Egy évet sokféleképpen lehet elemezni. TÓTH Csaba kollégánk évértékelő bejegyzésében azt vizsgálja meg, mit tanultunk a magyar politikáról és a politikai szereplőkről 2015-ben.
Kapcsolódó hivatkozások:
1. Bármi megtörténhet. 2014 alighanem legpontosabb előrejelzése a miniszterelnök tusnádfürdői – egyébként az illiberális demokrácia kapcsán elhíresült – beszédében hangzott el: „Bármi megtörténhet”. A beszédet követő időszak azt mutatta, hogy a kormányfő talán már ekkor tudhatott valamit mindabból, amit mi az önkormányzati választások után láttunk. Eldurvuló Orbán-Simicska konfliktus a korábban „monolitnak” gondolt Fideszen belül; zavaros kommunikációs válaszok a „profin kommunikáló” Fidesz részéről az amerikai kitiltási botrányra, s végül az önkormányzati választási győzelmet követő elképesztően gyors, az őszödi beszéd utáninál is nagyobb (!) népszerűség-vesztés – mind olyan elemek, amiket egyetlen elemző sem látott előre. Önmagában az, hogy alig több mint fél évvel a Fidesz-rendszer megrendüléséről írnak már nem csak bal-, de jobboldali orgánumok is mutatja, mennyi minden változott 2014-ben.
De a „bármi megtörténhet” gondolata a Fidesz ellenzékére is igaz. 2010 végén nagyjából két forgatókönyvvel lehetett reálisan számolni az ellenzéki térfél jövőjét illetően: vagy visszaerősödik az MSZP és képes lesz ismét váltópárttá válni, vagy a civilek /millások / Bajnai elsöpri és új alternatívát épít (esetleg harmadik reális lehetőségként a Jobbik váltópártisága merült fel).
Ezzel szemben 2014 végén legfeljebb azt tudjuk, hogy mire nem érdemes számítani: az MSZP és a baloldali pártok aligha fognak eltűnni, de önállóan nem valószínű hogy le tudják váltani a Fideszt – míg a többször bakizó, ám mégis lendületes civil szektor nem lesz képes önálló váltópárti alternatívát állítani, főként azért, mert jelentős részének ilyen ambíciója sincs. A civil tüntetők akciói éppen úgy elmehetnek radikális baloldali, mint liberális irányba, ahogyan azt sem látni egyelőre, hogy személy szerint ki vagy kik emelkednek majd ki e megmozdulásokból. A magyar politika jövője rég tűnt annyira kiszámíthatatlannak, mint 2015 elején.
2. Az „összefogás” irrelevanciája. A baloldali ellenzék számára 2014 legmérgezőbb politikai vitája az „összefogás-vita” volt. Nem csak azért, mert így programok helyett folyamatosan arról kellett beszélni, melyik párt kivel, hogyan, milyen logó alatt, kinek a vezetésével fog – vagy nem fog – össze. Az összefogás-vita emellett hatalmas indulatokat is gerjesztett, oda vezetve, hogy a végül összefogni kívánó – vagy mások által az összefogásba beleerőszakolni kívánt – szereplők néha jobban meggyűlölték saját potenciális szövetségeseiket, mint a leváltani kívánt kormányt.
Tették dacára annak, hogy a választókat láthatóan hidegen hagyta, hogy a baloldal pártjai milyen szervezeti konstrukcióban indulnak. Ennek legjobb bizonyítéka a budapesti választási eredmények áttekintése: itt ugyanis a három választáson a baloldal szereplői három különböző stratégiával indultak. A tavaszi parlamenti választáson a teljes összefogás mellett döntöttek. Az EP-választáson teljesen külön indultak. A főpolgármester-választáson pedig egy koordinált kerületi indulásra épített, „részben közös” főpolgármester-jelöltet állítottak (hiszen Bokros Lajost nem támogatta a PM és az MSZP elnöksége, támogatta az Együtt, a DK és az MSZP budapesti vezetése).
A három eltérő összefogás-koncepció dacára az eredmény mind a három választáson majdnem pontosan ugyanaz lett: áprilisban 36,7, az EP-választáson 37,58, az önkormányzati voksoláson 36,04 százalék (az itt külön induló Liberálisok eredményét is hozzáadva 38, 14 százalék). Más adatok is azt mutatják, hogy az összefogás vagy össze nem fogás jellege a politikusokat jobban érdekli, mint a választókat. Ha sokakat taszítana a teljes összefogás, akkor azt látnánk, hogy például a „menekülő utat” jelentő LMP erősebb, amikor az összefogás teljes – ám erre nem láttunk példát. Az önkormányzati választáson, illetve később az újpesti időközi választáson sem lehetett semmilyen módon kimutatni, hogy egy-egy pártlogó léte vagy hiánya érdemben változtatna a jelöltek eredményén.
Mindez nem azt jelenti, hogy elhanyagolható lenne az a kérdés, hogy milyen szervezeti konstrukcióban érdemes a baloldalnak a Fidesszel szemben indulnia. Az azonban bizonyosnak látszik, hogy a baloldali ellenzék egy olyan kérdés folyamatos napirenden tartásával ártott sokat magának 2014-ben, aminek az eredményekre igen korlátozott hatása volt.
3. A kampány számít. A 2010-2014 közötti időszak politikai erőviszonyainak domináns értelmezése ma valahogy úgy néz ki, hogy a baloldal végigbukdácsolta a négy évet, a Fidesz némi gyengülés után magára talált, a Jobbik pedig lassan, de folyamatosan erősödött. A 2014-es választási kampányról viszonylag kevés szó esik; mintha a választás már a kampány előtt, az összefogással és a rezsicsökkentéssel eldőlt volna.
Valójában azonban a 2014-es választási kampány nagyon sokat számított a Fidesz kétharmadát és a baloldal meggyengülését illetően. A baloldalnak nagyon nehéz lett volna megvernie a Fideszt; ám vereségének mértéke éppen úgy a kampány során dőlt el, mint az, hogy a Jobbik nem lesz tőle nagyságrendileg lemaradva.
A baloldal januárban, a választási kampány elején 34 százalékon állt – a választásokon 26 százalékot szerzett. A kampányban „sikerült” 9 százalékpontot vesztenie. Fontos hangsúlyozni: ebben a három hónapban semmilyen alapvető körülmény nem változott: már januárban ismert volt az összefogás módja és a baloldal miniszterelnök-jelöltjének személye. Ugyanezen időszak alatt a Jobbik 8 százalékpontot erősödött: a kampány elején 13 százalékon állt és végül 21 százalékot szerzett. A kampányt megelőzően a baloldal egyesített támogatottsága két és félszerese volt a Jobbikénak. A Jobbik nem folyamatos erősödésnek, hanem jó kampányteljesítményének köszönhetően tudott majdnem akkora támogatottságot szerezni, mint a baloldal, ami viszont különösen gyenge kampányt folytatott.
4. Az unortodoxia visszaüt – avagy a politikai logika korlátai. A Fidesz 2010 óta folytatott kormányzásának alapelve volt az „unortodoxia”; az, hogy a Fidesz képes másféle, gyakran innovatív megoldásokat találni gazdasági vagy társadalmi problémákra. Ezek a megoldások gyakran a politikai logika irányából közelítették a gazdasági-társadalmi kérdéseket: nem egy-egy szakterület szakmai szabályait, hanem a politikai voluntarizmust tekintették kiindulópontnak. 2014-ben világossá vált, hogy az „unortodoxia” visszaüthet. A Fidesz unortodox külpolitikája, a NATO-szövetségeskénti „keleti nyitás” és Oroszországgal való jó kapcsolat óriási problémákhoz – európai elszigetelődéshez és egyre élesebb amerikai konfliktusokhoz vezetett. A rezsicsökkentés politikai csodafegyverként 2014 után már kevésbé látszik működni.
A magyar társadalomkutatás egyik reprezentatív kötete, a Társadalmi Riport 2014. decemberében jelent meg. Ha valaki végigtekinti az abban szereplő tanulmányokat összefoglaló prezentációt, szomorú képet kap Magyarország helyzetéről: a szomszédokhoz képesti lemaradás, a visszaesés szinte minden tanulmány központi gondolata. Mindez nem 2010-ben kezdődött. Ám a 2010 óta alkalmazott unortodox megoldások szinte minden szakpolitikai területen rontottak a helyzeten.
5. A centrális pártrendszer működik. A Fidesz politikai rendszerét 2014-ben elsősorban az ellenzék megosztottsága stabilizálta. A párt tavasszal kevesebb szavazattal szerzett kétharmadot, mint amivel 2002-ben elvesztett a választást. A különbség elsősorban a megváltozott pártrendszerből fakad: a Fidesz ellenzéke ma kétszeresen is megosztott. Egyrészt, a Fidesznek „kétoldali” ellenzéke van: a baloldali-liberális és a nála következetesen, de nem nagyságrendileg gyengébb szélsőjobboldali ellenzék két eltérő irányból, két eltérő koncepcióval és jövőképpel támadja a Fideszt. Bár a baloldal, a Fidesz és a Jobbik kölcsönösen ellenfélnek tekinti a másik két szereplőt / oldalt, a politika alapjait érintő kérdések többségében az MSZP közelebb áll a Fideszhez, mint a Jobbikhoz – a Jobbik pedig közelebb a Fideszhez, mint az MSZP-hez. Pontosan ez a Fidesz által kialakított és sebészi pontossággal fenntartott centrális pártrendszer lényege.
Más kérdés, hogy a választók kezdik átlépni a centrális pártrendszer jelentette kötöttségeket. Az ózdi megismételt, illetve az újpesti időközi választás fő tapasztalata, hogy a Fidesz-ellenesség a választókat az erősebb kihívóhoz tereli – ami lehet a Jobbik de lehet az MSZP is. Ám egészen addig, amíg az erősebb kihívó nem egyetlen politikai oldal, a centrális pártrendszer fennmarad – legfeljebb regionálisan differenciálódik.
A centrális pártrendszer másik következménye, hogy a Fidesztől „balra” összeterel olyan szereplőket, akik egy másik politikai rendszerben egymás ellenfelei lennének. A Fidesz „baloldali” ellenzékében találunk szocialistákat, új- és radikális baloldaliakat, zöldeket, de radikális piacpártiakat, liberálisokat, sőt, akár konzervatívokat is. Azt, mennyire nehéz lehet ennek a jobb híján „nyugatosnak” nevezhető politikai oldalnak bármilyen programban is egyetértenie jól mutatta a 2015. január 2-ai tüntetés visszhangja, ahol Kálmán László nyelvész liberális egészségügy melletti kiállását például Schiffer András élesen kritizálta.
A centrális pártrendszert nem alkotmányos változások, nem a választási rendszer, hanem többek között a Fidesz folyamatos és tudatos politikai stratégiája hozta létre és tartja fenn. Ledöntése csak hasonlóan tudatosan tervezett és következetesen kivitelezett stratégiával lehetséges.
