Bár a részletek körvonalazása még hátra van, mostani ismereteink alapján szinte biztosnak látszik, hogy az MSZP, az Együtt-PM és a DK közös listán indul majd a 2014-es választásokon. A formálódó közös lista és az ellenzéki megállapodás kapcsán TÓTH Csaba kollégánk fogalmaz meg öt fontos állítást.

Kapcsolódó hivatkozások:

• Az Index forrásai szerint „az összefogás kinyitását az Együtt 2014 kezdeményezte, de több forrásunk szerint is nem elsősorban a győzelmi esélyek maximalizálása, hanem az 5 százalékos küszöbtől való félelmük vezette őket.”

• Uj Péter lényeglátó elemzése Bajnai kudarcáról

• „Mesterházy Attila legyűrte a régi MSZP két nagy ballasztját: az öreg komcsikat és a balliberálisokat”

• Török Gábor szerint az előválasztási küzdelmet Mesterházy Attila nyerte meg

• Politikusok népszerűsége

1.    Bajnai Gordon nem most adta fel miniszterelnök-jelölti ambícióit. Bár a közös lista ötletének felvetését és különösen Mesterházy Attila miniszterelnök-jelöltségének elfogadását sokan Bajnai Gordon teljes politikai megsemmisüléseként értelmezték, az egykori miniszterelnök a szocialista pártelnök primátusát már hónapokkal ezelőtt elfogadta. Az eredeti, szeptemberben kötött megállapodás alapján az MSZP-Együtt szövetség győzelme esetén a miniszterelnököt az a párt adta volna, amelyik listán több szavazatot szerez – márpedig az Együtt támogatottsága soha nem haladta meg a szocialistákét. A baloldal miniszterelnöke e megállapodás alapján – győzelem esetén – a korábbi formula szerint is Mesterházy lett volna; legfeljebb a megoldás e pontja nem kapott akkora figyelmet.

Ebből pedig az következik, hogy Bajnai a héten nem miniszterelnök-jelölti ambícióit adta fel, hanem a külön lista jelentette önállóbb identitás cserélte le a parlamentbe kerülés a bizonyosságára. Kérdés azonban, ez a külön lista az őszi megállapodás után mennyire jelentett ténylegesen önálló identitást – miután az Együtt valamennyi választókerületben eleve közösen indult volna a szocialistákkal. Az SZDSZ annak idején úgy sodródott össze sok választó fejében az MSZP-vel, hogy ilyen széles, valamennyi választókerületre kiterjedő megállapodást soha nem kötött a szocialistákkal. A mostani megállapodás joggal nem tetszik azoknak, akik az Együttet egy önálló, az MSZP-től külön erőközpontnak képzelték – ám ez az elképzelés már idén ősszel megbukott. Ezt figyelembe véve Bajnai kezdeményezése egyáltalán nem volt irracionális: ha az Együtt a választókerületi megállapodás révén úgyis összesodródik az MSZP-vel, legalább ennek egy potenciális előnyét, a biztos parlamentbe kerülést biztosítja a most kialakulni látszó forgatókönyv. Bajnai Gordon és pártja így ott lesz a következő parlamentben – míg a korábbi megállapodás fenntartása magában hordozta a kiesés nem elhanyagolható esélyét.

2.    A „kívülről jövő, nagy támogatottságú nem-politikus” illúziójával érdemes leszámolni. A baloldalon a mai napig makacsul tartja magát az a gondolat, hogy politikusokat le lehet cserélni „civil” vezetőkre; hogy az ország, de legalábbis a baloldal problémái megoldódnának, ha nem valamelyik pártelnök hanem egy „pártoktól független” személy vezetné az országot vagy politikai közösségüket. A mostani megállapodás talán alkalmas annak demonstrálására, hogy ilyen forgatókönyv egyszerűen nem létezik: a tapasztalatok ezt világosan bizonyítják.

A baloldal belekényszerítette magát egy nevetséges miniszterelnöki castingba 2009-ben a „pártoktól független személy” keresésének illúziója folytán – ennek eredménye lett, hogy Bajnai Gordon eleve hendikeppel kezdte kormányzását. Amikor 2012-13-ban világos lett, hogy Bajnai nem fogja legyőzni Mesterházyt, ismét felvetődött, hogy legyen egy „harmadik” személy a miniszterelnök-jelölt – ennek eredménye lett a senki által nem szeretett koordinált indulás forgatókönyve. Végül, a „legyen valaki más” gondolata megjelent az utóbbi hetekben is, ami oda vezet, hogy a baloldali értelmiség egy része csak félszívvel vagy egyáltalán nem támogatja majd a közös miniszterelnök-jelöltet. A felvetések közös eleme, hogy a rejtélyes „harmadik” – vagy most „negyedik” – szereplő mindig név nélküli, meg nem nevezett személy (hacsak nem önjelölt); a felvetés mindig általános, soha nem konkrét. Pedig ha a baloldalon lenne olyan népszerű, mindenki által elfogadható, tehetséges miniszterelnök-jelölt, akinek kedvéért pártelnökök és volt miniszterelnökök félreállnának, ismernénk a nevét. Ha a baloldal végre le tudna számolni e csodaváró illúzióval, közelebb kerülne a Fidesz legyőzéséhez.

3.    Gyurcsány Ferenc visszakerült a „pályára”. Az MSZP-Együtt megállapodás újranyitását jó részt Gyurcsány Ferenc nyomásgyakorlása kényszerítette ki – e tekintetben Gyurcsány elérte aktuális célját és újra elfogadható partnerré tette magát. Mindez különösen annak fényében komoly teljesítmény, hogy 2013 elején az egykori kormányfő már-már eltűnt a hazai politikából: Bajnai megjelenése elszívta előle a levegőt.

Az utóbbi hónapokban Gyurcsány taktikájának lényege a negatív zsarolási potenciál maximális alkalmazása volt. A negatív zsarolási potenciál a kisebb pártok bevett eszköze: a párt ugyan képtelen arra, hogy önállóan elérje politikai céljait (jelen esetben a Fidesz legyőzését), de az ő részvétele nélkül erre más sem képes. Gyurcsány aligha hoz plusz szavazatot az összefogásnak – ám kívül maradása érdemben akadályozta volna az MSZP-Együtt győzelmét, részben az esetleges DK-jelöltek egyéni választókerületi eredménye, részben az összefogás téma napirenden tartása okán. Gyurcsány az önálló indulás fenyegetésével és a médián keresztüli nyomásgyakorlással érte el a megállapodás újranyitását – s ezen keresztül azt, hogy a DK valamilyen formában ott legyen a következő parlamentben.

Ha azonban Gyurcsány célja a baloldalon belül további pozíciók szerzése, ott aligha lesz könnyű dolga. A következő parlamentben egy nagy, jellemzően Mesterházy személyzeti politikáját tükröző MSZP-frakció mellett lesz néhány DK-s képviselő. Ráadásul az előválasztási küzdelem folytán a baloldalon a politikusi népszerűségi adatok minden korábbinál fontosabbá váltak – márpedig e téren Gyurcsány pozíciói semmit nem javultak. Az egykori kormányfő ma is baloldal legelutasítottabb politikusai között van; népszerűsége az Ipsos mérései szerint 2013 decemberében 21 pont – alacsonyabb, mint amikor 2009-ben lemondott a kormányfői posztról és alig 1-2 ponttal magasabb mint a 2010-es választások idején.

4.    Mesterházy közös miniszterelnök-jelöltsége a szocialista pártelnök forgatókönyvének sikere. Bár lehet azon vitatkozni, Mesterházy vagy Gyurcsány jár-e jobban a közös listával és a megállapodással, a közös lista elfogadásával a baloldal vezetőjévé megkérdőjelezhetetlenül a szocialista pártelnök válik. Érdemes emlékezni: az MSZP és elnöke a Bajnaival folytatott hosszú előválasztási küzdelemben végig ezt a kimenetet szerette volna elérni – akkor ezt Bajnai meg tudta akadályozni. Máshonnan megközelítve: ha a szocialista pártelnök 2013. október 23-i kifütyülésnél mérvadó elemzőket megkérdeztek volna annak realitásáról, hogy a baloldal egésze Mesterházy vezetésével fog majd össze alig két hónap múlva, a többség szkeptikus lett volna. Mesterházy számára ez az új szerep is komoly kihívásokat jelent – akár a választási kampányt, akár Gyurcsány jelenlétét illetően. Ám mindezen kihívások nem teszik zárójelbe komoly taktikai sikerét.

fotó: Népszabadság

5.    A közös lista után is van élet. Bár a közös listát sokan örök életre szóló „összebútorozásnak” tekintik, érdemesebb lenne úgy nézni rá, mint egy aktuális taktikai helyzetre adott választástechnikai megoldás. A magyar politikában volt már rá példa, hogy közös indulás után a felek a parlamentben önállósodni kezdtek. Az MDF 2002-ben a Fidesszel közös listán jutott a parlamentbe; két év múlva az EP-választáson már centrista politizálással próbálkozott, 2006-ban pedig a baloldal felé is nyitottá vált. Az SZDSZ az hosszú közös kormányzás dacára 2008-ban felmondta a Gyurcsány Ferenccel kötött koalíciót. Vagyis, a mostani közös lista nem determinálja, hogy a szereplők milyen politikát folytatnak majd 2014 után – a „KDNP-modell” és az „MDF-modell” egyaránt létező választás.

A baloldali-ellenzéki térfélen október 23-a óta egyetlen téma sem kapott annyi figyelmet, mint az „összefogás” kérdése. Az összefogás általános üzenete mindig népszerű – konkrét megvalósítása azonban problematikusabb lehet. TÓTH Csaba öt olyan problémára világít rá, amelyeket az összefogás-párti retorika egyelőre nem kezelt.

Kapcsolódó hivatkozások:

• Mesterházy Attilát főleg az összefogásról kérdezi a Népszabadság
• Medgyessy közös listával kapcsolatos javaslatára először még a Fidesz sem mert nemet mondani
• A szocialisták fele, a Fidesz-szavazók harmada támogatta Medgyessy közös lista javaslatait
• Ungár Klára kritizálja Gyurcsány Ferencet és az egykori SZDSZ-t
• Változatlan preferenciák az MSZP-Együtt tárgyalások lezárultához közeledve

Az összefogás követelése általában is a legnépszerűbb politikai üzenetek közé tartozik – különösen így van ez a magyarországi baloldalon, ahol a kompromisszumra törekvés a politikai kultúra rendkívül erős része. Egy korábbi baloldali miniszterelnök, Medgyessy Péter 2004-ben olyannyira messzire ment e konszenzusvágy kielégítésében, hogy közös listát javasolt az összes politikai párt részvételével – összefogást, nem csak a baloldallal, de a Fidesszel is. Ma legfeljebb úgy emlékszünk erre a javaslatra, mint ami az előjátéka volt Medgyessy későbbi bukásának – ám akkoriban a javaslat eleinte széles körben népszerű volt. Első reakciójában még Orbán Viktor is „nagyívű kezdeményezésnek” nevezte; az MSZP szavazók többsége és még a Fidesz szavazók harmada is támogatta a javaslatot. Ha az ellenséggel való összefogásra a szavazótábor felének támogatását meg lehet szerezni, nem meglepő, hogy egy potenciális szövetségessel való összefogásnál sokkal nagyobb arányokat látunk. Mindez azonban nem jelenti, hogy az összefogás minden esetben bölcs politikai döntés.
Az alábbi 5 pont olyan kérdéseket, problémákat vagy ellentmondásokat mutat be, amelyekre az általános összefogás-párti szólamok nem reflektálnak – vagy nem adnak megoldást.

1. Összefogás vagy szavazatbővítés: a szavazók „spontán” összefogása. A baloldali-ellenzéki oldal előtt álló legnagyobb kihívás ma nem az összefogás, hanem a szavazatbővítés: az ellenzék még ma, „összefogva” sem verné meg a Fideszt – ehhez további választók megnyerésére van szükség. Mindezzel az összefogás támogatói is tisztában vannak, s ennek kapcsán általában két állítást tesznek. Egyrészt, az összefogás a győzelem szükséges feltétele: lehet, hogy összefogással sem lehet megverni a Fideszt, de nélküle biztos hogy nem.
Csakhogy az „összefogást” a szavazók gyakran akkor is előállítják, ha a pártjuk ezt nem szeretné. Bár nem tudjuk még pontosan, hogyan működik majd az egyforulós választási rendszer, a választók minden korábbi választáson bemérték, ki az esélyesebb jelölt, és ennek megfelelően szavaztak. Egy szemléletes példával: 2010-ben a második fordulóban azokban a körzetekben, ahol MSZP-s jelölt eséllyel vette fel a harcot a Fidesszel szemben, a harmadik helyezett, állva maradt LMP-s jelöltet gyakran otthagyták a szavazói a szocialista jelölt kedvéért. Szanyi Tibor vagy Molnár Gyula a második fordulóra megkapta az ökopárti szavazatok körülbelül felét – dacára annak, hogy vélhetően egyikőjük sem volt az LMP-s választók „kedvenc” baloldali politikusa. Hasonló jelenség zajlott le korábban az egyszerre állva maradó MSZP-s és SZDSZ-es jelöltekkel: az utóbbit gyakran hagyták ott szavazói az esélyesebb szocialista kedvéért. A választók pontosan tudják, kik az esélyes és kik az esélytelen jelöltek, s hajlamosak elsődleges preferenciájuk felülírására

2. Összefogás vagy szavazatbővítés: az összefogás mint szavazatbővítésre alkalmas üzenet. Az összefogás-párti retorika második eleme, hogy az összefogás üzenete önmagában is szimpatikus lehet a választóknak – a bizonytalanok nem szavaznak a baloldalra, ha még arra is képtelen, hogy összefogjon, hangzik az érv. Csakhogy a kikényszerített összefogásnak nincs szavazatbővítő hatása – az MSZP-Együtt megállapodás ezt jól mutatta. A két párt – erős külső nyomásra – végül összefogott, s azóta is igyekszik egymással kapcsolatos kritikáját a minimumon tartani. Ám ez az összefogás nem járt a szavazótábor bővülésével – hiszen világos volt, hogy egy taktikai-politikai alku eredményeképpen jött létre. Ha a baloldal két legerősebb, legnépszerűbb politikusa által létrehozott összefogás nem jelentett új szavazókat, nem világos, miért járna ilyen hatással az összefogás kisebb és népszerűtlenebb szereplőkkel. 

3. Az összefogás forgatókönyvének tisztázatlansága. Az összefogás jelenleg inkább egy általános követelés mintsem egy konkrétan megvalósítható program. A legtöbb szereplő jelenleg azt sugallja, hogy politikai akarat esetén a részletek nem érdekesek – csakhogy az ilyen tárgyalásoknál pontosan a részletek jelentik a megállapodást. Pontosan milyen szereplők legyenek – még – részei az összefogásnak? Az MSZP és az Együtt meglévő megállapodása alapján rögzített, a munkát elkezdő képviselőjelöltek közül mennyinek és kinek a javára kellene visszalépnie? Közös lista legyen vagy külön – s az előző esetben azt ki vezesse? Ezek egyáltalán nem részletkérdések – éppen a konkrét javaslatok megfogalmazásakor szokott kiderülni az általánosan vállalható elv alkalmazhatatlansága. Emlékezetes: amikor Bajnai Gordonnak és Mesterházy Attila konkrét javaslatok megtételére kényszerült a közös indulás kapcsán, akkor vált világossá a koncepció tarthatatlansága: Bajnai közvélemény-kutatókra, Mesterházy választókerületenkénti előválasztásra bízta volna a megállapodás részleteinek kialakítását. A választási megállapodásoknál az ördög valóban a részletekben lakik. 

4. Az összefogás pártiak korábbi összefogásai. A politika érdekes paradoxona, hogy ma azok találják magukat egy platformon az összefogás kérdésében, akik közül többen – egymással – a legkevésbé sem szerettek volna összefogni. Az október 23-i tüntetéseket hallgatva mintha Kuncze Gábor és Fodor Gábor is Gyurcsány Ferencéhez hasonló álláspontot fogalmazott volna meg – miközben Kuncze és Fodor konfliktusai az SZDSZ-en belül jól ismertek. Gyurcsány Ferenc a liberális Horváth Ágnes menesztésével maga számolta fel az SZDSZ-el kötött koalíciót – ma az SZDSZ két korábbi elnökét is az összefogás hívei között találja. A szintén ugyanezen a színpadon beszélő Ungár Klára azóta összefogott az Együtt-PM-el – majd megtámadta Fodort, Kunczét és Gyurcsányt. Mindez azt jelzi, hogy a felek közötti összefogást, ha az valaha konkretizálódni, olyan múltbeli sérelmek is nehezíthetik, amelyeknek ma legfeljebb a felszínét látjuk.

5. A médiatér. Már az MSZP és az Együtt számára is komoly problémát jelentett, hogy a baloldali előválasztás hatására a médiában nem kapnak teret a baloldal kormánykritikus üzenetei. A baloldal szinte észre sem vette, amint az év elején elindított rezsicsökkentési kampány őszre beért és mire megállapodását megkötötte, komoly lemaradásba került a Fidesszel szemben. A helyzet azonban most sokkal súlyosabb: a választásokig alig négy hónap van hátra, miközben ma már nem csak a Fidesz, de a Jobbik is kampányol. Az ellenzéki médiatér így is korlátozott – ám most jószerivel szinte csak az összefogással kapcsolatos kérdések dominálják. Mesterházy Attila egy legutóbbi, Népszabadságban megjelent interjújában kilenc kérdést kapott összesen: ebből négy foglalkozott az összefogással (három a bajai videóval) – mindez egy nem kifejezetten ellenséges lapban, jól illusztrálva, ahogyan e kérdés elszívja a levegőt a baloldal elől akkor, amikor már a választási üzeneteit kellene kommunikálnia.

A közelgő magyar választás szabad lesz, de fair aligha: a pálya nagyon erősen a Fidesz felé lejt majd. Tóth Csaba írása ennek 5, ritkábban elemzett okáról.

Kapcsolódó hivatkozások:

• A választókerületek átalakításának hatására a Fidesz felé lejt a pálya
  

• Diszkriminálja a külföldön élő magyarokat a választási rendszer a TASZ szerint
  

• 20 alkalommal játszotta be a köztévé Bajnaitól hogy „fájni fog”
  

• A CBA elnöke levélben fogalmaz meg „magánjellegű felhívást” a Békemeneten való részvételre
  

• 3,4 milliárdba kerültek eddig Orbán levelei
  

• Kampányköltések 2006-ban és 2010-ben
  

• Kormányzati pénzhez jutnak a szakszervezetek

*

Egy demokráciában két feltételt szoktak támasztani a választásokkal szemben: azoknak szabadnak és „fairnek” kell lenniük. Az első feltétel azt jelenti, hogy mindenki szabadon eldöntheti, kire voksol; a második azt, hogy a politikai szereplők nagyjából egyenlő esélyekkel indulnak. A közelgő magyar választás szabad lesz, de fair aligha: a pálya nagyon erősen a Fidesz felé lejt majd. A pálya lejtése alatt legtöbbször a választási rendszer változásairól esik szó: arról, hogy a körzetek átalakítása; a határon túli magyarok választójogának megadása – míg a külföldi magyarok szavazásának technikai megnehezítése – vagy az ellenzéket nehezebb helyzetbe hozó egyfordulós rendszer mind azt jelentik, hogy azonos választói támogatás mellett is a Fidesz nyerne.

A héten azonban két ügy is jól mutatta, milyen egyéb erőforrások segítik majd a Fideszt. A köztévé támadása Bajnai Gordon ellen minden korábbinál plasztikusabban illusztrálta, hogy az állami média adott esetben a Fidesz közvetlen kampányérdekeinek szolgálatába állítható. Baldauf László CBA-elnök levele pedig – amelyben az áruházlánc vezetője a Fidesz melletti kiállásra szólítja fel alkalmazottait – igazolja azt a korábbi sejtést, hogy a párthoz kötődő piaci szereplők nem ódzkodnak erőforrásaikat mozgósítani a Fidesz választási győzelme érdekében.

E két eset csak a jéghegy csúcsa:

az alábbi 5 pont igyekszik összefoglalni, hogyan lejt a pálya a Fidesz felé.

1.    Kormánypropaganda. Bár a választási kampány hivatalosan nem kezdődött el, a kormány már most több milliárd forintot költött eredményeinek népszerűsítésére. A gyakorlatot nem a Fidesz kezdte el: minden korábbi kormány is törekedett arra, hogy a kormányzati eredményt hozzákapcsolja a kormányzó párthoz – így tett Gyurcsány Ferenc is 2006-ban. A Fidesz azonban ezt minőségileg és mennyiségileg is új szintre emelte. Minőségileg annyiban, hogy ma már szinte elválaszthatatlan egy kormány- és egy Fidesz-hirdetés; a rezsicsökkentésért indított fideszes aláírásgyűjtés, a rezsicsökkenést sikernek feltüntető Magyarország jobban teljesít kampány és a rezsicsökkentés mellett „kiálló” parlament között még stílusbeli különbség sincs. 

Fontosabb a mennyiségi változás: a kormányzati propagandára költött összegek mértékének drámai növekedése. A „jobbanteljesít” kampány összegét megbecsülni is nehéz, de biztosan milliárdos tételt jelentene, ha egy pártnak kellene finanszíroznia. Könnyebben számszerűsíthetők Orbán Viktor levelei: az index ezek költségét közel 3,5 milliárd forintra teszi. Ez azt jelenti, hogy csak a kormányfő leveleire a kormány több pénzt költött eddig, mint amennyit az országos listát állító pártok törvényesen összesen költhetnek majd a választási kampányban. Csak a levelek költsége hatszor kimerítené a Fidesz, mint párt törvényes költési lehetőségeit és nominálértéken majdnem kétszer annyi, mint amennyit 2006-ban a nagy pártok költöttek.
Ráadásul a közvetlen állampolgári megszólítás az egyik leghatékonyabb kampányeszköz: a miniszterelnöktől érkező, személyre szóló levél hatása sokkal nagyobb, mint egy óriásplakát vagy facebook-hirdetés eredménye. Mindez azt jelenti, hogy ha a kormánypropagandát a Fidesz-kampány részének tekintjük, a kormány és ellenzéke között nem hogy paritás nincs, de akár tíz-húszszoros különbségekről is beszélhetünk. 

2.    Médiakontroll. Bár a Fidesz-közeli sajtó ma is előszeretettel beszél „balliberális médiafölényről”, a média egészét tekintve mára a jobboldal tett szert komoly előnyre. Ez legalább három dolgot jelent. Egyrészt, a média egészének struktúrája jobbra dől. Ma Magyarországon létezik egy erős jobboldali médiabirodalom, egy virulens és professzionális, elsősorban az interneten jelen lévő független sajtó és egy gyenge baloldali média. Az erőforrásai a jobboldali médiának a legnagyobbak – amelynek mára integráns része lett az adófizetők pénzéből fenntartott közmédia. A legnagyobb eléréssel – ha a gyakran öncenzúrát alkalmazó kereskedelmi televíziókat is ide számítjuk – a független sajtó rendelkezik. A baloldal sem elérésben, sem erőforrásokban nem erős: gyakran a túlélésért kell küzdenie. Ez a struktúra médiatörvény és médiahatóság nélkül is azt jelentené, hogy a média origója jobbra dől – hiszen a független média ars poeticája nem az elfogult jobboldali sajtó kiegyensúlyozása, hanem a mindkét oldallal szembeni szkepszis. 

A mémmé vált köztévés tudósító, aki "nem találta" a kormány ellen tüntetőket

Másrészt, a jobboldali média lényegesen egységesebben és fegyelmezettebben működik, mint a sajtó bármelyik másik része. A kormányzati üzenetek felbukkannak kormányközeli blogokon, majd a Magyar Nemzet hasábjain, hogy ezt követően a Hír Tv "oknyomozó" riporterei járjanak utána, majd az eredményeket a köztelevízió az említett forrásokra hivatkozva közli. Nem nehéz egységes „message boxok”, központilag kialakított üzenetek hatását észrevenni. Hasonló koordinációról a baloldalon – nem függetlenül az ellenzék megosztott állapotától – szó sincs.
A média nem tudja megmondani az embereknek, mit gondoljanak – azt azonban igen, miről gondolkodjanak, s pontosan ebben áll a Fidesz által kiépített médiabirodalom szerepe a kampányban. A Fidesz-közeli média üzenetei nem fogják megingatni az elkötelezett baloldali szavazókat; sőt, lehet, hogy egyetlen új szavazót sem szereznek a Fidesznek. Ám képesek arra, hogy elképesztő erővel tematizálják a kampányt. A jobboldali média tematizáló hatása ugyanis a független, sőt, esetenként a baloldali médiára is hat. Sokan nevetnek a közmédia már idézett, „fájni fog” akcióján – de a híradás elérte azt, hogy témává vált az az Együtt számára egyáltalán nem kellemes kérdés, hogy mennyiben  kínál „megszorító” programot az ellenzék. Ugyanez a helyzet a rezsicsökkentéssel is: bár az internetes média jellemzően gúnyolja a kormányzati propagandát, a tematizációs hatás alól nem tud kibújni – s mivel a rezsicsökkentés végső soron egy népszerű program, e tematizációs siker közvetlen előnyt jelent a Fidesznek. 

3.    Holdudvar. A Fidesz már 1998-as kormányra kerülésekor nagyon tudatos intézményépítésbe fogott; mindezt ellenzékben sem hagyta abba – 2010 után azonban ezen a téren is minőségi ugrást hajtott végre. Ma alig van olyan területe a közéletnek, és kevés területe a piaci világnak, ahol a kormányzati holdudvar ne gazdálkodna  nagyságrendileg nagyobb összegekből, mint az e holdudvaron kívüli szereplők. Ismét: nem a gyakorlat, hanem a nagyságrendi ugrás a Fidesz igazi „innovációja”. A CBA-levél megmutatta ezt egy konkrét területen – ám a példák szinte végtelenek. Az állami egyetemektől forrást vonnak el – az egyházi és határon túli intézmények többlettámogatást kapnak. A kormányzati érdekegyeztetésben részt vevő és így a kormány politikáját legitimáló szakszervezetek – a LIGA, vagy kisebb mértékben az MSZOSZ – kormányzati százmilliókat kapnak – a kritikus Autonómok Szakszervezeti Szövetség semmit. A Békemenet hirdetései „társadalmi célúak” lesznek; a kormányközeli civil szervezetek kormányzati forrásokhoz jutnak – a Milla tüntetése már nem „társadalmi célú”, a független civilek pedig gyakran az életben maradásukért küzdenek. A példák szinte vég nélkül folytathatók. A trafikügyet, kaszinóügyet vagy a takarékszövetkezetek példáját mindenki ismeri.

E támogatások kampányhatása nem közvetlen; kevesen mennek itt olyan messzire, mint a CBA. Ám ez az erős és ideológiailag elkötelezett intézményi háttér – amelynek nagy része közpénzből épült fel – egy újabb fontos előnyt jelent a hasonló intézményekkel egyáltalán nem rendelkező baloldallal szemben. 

"Nem tűrhetjük tovább, hogy országunkat hazug, jellemtelen gazemberek vezessék, akik Magyarország számára jelentős visszafejlődést hoztak. Az elmúlt időszakban már elkezdődtek a felelősségre vonások, azaz sok, jelenleg kormányon lévő politikusra minden bizonnyal ítéletidő vár. Az iránymutatásom által elkészült címlap erre utal" - írta a CBA magazinban Baldauf László, a CBA elnöke. A címlapot a 2010-es választási kampányban óriásplakátként is bemutatták - a fent látható módon. (fotó: index)

4.    Választói listák. A kormányzati kommunikáció pártkampánnyá változtatása, a médiabefolyás kiépítése és a holdudvar közpénzekből támogatása a fair verseny szellemével nehezen egyeztethető módokon történt. Ehhez képest a Fidesz listáit többé-kevésbé olyan módszerekkel építette, amelyek egy része más pártok számára is rendelkezésre állt: sok éves, kitartó munkával, folyamatos aláírásgyűjtésekkel és mobilizációs akciókkal dolgozott a Fidesz azon, hogy minél szélesebb adatbázisa legyen potenciális választóiról. Az adatbázis építése a modern kampányok alapja, hiszen ez teszi lehetővé a minél inkább perszonalizált kommunikációt: hogy aki például a vizitdíjról szóló aláírásgyűjtést aláírta, de a „rezsicsökkentés melletti kiállást” nem, más üzenetet kapjon, mint aki a párt minden megkeresésére válaszolt. A Fidesz adatbázisának nagyságát és részletességét nem ismerjük – de biztos, hogy sokkal nagyobb és szofisztikáltabb, mint ami az ellenzéki pártok oldalán megtalálható. A Fidesz így sokkal célzottabb kampányt folytathat majd. 

5.    Pénz, pénz, pénz. A kampányhoz, éppen úgy, mint a háborúhoz, ez a három dolog kell: és aligha lehet bármi kétség, hogy a Fidesz anyagi erőforrásai ma sokszorosát teszik ki az ellenzék rendelkezésére álló összegeknek. A korábbi választások során – átláthatatlan technikákkal és kampányfinanszírozási problémákkal együtt – a versengő felek között nem volt nagyságrendi különbség az elkölthető összegeket illetően. 2014-ben ez másképp lesz: a baloldal általános pozícióvesztése anyagi lehetőségeinek erős beszűkülésével is járt. Ha más nem, a felek egymással szembeni vádjai bizonyítják ezt. A Fidesz, minden törekvése, kommunikációs offenzívái ellenére is olyan külső támogatási tételekkel tudja megvádolni baloldali ellenfeleit, amelyek milliós tételeket jelentenek. A Fidesz esetében a vonatkozó számok jellemzően milliárdok. A mindennapi kommunikációban hasonlóan hangzanak – ám amikor kampányköltségeket kell fizetni, a nullák hirtelen fontosabbá válnak…

*

A fenti elemek egyike sem dönti el önmagában a választást. 2010-ben nem lett volna az a pénz, médiakontroll, vagy kampánytechnika, ami kormányon tarthatta volna a szocialistákat. Ha a választók elsöprő többsége úgy érzi, hogy Magyarország rosszabbul teljesít, semmilyen kampány nem fogja meggyőzni ennek ellenkezőjéről.
Ám a választások többsége nem egyik oldal elsöprő dominanciája mellett zajlik, hanem annál kiegyenlítettebb helyzetben – amikor viszont a pálya „lejtése” különösen fontossá válik. A 2014-es választást – nem kis részben az ellenzék saját hibái okán – a Fidesz a fenti körülmények nélkül is előnyösebb helyzetből várhatná. Ám ezek a körülmények a szokásos politikai kihívásokon túl olyan nehézségeket is jelentenek az ellenzék számára, amihez hasonlókkal egyetlen korábbi kormányváltásra készülő erőnek sem kellett még szembenéznie.