Bár a részletek körvonalazása még hátra van, mostani ismereteink alapján szinte biztosnak látszik, hogy az MSZP, az Együtt-PM és a DK közös listán indul majd a 2014-es választásokon. A formálódó közös lista és az ellenzéki megállapodás kapcsán TÓTH Csaba kollégánk fogalmaz meg öt fontos állítást.

Kapcsolódó hivatkozások:

• Az Index forrásai szerint „az összefogás kinyitását az Együtt 2014 kezdeményezte, de több forrásunk szerint is nem elsősorban a győzelmi esélyek maximalizálása, hanem az 5 százalékos küszöbtől való félelmük vezette őket.”

• Uj Péter lényeglátó elemzése Bajnai kudarcáról

• „Mesterházy Attila legyűrte a régi MSZP két nagy ballasztját: az öreg komcsikat és a balliberálisokat”

• Török Gábor szerint az előválasztási küzdelmet Mesterházy Attila nyerte meg

• Politikusok népszerűsége

1.    Bajnai Gordon nem most adta fel miniszterelnök-jelölti ambícióit. Bár a közös lista ötletének felvetését és különösen Mesterházy Attila miniszterelnök-jelöltségének elfogadását sokan Bajnai Gordon teljes politikai megsemmisüléseként értelmezték, az egykori miniszterelnök a szocialista pártelnök primátusát már hónapokkal ezelőtt elfogadta. Az eredeti, szeptemberben kötött megállapodás alapján az MSZP-Együtt szövetség győzelme esetén a miniszterelnököt az a párt adta volna, amelyik listán több szavazatot szerez – márpedig az Együtt támogatottsága soha nem haladta meg a szocialistákét. A baloldal miniszterelnöke e megállapodás alapján – győzelem esetén – a korábbi formula szerint is Mesterházy lett volna; legfeljebb a megoldás e pontja nem kapott akkora figyelmet.

Ebből pedig az következik, hogy Bajnai a héten nem miniszterelnök-jelölti ambícióit adta fel, hanem a külön lista jelentette önállóbb identitás cserélte le a parlamentbe kerülés a bizonyosságára. Kérdés azonban, ez a külön lista az őszi megállapodás után mennyire jelentett ténylegesen önálló identitást – miután az Együtt valamennyi választókerületben eleve közösen indult volna a szocialistákkal. Az SZDSZ annak idején úgy sodródott össze sok választó fejében az MSZP-vel, hogy ilyen széles, valamennyi választókerületre kiterjedő megállapodást soha nem kötött a szocialistákkal. A mostani megállapodás joggal nem tetszik azoknak, akik az Együttet egy önálló, az MSZP-től külön erőközpontnak képzelték – ám ez az elképzelés már idén ősszel megbukott. Ezt figyelembe véve Bajnai kezdeményezése egyáltalán nem volt irracionális: ha az Együtt a választókerületi megállapodás révén úgyis összesodródik az MSZP-vel, legalább ennek egy potenciális előnyét, a biztos parlamentbe kerülést biztosítja a most kialakulni látszó forgatókönyv. Bajnai Gordon és pártja így ott lesz a következő parlamentben – míg a korábbi megállapodás fenntartása magában hordozta a kiesés nem elhanyagolható esélyét.

2.    A „kívülről jövő, nagy támogatottságú nem-politikus” illúziójával érdemes leszámolni. A baloldalon a mai napig makacsul tartja magát az a gondolat, hogy politikusokat le lehet cserélni „civil” vezetőkre; hogy az ország, de legalábbis a baloldal problémái megoldódnának, ha nem valamelyik pártelnök hanem egy „pártoktól független” személy vezetné az országot vagy politikai közösségüket. A mostani megállapodás talán alkalmas annak demonstrálására, hogy ilyen forgatókönyv egyszerűen nem létezik: a tapasztalatok ezt világosan bizonyítják.

A baloldal belekényszerítette magát egy nevetséges miniszterelnöki castingba 2009-ben a „pártoktól független személy” keresésének illúziója folytán – ennek eredménye lett, hogy Bajnai Gordon eleve hendikeppel kezdte kormányzását. Amikor 2012-13-ban világos lett, hogy Bajnai nem fogja legyőzni Mesterházyt, ismét felvetődött, hogy legyen egy „harmadik” személy a miniszterelnök-jelölt – ennek eredménye lett a senki által nem szeretett koordinált indulás forgatókönyve. Végül, a „legyen valaki más” gondolata megjelent az utóbbi hetekben is, ami oda vezet, hogy a baloldali értelmiség egy része csak félszívvel vagy egyáltalán nem támogatja majd a közös miniszterelnök-jelöltet. A felvetések közös eleme, hogy a rejtélyes „harmadik” – vagy most „negyedik” – szereplő mindig név nélküli, meg nem nevezett személy (hacsak nem önjelölt); a felvetés mindig általános, soha nem konkrét. Pedig ha a baloldalon lenne olyan népszerű, mindenki által elfogadható, tehetséges miniszterelnök-jelölt, akinek kedvéért pártelnökök és volt miniszterelnökök félreállnának, ismernénk a nevét. Ha a baloldal végre le tudna számolni e csodaváró illúzióval, közelebb kerülne a Fidesz legyőzéséhez.

3.    Gyurcsány Ferenc visszakerült a „pályára”. Az MSZP-Együtt megállapodás újranyitását jó részt Gyurcsány Ferenc nyomásgyakorlása kényszerítette ki – e tekintetben Gyurcsány elérte aktuális célját és újra elfogadható partnerré tette magát. Mindez különösen annak fényében komoly teljesítmény, hogy 2013 elején az egykori kormányfő már-már eltűnt a hazai politikából: Bajnai megjelenése elszívta előle a levegőt.

Az utóbbi hónapokban Gyurcsány taktikájának lényege a negatív zsarolási potenciál maximális alkalmazása volt. A negatív zsarolási potenciál a kisebb pártok bevett eszköze: a párt ugyan képtelen arra, hogy önállóan elérje politikai céljait (jelen esetben a Fidesz legyőzését), de az ő részvétele nélkül erre más sem képes. Gyurcsány aligha hoz plusz szavazatot az összefogásnak – ám kívül maradása érdemben akadályozta volna az MSZP-Együtt győzelmét, részben az esetleges DK-jelöltek egyéni választókerületi eredménye, részben az összefogás téma napirenden tartása okán. Gyurcsány az önálló indulás fenyegetésével és a médián keresztüli nyomásgyakorlással érte el a megállapodás újranyitását – s ezen keresztül azt, hogy a DK valamilyen formában ott legyen a következő parlamentben.

Ha azonban Gyurcsány célja a baloldalon belül további pozíciók szerzése, ott aligha lesz könnyű dolga. A következő parlamentben egy nagy, jellemzően Mesterházy személyzeti politikáját tükröző MSZP-frakció mellett lesz néhány DK-s képviselő. Ráadásul az előválasztási küzdelem folytán a baloldalon a politikusi népszerűségi adatok minden korábbinál fontosabbá váltak – márpedig e téren Gyurcsány pozíciói semmit nem javultak. Az egykori kormányfő ma is baloldal legelutasítottabb politikusai között van; népszerűsége az Ipsos mérései szerint 2013 decemberében 21 pont – alacsonyabb, mint amikor 2009-ben lemondott a kormányfői posztról és alig 1-2 ponttal magasabb mint a 2010-es választások idején.

4.    Mesterházy közös miniszterelnök-jelöltsége a szocialista pártelnök forgatókönyvének sikere. Bár lehet azon vitatkozni, Mesterházy vagy Gyurcsány jár-e jobban a közös listával és a megállapodással, a közös lista elfogadásával a baloldal vezetőjévé megkérdőjelezhetetlenül a szocialista pártelnök válik. Érdemes emlékezni: az MSZP és elnöke a Bajnaival folytatott hosszú előválasztási küzdelemben végig ezt a kimenetet szerette volna elérni – akkor ezt Bajnai meg tudta akadályozni. Máshonnan megközelítve: ha a szocialista pártelnök 2013. október 23-i kifütyülésnél mérvadó elemzőket megkérdeztek volna annak realitásáról, hogy a baloldal egésze Mesterházy vezetésével fog majd össze alig két hónap múlva, a többség szkeptikus lett volna. Mesterházy számára ez az új szerep is komoly kihívásokat jelent – akár a választási kampányt, akár Gyurcsány jelenlétét illetően. Ám mindezen kihívások nem teszik zárójelbe komoly taktikai sikerét.

fotó: Népszabadság

5.    A közös lista után is van élet. Bár a közös listát sokan örök életre szóló „összebútorozásnak” tekintik, érdemesebb lenne úgy nézni rá, mint egy aktuális taktikai helyzetre adott választástechnikai megoldás. A magyar politikában volt már rá példa, hogy közös indulás után a felek a parlamentben önállósodni kezdtek. Az MDF 2002-ben a Fidesszel közös listán jutott a parlamentbe; két év múlva az EP-választáson már centrista politizálással próbálkozott, 2006-ban pedig a baloldal felé is nyitottá vált. Az SZDSZ az hosszú közös kormányzás dacára 2008-ban felmondta a Gyurcsány Ferenccel kötött koalíciót. Vagyis, a mostani közös lista nem determinálja, hogy a szereplők milyen politikát folytatnak majd 2014 után – a „KDNP-modell” és az „MDF-modell” egyaránt létező választás.

Bár időről-időre kétségek merülnek fel a közvélemény-kutatások megbízhatóságával szemben, véleményünk szerint a magyar kutatószakma alapvetően hiteles méréseket végez, és korrekt eredményeket közöl. A közvélemény-kutatások mindenütt a világon alkalmasak a teljes népesség (vagy akár kisebb, speciális csoport) véleményének felmérése, ám ennek két fontos feltétele van.

Az egyik a jól kiválasztott minta: egy közvélemény-kutatás eredményét akkor lehet elfogadni, ha a kutatásba bevont minta jól leképezi azt a sokaságot, akinek a véleményére kíváncsiak vagyunk (a minta reprezentatív). A másik feltétel, hogy a kérdések és válaszok egyaránt világosan, érthetően legyenek megfogalmazva, ezáltal a válaszadó valóban arra válaszoljon, amit kérdezünk tőle.

fotó: stop.hu

Az a javaslat, hogy az ellenzéki miniszterelnök-jelölt személyét közvélemény-kutatás segítségével határozzák meg, számos dilemmát vet fel, elsősorban annak kapcsán, pontosan kiket kérdezünk meg: a létező ellenzéki szavazókat, a „bizonytalanokat”, vagy a teljes népességet. A fő probléma, hogy erre a kérdésre nem létezik „független” válasz – Mesterházy vagy Bajnai elsősége könnyen azon múlhatna, pontosan milyen körben végezzük a kutatást. Ami könnyen oda vezethetne, hogy a javaslat eredménye legfeljebb az lenne, hogy a jelöltállításról folytatott tárgyalásokat kérdőív-szerkesztési és mintavételi tárgyalások vennék át.

1.    Kizárhatóak-e a jobboldali szavazók? A legtöbb esetben a „kormányváltó” szavazók megkérdezése merül fel ötletként – vagyis azok, akik vagy valamelyik ellenzéki párt támogatói, vagy ma ugyan nem azok, ám általánosságban kormányváltást szeretnének. Noha érthető az a szándék, hogy a Fidesz és Jobbik szavazói ne szóljanak bele az ellenzéki jelölt kiválasztásába, ugyanakkor, ha a Fideszt középről, részben kiábrándult, csalódott kormánypárti szavazókkal akarják legyőzni, akkor az ő véleményük is számít, így kollektív kizárásukkal elveszik a véleményük.

2.    Számít-e a jelenlegi választási aktivitás? A már jelenleg is biztos szavazók pártpreferenciája jelentősen különbözik azokétól, akik részvételükben bizonytalanok (vagy állításuk szerint biztosan nem mennének el voksolni) – el kell tehát dönteni, hogy kinek a véleménye számít? Az ugyanis a mostani támogatottsági adatok alapján bizonyos, hogy csak a részvételükben biztos szavazók kevesen vannak: a kormányváltáshoz jelenleg passzív szavazókat is aktivizálni kell. Az azonban, hogy hol húzódik a határ a még hadra fogható szavazó és az otthon maradó – de a miniszterelnök kérdésében azért véleményt nyilvánító – választó között, igen nehéz eldönteni. A potenciális proteszt szavazók többsége ma úgy nyilatkozik, hogy nem venne részt a választáson – ám éppen az ő megnyerésük adja a baloldal számára a legkomolyabb lehetőséget a Fidesz legyőzésére.  

3.    Mi a helyzet azokkal, akiknek a személyi kérdés valóban másodlagos? Joggal merülhet fel a kérdés, hogy egy ilyen kutatás esetén hogyan válasszanak azok, akiknek tulajdonképpen tényleg irreleváns, hogy melyik jelölt vezeti a listát, akiknek csakis az a fontos, hogy az Orbán-kormányt leváltsák. Már 2013 tavaszán is azt láttuk, hogy a jelenlegi ellenzéki pártokra szavazók túlnyomó többségének mindkét jelölt elfogadható, amennyiben Orbán Viktor egyedüli kihívójaként jelenik meg. Komoly dilemma, hogy őket kell-e kényszeríteni arra, hogy egyik vagy másik jelölt kizárólagossága mellett voksoljanak, hiszen esetükben egyértelmű, hogy a személyi kérdés háttérbe szorul. Tulajdonképpen felmerülhet a kérdés, hogy a két jelölt mellett szerepeljen egy harmadik kategória is, azon szavazók számára, akik mindkét jelöltet támogatják.

4.    Mi történik, ha nem egyértelmű az eredmény? A jelenlegi támogatottsági adatok alapján egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy a két jelölt fej-fej mellett végez majd, mely esetben csak a megosztottságot lehet rögzíteni. Ráadásul a jelenlegi konfliktusos hangulatnak köszönhetően könnyen előfordulhat, hogy az ellenzéki tárgyalásoktól megcsömörlött ellenzéki szavazók jelentős része a Nem tudja, nem válaszol opciót választja majd (illetve az sem kizárt, hogy spontán előkerül majd majd egy „egyikük sem” lehetőség). Könnyen létrejöhet egy olyan helyzet, amiben egyik jelölt sem szerez egyértelmű, abszolút többségi támogatást a szavazók között. Ez azt jelentené, hogy a végeredmény az erős, az összefogást megjelenítő jelölt helyett az ellenzéki erők végletes szétforgácsolódásának lenne bizonyítéka. Ez tehát az eredeti szándékkal teljesen ellentétes eredményre vezetne: a kormányváltó hangulat megerősítése helyett a kormányváltás nehézségeinek bizonyítéka lenne.  

A fent megfogalmazott dilemmák tisztázása nélkül az egyértelmű eredmény helyett várhatóan értelmezési verseny alakulna ki a felek között.  

Magyarországon még nem volt a mostanihoz hasonló előválasztási küzdelem. Íme öt állítás, amely segíthet megérteni e küzdelem jellegét – s hogy mi jöhet a megállapodás után. TÓTH Csaba írása

Kapcsolódó hivatkozások:

• If Mitt Romney Loses, Blame All the Time the GOP Wasted This Cycle

• MSZP-E14-PM: megállapodás közpolitikai alapelvekről

• Szigetvári: az Együtt-PM és az MSZP meg fog állapodni a jelöltekről

• Megállapodás a szocialistákkal: gazdaságpolitika az antiorbánizmuson túl?

• A pártok és politikusok népszerűsége 2013. júliusában

*

1. Minél hosszabb, annál rosszabb.

Elméletileg lehetne úgy érvelni, hogy egy hosszú előválasztási küzdelem használ a résztvevőknek: hogy a választók több alkalommal találkoznak a rivális politikusokkal, jobban megismerik programjukat, vagy hogy e küzdelem után felkészültebbek lesznek az Orbán Viktorral szembeni versenyre. Az az érv is elhangzik, hogy a baloldal sokszínűsége önmagában érték a monolit jobboldallal szemben.
Csakhogy a gyakorlati tapasztalatok ennek teljesen ellentmondanak. Az előválasztási küzdelem nem növelte a baloldal egyesített támogatottságát – viszont oda vezetett, hogy a Fidesz korán kezdett kampányára nincs egységes baloldali válasz. A Fidesz médiatúlsúlya egyébként is tetemes – ám összehangolt üzenetek és egységes fellépés híján a „maffiabaloldal” vagy „bukott baloldal” naponta ismételt kormánypárti mondatainak nehezen alakul ki hasonló intenzitással kommunikált megfelelője.
Mindez nem az előválasztás szereplőinek hibája és nincs is benne semmi meglepő; a hosszú előválasztási küzdelmek általában a másik oldalnak segítenek. A legutóbbi amerikai választás kapcsán olyan, ideológiailag különböző szereplők, mint a baloldali-liberális The Atlantic és jobboldali kampányszakember Karl Rove is az előválasztási küzdelem és az elvesztegetett idő fontosságát említették.

Amíg a baloldal pártjai egymással foglalkoznak – akkor is, ha éppen nem konfrontálódnak – addig se a trafikokról, Felcsútról vagy az éppen aktuális Közgép-megrendelésről beszélnek.

*

2. Az előválasztás politikai, hatalmi és személyi küzdelem – nem érdemes úgy tenni, mintha más lenne.

Bár az MSZP-Együtt konfliktusokat szokás az egykori MSZP-SZDSZ vitákhoz hasonlítani, a szocialisták és a szabaddemokraták programja sok kérdésben nagyon különbözött: az SZDSZ egykulcsos adót, több biztosítós egészségügyet és liberális kisebbségpolitikát követelt, míg az MSZP progresszív adózást, egybiztosítós egészségügyet és kevésbé liberális kisebbségpolitikát szeretett volna. Az MSZP és az Együtt programja sokkal közelebb áll egymáshoz – nem véletlen, hogy a két párt a közös programokban gyorsan meg tudott állapodni. Alighanem e pártok legtöbb támogatója is bajban lenne, ha szakpolitikai különbségeket kellene megneveznie; bár általánosságban az MSZP-t baloldalibbnak, az Együttet centristábbnak, liberálisabbnak tekintjük, ennek több köze van a stílushoz mint a részletes programelemekhez.

3. Az előválasztási küzdelem egyszer véget fog érni – az Orbán távozását kívánóknak érdemes már most lelkileg készülni az akár legkevésbé szimpatikus szocialista vagy együttes politikus melletti lelkes kiállásra.

Miközben az MSZP és az Együtt politikusai láthatóan egyre kevésbé támadják egymást, támogatóik, véleményformálóik vagy bloggereik egy része még mindig úgy viselkedik, mintha Mesterházy Attila vagy Bajnai Gordon miniszterelnöksége rosszabb – vagy legalábbis ugyanolyan rossz – lenne, mint Orbán hatalomban maradása. Orbán legyőzéséhez azonban közös egyéni jelöltekre mindenképpen szükség van, s az egyéni jelöltekről történő megállapodás nem is tűnik kérdésesnek.
Vagyis, az Együtt szavazóinak az ország nagyobb, az MSZP választóinak kisebb részében a másik párt által jelölt személyre kell majd szavazniuk – a győzelem érdekében Juhász Pétert és Török Zsoltot egyaránt meg kell szavaznia minden szocialista és Együtt szavazónak. Ilyen fokú szavazói integráció csak akkor valósulhat meg, ha a baloldali-liberális véleményformálók a szavazókat erre felkészítik. Fontos látni, hogy ezen a külön lista sem változtat: az olyan válaszok, hogy „Ő tulajdonképpen a másik párt jelöltje, nincs a mi listánkon, csak egyéniben támogatjuk, igaz közösen kormányzunk majd, de hát én sem tudom még hogyan lesz ez lehetséges…” aranybányát jelentenének a Fidesz kommunikációs gépezete számára.

4. A megállapodás az ismert szereplők kompromisszumát, és nem valamilyen ma még nem látott „tökéletes” megoldást eredményez majd.

Az utóbbi években különösen népszerűvé vált a „csodavárás” gondolata: hogy egy ma még ismeretlen szervezet, párt, vagy jelölt majd előpattan valahonnan és hirtelen becsatornázza a létező és potenciális kormánypárti szavazatokat. A Milla kezdeti sikere részben éppen úgy e csodavárás eredménye volt, mint a Bajnai Gordonnal kapcsolatos illúziók. Ám ha ilyen „csodára” három év alatt nem került sor, a hátra lévő háromnegyed évben sem fog: a baloldal valamilyen Mesterházy és Bajnai által meghatározott, a kisebbek által elfogadott formáció keretei között indul majd a választásokon.  

*

5. A legjobb módszer a bizonytalanok elriasztására a majdani megállapodás utólagos megkérdőjelezése.

Sok közvélemény-kutató leírta már: a magyar választók többsége elégedetlen a kormánnyal – a Fidesz mégis vezet, mert sok kormánykritikus szavazó a bizonytalanok táborát gyarapítja. E bizonytalanok szavazók nem egyszerűen azért maradnának távol egy most vasárnapi szavazástól, mert az Együtt vagy az MSZP külön-külön nem szimpatikus nekik – hanem mert veszekedő, erőt mutatni nehezen képes pártokat látnak, amelyekről nem hiszik el, hogy le tudnák győzni Orbán Viktort.

Egy megállapodás esélyt kínál e percepció megváltoztatására – feltéve, ha az együttműködő felek nem csak lelkesek a közös munka iránt, hanem annak is látszanak. Ennek legfontosabb feltétele pedig, hogy a baloldali-liberális térfélen ne induljon be azonnal az egyébként biztosan tökéletlen megoldás kritizálása. A megállapodás másnapjától két releváns kérdés egyike dominálja majd a baloldali sajtót. Az egyik: „Hogyan győzhető le Orbán Viktor”. A másik: „Vajon a legjobb megállapodás született-e?”. Ez utóbbi vita a bukás legjobb garanciája.