Miközben a szocialisták a közvélemény-kutatásokban ugyanott állnak, ahol négy évvel ezelőtt, a Jobbik ez idő alatt megduplázta támogatottságát. TÓTH Csaba kollégánk öt olyan érvet szedett össze, amelyek magyarázhatják a Jobbik erősödését.

Kapcsolódó hivatkozások:

• Vona Gábor szerint az emberek kétharmada jobbikos

• Orbán szerint a jövőben kérdés lesz a Jobbik erősödése

• Ipsos: erősödik a Jobbik

1. Mert a Jobbik azonosította legfontosabb versenyhátrányát és következetesen törekszik annak leküzdésére. Vona Gábor elhíresült mondata szerint az emberek kétharmada jobbikos, csak nem tud róla. Ebből az állításból annyi biztosan igaz, hogy bizonyos jobbikos témákban – a romaellenesség, a rend és a fegyelem kérdésében vagy a „politikusbűnözés” értelmezésében – a választók többsége közel áll a Jobbik nézeteihez. (Más kérdés, hogy ha például a gyermekszegénység elleni küzdelmet tekintjük akkor pedig a választók kétharmada MSZP-s). Miért nem szavaz ez a „kétharmad” a Jobbikra? Az egyik legfontosabb ok, hogy a választók többsége szélsőséges pártnak tartja a Jobbikot – szélsőséges pártra pedig sokan nem szeretnek szavazni. A Jobbikkal kapcsolatban rendkívül erős az a választói attitűd, hogy „vannak ugyan jó ötleteik és lehet hogy rendet teremtenének, de túl szélsőségesek, sőt, néha félelmetesek”. A Jobbik 2013 ősze óta tartó mozgása azt jelzi, hogy felismerte ezt a problémát és aktívan dolgozik a „szélsőségesség” látszatának leküzdésén – erről szólt a 2014-es „cukiság” kampány vagy Vona idei évértékelője. A Jobbik példája mutatja, hogy rögzített márkaelemeket is meg lehet változtatni – ám csak hosszú, következetese és kitartó munkával.

2. Mert a Jobbik a média egy része és versenytársai előtt is szalonképesebbé vált. Elsősorban a baloldali pártok és a baloldali média egy ideig tudatosan nem foglalkozott a Jobbikkal – nem állt vele szóba, nem vitázott vele és nem vett részt közös kezdeményezésekben. Ez a hozzáállás a 2014-es kampányban megváltozott; ekkortól a baloldalon is „győzött” az az elképzelés, hogy a Jobbikot nem lehet nem létező entitásnak tekinteni (ma a DK kivételével ezt az álláspontot vallja a baloldali ellenzék egésze). Egy húsz százalékos pártot nehéz is lenne nem létezőnek tekinteni; arra a kérdésre, milyen vitákban érdemes részt venni a Jobbikkal, nem könnyű jó választ adni – a 2014-es kampányra pedig látszott, hogy a korábbi stratégia nem akadályozza a Jobbik erősödését. Az egyre több, a Jobbik részvételével tartott vita annyiban azonban mindenképpen segített Vona pártjának, hogy „normális” pártnak mutatta a radikális alakulatot, közreműködve a fentebb említett stratégia sikerében.

3. Mert a Jobbik nincs megütve. Bár bizonyos, a Jobbikkal kapcsolatos botrányok időnként előkerülnek, jelenleg egyetlen politikai szereplő sem támadja következetesen és hatékonyan a Jobbikot. A szocialistákkal vagy a DK-val kapcsolatban naponta jelennek meg támadó hangvételű, gúnyolódó vagy korábbi botrányokra rámutató cikkek – és nem csak a jobboldali médiában. A Fidesz hasonlóan össztűz alatt áll. Ehhez képest a Jobbikot csak ritkán támadják – ráadásul sokszor úgy, hogy a támadásokból a Jobbik akár profitálhat is. Amikor a Jobbik esetleges korrupciós ügyek, orosz kapcsolatok, erőszakosság vagy következetlenségek okán kerül defenzívába, az árt a pártnak. Amikor azonban programjának népszerű elemei kerülnek kereszttűzbe – például romákkal kapcsolatos nyilatkozatai – az segíthet is Vona alakulatának.

4. Mert – egyelőre – ez a Fidesz érdeke. Bár Orbán Viktor a Fidesz legutóbbi frakcióülésén állítólag a Jobbikot jelölte meg komoly fenyegetésnek, a mostani helyzet a Fidesz számára ideális. A centrális pártrendszer lényege, hogy a Fidesztől balra és jobbra is hasonló erejű legyen az ellenzék – így tud a Fidesz a társadalom kisebbségének támogatottságával hatalmon maradni. Márpedig most pontosan ez a helyzet: bár a Jobbik ma erősebb, mint az MSZP egyedül, a baloldali erők együtt nagyjából akkora tábort képviselnek, mint a nemzeti radikális párt. A Fidesz számára a mostani helyzet a legjobb: a párt éppen ellenzékének megosztottsága, a baloldal és a Jobbik kiegyenlített ereje okán nyerne meg még „most vasárnap” is bármilyen országos választást.

 
5. Mert az „elmúlthuszonötévezés” legfőbb nyertese a Jobbik. Ma Magyarországon nagyon sokan gondolják azt, hogy a gazdasági, politikai és szociális problémák nem az utóbbi években, hanem a rendszerváltás idején kezdődtek. A rendszerváltás óta tartó időszak elutasítása 2010-ben még a Fidesz retorikájában is szerepelt, s – amennyiben ez 1990-2010 közöttre vonatkozik – ma is része kommunikációjának. Ugyanígy megjelenik ez a toposz a kormány baloldali, esetenként liberális civil kritikusainál. Az elmúlt 25 év egészének elutasításából azonban az következik, hogy jöjjön valami új. Ez pedig, dacára annak, hogy, sok, az elmúlt 25 évet a közelmúlt tüntetésein nyilvánosan is kárhozató civiltől mi sem áll távolabb, paradox módon ma mégis elsősorban a Jobbikot (és kisebb részben az LMP-t) segíti.  Az elmúlt huszonöt év elutasítása sokaknak jelentheti egy modernebb, nyugatosabb, demokratikusabb Magyarország megteremtésének igényét – de a jelek szerint sokkal többen a politikusok elszámoltatására, a demokrácia „rendpárti” korrekciójára és konzervatív fordulatra asszociálnak mindebből.  

*

A Jobbik eddigi erősödéséből nem következik az, hogy annak szükségképpen folyatódnia kell. A fenti pontok szinte mindegyike ad alapot e folyamat megállítására azok számára, akik nem kívánják a Jobbik sikerét. A Jobbik nem támadhatatlan; egyes területeken szélsőséges nézetei, külpolitikája és a párton belüli ellentmondásai kikezdhetők, miközben saját versenyhátrányaik tudatos leküzdésére más pártok is kísérletet tehetnek. A Jobbik erősödése csak akkor folyatódik majd, ha politikai ellenfelei azt hagyják.

A Sziriza radikális baloldali párt győzelme a vasárnapi görög választásokon Magyarországon sem maradt visszhang nélkül. A magyar kormány több kritikusa is lehetséges mintaként tekint a görög fejleményekre: a „régi” baloldal összeomlása és egy új, rendszerkritikus, elitellenes baloldal győzelme sokak számára jelent szimpatikus forgatókönyvet. Schiffer András szavaival „a Syriza sikere azt mutatja, hogy nem kell bedőlni annak, hogy csak a korrupt, technokrata elit baloldalira és jobboldalira maszkírozott bűnszövetkezetei közül lehet választani”. Vajon mennyire reális e forgatókönyv Magyarországon? TÓTH Csaba kollégánk öt olyan körülményre hívja fel a figyelmet, amelyekben a magyar helyzet nagyon különbözik a görögtől – és amelyekkel mindenkinek, aki Magyarországon reprodukálná a Sziriza sikerét, számolnia kell.

Kapcsolódó hivatkozások:

• Súlyos problémák és regionális leszakadás mellett enyhe növekedés várható Magyarországon a Republikon gazdasági konferenciájának előadói szerint

• A Kettős Mérce a Sziriza győzelmének tartalmi következményeiről

• A Heti Válasz a Sziriza kritikusairól

• Tamás Gáspár Miklós a Sziriza győzelmének drukkol

forrás

1. A magyar politikai viták nem a megszorításokról szólnak. A Sziriza állandó jelzője a nemzetközi sajtóban a „megszorítás-ellenes”: a párt elsősorban a gazdasági megszorítással szembeni ellenállásának köszönheti népszerűségét; a görög kormánnyal szembeni fő vádja a megszorítások végrehajtása volt. Minderre Magyarországon több szempontból is nehezen lehetne hasonlóan sikeres politikát építeni. Egyrészt, a magyar kormánnyal kapcsolatos közéleti kritikák többsége nem gazdasági jellegű: a jogállam lebontása, a sajtószabadság és a demokrácia támadása, a korrupció és az orosz közeledés rendszerint erősebb hívószavakat jelentenek a véleményformáló baloldali kritikusok (vagy éppen a kormányellenes tüntetők) körében; a magyar kormány nem elsősorban mint a „megszorítások kormánya” él a köztudatban. Másrészt, a magyar kormány retorikájában jobban hasonlít a Szirizához, mint a leváltott görög kormányhoz; a hvg.hu publicistájának szavaival a magyar kormány „szavakban annyira megszorítás-ellenes, hogy hozzá képest a Sziriza bilderbergista bankárklubnak tűnik”. IMF és megszorítások ellen „harcoló” kormány ellen nehéz IMF és megszorítás-ellenes retorikával fellépni. Végül, a magyar gazdaság helyzete – minden problémája dacára – összes sem vethető a göröggel. Görögországban az utóbbi években 25 százalékos GDP visszaesés történt – nálunk a gazdaság növekszik.

2. A szélsőjobb Magyarországon nem diszkreditálódott. Néhány éve a görög politika még nem a bal-, hanem a jobboldali radikálisok térnyeréséről szólt. Az Arany Hajnal neonáci szervezet Európa legszélsőségesebb parlamenti pártja; előretörése egy egészen új típusú, ultranacionalista jobboldal megjelenését jelentette. Az Arany Hajnal azonban az utóbbi években – részben saját akciói, de legalább ennyire a jobboldali kormány és a görög rendőri és igazságszolgáltatási szervek fellépése – okán diszkreditálódott, s így nem tudta felszívni a protesztszavazatokat. Magyarországon ezzel szemben a Jobbik továbbra is komoly erőt képvisel. A régi elittel szembeni fellépés, a „tiszta” politika ígérete és az „újdonság” üzenetét ma sokak számára a Jobbik jeleníti meg – korlátozva bármilyen új, baloldali alternatíva növekedési potenciálját.

3. Görögországban a magyarnál erősebbek a rendszerváltás utáni (euro)kommunista hagyományok. A Sziriza mostani sikere ugyan példa nélküli, ám a görög pártrendszer egyik fontos jellemzője korábban is az (euro)kommunista pártok relatív erős szereplése volt. A Görög Kommunista Párt az 1990-es és 2000-es években rendszeresen 5 százalék felett szerepelt; az összes radikális baloldali párt közösen nem ritkán 10 százalék körüli eredményt ért el. Ilyen hagyomány Magyarországon 1990 óta nem létezik; a rendszerrel szembeni radikális kritika – eddig – jellemzően jobboldalon fogalmazódott meg.

4. A Sziriza nem a semmiből jött és nem lépett fel általában a politika és politizálás ellen. A Sziriza hosszú menetelés után jutott el mostani pozíciójába; nem a semmiből érkezett, hanem meglévő pártokra építve tudott sikeressé válni. Maga a miniszterelnökké vált Ciprasz is komoly politikai karriert tudhat maga mögött: már 2006-ban indult az athéni önkormányzati választásokon, s azóta folyamatosan aktív politikus, sőt, öt éve parlamenti képviselő is. Ellentétben több – bár korántsem minden – újbaloldali magyar kezdeményezéssel, a Sziriza nem civil, hanem pártalapon jelentett kihívást a jobboldali kormánnyal szemben.

5. A magyar „régi” baloldal nem a jobboldali kormány szövetségese, hanem ellenfele. A Sziriza erősödése párhuzamosan zajlott a klasszikus görög baloldali párt, a Pasok gyengülésével. Ebben döntő szerepe volt annak, hogy a Pasok koalíciót kötött a jobboldali Új Demokráciával; amikor a Sziriza a régi politikai elitet támadta, az aktuális koalíció ellen lépett fel. Magyarországon azonban a jobboldali kormány és az MSZP politikai ellenfelek; nem hogy nem kormányoznak közösen, de kölcsönösen legfőbb ellenségnek definiálják egymást. Az MSZP – illetve a kisebb baloldali pártok – így mind tartalmilag, mind pozícionálásában jobban foglalják az ellenzéki teret.

Egy évet sokféleképpen lehet elemezni. TÓTH Csaba kollégánk évértékelő bejegyzésében azt vizsgálja meg, mit tanultunk a magyar politikáról és a politikai szereplőkről 2015-ben.

Kapcsolódó hivatkozások:

• Orbán: bármi megtörténhet – egy értelmezés

• A Republikon Intézet elemzései a 2014-es választási eredményekről

• Török Gábor táblázata a pártok támogatottságának változásáról

• A 2014-es Társadalmi Riportot összefoglaló tanulmányok

1.    Bármi megtörténhet. 2014 alighanem legpontosabb előrejelzése a miniszterelnök tusnádfürdői – egyébként az illiberális demokrácia kapcsán elhíresült – beszédében hangzott el: „Bármi megtörténhet”. A beszédet követő időszak azt mutatta, hogy a kormányfő talán már ekkor tudhatott valamit mindabból, amit mi az önkormányzati választások után láttunk. Eldurvuló Orbán-Simicska konfliktus a korábban „monolitnak” gondolt Fideszen belül; zavaros kommunikációs válaszok a „profin kommunikáló” Fidesz részéről az amerikai kitiltási botrányra, s végül az önkormányzati választási győzelmet követő elképesztően gyors, az őszödi beszéd utáninál is nagyobb (!) népszerűség-vesztés – mind olyan elemek, amiket egyetlen elemző sem látott előre. Önmagában az, hogy alig több mint fél évvel a Fidesz-rendszer megrendüléséről írnak már nem csak bal-, de jobboldali orgánumok is mutatja, mennyi minden változott 2014-ben.
De a „bármi megtörténhet” gondolata a Fidesz ellenzékére is igaz. 2010 végén nagyjából két forgatókönyvvel lehetett reálisan számolni az ellenzéki térfél jövőjét illetően: vagy visszaerősödik az MSZP és képes lesz ismét váltópárttá válni, vagy a civilek /millások / Bajnai elsöpri és új alternatívát épít (esetleg harmadik reális lehetőségként a Jobbik váltópártisága merült fel).
Ezzel szemben 2014 végén legfeljebb azt tudjuk, hogy mire nem érdemes számítani: az MSZP és a baloldali pártok aligha fognak eltűnni, de önállóan nem valószínű hogy le tudják váltani a Fideszt – míg a többször bakizó, ám mégis lendületes civil szektor nem lesz képes önálló váltópárti alternatívát állítani, főként azért, mert jelentős részének ilyen ambíciója sincs. A civil tüntetők akciói éppen úgy elmehetnek radikális baloldali, mint liberális irányba, ahogyan azt sem látni egyelőre, hogy személy szerint ki vagy kik emelkednek majd ki e megmozdulásokból. A magyar politika jövője rég tűnt annyira kiszámíthatatlannak, mint 2015 elején.

2.    Az „összefogás” irrelevanciája. A baloldali ellenzék számára 2014 legmérgezőbb politikai vitája az „összefogás-vita” volt. Nem csak azért, mert így programok helyett folyamatosan arról kellett beszélni, melyik párt kivel, hogyan, milyen logó alatt, kinek a vezetésével fog – vagy nem fog – össze. Az összefogás-vita emellett hatalmas indulatokat is gerjesztett, oda vezetve, hogy a végül összefogni kívánó – vagy mások által az összefogásba beleerőszakolni kívánt – szereplők néha jobban meggyűlölték saját potenciális szövetségeseiket, mint a leváltani kívánt kormányt.  
Tették dacára annak, hogy a választókat láthatóan hidegen hagyta, hogy a baloldal pártjai milyen szervezeti konstrukcióban indulnak. Ennek legjobb bizonyítéka a budapesti választási eredmények áttekintése: itt ugyanis a három választáson a baloldal szereplői három különböző stratégiával indultak. A tavaszi parlamenti választáson a teljes összefogás mellett döntöttek. Az EP-választáson teljesen külön indultak. A főpolgármester-választáson pedig egy koordinált kerületi indulásra épített, „részben közös” főpolgármester-jelöltet állítottak (hiszen Bokros Lajost nem támogatta a PM és az MSZP elnöksége, támogatta az Együtt, a DK és az MSZP budapesti vezetése).
A három eltérő összefogás-koncepció dacára az eredmény mind a három választáson majdnem pontosan ugyanaz lett: áprilisban 36,7, az EP-választáson 37,58, az önkormányzati voksoláson 36,04 százalék (az itt külön induló Liberálisok eredményét is hozzáadva 38, 14 százalék). Más adatok is azt mutatják, hogy az összefogás vagy össze nem fogás jellege a politikusokat jobban érdekli, mint a választókat. Ha sokakat taszítana a teljes összefogás, akkor azt látnánk, hogy például a „menekülő utat” jelentő LMP erősebb, amikor az összefogás teljes – ám erre nem láttunk példát. Az önkormányzati választáson, illetve később az újpesti időközi választáson sem lehetett semmilyen módon kimutatni, hogy egy-egy pártlogó léte vagy hiánya érdemben változtatna a jelöltek eredményén.
Mindez nem azt jelenti, hogy elhanyagolható lenne az a kérdés, hogy milyen szervezeti konstrukcióban érdemes a baloldalnak a Fidesszel szemben indulnia. Az azonban bizonyosnak látszik, hogy a baloldali ellenzék egy olyan kérdés folyamatos napirenden tartásával ártott sokat magának 2014-ben, aminek az eredményekre igen korlátozott hatása volt.

3.    A kampány számít. A 2010-2014 közötti időszak politikai erőviszonyainak domináns értelmezése ma valahogy úgy néz ki, hogy a baloldal végigbukdácsolta a négy évet, a Fidesz némi gyengülés után magára talált, a Jobbik pedig lassan, de folyamatosan erősödött. A 2014-es választási kampányról viszonylag kevés szó esik; mintha a választás már a kampány előtt, az összefogással és a rezsicsökkentéssel eldőlt volna.
Valójában azonban a 2014-es választási kampány nagyon sokat számított a Fidesz kétharmadát és a baloldal meggyengülését illetően. A baloldalnak nagyon nehéz lett volna megvernie a Fideszt; ám vereségének mértéke éppen úgy a kampány során dőlt el, mint az, hogy a Jobbik nem lesz tőle nagyságrendileg lemaradva.
 

A baloldal januárban, a választási kampány elején 34 százalékon állt – a választásokon 26 százalékot szerzett. A kampányban „sikerült” 9 százalékpontot vesztenie. Fontos hangsúlyozni: ebben a három hónapban semmilyen alapvető körülmény nem változott: már januárban ismert volt az összefogás módja és a baloldal miniszterelnök-jelöltjének személye. Ugyanezen időszak alatt a Jobbik 8 százalékpontot erősödött: a kampány elején 13 százalékon állt és végül 21 százalékot szerzett. A kampányt megelőzően a baloldal egyesített támogatottsága két és félszerese volt a Jobbikénak. A Jobbik nem folyamatos erősödésnek, hanem jó kampányteljesítményének köszönhetően tudott majdnem akkora támogatottságot szerezni, mint a baloldal, ami viszont különösen gyenge kampányt folytatott.

4.    Az unortodoxia visszaüt – avagy a politikai logika korlátai. A Fidesz 2010 óta folytatott kormányzásának alapelve volt az „unortodoxia”; az, hogy a Fidesz képes másféle, gyakran innovatív megoldásokat találni gazdasági vagy társadalmi problémákra. Ezek a megoldások gyakran a politikai logika irányából közelítették a gazdasági-társadalmi kérdéseket: nem egy-egy szakterület szakmai szabályait, hanem a politikai voluntarizmust tekintették kiindulópontnak. 2014-ben világossá vált, hogy az „unortodoxia” visszaüthet. A Fidesz unortodox külpolitikája, a NATO-szövetségeskénti „keleti nyitás” és Oroszországgal való jó kapcsolat óriási problémákhoz – európai elszigetelődéshez és egyre élesebb amerikai konfliktusokhoz vezetett. A rezsicsökkentés politikai csodafegyverként 2014 után már kevésbé látszik működni.
A magyar társadalomkutatás egyik reprezentatív kötete, a Társadalmi Riport 2014. decemberében jelent meg. Ha valaki végigtekinti az abban szereplő tanulmányokat összefoglaló prezentációt, szomorú képet kap Magyarország helyzetéről: a szomszédokhoz képesti lemaradás, a visszaesés szinte minden tanulmány központi gondolata. Mindez nem 2010-ben kezdődött. Ám a 2010 óta alkalmazott unortodox megoldások szinte minden szakpolitikai területen rontottak a helyzeten.

5.    A centrális pártrendszer működik. A Fidesz politikai rendszerét 2014-ben elsősorban az ellenzék megosztottsága stabilizálta. A párt tavasszal kevesebb szavazattal szerzett kétharmadot, mint amivel 2002-ben elvesztett a választást. A különbség elsősorban a megváltozott pártrendszerből fakad: a Fidesz ellenzéke ma kétszeresen is megosztott. Egyrészt, a Fidesznek „kétoldali” ellenzéke van: a baloldali-liberális és a nála következetesen, de nem nagyságrendileg gyengébb szélsőjobboldali ellenzék két eltérő irányból, két eltérő koncepcióval és jövőképpel támadja a Fideszt. Bár a baloldal, a Fidesz és a Jobbik kölcsönösen ellenfélnek tekinti a másik két szereplőt / oldalt, a politika alapjait érintő kérdések többségében az MSZP közelebb áll a Fideszhez, mint a Jobbikhoz – a Jobbik pedig közelebb a Fideszhez, mint az MSZP-hez. Pontosan ez a Fidesz által kialakított és sebészi pontossággal fenntartott centrális pártrendszer lényege.
Más kérdés, hogy a választók kezdik átlépni a centrális pártrendszer jelentette kötöttségeket. Az ózdi megismételt, illetve az újpesti időközi választás fő tapasztalata, hogy a Fidesz-ellenesség a választókat az erősebb kihívóhoz tereli – ami lehet a Jobbik de lehet az MSZP is. Ám egészen addig, amíg az erősebb kihívó nem egyetlen politikai oldal, a centrális pártrendszer fennmarad – legfeljebb regionálisan differenciálódik.
A centrális pártrendszer másik következménye, hogy a Fidesztől „balra” összeterel olyan szereplőket, akik egy másik politikai rendszerben egymás ellenfelei lennének. A Fidesz „baloldali” ellenzékében találunk szocialistákat, új- és radikális baloldaliakat, zöldeket, de radikális piacpártiakat, liberálisokat, sőt, akár konzervatívokat is. Azt, mennyire nehéz lehet ennek a jobb híján „nyugatosnak” nevezhető politikai oldalnak bármilyen programban is egyetértenie jól mutatta a 2015. január 2-ai tüntetés visszhangja, ahol Kálmán László nyelvész liberális egészségügy melletti kiállását például Schiffer András élesen kritizálta.  
A centrális pártrendszert nem alkotmányos változások, nem a választási rendszer, hanem többek között a Fidesz folyamatos és tudatos politikai stratégiája hozta létre és tartja fenn. Ledöntése csak hasonlóan tudatosan tervezett és következetesen kivitelezett stratégiával lehetséges.

Időközi választások eredményéből nem érdemes országos adatokra következtetni – ezt az alapigazságot ma már szinte mindenki elfogadja, aki politikával foglalkozik. Mindez azonban csak annyit jelent, hogy egy időközi választás eredménye nem mond semmit a pártok országos eredményéről és egy „most vasárnapi” választáson megszerezhető támogatottságáról – nem pedig azt, hogy semmilyen értelmes állítást ne lehetne megfogalmazni egy-egy időközi választás után. TÓTH Csaba öt következtetést fogalmaz meg.

Kapcsolódó hivatkozások:

• A VS.hu a választás tétjéről

• Újpesti eredmények és értékelés az Indextől

• Újpest a második legbaloldalibb körzet a Republikon Intézet listáján

• Nem támogatja a DK és az Együtt, valamint a PM az MSZP jelöltjét
  
  

1. A Fidesz támogatottsága tényleg apad, de pánikra egyelőre nincs oka. Újpest a Fidesz számára hagyományosan rossz terepnek számít; a Republikon választási elemzései alapján ez a körzet az ország második legbaloldalibb területe (a XIII. kerület többi részét magában foglaló körzet után). A jobboldali párt rendszerint országos támogatottságának kevesebb mint háromnegyedét kapja itt, így egy itteni 30 százalékos eredmény országosan 41 százalékot jelentene – ám az alacsony részvétel és az eltérő mozgósítási képességek miatt ilyen országos számra extrapolálni nem érdemes. A meglepetés – a Fidesz eredménye kapcsán – így elsősorban az, hogy míg korábban a legtöbb elemző azt vélelmezte, hogy az alacsony részvétel kedvez a kormányoldalnak, most kiderült, hogy a Fidesz szavazói pont úgy otthon tudnak maradni ha elégedetlenek pártjukkal szemben, mint a baloldali vagy bizonytalan választók.

2. Technika és mozgósítás szavazót teremteni nem tud. A fentiek éppen ezért jól jelzik a Fidesz „professzionális” kampánygépezetének, a sokan emlegetett „Kubatov-listáknak” a hátrányait is. A Fidesz mozgósítási technikájának lényege, hogy különböző – vitatott legalitású – eszközökkel azonosítja potenciális választóit, őket a kampányban célzottan szólítja meg majd célzottan mozgósítja. Mindennek feltétele azonban, hogy legyen kit mozgósítani; hogy a párt szavazói a megkeresésre menjenek is el a fülkébe és húzzák be az ikszet. Ez az elem hiányozhatott most és ez lehet a leginkább elgondolkodtató a Fidesz számára. Ha a szavazók – politikai okokból, a Fidesz programja, akciói vagy stílusa okán – elfordulnak a párttól nincs az a lista, nincs ez a technológiai eszköz ami visszahozza őket. Márpedig a Fidesz 2010 óta folytatott stratégiájának lényege, hogy egy erősen szervezett kisebbség hatékony mozgósítását használja nagy parlamenti többség elérésére. Ám ha a kisebbség tovább fogy, nincs az a választási rendszer ami többséget teremt belőle. 44 százalékkal még lehetett kétharmados többséget szerezni. 40 százalékkal már nem lehetne; 35-el már a sima többség is veszélybe kerülhet.

 3. Nincs jobbikos áttörés Magyarországon – az elégedetlenek az erősebb kihívóhoz vándorolnak. Az ózdi megismételt választás után a média – nem először – attól volt hangos, hogy a Fidesz fő kihívója előbb-utóbb a Jobbik lesz. Ám az újpesti eredmények jól jelzik, hogy erről nincs szó; a Jobbik támogatottsága itt még csökkent is. A magyarázat alighanem az, hogy jelen pillanatban a kormánnyal elégedetlen szavazók az „erősebb kihívóhoz” vándorolnak: ez kisebb településeken a Jobbik, nagyobb városokban és főleg Budapesten az MSZP. Nem először látjuk, hogy a választók „stratégiai szavazás” iránti érzéke sokkal nagyobb, mint sokan gondolni szokták: képesek azonosítani a választás tétjét és az esélyes szereplők között választani. Alighanem ez a jelenség vezetett az egyébként országosan némileg erősödni látszó LMP enyhén gyengébb szerepléséhez.

4. A baloldali – és kiábrándult választókat – az MSZP képes integrálni; a DK és az Együtt, PM „hiánya” nem látszott az eredményeken. A baloldal helyzetének 2010 utáni alakulása kapcsán sokan leírták, hogy a baloldalra kevés új szavazó érkezett – ők is talán leginkább az Együtt-PM által –; az új pártok közötti tétek leginkább a baloldali bázis újraosztásáról szóltak. Az újpesti választás azt mutatta meg, hogy az MSZP akkor is képes integrálni e szavazókat, ha a többi kisebb baloldali párt nem áll a jelölt mögé. Ez egyben azt is jelenti, hogy az indulás formájával kapcsolatos baloldali viták céltalanok: ahogyan a baloldal majdnem ugyanúgy szerepelt Budapesten áprilisban „együtt” mint májusban „külön”, majd októberben „koordináltan”, úgy most azt látjuk, hogy eredménye akkor se alacsonyabb, ha csak az MSZP logó jelenik meg a jelölt mögött.

5. Nem igaz, hogy a „régi politikusok” versenyhátrányt jelentenek. Talán a legfontosabb tanulság az újpesti választás kapcsán az a kontraszt, ami a kormányellenes tüntetések képei és retorikája, valamint a választás fekete-fehér eredménye között húzódik. A kormányellenes tüntetések rendre politikus és különösen „régi, elhasználódott” politikus-ellenes jelszavakat skandálnak, nem csak Orbán, de az egész politikai elit távozását követelve. Ehhez képest az időközi választást fölényesen megnyeri egy olyan jelölt, aki vélhetően plasztikusan kifejezi mindazt, amire a tüntetések szónokai régi politikus alatt gondolnak: önkormányzati képviselő, felvállalt MSZP-s brand, KGB-s vádak. Melyik az „igazi” magyar valóság?
Vélhetően a kettő együtt. A nyers indulat, a politika elutasítása és a kormányellenes mozgalmak nélkül a Fidesz támogatottsága nem csökkent volna annyira, hogy az MSZP ilyen fölényesen megverje Újpesten. Ám a Fidesz legyőzéséhez politikai alternatíva szükséges – az újpesti választók számára pedig ezt most az MSZP jelentette. Már az önkormányzati választásokon is látszott, hogy a „régi” baloldali polgármesterek, legyenek azok terhelve akár súlyos politikai örökséggel is – legyen szó Molnár Gyuláról, Gegesy Ferencről vagy Ipkovich Györgyről, akik nehéz körzetekben hoztak vártnál jobb eredményt, vagy akár Tóth Józsefről vagy Hajdú Lászlóról, akik kétségkívül jobb körzetekben, de nyerni is tudtak, mégpedig növekvő fölénnyel – mégis gyakran jobban teljesítenek mint az ismeretlen jelöltek. A politikai múlt nem mindig hátrány, mert jelent tapasztalatot, beágyazottságot és kitartást is – mindhárom képesség elengedhetetlen a politikában.
Sem a „régi politikai elit” tagjai, sem a tüntetések szervezői és aktivistái nem örülnek neki, de az utóbbi hetek fejleményei mintha azt mutatnák: az Orbán-kormány leváltásához mindkét csoportra szükség lesz.

Öt miniszterelnök, a negyedik legnagyobb európai frakció, erősödés számos kisebb európai országban – ez a pozitív olvasata a liberálisok európai helyzetének. Populista kihívások, gyengülés két nagyon fontos országban (Németország, Nagy-Britannia), és a jelenlét hiánya többek között Magyarországon is – ez a kevésbé szívderítő helyzetleírás. A Republikon delegációja Lisszabonban részt vesz az ALDE – az európai liberális párt – Kongresszusán. TÓTH Csaba kollégánk szubjektív beszámolója.

Két dolog biztosan elhangzik minden alkalommal, ha európai liberális pártok képviselői találkoznak: a „populista kihívások” problémája és Orbán Viktor neve. Az előbbi azt jelenti, hogy mint az európai projekt legelkötelezettebb támogatói és az „establishment” részei, a liberálisok különösen erősen érzik, ahogyan populista és radikális pártok – legyenek azok bal- vagy jobboldaliak – folyamatosan, Európa-szerte egyre erősebbé válnak. Orbán Viktor pedig – ha a magyar kormány intézkedései nem lennének elegek hozzá  - illiberális demokráciával kapcsolatos kijelentéseivel garantált helyet kapott a liberális konferenciák napirendjén.

Guy Verhofstadt

Aki azonban a magyar sajtót olvasva azt gondolná, hogy Magyarország megkülönböztetett figyelmet kapna az európai színtéren, annak csalódnia kellene: nincsenek hosszú tanácskozások arról, hogy mit kellene tenni Orbán Viktor megbuktatása érdekében – ahogyan arról sem, hogyan tudná „Európa” támogatni Orbán ellenfeleit. A magyar problematikát az ALDE mostani kongresszusán is elsősorban Guy Verhofstadt, a liberálisok európai frakcióvezetője és Orbán régi ellenfele tematizálta. Egyébként egyre inkább az érdektelenséggel vegyes értetlenség övezi a Fidesz legújabb intézkedéseit; mint arra a Republikon legutóbbi konferenciáján Niedermüller Péter EP-képviselő rá is mutatott, a legyintés jóval gyakoribb reakció, mint a felháborodás.
Az európai liberálisok napirendjének egyik fontos kérdése Juncker botránya és a Juncker-bizottság megítélése. Nem minden luxemburgi támogatta / támogatja egyébként Juncker politikáját. A kongresszus egyik fontos szónoka volt Xavier Bettel, Luxemburg jelenlegi, liberális miniszterelnöke, aki éppen Juncker kereszténydemokratáinak kritizálásával nyerte meg a választásokat.

Xavier Bettel

„Mi a liberálisok sikerének titka?" – tette fel a kérdést videóüzenetében Taavi Roivas észt miniszterelnök, majd meg is válaszolta: a liberális gazdaságpolitika sikerei, és az e-demokrácia illetve a digitális forradalom következetes végigvitele. Észtország szinte minden pont ellenkezőleg csinál, mint Magyarország. Nem befelé, hanem kifelé fordul. Nem Oroszországgal, hanem az Egyesült Államokkal igyekszik minél szorosabb kapcsolatot kialakítani, és nem nehezíteni, hanem könnyebbé tenni akarja a digitális hozzáférést. Az Orbán-kormány egyébként bezárta észt követségünket.

Taavi Roivas

Taavi Roivassal még szociális miniszter volt korábbi, tallini találkozásunk idején, és már akkor is világosan elmagyarázta: egy kis ország nem tud mást tenni, mint alkalmazkodik környezetéhez, és okosan „ráül” a legmodernebb trendekre, folyamatokra. Akkor is, most is messze volt ez a magyar kormány gondolkodásától.
Az egyik legfontosabb liberális sikert az utóbbi években a cseh ANO érte el. Az ANO érdekessége, hogy bemutatja: létezik liberális ideológia alapján is politika-ellenesség. Az ANO liberális protesztmozgalomként indult; jelszavai nem csengenének ismeretlenül a netadó elleni tüntetőknek sem. A népszerű szlogenek mellett azonban – mint az Pavel Telicka előadásából kiderült – másik titka a jéghideg profizmus: a közvélemény-kutatások, kampánycsapatok és közösségi média szakemberek használata. Az ANO úgy hangzik mint egy elitellenes protesztpárt, de úgy viselkedik mint egy profin menedzselt cég. Lehet, ebből is érdemes Magyarországon tanulnunk valamit.

Pavel Talicka

A Bizottságot Margrethe Vestager, dán versenyügyi biztos képviselte. Szerte Európában – így Magyarországon is – szokás a liberálisokat a kontrollálatlan kapitalizmus képviselőiként beállítani (ahogyan egyébként a liberálisok egy része valóban elvi szinten támogatja a „minél kevesebb állam, minél több piac” gondolatát). Vestager a Bizottságban azonban éppen azt igyekszik bemutatni, hogy a verseny csak akkor „igazi”, ha minden szereplőre egységes szabályok vonatkoznak, s ha egyes multinacionális cégek monopóliumai nem veszélyeztetik az új piacra lépőket. Libertariánus barátaink már írnák is a cikket ellene, ha hallották volna beszédét…

Margrethe Vestager

Minden liberális konferencia „sztárfellépője” Sir Graham Watson brit liberális demokrata politikus – aki korábban videóüzenetben a Republikon egyik konferenciáját is köszöntötte. Graham Watson nincs könnyű helyzetben. a brit liberálisok végleg a UKIP mögé látszanak szorulni a brit belpolitikában. Az ok: egy nagyobb párt mellett kisebbik koalíciós partnerek, és miközben minden népszerűtlen döntést könnyű a nyakukba varrni, eredeti reformtörekvéseiket a nagyobb partner ellenállása okán nehezen tudják megvalósítani. A helyzet ismerős lehet mindenkinek, aki emlékszik az SZDSZ 2006-2010 közötti történetére. Úgyhogy most mi, magyar liberálisok tudunk tanácsot adni a briteknek – hogy mit NE csináljanak, ha politikailag túl akarják élni koalíciós időszakukat.

Sir Graham Watson

Az ALDE Kongresszusa szinte mindenben rácáfol az európai liberálisokkal kapcsolatos hazai vélekedésekre. A liberalizmus nincs eltűnőben, sőt, nehézségei dacára az utóbbi évben enyhe sikereket ért el – ugyanakkor az európai liberálisokat nem foglalkoztatja különösebben Magyarország (bár Orbán Viktort tényleg nem szeretik). Ha valaki abban bízik, hogy majd „Európa” tesz valamit az Orbán-kormánnyal szemben, az éppen úgy téved, mint aki azt gondolja, hogy van valamiféle „liberális terv”, vagy összeesküvés Magyarországgal szemben. A magyar kormány és a ma széttagolt, különböző szervezetekben, pártokban, műhelyekben tevékenykedő magyar liberálisok jövője is Magyarországon dől majd el.

Egy nappal az internetadó ellenes tüntetés után még nem lehet tudni, valóban fordulópontot jelentenek-e a tegnapi történések a magyar politikában. Néhány gondolat azonban talán már megfogalmazható a tüntetés politikai következményeiről. TÓTH Csaba kollégánk öt ilyen állítást szedett össze.

Kapcsolódó hivatkozások:

• A Véleményvezér elemzése arról, mennyiben jelent újat a tüntetés

• Bede Márton a tüntetés újszerűségéről

• A Mandiner az internetadót kritizálja

• Bencsik András: "Szükségesnek látszik ezért egy új Békemenet megszervezése"

• "Üzenjük a Fidesznek, nem lesz internetadó"

fotó: index

 
1. A kormányoldal most valóban zavarba került az egymást erősítő kritikák hatására. A Fideszt nehéz zavarba hozni: a párt kommunikációjának professzionalizmusával kapcsolatos legendák ugyan túlzóak, ám az igaz, hogy a Fidesz legtöbbször képes gyorsan, jól és fegyelmezetten reagálni. Ehhez képest az utóbbi hetekben – a kitiltási botránytól kezdve a tegnapi tüntetésre adott válaszig – a kormánykommunikáció a zavar jeleit mutatja. A máskor mindig fegyelmezett párt – és környezete – tegnap három párhuzamos üzenettel is próbálkozott: volt egy „megértő” Fidesz-közlemény a vita fontosságáról – ám megjelent Bencsik András meglehetősen agresszív Békemenet-felhívása és Kovács Zoltán az USA ügyvivőjét támadó twitterfolyama is, míg harmadik elemként a tüntetés vandalizmusa szerepelt. Ilyen mértékű szétbeszélés korábban nem volt jellemző a Fideszre.
A kormányoldal mintha a kommunikáció egyik alapszabályát is elfelejtené: bár a kommunikációs panelek alkalmasak ügyek leegyszerűsítésére, felnagyítására, csúsztatásokra és torzításokra, a Fidesz most valami olyasmit próbál bebizonyítani, ami köszönő viszonyban sincs a valósággal: hogy a tüntetés logikusan vezetett vandalizmushoz, és hogy a szervezők mögött a baloldali pártok és külföldi érdekek állnak. Mindkét állítás abszurditása annyira nyilvánvaló, hogy bizonyításuk reménytelen vállalkozásnak tűnik: az internetadót a jobboldali sajtó egy része is támadja (őket is az MSZP mozgatja?), azt pedig, hogy a szervezők felelősek lennének a vandalizmusér éppen úgy nem sikerül majd demonstrálni, ahogyan 2006-ban az MSZP sem tudta az október 23-i Fidesz tüntetés szervezőit és résztvevőit összemosni az utcai randalírozókkal.

2. A 2006-os analógia korlátai. A 2006 őszi események a Gyurcsány-kormány számára a nagyon hosszú vég kezdetét jelentették; a hitelességet soha többé nem lehetett visszaszerezni, és az MSZP egy lefelé menő spirálba került. Mindez akkor sem volt azonnal mindenki számára nyilvánvaló: Gyurcsány személyes népszerűsége – az Ipsos adatai szerint – 2006 őszén még 37 ponton állt (ma mindössze 23), az MSZP pedig 36 százalékon (ma 15). Abban, hogy a 2006-os eseményekből az MSZP nem tudott felállni, döntő szerepe volt az ellenzék stratégiájának: Orbán folyamatosan nyomás alatt tartotta a kormányt, ultimátummal, kordonbontással, népszavazási kezdeményezéssel. 2006 után a Fidesz képes volt folyamatosan a „rendkívüli állapot” hangulatát fenntartani – ehhez kellett Orbán politikai érzéke és a Fidesz szervezete is (a kormány hibái mellett). Ma ilyen tudatos, a kormányt folyamatosan nyomás alatt tartó stratégiának a nyomai sem látszanak, és ez esélyt adhat a Fidesznek a konszolidációra.

3. Létezik valódi spontán civil ellenállás; nem igaz, hogy a magyar társadalom apatikus és mindent elfogadna. A netadó elleni tüntetés a lehető legközelebb került a valóban spontán, szervezeti háttér nélküli megmozduláshoz. Érdemes összevetni – ahogyan Bede Márton is tette – az október 23-i tüntetéssel, amelyet bár korábban elkezdtek szervezni, és több civil szervezet is részt vett benne, sokkal kevesebb embert mozgatott meg. Mindez főleg az ügynek szólt: az internetadó ötlete túllépte azt a szubkultúrát, amiben a legtöbb kormányellenes demonstráció maradni szokott. A netadó ebből a szempontból a vizitdíj analógiája: 2014-ből visszanézve kevesen mondanák a vizitdíj bevezetési szándékát a Gyurcsány-kormány legnagyobb „bűnének”, ám az ellene szervezett tiltakozás nélkül a Fidesznek nem lett volna kétharmada; olyan egyértelmű és megfogható pontot jelentett, aminek hatására azok is kiábrándultak a kormányból, akik az őszödi beszédtől kevésbé háborodtak fel.

4. A legjobban működő támadási felületek: korrupció és „megszorítás”. Ha valaki figyelte a demonstráció transzparenseit és hallotta a tömegben megjelenő spontán hangokat, világossá válhatott, hol lehet legkönnyebben támadni a kormányt. A korrupciós ügyek és a netadó – tágabban: tisztességes adófizetők pénzének elvétele a korruptnak látszó hatalom számára – sokkal nagyobb hatást váltanak ki, mint a demokráciával és alkotmányossággal kapcsolatos kérdések. Az ellenzéki pártoknak mindebből érdemes tanulniuk.

5. A legnagyobb kihívás: politikai alternatíva teremtése. A Fidesz előbb-utóbb túljut a mostani válságon: ha alacsonyabb támogatottság és sérült imázs mellett is, de kétharmados többsége birtokában nem kell félnie rövid távú bukástól. Azok számára, akik kritikusak a Fidesz-kormánnyal szemben – legyenek bár civil szervezetek, pártok vagy elégedetlen állampolgárok – a közeljövő legfontosabb kihívása, hogy hogyan lehet életképes politikai alternatívát megfogalmazni a kormánnyal szemben a következő választások idejére. Egy pártot ugyanis csak más politikai szervezetek tudnak legyőzni – akkor is, ha nem pártnak, hanem mozgalomnak hívják magukat. Mindez pedig azért különösen nehéz, mert az utóbbi években a kormány kritikája gyakran összemosódott a politika egészének kritikájával. Ha ez a következő években is így marad, ha nem a konkrét politikai döntéseket meghozó kormány, hanem általában „a politika” marad az ellenség, az csak stabilizálja a Fidesz hatalmát.

Politikusok beszédeit soha nem kell véglegesen kiérlelt cselekvési tervnek vagy akadémiai értekezésnek tekinteni. Orbán Viktor nagyobb, „komolyabb” beszédei azonban hosszú időre meghatározó koncepciókat hoztak be a magyar politikába. Ahogyan annak idején a centrális pártrendszer kötcsei beszédben elhangzott elképzelése, az illiberális demokrácia gondolata is sokáig viszonyítási pont lesz a Fidesz politikájának értelmezéséhez. TÓTH CSABA kollégánk ennek kapcsán fogalmazott meg 5 állítást.

Kapcsolódó hivatkozások:

• Orbán Viktor beszédének teljes szövege

• Fareed Zakaria gyakran idézett tanulmánya az illiberális demokráciáról

• Szlankó Bálint írása a beszédben hivatkozott analógiák hibáiról

Fotó: MTI

1. A modern demokráciák liberális demokráciák. Minden modern demokrácia alapja, hogy a többség által megválasztott politikai szereplő kormányoz – ám mindez bizonyos határok között teszi; a hatalom valamilyen korlátozásának elve nélkül a többségi kormányzás is diktatórikussá válik. A többség általi választás még nem tesz egy rendszert demokratikussá: Hitler, Putyin és Palpatine egyaránt rendelkeztek többségi felhatalmazással – ettől rendszereik még nem voltak demokratikusak. Orbán Viktor beszédéből egy olyan rendszer képe bontakozik ki, amelyben a kormány bírja a többség támogatását – ezért demokrácia – ám hatalma nehezen korlátozható – ezért illiberális. Ezek a rendszerek azonban, bár fogalmilag elképzelhetők (az Index alapos cikkben szedi össze az eredeti, Fareed Zakaria általi jelentést), ám a gyakorlatban nem fenntarthatók: vagy autoriter irányba mennek, mint Putyin rendszere, vagy „igazi” demokráciák lesznek.

2. A „jelzős” demokráciákkal mindig vigyázni kell: ezek legtöbbször valamilyen nem demokratikus rendszert lepleznek el. Orbán Viktor a „munkaalapú” demokráciáról beszél – ami pont olyan nehezen értelmezhető, mint a Jobbik által korábban felvetett „értékalapú” demokrácia. Magyarországon sokan emlékeznek arra, mit jelentett a „népi” demokrácia: kommunista diktatúrát. Ugyanígy, az „iszlám demokrácia” gyakran jelent iszlám teokráciát; a szocialista demokrácia szocializmust.

3. A liberális demokrácia az emberiség egyik legsikeresebb találmánya. A demokráciák bukásáról, hanyatlásáról, „dekadenciájáról” beszélni mindig népszerű intellektuális tevékenység volt (szélső)bal- és jobboldalon egyaránt. Ehhez képest azonban egyedül a liberális demokráciák tudtak egyszerre szabadságot és jólétet teremteni; minden velük szemben intézett kihívás elbukott. E tekintetben Orbán Viktor mintha magát leplezné le: Putyin Oroszországa sikeres Putyin szempontjából – de borzalmasan sikertelen Oroszország szempontjából; az autoriter rendszerek jellemzően az őket működtetők szempontjából tekinthetők csak sikeresnek. A valóban speciális helyzetű Szingapúron kívül Kína az egyetlen, gazdaságilag is sikeres, komolyan vehető sikertörténet – már ha valakit nem zavar hogy az ellenzéki aktivistákat börtönbe zárják az internetet pedig cenzúrázzák. Ha valaki nem szereti az absztrakt érveket: a Magyarországról kivándorló orvosok, közgazdászok vagy mérnökök se Pekingbe és Moszkvába, hanem Londonba és Berlinbe vágynak.

4. Orbán Viktor „teljes köre”: 1989-től 2014-ig. Sokan mutattak már rá annak ellentmondásosságára, hogy a politikus, aki az orosz csapatok távozásának bátor követelésével kezdte pályáját ma Putyin legjobb európai barátainak egyike. Ennél többről szól azonban a Fidesz „keleti nyitása”. A rendszerváltás óta – de ha valaki nagyon erőlteti, István király óta – dúl a vita arról, Magyarország hol a „helye”: Nyugat-Európa keleti szélén, vagy valamilyen speciális, harmadik utas „komp” szerepben nyugat és kelet között. 1989-ben – az SZDSZ mellett – a Fidesz érvelt legharcosabban a nyugati integráció mellett, a harmadik utas gondolat ellen. A magyar politikában ebben legalább 2010-ig konszenzus volt. A keleti nyitás politikája ennek felrúgásáról szól; arról, hogy a magyar kormány többé nem elsősorban a nyugati integrációban látja az ország első számú politikai érdekét.

5. Még mindig a liberálisok az ellenség. A liberális demokrácia erejét mi sem mutatja jobban, mint ellenfeleik véget nem érő támadásai. Magyarországon ma nincs liberális párt; a politikai ellenzék katasztrofális állapotban van és a kormány megmaradt – egyébként a liberális címkét rendszerint elutasító – civil ellenzékét támadja éppen. Mégis, még ilyen körülmények között is ellenfélnek tekinti a liberális gondolatokat az országot négy éve minden korlát nélkül irányító, voltaképpen teljhatalmú miniszterelnök. Hány harmaddal kellene nyernie a Fidesznek, hogy ne aggódjon liberális ellenfelei vélt összeesküvései okán?

Magyar képviselő ugyan valószínűleg nem ül majd az európai liberálisok között, ám liberális szavazók akadnak bőségesen Magyarországon is. Tóth Csaba kollégánk számukra – is – összeszedte, hogyan fest az európai liberális pártok és az EP liberális frakciójának helyzete a választások után.

Összeurópai szinten a liberálisok köszönik szépen, jól vannak – ez a legfontosabb tanulsága liberális szempontból a 2014-es EP-választásoknak. A liberálisok továbbra is a harmadik legnagyobb frakciót alkotják majd az Európai Parlamentben és a mérleg nyelvét jelenthetik a jobboldal és a baloldal között. A liberálisokat – és demokratákat – tömörítő ALDE frakció létszáma csökkenni fog: míg eddig 83 tagja volt – ami az EP-ben 11 százalékos arányt jelentett – az új parlamentben 65 fő körüli tagra számíthat, ami 8,5 százaléknak felel meg. Bár ez kétségtelen visszaesést jelent, a prognózisoknál végül jobban szerepeltek a liberálisok: a választások előtt 58-60 helyet jósoltak nekik.

Az ALDE frakció belső összetétele mindezzel együtt drámaian átalakul majd a választások után. Ezidáig az ALDE-t alapvetően két párt dominálta: a német és a brit liberálisok. Bár saját országukon belül voltak ennél erősebb liberális tömörülések máshol, mivel két nagy tagállamról van szó, a 2009-es választáson elért 15 százalék körüli eredmény oda vezetett, hogy a brit Liberális Demokraták és a német Szabaddemokrata Párt 12-12 képviselőt küldhetett az EP-be (pontosan annyit, mint most a Fidesz). Az ALDE frakció közel 30 százalékát így eddig ez a két párt adta.

Mostanra azonban mindkét párt drámaian meggyengült – koalícióra léptek egy nagyobb párttal és ezáltal profiljuk elmosódottá vált; reformokat nem sikerült elérniük de a népszerűtlen intézkedések és a koalíciós harcok legyengítették őket. A különbség csupán annyi a korábbi magyar SZDSZ-hez képest, hogy a nagyobbik koalíciós partnert itt nem a baloldal, hanem a konzervatív jobboldal jelentette. Mindennek folytán a brit liberálisok csak egy, a németek négy helyet szereztek az új parlamentben.

A két korábban legnagyobb liberális párt gyengülését részben kompenzálta néhány kisebb országban elért komoly liberális siker. Az ALDE-hoz tartozó pártok négy országban nyerték meg a választást: Hollandiában, Finnországban, Litvániában és Észtországban. Észtországban az ország 6 mandátumából 3-at szerzett meg két liberális párt. Finnországban 13 mandátumból négyet hozott el a Centrum Párt és a finnországi svéd kisebbség liberális pártja. A holland pártrendszer hagyományosan széttagoltabb; a két liberális párt itt 26 mandátumból kapott hetet. Litvániában a liberális párt maga két, a liberális frakcióban helyet foglaló további, kisebb párt egy másik mandátumot szerzett.

fotó:d66.nl

Két országban az ALDE-ba tartozó pártok összesített támogatottsága a második helyre volt elég: Dániában és Belgiumban – ez utóbbi ország egyébként Európában egyedüliként a zöld frakcióba delegálja a legtöbb képviselőt.

Miközben a liberálisok saját országukon belül a fentiekben szerepeltek a legjobban, a két, európai méretben legerősebb liberális alakulat a francia UDI-Modem és a román Nemzeti Liberális Párt lesz – mindketten 6-6 képviselőt küldenek majd az EP-be.

Mint minden európai pártcsalád, a liberális frakció is nagyon sokféle különböző szereplőt tartalmaz – az említett pártok nem mindegyikére ismernénk rá mint klasszikus liberális párt – a balti országokban például az orosz kisebbségi pártok egy része, skandináviában az agrárpártok is a liberálisokkal ülnek. A francia liberálisok jobboldali centristák míg például a holland választásokat megnyerő D’66 szociálliberális alakulat. A két korábban domináns szereplő meggyengülése azt is jelenti, hogy az ALDE heterogénebbé válik majd – nehezítve az egységes politika kialakítását de megkönnyítve a tágan vett liberalizmus sokszínűségének bemutatását.

Nyolc országból várhatóan nem érkezik képviselő a liberálisokhoz. Ezek közül a legfájóbb alighanem Olaszország és Lengyelország, márcsak ezen országok mérete okán is. A portugál, lett, horvát, görög, málta, ciprusi választók sem küldenek liberálisokat Brüsszelbe. Csehországban komoly tárgyalások zajlanak a választásokat megnyert ANO-val – így az ország vagy egyetlen liberális képviselőt sem küld, vagy a választások győztesei ülnek be az ALDE-ba.

A nyolcadik ország, ahonnan a jelek szerint nem kerül liberális képviselő Európába Magyarország. Mindezt már a választások előtt sejteni lehetett. Fodor Gábor pártja nem indult a választáson, az Együtt-PM pedig esetleg listája harmadik – második befutó – helyezettjét, Szelényi Zsuzsannát küldte volna az ALDE-ba, jóllehet hivatalosan ebben sem volt előzetes döntés. Bár az Együtt-PM második mandátuma nem sokon múlt, végül csak a zöldekhez kerül képviselő Bajnai Gordon mozgalmától. Elméletileg a két bejutott DK-s képviselő valamelyike is csatlakozhatna az ALDE-hoz, ám az előzetes nyilatkozatok szerint inkább a szocialistákhoz készülnek.

A hazai közbeszédben sokszor hallani olyan álláspontokat, mintha a liberálisok sikeresen csak gazdagabb, nyugati országokban szerepelnének. A fenti tabló jól mutatja, hogy nincs erről szó: a liberálisok tényleg erősek Hollandiában és Dániában – de Romániában, sőt, Bulgáriában is. Jelen vannak Franciaországban és Spanyolországban – azon belül egyébként inkább Katalóniában – de Szlovákiában vagy Litvániában is. A liberálisok sikere vagy kudarca nem regionálisan meghatározott – és, mint a német és a brit példa mutatja, nem is változatlan, kőbe vésett adottság. A magyar pártrendszer baloldali-liberális térfelének folyamatos alakulása egyszer talán elvezet oda, hogy magyar képviselő is ülhet az EP harmadik legerősebb frakciójában.

(A választások végleges eredmények kihirdetéséig az itt írt számok még változhatnak – annál is inkább, mert egyes képviselők vagy pártok végleges frakciótagságukat esetenként csak a választás után döntik el. Az összesített eredményről ide kattitnva; országonkénti eredményekről pedig például a BBC összesítéséből tájékozódhatunk)

Választások után az értékelés ideje jön el. Politikusok – szerencsés esetben – elemzik kampányukat; az elemzőknek is érdemes számot vetni azzal mit találtak el – és miben lőttek mellé. Az alábbiakban igyekszem összeszedni, hogyan teljesítettek a Republikon utóbbi időben megjelent anyagai, elemzései, prognózisai.

TÓTH Csaba blogbejegyzése

1.
A Republikon választási rendszerrel kapcsolatos előrejelzései, számításai jól működtek. Intézetünk sorrendbe rakta Magyarország választókerületeit abból a szempontból, hol van legnagyobb esélye nyerni a baloldalnak.  A 10, jelen pillanatnak győztesnek kinéző kerület listánk között az első 15-ben van; ahogyan listánkban megjósoltuk, a legjobb eredményt a Fidesz Csornán éri majd el. Ez egyben azt is jelenti, hogy helyesen becsültük a pártok által elért területi súlyokat is. Budapest „másságáról”, országos politikától való különlegességéről, a baloldali-liberális erők relatív súlyáról írt elemzésünket is igazolták a választási eredmények.

Az a 10 választókerület, ahol jelen állás szerint vezet vagy már nyert a baloldal, táblázatunk elején szerepelt (ezeket pirossal emeltük ki)

2.
Reiner Roland kollégánk az elsők között mutatott rá a győzteskompenzáció fontosságára az új választási rendszerben. Megjósoltuk, majd a választások után be is mutattuk, hogy a kétharmad elérése ezen – is – múlt. Pár nappal a választások előtt próbáltuk bemutatni, hol a kétharmad határa: abban a modellben, amely legjobban tükrözte a későbbi eredményt, 95 győztes egyéni Fidesz-mandátumnál húzódott ez a határ; nagyjából úgy, ahogyan ez bekövetkezett.

3.
A legnagyobb hibát személyesen én követtem el, amikor egy blogbejegyzésben amellett érveltem, a baloldali lista legalább 35 százalékot szerez majd. Mentségeket persze lehet találni: a bejegyzés januárban íródott, ekkor a baloldal pártjai nagyjából így álltak; az adatok szerint a bizonytalanok között voltak tartalékaik – és senki nem feltételezte, hogy olyan kampányt folytatnak majd, ahol nevet sem sikerül találni. Ettől függetlenül a bejegyzés alapgondolata komoly tévedésnek bizonyult: a kormányváltók a kampány során szavazókat vesztettek, amivel én mint lehetőség sem számoltam. Mindebből számomra az a fő következtetés, hogy a kampányidőszak történései, a narratívák és ellen-narratívák hatásai megjósolhatatlanok. A választók nem feltétlenül követik eleve csak jobb híján preferált pártjuk stratégiai döntéseit – azoknak volt igazuk, akik ezt akkor is megmondták. Mivel a kormányváltó összefogás eredményét annak létrejöttekor magasabbra vártuk, ezért önálló, öt fős Együtt-PM és DK-s frakció számoltunk – az alacsony listás eredmény miatt ugyanakkor mindketten csak négy képviselőt juttattak a parlamentbe.

4.
A Fidesznek lejtő pályáról írtak ezzel szemben alapvetően igaznak bizonyultak. Már tavaly novemberben igyekeztem összeszedni, milyen elemek biztosíthatják – a választási rendszeren túl – a Fidesz előnyét a választási küzdelemben; a civil szervezetek és a holdudvar erejéről még a CÖF kampányának kezdete előtt írtam – hangsúlyozva, hogy persze nem ezek az elemek döntik el a választást. A választási kampány mindezt visszaigazolta. A több független civil szervezet által működtetett kampánymonitor adatai szerint a Fidesz 2,3 milliárd, míg a baloldal nagyjából ennek harmadát, 817 millió forintot költött a kampányra; a választások után megjelent EBESZ jelentés konkrétan a kormánypártnak lejtő pályáról beszélt, Török Gábor szerint pedig „a győzelem nagysága nem a választói akarattal arányos, az alapvetően a Fidesz politikai tervezését dicséri”

5.
A Jobbik szereplésének megítélésében több dologban is igazunk volt – ám a párt erejét rendre alulbecsültük. Már egy évvel ezelőtt – a Jobbik stratégiai fordulata előtt – bemutattuk, hogy a párt szavazótábora átalakul: a markáns regionális fókuszt enyhe kiegyenlítődés váltja fel. Részben ebből a megállapításból is következtettünk arra, hogy a Jobbik még jó szereplés esetén sem nyer egyéni mandátumot: Reiner Roland januárban részletesen mutatta be – a választás által igazolt – érveinket ezzel kapcsolatban.

Ugyanakkor interjúkban, nyilatkozatokban rendre azt vélelmeztük, hogy a Jobbik és a kormányváltók között nagyobb lesz a különbség; hogy a kormányváltó szavazók többsége a baloldal felé fordul majd. A Republikon elemzői 2010 óta azzal számoltak, hogy a Fidesz fő kihívója balról érkezik majd. Bár a baloldal és a Jobbik között idén is a 2010-esnél valamivel nagyobb különbség alakult ki 2014-ben, a „fő kihívó” léte ma sokkal kevésbé tűnik eldöntöttnek.

 

Úgy véljük, hogy a közös ellenzéki lista rossz esetben is minimum 35%-os eredményt érhet el 2014-ben. Legutóbbi gyorselemzésünkben ezt az elemet vitatták talán a legtöbben. Hogy miért vagyunk mégis biztosak állításunk helyességében, arra 5 fontos érvet szedett össze TÓTH Csaba kollégánk.

Kapcsolódó hivatkozások:

• Pártok támogatottsága a Tárkinál
• … és az Ipsosnál
• Aktív és potenciális szavazók a Nézőpont Intézet 2013. novemberi felmérésében
• Reiner Roland: a Fidesznek ma nagyságrendileg annyi támogatója van, mint a végül elvesztett 2002-es és 2006-os választás előtt
• Az aktív elkötelezetteknél Bajnai és Mesterházy is népszerűbb Orbánnál
• Az ellenzéki megállapodás politikai és választástechnikai értékelése

*

1.    Mert az ellenzék ma is így áll. A közös lista létrejötte előtt a legtöbb kutató a Fidesz és az MSZP teljesítményét vetette össze; bár mindenki tudta, hogy az Együtt-PM és a DK is rendelkezik támogatottsággal, a szalagcímekbe, kiemelésekbe rendre a Fidesz-MSZP összehasonlítás került. A politikát figyelők így mintha hozzászoktak volna, hogy az ellenzék támogatottsága „kettessel kezdődik”. A három most szövetséget kötött párt azonban már 2013 végén is harminc százalék felett állt a biztos szavazó pártválasztók között; az első januári mérésekben az Ipsosnál közösen 37, a Századvégnél 31 százalékon állnak – a kettő átlaga közel 35 százalék. Bár meg kell várni az első olyan méréseket, amelyek a közös listát létrejötte után mérik, a 35 százalékos támogatottság az objektív mérésektől aligha lesz messze. 

fotó: hvg.hu

2.    Mert ez az ellenzék számára alig 8 százalék pluszt jelentene 2010-hez képest. Az MSZP 2010-ben 19, az LMP közel 8 százalékot szerzett – a két párt aggregált támogatottsága 27 százalék volt. Az akkori – még a szakadás előtti – LMP szavazótáborát tekintve a mai összefogás „centristább” pártjaival  mutat rokonságot; az akkori LMP szavazók többsége jobban elutasította a Fideszt mint az MSZP-t ; a második fordulóban inkább átszavazott az MSZP jelöltjeire, önálló LMP jelölt híján pedig a listás LMP szavazathoz szocialista egyéni jelölt támogatását társította. Bár az ellenzék tevékenységét bőségesen lehet kritizálni, azt kevesen vitatják, hogy a 2010-es mélyponthoz képest a baloldal ma erősebb.

3.    Mert a bizonytalanok körében a baloldal tartalékai nagyobbak lehetnek. A fenti állítások csak azt magyarázzák, miért állíthatjuk hogy a baloldal reálisan elérheti a 35 százalékot – azt nem, miért ez az alja támogatottságának. Ehhez figyelembe kell vennünk a bizonytalanok preferenciáit is. A legtöbb felmérés szerint a bizonytalanok körében a baloldal tartalékai nagyobbak. A Republikon 2012-ben, kifejezetten a bizonytalanok preferenciáit vizsgáló elemzése szerint e csoportban 31-20 százalék arányban inkább baloldali kormányt szeretnének a megkérdezettek (a csoport bizonytalanságát jól jelzi hogy felük erre a kérdésre sem tudott vagy akart válaszolni). Implicit módon mintha ezt sugallná a Nézőpont Intézet egyik felmérése is: a cég 2013 novemberében közölt adatokat az aktív és a potenciális szavazók pártpreferenciáiról. A Fidesz támogatottsága a két csoportban hasonlóan alakult: 41, illetve 42 százalék volt. Ezzel szemben a baloldal három pártja az aktív szavazók körében 22, a potenciálisok körében másfélszer ennyi, 37 százalékos támogatottsággal bírt. Mindez aligha magyarázható másképp, minthogy a baloldal tartalékai e „potenciális szavazók” körében nagyobbak.

4.    Mert a Fidesz felülmérése létezhet. Baloldali politikusok gyakorta érvelnek úgy, hogy a közvélemény-kutatásokban mért magas Fidesz-előny oka a választók „félelemérzete”; hogy nem merik bevallani preferenciájuk – s hogy ennek folytán a baloldal sokkal jobban áll, mint a kutatásokból gondolnánk. Ez az érvrendszer nagyrészt önbecsapás – semmilyen bizonyítékunk nincs olyan méretű elhallgatási spirálra, ami a pártok közötti támogatottsági adatok ilyen mértékű különbségét magyarázná. A Fidesz enyhe felülmérése azonban könnyen elképzelhető – erre ugyanis már több korábbi példa is volt. Közismert, hogy a 2002-es kampányban a legtöbb kutató 8-10 százalékos Fidesz-győzelmet várt – végül Medgyessy Péter lett a miniszterelnök. Kevésbé ismert, hogy hasonló felülmérésre 2010-ben is sor került. A 2010. április választások előtti hónapban az Ipsos 57, a 63 százalékra mérte a Fidesz támogatottságát – a párt végül 53 százalékot szerzett. Ilyen típusú torzítás most sem zárható ki.

5.    Mert a teljes népességben mért adatokból ez következik. Ha a Jobbik esetén legalább 10, az LMP és az egyéb pártok esetén összesen legalább 5 százalékos eredménnyel számolunk, akkor a baloldal akkor szerepel 35 százalék alatt ha a Fidesz 50 százalékot kap. Márpedig az nagyon valószínűtlen. Kollégánk, Reiner Roland nemrég közölt elemzése rávilágított, hogy a teljes népességben a Fidesz jelenleg 2006-os támogatottságán van – 2010-es eredményének nagyjából 70 százalékát éri el. Bár ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy eredménye is csak ennyi lenne – hiszen szavazói aktívabbak, mint az ellenzéki választók – az mégis biztosnak tűnik, hogy a 2010-es, nem különösebben magas részvételi arány annyit nem tud csökkenni, hogy az akkori támogatottság alig több mint kétharmada hasonló százalékos eredményhez vezessen.

A fentiek nem jelentik azt, hogy a Fidesz ne vezetne nagyon, vagy hogy ne lenne ma is a választások esélyese – mindössze azt próbálták bemutatni, hogy a baloldal ma mért támogatottsága nem a teteje, hanem inkább az alja annak az eredménynek, amire a választáson számíthat.