Munkatársaim a Republikonban hozzám hasonlóan a napokban összegzik a lassan elmúló 2014-es év tanulságait. Miközben tőlük, politológusoktól elsősorban számokra, trendek elemzésére, a mérhető és összevethető adatok vizsgálatára számíthatunk, én egy szubjektívebb ívet próbálok megrajzolni. Napok óta kerestem is a szimbólumot, ami szerintem jól összefoglalja 2014-et – és egy Coop boltban meg is találtam az ívet. Ananászízű. CEGLÉDI Zoltán blogbejegyzése.

Tudom, profán, egyáltalán nem tudományos vagy fennkölt – ahogy ez az év sem volt az. A CBA közepesen tehetségtelen „unokatestvére” által árult, húszgrammos, 49 forintos szegénycsoki, a visszalopakodó kádári kartársnyelven elnevezett „ív”, ami természetesen csak „ízű”. És nem mellesleg a gyerekkorom a vidéki szocializmusban, amit véletlenül sem jóféle nosztalgiával idézek fel.

Az idei három választáson így és ezt a világot választotta az ország. Illetve azt választotta, hogy nem választ, választék híján. Ez elől tántorogtak ki százezrek nyugatra (ez is megérne egy külön kört, hogy vajon ha annyira frankó a Kelet, ahogy azt a Fidesz mondja, akkor vajon miért mégis Londonban keresi a jólétet a magyar?), maradtak a választás idején otthon milliók, és erről hasadt le a közelmúltban 900.000 fideszes szavazó. Ha 2014-ben elásnék egy időkapszulát, akkor bízvást lenne benne egy ananászízű ív is. Nem a kor csúcsteljesítményeként, hanem mint a tragikusan kreatív megoldásokat kereső szegénységre adott válasz. Közmunkáscsoki, húsz gramm. Már a szomszédos Bécsben sem tudnám elmagyarázni, hogy mivégre egy 15 centbe kerülő álcsoki, és milyen szegény ember vesz ilyet.
Méghozzá ananászÍZŰ csokit. Megmutatjuk a kutya Amerikának, zabálja csak a Goodfriend két pofára az ananászt, nekünk meg van -ízű. Ami a legalsó, kádári lépcső megint, eggyel fölötte van az ananászkonzerv, azok a műanyagszerű karikák cukros lében, középső grádics a zölden leszedett, kamionban „érlelt” ananász, ami aztán a sarki vegyesbolt zöldség-gyümölcs osztályán trónol királyként a jonatánok meg kiflikrumplik fölött, és a tapasztalás csúcsa, amikor te mész helybe' az ananászhoz, mondjuk Spanyolországba. 2014-ben egy olyan világot kezdtek el (vissza-) építeni, ahol megint csak az -ízű marad, mert a zömnek se pénze, se horizontja nem lesz más ananászhoz, se boltihoz, se helyihez. Megint csak: mint a szocializmusban a lengyel narancslekvár (tökből és aromából).
És mindezt a Coopban. Ez ugye a Reál mellett a másik szárnysegéd a CBA oldalán, amikor „igaz magyar boltokkal” kell példálózni; de az is közös bennük, hogy némely félresikerült próbálkozáson (CBA Príma) túl ezek azok a boltok, amelyek ugyanúgy néznek ki és ugyanúgy működnek, mint bármelyik random ABC 1986-ban egy nagyközségben. Ugyanők álltak ki a kormányt támogatva, hogy milyen frankó is a vasárnapi boltbezárás (helló, kádárizmus), de persze azt már nem adták ki parancsba az ő cégérüket viselő boltoknak, hogy jó példát mutatva zárjanak is be mostantól vasárnaponként.  Inkább csak a Tesco.

2014 ananászízű íve egy olyan világba húz, ahol már jártunk egyszer, és 1989 rángatta ki belőle Magyarországot. Nem eléggé. 2014-ben tragikomikus szabadságharcot indítottunk Amerika ellen, és már megint az oroszok nyaloncaiként tesszük ezt. 2014-ben kristályosodott ki a magyar diplomáciát eluraló Szijjártó-doktrína: nyugatra köp, keletre nyal. 2014 súlyosbodó szegénységi adatainál csak az erre adandó kormányzati válasz az ijesztőbb: a szociális rendszer felszámolása kezdődött el, annak a hazugságnak a fenntartására, miszerint Magyarország jobban teljesít. Ez az év a kétharmad duplázásával és az erre épülő, további kormányzati hatalomkoncentrációval és kádercserével huszonöt évet ível át, vissza a múltba, egyre közelebb hozva az egykorvolt állampárti működést. Megint vannak elhajló elvtársak, akiket a párt élő lelkiismerete nyilvánosan fegyelmez, gondoljunk csak a minapi Lázár vs. Pokorni ütésváltásra . A köztévében elővették a rendszerváltás előtti módszertani könyveket, és idén őszre sikerült őket maradéktalanul kiolvasni.

De 2014 legfontosabb történese az év végére maradt. Az, ami egyszerre illeszkedik az ananászízű ívre, és ígéri annak megtörését is. Arra gondolok, hogy az idei győzelmeivel örökre bebetonozottnak tűnő Orbán-kormányt durván megrázták és megropogtatták az elmúlt hetekben. Akkor, amikor a nemrég még ünnepelt orosz kapcsolat egyre inkább teherré kezd válni, amikor az is egyre világosabb, hogy Amerikával nem lehet ugyanazt eljátszani, mint a nehézkes, lassú,  bürokratikus Brüsszellel. Amerika visszakézből és tízszeres erővel ad vissza mindent, amikor kezd kifújni a rezsicsökkentés és egyre nyilvánvalóbb a megszorítások terhe, illetve a kormányzásra való képtelenség személyi és szakmai okai. Megjelent egy új hang, egy új erő, egy új generáció a közéletben, százezres tömeget vonultatva az utcán. Elsietett és alaptalan feltételezés lenne, ha az Orbán-rendszer leváltóit üdvözölnénk a színpadokon ma még sokszor amatőr formában és naiv tartalommal megnyilvánuló jelentkező, viszont mindig őszinte fiatalokban. De az biztos, hogy egy húszéves, „múlt nélküli”, Fidesz-ellenes tüntető nem cipel magával semmilyen rossz örökséget a 2010 előtti világból, ő például 2006-ban nem Őszödön, hanem matekórán ült még. Ezért félnek tőle a Fideszben. És persze, könnyen lehet, hogy a civilek elbukják a meccset, győz az önző rutin, ami 2014-ben az áprilisi „Kormányváltó” (muhaha) összefogástól Falus Ferencig és Bokros Lajosig húzta az átmentő akciókat. De ha az ananászízű ív egyik lábánál a mai, „habonyizált” Orbán Viktor van, akkor tekintsünk vissza a 25 évvel ezelőtti, másik lábra is, mert ott is egy Orbánt találunk: egy huszonéves, liberális, lelkes, nyugatpárti, Soros-támogatott, demokráciáért küzdő fiatalt. Mikor először kiment tüntetni a Petőfi-szoborhoz (Demszkyvel, Kis Jánossal, Tölgyessyvel), ő sem hitte komolyan, hogy egyszer még Orbán Viktornak fogják hívni Magyarország miniszterelnökét.
Legyen ez a féloptimista konklúzió az én végtelenül szubjektív évértékelésem következtetése is. 2014-ben rengeteg dolgot sikerült elszúrni, Magyarország egyre rosszabbul teljesít – de az év végére megcsillant a remény is, hogy az illiberális demokrácia nem tud, nem fog több ciklusra berendezkedni.
 

Bár nem egészen értem, miért tartja fontosnak a Heti Válasz, hogy időről-időre arról írjon cikkeket, hogy hogyan és miért kellene a homoszexualitást gyógyítani (hiszen az LMBT+ emberek nem betegek), de mivel sokadjára példálóznak szerintük sikeres amerikai példákkal, érdemes lehet pár tényt rögzíteni. - CEGLÉDI Zoltán blogbejegyzése.

1. A fenti képen a Heti Válasz cikkében is méltatott ex-gay szervezet vezetője, Christopher Doyle által tavaly szervezett ex-gay Pride tüntetés látható. Tízezreket vártak, alig 10 (tíz) ember jött el. Ennyit arról, hogy mennyire sikeres a szervezet Amerikában.

2. Maradva még a helyi sikereknél: több állam megtiltotta, hogy ezek a „gyógyítók” a nyilvánvalóan káros, támadó, agresszív homofób kampányukat az iskolákban terjesszék. New Jerseyben az ezt tiltó törvényt a republikánus kormányzó jegyezte, és a bíróság is jóváhagyta. Az indoklás szerint nem tehetik ki a gyerekeket ilyen ártó vagy hatástalan szakmai kezeléseknek. Hasonló tiltást fogadtak el California és Washington államban, és ugyanilyen törvényt készülnek hozni Florida, Massachusetts, Minnesota, Ohio és Pennsylvania esetében is.

3. A „terápia” még saját vezetőiknél sem működik, ezért igen gyorsan cserélődnek: 2010-ben például George Alan Rekers lépett vissza a NARTH egyik vezetői posztjáról, miután elismerte, hogy a rentboy.com nevű oldalról „bérelt” európai vakációjához egy húszéves, Lucien nevű prostituált fiút. A hírre többen is jelentkeztek, a legkorábbi, dokumentált meleg prostitúciós kalandja 1992-ből való.

4. Rekers egyik fő „tudományos” hivatkozása és egyben bizonyítéka a sikerre Kirk Murphy volt. A homoszexualitásával (illetve inkább: homofób szüleivel) küzdő fiút 5 (öt!) évesen vitték el Rekers „férfiasító” terápiájára. A fiú először 17 évesen kísérelt meg öngyilkosságot, mivel nem tudta elfogadni magát, végül 37 évesen sajnos sikerült is véget vetnie az életének.

5. A szervezetet Yvette Cantu Schneider korábbi szervező önként hagyta el, egy interjúban elárulva: nem tud egyetlen olyan „pácienst” sem említeni, aki már ne vonzódna az azonos neműekhez, és ne térne vissza egy meleg párkapcsolatba adott esetben.

6. John Paulk a szervezet úgymond szellemi elődjénél, az Exodusnál dolgozott. Három könyvet is írt a „melegtelenítő” terápiáról, egy „kigyógyult” ex-leszbikussal családot is alapított. Mikor 2000-ben lefotózták egy melegbárban, azt állította, hogy csak pisilni ment be. 2003-ban állt a nyilvánosság elé, elismerve, hogy végig hazudtak, és továbbra is meleg. Azóta is egy férfival él.

7. Michael Johnston, a Nemzeti Homoszexualitást Elhagyó Nap alapítója a kilencvenes évek végén iskolákban és templomokban turnézott, önnön „gyógyulását” reklámozva – elhallgatva azonban azt a tényt, hogy tudatában annak, hogy HIV+, védekezés nélkül közösült meleg férfiakkal.

8. 2007-ben a NARTH terapeutáját, Chris Austint 10 év börtönre ítélték (hét évre felfüggesztve) szexuális zaklatásért, ugyanis a homoszexualitásból páciensét „meztelen érintésterápiával” és orális úton akarta „kikezelni”.

Végül pedig arról, hogy kikkel kerülünk egy padra, ha a Heti Válasz által reklámozott „melegtelenítők” nálunk is teret kapnak. Az erőszakosan homofób, büntetlen melegveréseket előidéző, orosz szabályozás megszövegezéséhez Brian Brown, az amerikai Nemzeti Szervezet a Házasságért vezetője nyújtott segítséget. Az ugandai „Öld meg a melegeket” törvény mögött pedig Scott Lively „tiszteletes” áll, az amerikai Megmásíthatatlan Igazság Gyülekezet vezetője.

Röviden: a melegeket nem kell és nem is lehet „kikezelni”. Ez az egyetlen, amit a Heti Válasz által reklámozott terápia az Egyesült Államokban évtizedek (!) alatt bizonyítani tudott. Emellett képes volt világszerte családok milliónak fájdalmat okozni, emberi sorsokat tönkretenni, adott esetben konkrét gyilkosságokat kiprovokálni. Nem tudom, és nem is érdekel, miért tetszik ez a Heti Válasznak, de ideje lenne abbahagyni.

***

Aki esetleg a Heti Válaszban is említett NARTH-alapító „sikereire” és érveire kíváncsi, az alábbi videót érdemes megtekintenie (köszönet a mindig kiváló Stephen Frynak):

A nem-Fideszes polgár hétköznapi frusztrációja leginkább ebből ered: csak bízni tudunk abban, hogy jól érezzük, sejtjük, tippeljük azt, hogy Orbán Viktornak is vannak gátlásai. De erre leginkább közvetett bizonyítékaink vannak, és a szakadék előtt két centivel még senki sem szokott biztos lenni abban, hogy Fidesz félrerántja a kormányt. - CEGLÉDI Zoltán írása

Kapcsolódó hivatkozások:

• Módosították az alaptörvény módosítását

• Nem lesz regisztráció, döntött a Fidesz

• Már csak a Liga nyerheti a másfél milliárdos támogatást

• Rogán mégsem záratná be a romkocsmákat

*

Három év gyakorlata által bizonyított evidencia, hogy a kétharmaddal bármit meg lehet tenni. Visszamenőleg átírva, a szabálytalan akciókat nem az akció, hanem a szabály megváltoztatásával legitimálva („ha alkotmányellenes, akkor írjuk bele az alaptörvénybe”), erőből átverve. Vegytiszta, laboratóriumi körülmények között ez az erő lebírhatatlan. A címben tételezett „kegy” épp annak a következménye, hogy szerencsére nem egy laborban élünk.


A 2010-es kormányváltás óta több ügyben is visszavonulót fújt már Orbán Viktor. Mégse lesz 2014-ben kötelező regisztráció, a határon túli magyarok névjegyzéke se lesz titkos, Schmitt Pál mégiscsak ment, és a helyére mégsem Kövér László jött. Nem vonták össze a PSZÁF-et az MNB-vel, és a Klubrádió elleni harcot is feladta a Médiahatóság.

A romkocsmák helyén se leng még büszke országzászló – és utóbbi, elsőre pimf példa már azt is mutatja, hogy miért illékony, és (liberális léleknek) frusztráló a kegyekben bízni. A romkocsmák „megmentése”, illetve megmaradása is ugyanis nem kis részben annak a függvénye, hogy Rogán Antal mennyire tudja összeegyeztetni a Cool-lista és a Fidesz országos listája aktuális helyezését. Minimum labilis az a helyzet, ahol a kereskedelmi törvény hirtelen módosításának a még hirtelenebb módosítását kell kilobbizni a belvárosi polgármesternél, hogy ne menjenek tönkre a szórakozóhelyek. Ahelyett, hogy egyértelmű szándékot egyértelmű jogalkotás rögzítene, miszerint nincs olyan akarat, hogy egyik napról a másikra hirtelen kiradírozzák a pesti éjszakát a programajánlóból.

Van gát, van gátlás, még ha ennek a gyökerét nem is lehet egyértelműen azonosítani. Ami a romkocsmák esetén Rogán pr-érzékenysége (tipp), az az ennél sokkal súlyosabb, választójogi-választástechnikai ügyekben Orbán Viktor demokrácia iránti elkötelezettsége (szintén tipp). Arra gondolok, hogy a központosításban, a sokszínűség helyett az egyennarancsban hívő miniszterelnök talán továbbra se tervezi, hogy leváltásának az esélyét is kizárja a soron következő választásokon. Megtehetné? Simán. A kétharmad tényleg mindent felülírhat, ahogy a hetente tudott lenni háromhetente, a négyévenként is lehetne negyvenévenként. Nem azt állítom, hogy nem tesz meg mindent azért, hogy neki lejtsen a pálya – de azt igen, hogy a kormányváltás esélyét talán nem akarja eleve kizárni. Igen, az is a kétharmad által gyakorolt kegy, hogy mai ismereteink szerint a 2014-es választásokon nem csak a Fidesz lesz a szavazólapon, nem csak a Fidesz neve mellé lehet ikszelni, és ha más pártra szavaz a többség, akkor az a párt fog a következő négy évben kormányozni.

Innentől pedig az a kérdés, hogy hogyan viszonyulunk ezekhez a kegyekhez.

*

Van, aki (joggal) elviselhetetlennek tartja ezt a kiszámíthatatlanságot. Azt, hogy talán tényleg bornírt ostobaság, vagy erőszakos szemétség foglaltatik törvénybe, alkotmányba, hatalmi döntésbe, de ugyanúgy lehetséges, hogy az utolsó pillanatban a hatalom visszatáncol, és elengedi a ziccert. Ezért megy el innen. Az, hogy tagadhatatlan ténnyé vált az elvándorlás Magyarországról, az „így nem lehet élni” habitus, nem kis részben ennek szól. Ahogy a másik véglet is, a forradalmat, polgárháborút kiáltók buzgalma is – de én elmenni sem akarok ebből az országból, és forradalmat is legfeljebb a fülkében tervezek, ahogy az nálunk szokás.

Vannak aztán Stockholm-szindrómás polgártársaink is, akik szelektív üzemmódba váltottak. Ők azok, akiknél az erőpolitika, a kétharmad lett az origó, azt már „észre sem veszik”, és csak kegytől-kegyig élnek. Csak azt említik meg, teszik közzé diadalmasan, írják meg az újságban, hogy lám, már megint kegyet gyakorolt a kormány, tehát semmi rosszat nem mondhatunk róluk. Ehhez persze praktikusan egy szatyorban kell élni, és onnan csak akkor kikurjantani, amikor kegy van. Komoly intellektuális feladat az is, hogy az alkalmi, kiszámíthatatlan kegyet mindig valami magasabb szintű rendező elv (hovatovább: politikai stratégia, hitvallás, meggyőződés) megnyilvánulásaként, a logikus és elvszerű politizálás egymást követő állomásaiként próbálják eladni. Ezzel az a nehézség, hogy a kegy előtt öt perccel még ők se tudják, hogy itt most kegy jön. Tudták ők, hogy Balog Zoltán végül vissza fogja kérni (és kapni) Szaniszló Ferenc Táncsics-díját? Tudták ők, hogy végül mégsem lesz választási regisztráció? Tudták ők, hogy Schmitt Pál mégis lemond? A túrót.

Lehet aztán lavírozgatni a kegyek mentén, a fentiekkel szemben tudva és érezve, hogy ez így nem jó, de csak arra koncentrálni, hogy talán esetleg pont eltrafál engem is egy kegy. Ha csöndben vagyok, ha jól viselkedek, ha befogom a számat. Az előző kormányok idején hangos, bőszen sztrájkoló szakszervezetek jó része is ma ezért hallgat – bízik abban, hogy kap valami morzsát a Gaskó-forma, jó másfél milliárdos pályázatból, meg a százmillióját a VKF-ből. Akkor, ha megtesz egy aprócska szívességet, és momentán nem képviseli a munkavállalókat.

Engem visszariaszt a kegyek által elviselhetőnek, menedzselhetőnek gondolt hétköznapok világa. Romkocsmától alkotmányig egyetlen ügyben egyetlen pártnak/politikusnak se adnék olyan diszkrecionális jogkört, mint amivel ma a fideszes hatalmasságok bírnak. Azt se szeretném, ha Bencsik Andrásnak kéne attól rettegnie, hogy egy-egy cikke miatt holnap az adóhatóság kopogtat nála, és utálom azt is, hogy ma azoknak a sajtótermékeknek kell hatszázszor lecsekkolni a könyvelést, ahol nem Kubatov Gábor diktálja a véleményeket és „tényeket”.

Szerintem jobb lenne egy olyan Magyarországon élni, amit nem a kegyek mozgatnak. Utálom, hogy ma nem tudhatom, meddig tart a part, és csak tippelni tudom, milyen gátlásai vannak (maradtak) a hatalomnak, hol és miért áll meg. A kegyektől hizlalt, szelektív vakságot és süketséget fogadott, lojális középszer, és a morzsavadász, néma kegylesők Magyarországa akkor lehet tartós, ha ezt az állapotot tekintjük normálisnak.

Ma úgy tippelem, hogy az ellenfél dolgát ezernyi akadállyal nehezítve, a Fideszt minden lehetséges eszközzel segítve, de szabad választásokat rendez 2014-ben a Fidesz-kormány. Olyat, ahol Orbán Viktor nehezen, de leváltható. Ha így lesz, akkor az őt követő garnitúra egyik legfontosabb dolga a kegyek beszüntetése, a radikális önkorlátozás lesz.

Jelzem, volt már kétharmados kormánya ennek az országnak, amelyik négyötödös határt állapított meg, megszavazta a Tocsik-bizottságot, és nem szabott magára egy új gránitszivacs alkotmányt, nem nyírta ki az Alkotmánybíróságot, sőt, utóbbi nyírta ki a Bokros-csomag nagy részét. Nem nevezett ki kétharmaddal bebetonozott kádertömegeket cikluson túlnyúló mandátummal elméletileg független pozíciókba, nem írta bele az alkotmányba a hozzá lojális művészeket, vagy a neki kedvező kampányszabályokat. Mindez pedig nem kegy volt a részükről, hanem igenis, ez így normális, nem pedig az, ami most folyik.