A holland liberális D66 által szervezett konferencia célja a sajtószabadság állapotfelmérése volt, Európán kívül és belül. A konferencia címe (Nincs szabadság sajtó nélkül) akár megfordítható is lenne: sajtószabadság mellett alighanem egy diktatúra nem tud létezni, a sajtó szabadsága így együtt jár a demokratikus szabadsággal – Beszámoló REINER Rolandtól, aki a rendezvényen a Republikon Intézetet képviselte.

A D66 számára a sajtószabadság védelme és egy kiemelt terület, a konferencia része volt annak a közös európai gondolkodásnak, ami olyan médiaszabályozást dolgozna ki, ami hosszútávon és a különböző országokban egyaránt védeni tudná a szabad és plurális médiát. Különösen érdekelte az európai liberális közösséget Reiner Roland kollégánk ismertetett álláspontja, mivel az évekkel ezelőtt már komoly uniós kritikákat kiváltott magyar médiatörvény óta figyelemmel kísérik az Orbán-kormány vonatkozó jogalkotását és gyakorlatát. Megújult lendületet adott e figyelemnek az internetadó tervezett bevezetése – ezzel kapcsolatban Marietje Schaake fordult írásbeli kérdéssel az Európai Bizottsághoz. A Republikon Intézet szervezőként és résztvevőként is aktív szereplője annak a nemzetközi dialógusnak, melyben partnereinkkel közösen keressük a lehetőséget arra, hogy az Európai Unió képes legyen a csatlakozó államok által vállalt demokratikus működési alapelvek, így a sajtószabadság minél teljesebb megvalósulását biztosítani a tagállamok szintjén is.

A sajtószabadság védelme folyamatos és általános ügy: míg a diktatúrákban, fél-diktatúrákban egyértelműek a határsértések (cenzúra, újságírók vegzálása vagy akár bebörtönzése), a demokratikus berendezkedésű országokban is kialakulhatnak olyan helyzetek, amelyek a szabad sajtó ellehetetlenüléséhez vezetnek – ezekre fokozottan kell tehát figyelni. A túlzott kormányzati-hivatali kontroll, az öncenzúra vagy a politika és a média összefonódása (vezető politikusok, vagy érdekkörükbe tartozó üzletemberek tulajdonolta televízió-társaságok vagy újságok, mint Olaszországban vagy Magyarország esetén) mind-mind létrejöhet jogállami keretek között, eredménye azonban a sajtó szabadságának csorbulásán keresztül az ország szabadságának korlátozottságához vezethet.
Legyen szó brüsszeli európai uniós tudósítóról vagy az ukrán-orosz frontvonalról közvetítő újságíróról, egyértelművé vált, hogy az újságírói munkát mindenhol „nehezítik” a politikusok, szóvivők vagy minisztériumok – a holland újságírókkal is előfordul, hogy egyszerűen nem kapnak választ egy-egy politikustól, míg más csatornánál dolgozó kollégájuknak nyilatkozik az érintett. Tény ugyanakkor, hogy olyan esetről, mikor egy újságírót nem engedtek volna egy politikus közelébe, vagy akár fizikailag akadályoztak volna – ahogy nálunk az utóbbi években többször megtörtént – nem számolt be senki.  

Végül a sajtószabadság 21. századi helyzetének elengedhetetlen eleme a média demokratizálódása a közösségi médián keresztül: minden hírfogyasztó egyben potenciális hírgyártó is lehet – az online média korábban  elképzelhetelten módon terjesztette ki a bevonódás lehetőségét. A konferencia előadói ugyanakkor felhívták arra is a figyelmet, hogy a közösségi média egyszerre terjeszti ki és zárja be az állampolgárt: egyrészt a Facebook vagy a Twitter segítségével mindenki „újságíró”, de legalább is hírhozó lehet. Ezen felületek részben szűrik is a valóságról alkotott képet, azáltal, hogy csak az olvasónak szimpatikus tartalmat jelenítik meg. A tudatos állampolgárnak ezért folyamatosan figyelnie érdemes arra, hogy széles körből tájékozódjon, folyamatosan fenntartva a kritika lehetőségét.  

Öt miniszterelnök, a negyedik legnagyobb európai frakció, erősödés számos kisebb európai országban – ez a pozitív olvasata a liberálisok európai helyzetének. Populista kihívások, gyengülés két nagyon fontos országban (Németország, Nagy-Britannia), és a jelenlét hiánya többek között Magyarországon is – ez a kevésbé szívderítő helyzetleírás. A Republikon delegációja Lisszabonban részt vesz az ALDE – az európai liberális párt – Kongresszusán. TÓTH Csaba kollégánk szubjektív beszámolója.

Két dolog biztosan elhangzik minden alkalommal, ha európai liberális pártok képviselői találkoznak: a „populista kihívások” problémája és Orbán Viktor neve. Az előbbi azt jelenti, hogy mint az európai projekt legelkötelezettebb támogatói és az „establishment” részei, a liberálisok különösen erősen érzik, ahogyan populista és radikális pártok – legyenek azok bal- vagy jobboldaliak – folyamatosan, Európa-szerte egyre erősebbé válnak. Orbán Viktor pedig – ha a magyar kormány intézkedései nem lennének elegek hozzá  - illiberális demokráciával kapcsolatos kijelentéseivel garantált helyet kapott a liberális konferenciák napirendjén.

Guy Verhofstadt

Aki azonban a magyar sajtót olvasva azt gondolná, hogy Magyarország megkülönböztetett figyelmet kapna az európai színtéren, annak csalódnia kellene: nincsenek hosszú tanácskozások arról, hogy mit kellene tenni Orbán Viktor megbuktatása érdekében – ahogyan arról sem, hogyan tudná „Európa” támogatni Orbán ellenfeleit. A magyar problematikát az ALDE mostani kongresszusán is elsősorban Guy Verhofstadt, a liberálisok európai frakcióvezetője és Orbán régi ellenfele tematizálta. Egyébként egyre inkább az érdektelenséggel vegyes értetlenség övezi a Fidesz legújabb intézkedéseit; mint arra a Republikon legutóbbi konferenciáján Niedermüller Péter EP-képviselő rá is mutatott, a legyintés jóval gyakoribb reakció, mint a felháborodás.
Az európai liberálisok napirendjének egyik fontos kérdése Juncker botránya és a Juncker-bizottság megítélése. Nem minden luxemburgi támogatta / támogatja egyébként Juncker politikáját. A kongresszus egyik fontos szónoka volt Xavier Bettel, Luxemburg jelenlegi, liberális miniszterelnöke, aki éppen Juncker kereszténydemokratáinak kritizálásával nyerte meg a választásokat.

Xavier Bettel

„Mi a liberálisok sikerének titka?" – tette fel a kérdést videóüzenetében Taavi Roivas észt miniszterelnök, majd meg is válaszolta: a liberális gazdaságpolitika sikerei, és az e-demokrácia illetve a digitális forradalom következetes végigvitele. Észtország szinte minden pont ellenkezőleg csinál, mint Magyarország. Nem befelé, hanem kifelé fordul. Nem Oroszországgal, hanem az Egyesült Államokkal igyekszik minél szorosabb kapcsolatot kialakítani, és nem nehezíteni, hanem könnyebbé tenni akarja a digitális hozzáférést. Az Orbán-kormány egyébként bezárta észt követségünket.

Taavi Roivas

Taavi Roivassal még szociális miniszter volt korábbi, tallini találkozásunk idején, és már akkor is világosan elmagyarázta: egy kis ország nem tud mást tenni, mint alkalmazkodik környezetéhez, és okosan „ráül” a legmodernebb trendekre, folyamatokra. Akkor is, most is messze volt ez a magyar kormány gondolkodásától.
Az egyik legfontosabb liberális sikert az utóbbi években a cseh ANO érte el. Az ANO érdekessége, hogy bemutatja: létezik liberális ideológia alapján is politika-ellenesség. Az ANO liberális protesztmozgalomként indult; jelszavai nem csengenének ismeretlenül a netadó elleni tüntetőknek sem. A népszerű szlogenek mellett azonban – mint az Pavel Telicka előadásából kiderült – másik titka a jéghideg profizmus: a közvélemény-kutatások, kampánycsapatok és közösségi média szakemberek használata. Az ANO úgy hangzik mint egy elitellenes protesztpárt, de úgy viselkedik mint egy profin menedzselt cég. Lehet, ebből is érdemes Magyarországon tanulnunk valamit.

Pavel Talicka

A Bizottságot Margrethe Vestager, dán versenyügyi biztos képviselte. Szerte Európában – így Magyarországon is – szokás a liberálisokat a kontrollálatlan kapitalizmus képviselőiként beállítani (ahogyan egyébként a liberálisok egy része valóban elvi szinten támogatja a „minél kevesebb állam, minél több piac” gondolatát). Vestager a Bizottságban azonban éppen azt igyekszik bemutatni, hogy a verseny csak akkor „igazi”, ha minden szereplőre egységes szabályok vonatkoznak, s ha egyes multinacionális cégek monopóliumai nem veszélyeztetik az új piacra lépőket. Libertariánus barátaink már írnák is a cikket ellene, ha hallották volna beszédét…

Margrethe Vestager

Minden liberális konferencia „sztárfellépője” Sir Graham Watson brit liberális demokrata politikus – aki korábban videóüzenetben a Republikon egyik konferenciáját is köszöntötte. Graham Watson nincs könnyű helyzetben. a brit liberálisok végleg a UKIP mögé látszanak szorulni a brit belpolitikában. Az ok: egy nagyobb párt mellett kisebbik koalíciós partnerek, és miközben minden népszerűtlen döntést könnyű a nyakukba varrni, eredeti reformtörekvéseiket a nagyobb partner ellenállása okán nehezen tudják megvalósítani. A helyzet ismerős lehet mindenkinek, aki emlékszik az SZDSZ 2006-2010 közötti történetére. Úgyhogy most mi, magyar liberálisok tudunk tanácsot adni a briteknek – hogy mit NE csináljanak, ha politikailag túl akarják élni koalíciós időszakukat.

Sir Graham Watson

Az ALDE Kongresszusa szinte mindenben rácáfol az európai liberálisokkal kapcsolatos hazai vélekedésekre. A liberalizmus nincs eltűnőben, sőt, nehézségei dacára az utóbbi évben enyhe sikereket ért el – ugyanakkor az európai liberálisokat nem foglalkoztatja különösebben Magyarország (bár Orbán Viktort tényleg nem szeretik). Ha valaki abban bízik, hogy majd „Európa” tesz valamit az Orbán-kormánnyal szemben, az éppen úgy téved, mint aki azt gondolja, hogy van valamiféle „liberális terv”, vagy összeesküvés Magyarországgal szemben. A magyar kormány és a ma széttagolt, különböző szervezetekben, pártokban, műhelyekben tevékenykedő magyar liberálisok jövője is Magyarországon dől majd el.

Alapvetően piacbarát és kifejezetten EU-párti a bizonytalan liberális, a szociális ügyekben pedig hajlamosabb a társadalmi és jövedelmi egyenlőtlenségek elfogadására. Kritikusak mind a kormánnyal, mind az ellenzékkel: bár kétharmaduk szerint rossz irányba mennek a dolgok, jelentős részük a kormány maradását szeretné – az ellenzéki pártok iránt kevéssé elkötelezettek.  REINER Roland blogbejegyzése.

Kapcsolódó hivatkozások:

• Kire szavaznak a liberálisok? – Republikon Workshop; prezentációk

• Párhuzamos liberalizmusok: önbesorolás és liberális értékválasztás kettőssége (2013)

• Liberális szavazók Magyarországon (2012)
  
  

A Republikon Intézet legutóbbi szakmai rendezvényén konszenzus alakult ki a kutatók között abban, hogy a magukat liberálisnak tekintő szavazók egy jelentős része jelenleg bizonytalan – méghozzá nagyobb mértékben az, mint mondjuk a magukat konzervatívnak tartó választók -, azaz nem tud pártot választani vagy titkolja választását. Korábbi kutatásainkból a hazai liberális szavazótábor már sok szempontból ismerhető, ezúttal azt vizsgáljuk, milyen „különlegességgel” rendelkeznek a bizonytalan liberális szavazók.

Az elemzés alapjául szolgáló közvélemény-kutatást 408 bizonytalan szavazó személyes megkeresésével készítette az Ipsos Zrt; az adatok elemzését ezen a bázison a Republikon végezte el. A lekérdezés 2014 február elején zajlott.

A bizonytalan liberálisok erősen felülreprezentáltak a fiatalok körében: a 29 év alattiak körében 44 százalék az arányuk (míg a teljes bizonytalan népességben 25 százalék). Ezzel szoros összefüggésben azt látjuk, hogy elsősorban a gazdaságilag aktívak, valamint a tanulók adják a bizonytalan liberálisok gerincét, míg nyugdíjasok jóval kisebb arányban fordulnak elő köztük. Ezek a demográfiai jellemzők egyébként erősen hasonlítanak a teljes népesség elemzésével bemutatott, magukat liberálisnak tartó szavazókra. Az egyik legkarakteresebb megkülönböztető jellemzője a bizonytalan liberálisoknak a vállalt jobboldaliság: a klasszikus hétfokú bal-jobb skálán felük vallotta magát jobboldalinak. Míg tehát a liberálisok azon részét, akik inkább baloldalinak tarják magukat, az Összefogás vélhetően jól integrálta a szavazótáborába, a jobboldali liberálisok egy jelentős tömböt alkotnak még a bizonytalanokon belül.

Miközben a liberális szavazók általában a leginkább elutasítóak a tekintélyelvű, tradicionális állításokkal (fiatalok nevelése, hagyományos férfi-női szerepek), a liberális bizonytalanok körében ezt nem látjuk, a legtöbb témában átlagosan vélekednek e témákban. Ezzel szemben a jövedelmi egyenlőségre vonatkozó attitűdkérdésekben (elfogadhatóak a milliós fizetések, csak kis jövedelmi különbségek fogadhatóak el), egyértelműen elfogadóbbak a társadalmi egyenlőtlenségek irányába.

A közpolitikai ügyekben alkotott véleményük megerősíti, hogy a magyar társadalomnál jóval erősebb piacpártibb szemlélet jellemzi őket: az átlagot meghaladó mértékben vallják, hogy a rezsiárak alapvetően piaci folyamatok eredményei, ezért a kormányzati beavatkozás káros, és szintén meghatározó részük utasítja el a tizenharmadik havi nyugdíj elképzelését is, a rossz gazdasági körülményekre hivatkozva. A kormány intézkedéseinek értékelésekor a rezsicsökkentést ismét – következetesen – az átlagnál nagyobb mértékben utasították el, a jobb keresetűeknek kedvező egykulcsos SZJA bevezetését ezzel szemben a bizonytalan liberálisok említették legnagyobb mértékben sikerként. Kiemelten kritikusok a Nemzeti Dohányboltok rendszerének kialakításával is: kétharmaduk szerint rossz döntés volt a dohánypiac átalakítása. 

Megerősítve az attitűdök kapcsán látottakat, a szociális-kulturális dimenziókban kevéssé térnek el a konzervatív vagy középen állók véleményétől, sőt bizonyos területen kifejezetten szembe mennek a liberálisokhoz társított állásponttal: a cigánybűnözés kifejezés használatát a leginkább ők tartják használhatónak. Hasonlóképp: miközben a trafikügyet a fent látható módon utasítják el, a szegénységet kevésbé látják jelenleg súlyos ügynek.

A bizonytalan liberálisok másik karakteres vonását az Európai Unióhoz való viszony jelenti: kiemelkedően magas (60 százalék feletti) közöttük azoknak az aránya, akik szerint előnyös volt hazánk csatlakozása. Kisebb-nagyobb mértékben a többi kérdésben is megerősítik az Európához tartozás fontosságát: erősen kudarcként ítélik meg az ország nemzetközi elszigetelődését, és az átlagot meghaladó mértékben vallják, hogy hazánk érdekét az EU-val való harmonikus kapcsolat jelentené. Vélhetően a nyugati típusú elköteleződés áll annak a fura kettősségnek a háttérben is, ahogy a bizonytalan liberálisok a paksi atomerőmű bővítésének kérdését megítélik. Miközben a beruházást magát hosszú távon az átlagnál nagyobb arányban (mintegy harmaduk, szemben a bizonytalanok negyedével) találták kedvezőnek és hasznosnak tartják – amiért elfogadható a nagymértékű adósság is –, aközben az orosz félhez való elköteleződést már negatívabban ítélik meg, mint mások, és inkább vélik úgy, az rontja Magyarország függetlenségét.

A bizonytalan liberálisok kifejezetten negatívan látják az ország alakulását: kétharmaduk szerint mennek rossz irányba a dolgok, felük elégedetlen a kormánnyal és csak negyedük szerint teljesít jól a kabinet. Ennek ellenére azonban tízből négyen mégis azt szeretnék, ha az Orbán-kormány folytatná 2014 után is, és hasonló azoknak az aránya is, akik másik kormányt szeretnének. A kormányváltás tekintetében tehát két, nagyjából egyforma tömböt alkotnak, ám a „kormánypárti” szavazatok jobban integráltak: a Fideszre a bizonytalan liberálisok inkább hajlandóak szavazni, mint az amúgy egyértelműen kormányellenes szavazók az Összefogás listájára. Ezt mutatja az, hogy harmaduk leginkább a Fideszre szavazna, míg az Összefogás listáját csak 12 százalék támogatná. Érdekes eredmény azonban, hogy egy kiélezett helyzet a kormányváltókat jobban mozgósítaná: ha a választások előtt szoros lenne az állás, az Összefogást húsz, míg a kormánypártot negyven százalék támogatná.

A bizonytalan liberálisok tehát egy több szempontból speciális választói csoportot jelenítenek meg, amivel tovább árnyalják az amúgy is összetett liberális-képet. Markáns jobboldaliságuk alapvetően nem meglepő: ahogy a korábbi elemzések is rámutattak, a liberálisok egy jelentős része jobboldalra pozicionálja magát és jobboldali pártra is szavaz. A bizonytalan liberálisok esetén viszont a piacpárti megoldások karakteres támogatása jelenik meg, mely ráadásul felülírja a sima kormánytámogató logikát: a piacellenes kormányzati intézkedéseket jelentős arányban ellenzik. A társadalmi ügyekben eközben a hagyományos liberálisokhoz képest konzervatívak, míg az EU-hoz hozzájuk hasonlóan nagyon pozitívan, optimistán állnak. Miközben kétharmaduk szerint nem a jó irányba mennek a dolgok, konkrét ügyekben többször támogatják a kormányt: ennek megfelelően egy részük vélhetően a Fideszre fog szavazni, míg egy sikeres aktivizálás után hasonló nagyságú ellenzéki szavazó kerülhet ki közülük.

A „balliberális” kifejezés azt sugallja, mintha a baloldaliak mind liberálisok, a liberálisok mind baloldaliak lennének; mintha a két dolog azonos volna. Ez rossz a baloldaliaknak és rossz a liberálisoknak is, egyedül a Fidesz profitál ebből. TÓTH Csaba írása.

*

Kapcsolódó hivatkozások:

• A liberális Nick Clegg szerint a baloldali Miliband cinikus, hogy ellenzi a szíriai beavatkozást

• Boros Bánk Levente szerint a baloldali előválasztás „balliberális szappanopera”

• A Tavares-jelentés a Fidesz szerint „balliberális politikai ultimátum”

• Piaci liberális kritika az ellenzéki pártokról

• Vona szinonimaként használja a liberális és a „balliberális” szavakat amikor „véleménydiktatúráról” beszél

• Retkes Attila a „Nemzeti Szabadelvű Közösség” nevében szólal meg

*

A napokban három különböző országban is a választók elé járulnak a liberálisok: szeptemberben az ausztrál, a norvég és a német szavazók is voksolhatnak liberális pártokra. Nagy bajban lenne az az elemző, aki a magyar politikában meghonosodott „balliberális” kategóriát bármilyen módon alkalmazni szeretné ezekben az országokban: a liberálisok mindhárom választáson a baloldallal szemben indulnak. A norvég liberálisok egy baloldali kormányt szeretnének leváltani – szövetségben a konzervatívokkal és a kereszténydemokratákkal. A német liberálisok a kereszténydemokrata Merkellel közös koalíciójuk fennmaradását szeretnék elérni. Ellenfeleik: a szociáldemokraták, a zöldek és a szélsőbaloldaliak. Ausztráliában a Liberális Párt a jobboldal meghatározó pártja – valójában közelebb áll a brit konzervatívokhoz, mint a szigetország liberálisaihoz. Ha pedig valakinek további bizonyítékra lenne szüksége, mennyire nem létezik semmiféle „balliberális” blokk Európában, annak elég megnéznie, amint két héttel ezelőtt Londonban a liberális Nick Clegg a konzervatív miniszterelnök mellett érvelt a szíriai beavatkozás mellett – a baloldali Munkáspárt képviselőivel szemben.

Amikor a hazai jobboldal a „balliberálisokkal” szembeni ellenszenvét igyekszik Európába exportálni, egészen abszurd helyzetek állnak elő. Egy blokkba kerül például a zöld-baloldali Tavares a liberálisokkal – jóllehet ők a magyar helyzet megítélésén kívül alig valamiben értenek egyet. Az egyes jobboldali kommentátorok által szintén balliberális Európai Bizottságnak pedig jobboldali és liberális tagjai vannak – ha bárki diktál Magyarországnak, azok nem a bal-, hanem a „jobbliberálisok”.

Magyarország persze más – lehet hogy Európában nincs értelme a balliberális kifejezésnek, itthon azonban van, hangozhat az ellenérv. Csakhogy ez legalábbis az SZDSZ 2009-es irrelevánssá válását követően nem igaz. 2010 óta a parlamentben nem balliberális, hanem baloldali és zöld – illetve szélsőjobboldali – ellenzék áll szemben az Orbán-kormánnyal. Az Orbánt leváltani igyekvő szövetség alapvetően baloldali karakterű. Az „előválasztási” küzdelemben egy szocialista pártelnök állt szembe egy, korábban a szocialisták által választott – a liberálisok által is megszavazott – technokrata kormányfővel. A harmadik lehetséges szereplő, Gyurcsány Ferenc szintén az MSZP elnöke volt. Fodor Gábor valóban előtag nélküli alakulatát leszámítva a kormányváltásra erők között nincs deklaráltan liberális. Az Együtt-PM szövetség, amit a kormánypárti megszólalók előszeretettel liberálisoznak le, baloldali, centrista, liberális és zöld politikusokat is tartalmaz, ám a Párbeszéd Magyarországért súlya okán sokkal indokoltabb lenne baloldali-zöld, mint balliberális alakulatnak nevezni. 2014-ben a baloldal és a jobboldal harcol majd a kormányalakítás jogáért – semmi okunk az előbbi helyett a „balliberális” kifejezés használatára.

A baloldaliak és a liberálisok programszinten is mást szoktak képviselni. A legfontosabb különbség az állam és a piac szerepéhez való viszonyuk: a baloldaliak sokkal inkább hisznek az állami beavatkozásban, míg a liberálisok szerint a piac és a verseny szinte mindig jobb szabályozó, mint az állam. Minden jobboldali állítás dacára a baloldali-liberális kormányok politikáját szinte soha nem a kisebb, liberális alakulat határozta meg: ha így lett volna, a Gyurcsány-kormány a több biztosítós, versengő egészségügyet vezeti be a vizitdíj helyett, vagy mellett. A liberálisok az alacsonyabb adókban és a kisebb szociális ráfordításokban hisznek – míg a baloldaliak gyakrabban szimpatizálnak a „fizessenek a gazdagok” típusú szlogenekkel. Nem véletlen, hogy ma mind az MSZP, mind az Együtt alapvetően baloldali, progresszív adózást hirdet és tartózkodik a rezsicsökkentés határozott kritikájától. A liberálisok többsége elvi szinten egyetért a tandíjjal – a baloldaliak ellenzik. Bár a jobboldali kormányhoz képest a baloldaliak is toleránsabb álláspontot képviselnek emberi jogi vagy kisebbségi ügyekben, a liberális álláspontot – például a melegek házasságát vagy a könnyűdrogok dekriminalizációját – nem vállalják fel.

A „balliberális” kifejezés talán leggyakrabban az értelmiség és a véleményformálók kapcsán hangzik el: a „balliberális véleménydiktatúra” a magyar jobboldal szélének kedvelt fordulata. A hazai közéleti véleményformálók között valóban sokan vannak, akik egyszerre baloldaliak és liberálisok – ám szerintem többségük mind magáról, mind kollégáiról könnyedén el tudná dönteni, hogy inkább baloldali vagy liberális.
A baloldali és a liberális kifejezések összemosása valójában elsősorban a hazai jobboldal érdeke – és mind a baloldaliaknak, mind a liberálisoknak rossz. A baloldal – különösen annak piacellenes, antiliberális tagjai – így folyamatosan védekezésre kényszerülnek. A liberalizmus, mint kisebbségi ideológia, jóval nagyobb támogatottsággal bír, mint amit az SZDSZ a 2000-es évek választásain elért – ám többségi elképzeléssé soha nem tudna válni Magyarországon. Ha a baloldal azonossá válik a liberálisokkal a választók szemében, esélye a választási győzelemre csökken. Ez természetesen pontosan az, amit a Fidesz szeretne elérni.

Szili Katalin államfői ambícióit sem támogatták a liberálisok

fotó: nol.hu

A folyamatos és permanens asszociáció ugyanakkor a liberálisoknak is árt. Egyrészt, lehetetlenné teszi az ideológiailag vagy pártpolitikailag jobboldali liberálisok liberális öndefinícióját. A Republikon egy korábbi kutatása kimutatta, hogy a liberálisok jelentős része a Fideszre szavaz – ám ők, amint közéleti aktivitásba kezdenek, menekülnek e kifejezéstől. Így lett a „szabadelvű” kifejezés a jobboldali liberális szinonimája. Rossz ugyanakkor a liberálisoknak a folyamatos asszociáció azért is, mert azt sugallja, hogy támogatniuk kell a baloldal programját – miközben például a piaci alapú liberálisoknak számos problémájuk van azzal – ehhez elég egy pillantást vetni kapitalizmus.hu oldal írásaira.

A „balliberális” kifejezés pillanatnyi szövetség helyett azonosságot sugall a baloldal és a liberálisok között – és pontosan ezért zseniális a jobboldal számára. Az SZDSZ bukásában biztosan szerepet játszott, hogy nem tudta elmagyarázni: az MSZP-vel kötött szövetsége nem jelenti azt, hogy az MSZP és az SZDSZ azonossá vált volna. Minderre 2014-ben és utána is érdemes lesz emlékezni: a legtöbb liberális vélhetően a baloldalt támogatja majd az Orbán-rezsim leváltása érdekében – ám ettől még nem válik baloldalivá, ahogyan a liberálisok támogatásától a baloldali pártok sem válnak balliberálissá.

A balliberális kifejezés használata csak a Fidesznek jó. A baloldaliak és liberálisok nem tudják befolyásolni a kormányoldal kommunikációs gépezetét – ám annyit tehetnek, hogy nem erősítenek arra rá.

Noha a magukat liberálisnak vallók között a Fidesz a legtámogatottabb párt, ugyanakkor a Fidesznek van a legkevesebb olyan szavazója, akik a szakpolitikai kérdésekre valóban liberális (szabadpiac-párti vagy emberi jogi) válaszokat adnak. REINER Roland írása

*

Kapcsolódó hivatkozások:

• Párhuzamos liberalizmusok (Republikon-elemzés)
  

• Magyar Nemzet: A liberálisok körében is tarolna a Fidesz
  

• Választáskutatás

*

A liberális szavazókról készített elemzésünk egyik, sokak számára leginkább meglepő eredménye volt, hogy a liberális szavazók között a Fidesz a legerősebb párt: az elemzésben önbevallású liberálisoknak hívott csoport 25 százaléka szavazna a jelenlegi kormánypártra. Ezt a tényt emelte ki az elemzés feldolgozása során az mno.hu is („Hihetetlen: a liberálisok körében is tarolna a Fidesz”), ám a címben szereplő „hihetetlen” és a „liberálisok” egyaránt pontosításra szorul. Egyrészt az elemzés közel harmincszázaléknyi liberális szavazóról beszél, akik három, lényegében különböző liberális csoportot alkotnak: önbevallás szerinti liberálisok, kapitalisták, valamint emberi jogi liberáliok, ám a Fidesz valóban meggyőző előnye azonban csak az egyik, az önbevallás szerinti liberálisok között létezik, míg a másik két kategóriában a Fidesz kifejezetten rosszul áll.

Ami ezen eredmény „hihetetlenségét” illeti, érdemes kiemelni, hogy a Fidesz magas támogatottsága az önbevallású liberálisok körében nem előzmény nélküli. A magukat liberálisnak tartók körében a Fidesz korábban is messze a legnépszerűbb párt volt: ezt bizonyítják a 2010-es választásra vonatkozó retrospektív adatok, de megerősítik korábbi kutatások is. Erre különösen alkalmas a Magyar Választáskutatás Program 2009-es adatfelvétele, ahol a Republikon Intézetével megegyező kérdéssel mértek politikai identitást, ráadásul az eredmény is hasonló volt: közel 12 százaléknyi válaszadó jellemezte magát elsősorban liberálisnak. A 2009-es pártpreferenciák pedig még markánsabb Fidesz-szimpátiáról tanúskodnak: a liberális önbevallásúak 53 százaléka szavazott volna akkor a Fideszre. A 2009-es kutatásból az is kiderül, ki számít következetes Fidesz-szavazónak.  Eszerint az önbevallású liberálisok negyede minden eddigi választáson a Fideszre voksolt, míg csak bő harmaduk vallotta azt, hogy még sosem szavazott a jelenlegi kormánypártra. Jól látszik tehát, hogy a liberális önbevallásúak 25 százaléka következetes és állandó Fidesz-szavazó. Ez az a kemény mag, ami jelenleg, 2013-ban is jelen van.

Ezzel együtt érdemes látni, hogy bár a liberális önbevallásúak körében valóban vezet a Fidesz, a korábbi „tarolásának” nyoma sincs: a 2006-os visszaemlékezés alapján még 58 százalék, 2009-ben pedig 53 százalék mondta, hogy erre a pártra szavazna. Ez utóbbi nagyjából teljesült is –a 2010-es visszaemlékezés alapján a magukat liberálisnak tartók 50 százaléka a Fideszre szavazott – ám az óta felére zsugorodott a fideszes liberális tábor. A mai 25 százaléknyi Fidesz-szavazó liberális azt jelenti, hogy lényegében csak a „törzstábor” maradt meg Orbán Viktor pártja mellett, a liberálisok azon negyede, aki vélhetően egész életében Fidesz szavazó volt – talán független attól, mit is képviselt a párt.

A liberális értékek képviselői ugyanis teljesen kikoptak a Fidesz-táborból: az értékválasztásuk és közpolitikai kérdésekre adott válaszaik alapján kapitalista, illetve emberi jogi liberálisok legkisebb arányban a Fidesz táborban találhatóak. Míg a teljes népességnek négy százaléka kapitalista, addig a Fidesz-szavazók között ez az arány a két százalékot sem éri el; az emberi jogi liberálisok számaránya pedig itt 12 százalék, szemben a teljes társadalomban mért 18 százalékkal. 

A Fidesz-tábor liberális kettőssége tulajdonképpen tökéletes példája annak, amire az elemzés fel akarta hívni a figyelmet: az önbevallás alapján vallott liberalizmus és a liberálisnak tartott értékrend élesen elválik ma Magyarországon. A magukat liberálisoknak nevezők között az a Fidesz a legtámogatottabb párt, ahol a szavazók között legkisebb arányban vannak kapitalista és emberi jogi liberálisok.

Ha hiszek G. Fodor Gábornak, akkor csak a liberálisoknak van rendben a szexuális élete. De ki az, aki inkább a fasizmust választja szex helyett? - CSABA Réka írása

Kapcsolódó hivatkozások:

• Nursery offers free childcare so parents can have sex

• G. Fodor Gábor a liberalizmusról és a "dugásról"

• A fogamzásgátlást és a felvilágosítást is kritizálták a Parlamentben

*

Tulajdonképpen hálás vagyok Varga Istvánnak, aki a családon belüli erőszak önálló büntetőjogi tényállásáról folyó parlamenti vitában megpróbálta „helyükre zavarni” a magyar nőket. Paradox módon ezzel generált társadalmi vitát a nők és férfiak változó (változatlan?) szerepei, a család hagyományos felfogása, valamint a gyermekvállalás személyes, gazdasági és társadalmi vonatkozásai kapcsán. Bízom benne, hogy mostantól parázs vita, sőt akár komoly ellenállás fogadja a témában tett megszólalásokat – minél korlátoltabbak, annál inkább.

Így került kontextusba például a BBC News tudósítása is arról a dániai óvodáról, ahol az óvónők önként felajánlották, hogy csütörtök esténként plusz két órán keresztül vigyáznak a kicsikre: miközben ők babazsúroznak, a felnőttek kedvük szerint tölthetik együtt az időt. Az óvoda dolgozói főként a szexre gondoltak, és az ennek eredményképp érkező újabb ovisokra, de azt sem bánják, ha az így felszabaduló időt esetleg másra használják a szülők. Ez egyben egy „unortodox munkahelyvédelmi akcióprogram” is, hiszen ha elfogynának a gyerekek, rájuk sem lenne többé szükség. Az óvoda szerint a szülők fele igénybe is kívánja venni a szolgáltatást.

Nem csak úgy lehet tehát hozzáállni a kérdéshez, ahogy nálunk szokás. És most egyáltalán nem csak Varga Istvánra gondolok. Ott van például a Századvég Alapítvány kutatási igazgatójának múlt pénteki blogbejegyzése, melyben G. Fodor Gábor elítélte azt a liberális doktrínát, mely szerint szeretkezni jó dolog, a „fasiszta” nézetek meg rosszak.
G. Fodor szerint ezt csak a liberálisok gondolják így? Tényleg mindenki másnak olyan szörnyű a szexuális élete, hogy annál még a fasizmus is jobb?

Vagy Kövér László házelnök, aki a Magyar Asszonyok Érdekszövetsége által szervezett Az élet: ajándék című nemzetközi élet- és magzatvédelmi konferencián megállapította: a liberális felfogással szemben a gyerek nem magánügy, hanem a közjó egyik legfőbb eszköze, a gyerekvállalás pedig nemzetstratégiai kérdés. A konferencián a szexualitással és gyerekvállalással kapcsolatban elhangzó többi megállapítást és „megoldási javaslatot” pedig nem is szeretném idézni, annyira elkeserítő az egész. A szexualitás és a gyermekvállalás pedig igenis mindenkinek a magánügye. Bár személy szerint én is sokkal jobban szeretnék egy igazán, nem csak az állami szabályozás szintjén baba- és gyerekbarát Magyarországon élni, ahol a fiataloknak nem valami kötelező, szabadságukat korlátozó, kakispelenka-szagú dolog ugrik be elsőre a gyerekvállalásról, így a tervezett gyerekek így valóban megszülethetnek, aztán pedig megfelelő nevelésben és oktatásban részesülhetnének. Viszont ha komoly államférfiak a bajszuk alatt mormogva olyanokat mondanak, hogy „a közjó egyik legfőbb eszköze”, meg „nemzetstratégiai kérdés”, attól tökre nem jön meg a kedvünk ahhoz, hogy sok kis jövendő adózót csináljunk. Attól meg pláne nem, ha szigorításokkal fenyegetnek a fogamzásgátlás és a terhesség-megszakítás kapcsán.

Jirí Menzel és Bohumil Hrabal nagyszerű, Őfelsége pincére voltam című filmjének egyik jelenetében a nemzetiszocialista érzésektől túlfűtött leány a nászéjszakáján is arra figyel, hogy a Vezér képe egy pillanatra se kerüljön ki a látómezejéből. Hiszen nemzetstratégiai kérdésen ügyködnek épp...

És bár G. Fodor és Kövér is a liberálisokat támadják a szexualitás és a gyermekvállalás kapcsán, én szeretném hinni, hogy nem csak számunkra evidens a magánélet, az ahhoz tartozó szokások, valamint a nők önrendelkezési jogának tiszteletben tartása. Remélem, nem csak mi gondoljuk, hogy fontos a társadalom szexualitáshoz való tabuk nélküli, nyitott és befogadó hozzáállása, a szexuális felvilágosítás, valamint a tudatos családtervezés ösztönzése és támogatása.  És főleg babák és gyerekek - minden mennyiségben. Virággal hadonászó, cinikus „úriemberség”, képmutatás, pökhendiség, az egyéni felelősség és tudatosság hangsúlyozása helyett tiltások - ez meg maradjon a fenti két megmondó-ember osztályrésze. De inkább nekik sem kívánjuk, mert valószínűleg nem tudják, miről mondanak le.