, felesleges: ráadásul szembemegy mind az európai, mind a magyar közvéleménnyel.  

Igen, ha Hoffmann Rózsa 36-37 fős (!) osztályokkal számol, tényleg úgy tűnik, mintha sokkal kevesebb gyerek lenne, és be kell zárni az iskolákat.

Kapcsolódó hivatkozások:

• Hoffmann: lesz olyan egyetemista, akinek csak részben fizeti az állam az oktatását

• Igazságtalanságokat okozhat a tandíj az SZDSZ szerint

• Republikon Oktatáspolitikai Figyelő, 2011/28 (pdf)

A heti szakpolitikai figyelők összeállítása során munkatársaink gyakran találkoznak olyan kormányzati tervekkel, nyilatkozatokkal, melyeket fura módon szinte teljesen reakció nélkül hagy az egyre magasabb ingerküszöbű közvélemény. Az okok részben sejthetők - de ettől még tény, hogy legutóbb például Hoffmann Rózsa ismertetett olyan terveket, melyekhez hasonlókon az oktatáspolitikáért korábban felelős SZDSZ-es politikusok még csak gondolkodni sem mertek volna.

Az oktatási államtitkár (akinek pártja nem kis részben épp a tandíjellenes népszavazás sikerének köszönheti, hogy kormányra került) az MTI-nek adott interjújában így fogalmazott:

A jövőben is szép számmal lesznek olyanok, akiknek a tanulmányait az állam fedezi, s emellett lesznek hallgatók, akiknek maguknak kell vállalniuk a képzés teljes költségét.

Nem megkérdőjelezve az államtitkár igazát a tekintetben, hogy a jelenlegi forráselosztás logikája rossz, egyszerre finanszíroz túl sokat és egyben túl keveset (Hoffmann egyes szakokon az állami férőhelyek bővítését is tervezi), mégis meg kell jegyezni: eddig még senki nem mert elmenni. A teljes önköltséges felsőoktatási képzés sem a rendszerváltás után a tandíj bevezetését minőségbiztosítási okokból elsőként sürgető Mádl Ferenc, sem a megszorításokat csomagba foglaló Bokros Lajos, sem a nagy átalakítási víziókat rohamtempóban diktáló Magyar Bálint fejében nem fordult meg. Mindig, mindenki csak hozzájárulásról, a költségek egy részének a hallgatókra terheléséről beszélt - a megvalósítás pedig még ide sem jutott el.

Érdekes politikai klímában élünk, hogy ma viszont már arra is csak legyint a közvélemény, ha az előző kurzus alatt még szitokszóként használt "fizetős..." jelző kerül elő egy ilyen szenzitív témában.

Ugyanilyen érdekes az iskolabezárások ügye. A liberális oktatáspolitika egyik mantrája arról szólt, hogy kevesebb, de jobb iskola szolgálja a gyerekek érdekét, a helyben tanulás vs. utazás a minőségi oktatásért vitában a fideszes politikai mindig is a bezárások és összevonások ellen emelte fel a hangját. Itt is felemás helyzet van jelenleg: az egyháznak átadott, 80-90 iskola nyilvánvalóan nem vész el technikailag a nagyközönség számára, igaz, a nem vallásos családok komoly kényszerhelyzetbe kerülnek emiatt. Ugyanakkor a konkrét iskolabezárásokra, amikor nem átadják, hanem valóban megszüntetik, esetleg más intézményekkel összevonják az iskolákat, egészen működőképesnek tűnő kommunikációs csavart talált az államtitkárság. Persze kellett hozzá az önkormányzatok "segítsége" is - azonban a forráshiányos, hatásköreiket és bevételeiket folyamatosan elvesztő, az államtól egyre inkább függő és egyre gyengébb helyhatóságok partnerek voltak a trükközésben.

Itt a "hirtelen, drámaian csökkenő gyereklétszám" jelenségében összefoglalható érvet látjuk működés közben. Mint azt az államtitkár hírül adta (és a sajtó forráskritika nélkül átvette), a következő tanévre 150 ezer férőhelyet hirdettek meg a középiskolákban, de csak 96 ezer diákot vettek fel. Ez az 54.000 "hiányzó" gyerek lenne a fő érv arra, hogy miért kell iskolákat bezárni. Holott a demográfiai adatok nem igazolják azt a vélekedést, hogy pont most, hirtelen ennyivel kevesebb gyerek lenne - az ördög a részletekben rejlik. A lehetséges kapacitás, a 150.000 férőhely meghirdetése ugyanis az önkormányzatok hatásköre, akik ezt úgy állapították meg, hogy kiszámolták, mennyi gyereket jelentene összesen, ha egy iskola az adott évben, 36-37 fős osztálylétszámokkal indulna el.

A lényeg az utóbbi szám: 36-37 fős osztálylétszámok. A huszonegyedik századi pedagógia már rég nem dolgozik ilyen számokkal, sőt még a Ratkó-gyerek gyerekeinek demográfiai csúcspontján sem volt szükség arra, hogy az iskolák jelentékeny részében ekkora osztályokat indítsanak. Hoffmann számításai szerint azonban minden iskolában ekkora a maximális kapacitás - és így már igen könnyű hiányzó nebulókat kimutatni a statisztikában. Ha ugyanezeket az adatokat a ténylegesen felvett 96.000 diákra vetítjük, akkor azonos kapacitás esetén ideálisnak mondható, 25 fős osztályokat kapunk. Nem ez a normális? Nem ilyen keretek között folyik ma is a tanítás?

Mégis, a "hirtelen és drasztikusan lecsökkent gyereklétszám" egy kritika nélkül elfogadott, tényként kezelt érv lett a nyilvánosságban az iskolabezárások témájában. Mindez pedig elég lesújtó képet ad a jelenlegi ellenzékről is, hogy a jelek szerint egyetlen szakember se volt, aki ezt az általános iskola alsó tagozatában szerzett ismeretekkel elvégezhető számítást megtegye.

Az igazán érdekes azonban a politikai klíma, mely "benyeli" mindazokat a terveket és intézkedéseket, melyekért a tárcát korábban irányító SZDSZ-t úgymond meglincselték volna. Ez pedig egyszerre jellemzi az ex-SZDSZ-t, a jelenlegi kormánypártokat, és a politizáló nyilvánosságot is.

Az oktatási államtitkár egy részletes sajtószemlét juttatott el a Fidesz etikai bizottságához, színes kiemelőfilccel megjelölve benne azokat a részeket, ahol Pokorni Zoltán őt megbántotta. De ráérünk, de ráérünk... de egyáltalán ki az a Hofmann Rózsa?

Kapcsolódó hivatkozások:

• A Fidesz etikai bizottsága el fog járni Pokorni ügyében
  

• Etikai vizsgálat helyett tisztázó beszélgetés lesz Hoffmann és Pokorni között
  

• Eljárást kezdeményezhet Hoffmann Pokorni ellen

A történetet rekonstruálva egy eszköztelen, ám annál dühösebb, két párttagkönyvvel ultizó politikus képe rajzolódik ki. Az egyre sikertelenebbnek tűnő, Orbán Viktor által is megszégyenített Hoffmann Rózsa úgy megsértődött Pokorni oktatáspolitikát érintő kritikáin, hogy előbb KDNP-s politikusként felkereste Lázár János fideszes frakcióvezetőt Pokorni megregulázása érdekében, de mivel itt nem járt sikerrel, immár Fidesz-tagként kezdeményezett etikai eljárást az oktatáspolitikus ellen.

Arról most ne is ejtsünk szót, hogy amikor ilyen kapkodás és fejetlenség van az oktatáspolitikában (Corvinus, hm? Iskolabezárások, tandíj vagy nem tandíj, egyházi nyomulás, hogy csak párat említsünk), akkor miként ér rá Hoffmann Rózsa Pokorni nyilvános szerepléseit dokumentálni és elemezni. Ennél sokkal fontosabb, hogy ki az a Hoffmann Rózsa egyáltalán?

Azt ugyanis még a legjobban értesült elemző se tippelte volna a kormányalakítás előtt fél évvel, hogy Hoffmann Rózsa lesz a magyar oktatáspolitika legfőbb döntéshozója (csúcsminiszteréről már szóltunk e helyt is - maradjunk annyiban, hogy Réthelyi Miklós esztétikai és ergonómiai funkciókon túl nem nagyon szokott terjeszkedni). Hoffmann úgy lett a legfontosabb ember diákok, szülők és pedagógusok számára, hogy az egyetlen (de, a jelek szerint döntő) tulajdonsága az volt, hogy Orbán Viktor épp őt választotta. Senki más, semmilyen közvetlen vagy közvetett legitimációt nem adott számára.

Hoffmann Rózsa 2010 előtt nem vett részt szakmai vitákban, nem hirdetett programot, nem konzultált a szakmával és az érintettekkel (oké, ezt most sem teszi), a Fidesz kulturális (!) tagozatát vezeti, mely pozíció körülbelül annyira releváns, mint Kontur Pál munkástagozata (vö: egykulcsos adó, szakszervezetek lebontása, szociális rendszer visszavágása). Kétségtelen azonban, hogy kényelmesebb egy pártbeli hátországgal nem rendelkező, csakis az őt "kitaláló" miniszterelnöktől függő alakot pozícióba ültetni (vö: Tarlós István), mint a szakmai tapasztalattal, önálló gondolatokkal és erős pártpozícióval bíró Pokornit.

Állítjuk mindezt úgy, hogy Pokorni Zoltán elképzeléseivel is komoly vitáink vannak. De Hoffmann Rózsa egyéves országlása valami egészen új minőséget hozott a politikába: a kudarcok sora egyfelől, a kisdiáktól végzős egyetemistáig egyaránt kiterjesztett, kollektív bűnösség másfelől. Hoffmann szerint a diákok lusták, nem dolgoznak eleget. Az államtitkár deklaráltan arra törekszik, hogy rosszabb legyen a gyerekeknek, rosszabbul érezzék magukat - ami a legbutább konzervatív gyógymód, a ma már csak nagyon tanyai környezetben használt "az a jó, ha fáj, attól gyógyul" módszere.

De ki adta mindehhez Hoffmannak a felhatalmazást? Látta őt bárki a kampányban, oktatáspolitikáról beszélve, akár csak egy kis részét kibontani a jelen igazságának? Megvitatta bárkivel a terveit (ha voltak ilyenek egyáltalán, mivel a jelenlegi ötletelés alapján azt is gondolhatnánk, hogy a direkt rosszindulatú változtatásokon kívül, a professzorok bosszúján kívül minden egyebet most talál ki).

Az pedig már egy konkrét bohóctréfa, amikor rálel "a másik" párttagkönyvére, és mivel saját (létezőnek éppen nem nevezhető) pártja nem tudja megvédeni, hát hirtelen fideszesként kéri Pokorni megbüntetését.

Érdekes próbája ez Orbán Viktor sajátságos pártszövetségének. Vajon egy nemrég még ismeretlen, láthatóan túl magas székbe ültetett KDNP-s politikus feljelentésére a Fidesz elítéli-e egyik alapítóját, volt elnökét, jelenlegi alelnökét, sikeres polgármesterét, személyes síkra terelve egy olyan szakmai vitát, ahol az egyik oldalon egy volt oktatási miniszter, a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetének alapítója, az oktatáspolitikával bő két évtizede foglalkozó szakember áll - a másikon pedig egy olyan hölgy, aki a "Képes Biblia gyermekeknek" című könyvecskére akarja építeni a magyar oktatás jövőjét?

Érdekes meccs lesz. 

Utoljára talán Pepó Pálnál volt az ember ilyen tanácstalan: hát ez meg minek van?

A második Orbán-kormány megalakulásakor fontos és sokat hangoztatott szempont volt a kisebb állam, takarékosabb kormányzat, kevesebb számú csúcstárca. A vállalás dupla kudarccal zárult: a szikárnak ígért kormány egyre csak hízik, a csúcsminisztériumi struktúra pedig díszminiszterek és kvázi-miniszteri funkciót ellátó államtitkárok zavaros rendszerévé vált.

Mert mit is csinált az elmúlt hónapokban Réthelyi Miklós, aki elméletileg, deklarált funkciója szerint az egészségügy, az oktatás, a munkaügy, a szociális ügyek és a kultúrpolitika irányításáért felelős, legmagasabb kormányzati pozíció birtokosa?

Megnéztük:

Ünnepélyes keretek között megerősítette pozíciójában az Iparművészeti Múzeum főigazgatóját, felszólalt az ENSZ ülésén, kijelentve, hogy "a gyengébb nem képviselőit is határozottan be kell vonni a természettudományos képzésbe", beszédet mondott a pécsi Kodály Központot avatásán, megnyitotta a Magyar Nemzeti Múzeum és a Szlovák Nemzeti Múzeum "A kassai aranykincs" című közös kiállítását, elfogadta Kelemen Hunor román kulturális miniszter meghívását a kolozsvári Mátyás-szoborcsoport újraavatására, átadta a Népművészet Mestere díjakat, tisztelgő látogatást tett a Magyar Ökumenikus Segélyszervezetnél, ünnepélyes keretek között köszöntötte az I. Ifjúsági Olimpián érmes helyezést elért sportolókat és edzőiket, valamint felavatta a Mátyás Király Történelmi Játszóparkot.

 csúcsminiszteri feladatok

Közoktatási reform, felsőoktatási reform, egészségügyi reform? Bármi olyan fajsúlyos ügy, ami ma a hozzá tartozó területeket érinti? A csúcsminiszter ezekben a kérdésekben a jelek szerint egyáltalán nincs jelen. A pedagógusok, a diákok és a szülők, az oktatáspolitikai szakértők nem őt keresik, sőt a Mandiner kiváló szerzője által "leliberálisozott" Pokorni sem vele vív, hanem a valódi döntéseket hozó Hoffmann Rózsa államtitkárral. A csúcsminiszter legfeljebb olyan közlésekre vállalkozik, hogy "Vannak kérdések az oktatás és az egészségügy területén, amelyekben Orbán Viktor dönt", illetve borong, hogy "a gond a felsőoktatással az, hogy az alapképzésből nem azok a kulturált és tanult fiatalok kerülnek tovább, akikre az egyetemi oktatók - a korábbi évekből - emlékeznek".

Ugyanez a helyzet az egészségügyben is: Szócska Miklós a végső állomás, az államtitkár döntései és megállapodásai alakítják a kórházbezárások- és/vagy összevonások ügyét. A miniszter hallgat, láthatóan csak egy csúcsdísz a mamuttárca tetején, nem valódi döntéshozó.

Ha pedig ez a helyzet, akkor érdemesebb lenne őszintének lenni. Ma Hoffmann Rózsa de facto az oktatási miniszter, Szócska Miklós pedig az egészségügyi tárcavezető. A csúcsminisztériumi koncepció megbukott, Réthelyi Miklós pedig néhány szalagátvágáson kívül semmivel nem járult hozzá a kormány munkájához.

Ideje váltani.

A KDNP olyan politikai formáció, melyre mintegy másfél évtizede szavazni se lehet. Pokorni Zoltán (renegátként vagy épp titkos misszióban) épp most ránthatja le a lepedőt a kereszténydemokrata szellemről, hogy kiderüljön: nincs alatta más, csak gomolygó hullaszag. Csak sietni kéne, mert nem szarral gurigázunk.

Az intézet munkatársa, Ceglédi Zoltán publicisztikája a Hírszerzőn olvasható