Bár a részletek körvonalazása még hátra van, mostani ismereteink alapján szinte biztosnak látszik, hogy az MSZP, az Együtt-PM és a DK közös listán indul majd a 2014-es választásokon. A formálódó közös lista és az ellenzéki megállapodás kapcsán TÓTH Csaba kollégánk fogalmaz meg öt fontos állítást.

Kapcsolódó hivatkozások:

• Az Index forrásai szerint „az összefogás kinyitását az Együtt 2014 kezdeményezte, de több forrásunk szerint is nem elsősorban a győzelmi esélyek maximalizálása, hanem az 5 százalékos küszöbtől való félelmük vezette őket.”

• Uj Péter lényeglátó elemzése Bajnai kudarcáról

• „Mesterházy Attila legyűrte a régi MSZP két nagy ballasztját: az öreg komcsikat és a balliberálisokat”

• Török Gábor szerint az előválasztási küzdelmet Mesterházy Attila nyerte meg

• Politikusok népszerűsége

1.    Bajnai Gordon nem most adta fel miniszterelnök-jelölti ambícióit. Bár a közös lista ötletének felvetését és különösen Mesterházy Attila miniszterelnök-jelöltségének elfogadását sokan Bajnai Gordon teljes politikai megsemmisüléseként értelmezték, az egykori miniszterelnök a szocialista pártelnök primátusát már hónapokkal ezelőtt elfogadta. Az eredeti, szeptemberben kötött megállapodás alapján az MSZP-Együtt szövetség győzelme esetén a miniszterelnököt az a párt adta volna, amelyik listán több szavazatot szerez – márpedig az Együtt támogatottsága soha nem haladta meg a szocialistákét. A baloldal miniszterelnöke e megállapodás alapján – győzelem esetén – a korábbi formula szerint is Mesterházy lett volna; legfeljebb a megoldás e pontja nem kapott akkora figyelmet.

Ebből pedig az következik, hogy Bajnai a héten nem miniszterelnök-jelölti ambícióit adta fel, hanem a külön lista jelentette önállóbb identitás cserélte le a parlamentbe kerülés a bizonyosságára. Kérdés azonban, ez a külön lista az őszi megállapodás után mennyire jelentett ténylegesen önálló identitást – miután az Együtt valamennyi választókerületben eleve közösen indult volna a szocialistákkal. Az SZDSZ annak idején úgy sodródott össze sok választó fejében az MSZP-vel, hogy ilyen széles, valamennyi választókerületre kiterjedő megállapodást soha nem kötött a szocialistákkal. A mostani megállapodás joggal nem tetszik azoknak, akik az Együttet egy önálló, az MSZP-től külön erőközpontnak képzelték – ám ez az elképzelés már idén ősszel megbukott. Ezt figyelembe véve Bajnai kezdeményezése egyáltalán nem volt irracionális: ha az Együtt a választókerületi megállapodás révén úgyis összesodródik az MSZP-vel, legalább ennek egy potenciális előnyét, a biztos parlamentbe kerülést biztosítja a most kialakulni látszó forgatókönyv. Bajnai Gordon és pártja így ott lesz a következő parlamentben – míg a korábbi megállapodás fenntartása magában hordozta a kiesés nem elhanyagolható esélyét.

2.    A „kívülről jövő, nagy támogatottságú nem-politikus” illúziójával érdemes leszámolni. A baloldalon a mai napig makacsul tartja magát az a gondolat, hogy politikusokat le lehet cserélni „civil” vezetőkre; hogy az ország, de legalábbis a baloldal problémái megoldódnának, ha nem valamelyik pártelnök hanem egy „pártoktól független” személy vezetné az országot vagy politikai közösségüket. A mostani megállapodás talán alkalmas annak demonstrálására, hogy ilyen forgatókönyv egyszerűen nem létezik: a tapasztalatok ezt világosan bizonyítják.

A baloldal belekényszerítette magát egy nevetséges miniszterelnöki castingba 2009-ben a „pártoktól független személy” keresésének illúziója folytán – ennek eredménye lett, hogy Bajnai Gordon eleve hendikeppel kezdte kormányzását. Amikor 2012-13-ban világos lett, hogy Bajnai nem fogja legyőzni Mesterházyt, ismét felvetődött, hogy legyen egy „harmadik” személy a miniszterelnök-jelölt – ennek eredménye lett a senki által nem szeretett koordinált indulás forgatókönyve. Végül, a „legyen valaki más” gondolata megjelent az utóbbi hetekben is, ami oda vezet, hogy a baloldali értelmiség egy része csak félszívvel vagy egyáltalán nem támogatja majd a közös miniszterelnök-jelöltet. A felvetések közös eleme, hogy a rejtélyes „harmadik” – vagy most „negyedik” – szereplő mindig név nélküli, meg nem nevezett személy (hacsak nem önjelölt); a felvetés mindig általános, soha nem konkrét. Pedig ha a baloldalon lenne olyan népszerű, mindenki által elfogadható, tehetséges miniszterelnök-jelölt, akinek kedvéért pártelnökök és volt miniszterelnökök félreállnának, ismernénk a nevét. Ha a baloldal végre le tudna számolni e csodaváró illúzióval, közelebb kerülne a Fidesz legyőzéséhez.

3.    Gyurcsány Ferenc visszakerült a „pályára”. Az MSZP-Együtt megállapodás újranyitását jó részt Gyurcsány Ferenc nyomásgyakorlása kényszerítette ki – e tekintetben Gyurcsány elérte aktuális célját és újra elfogadható partnerré tette magát. Mindez különösen annak fényében komoly teljesítmény, hogy 2013 elején az egykori kormányfő már-már eltűnt a hazai politikából: Bajnai megjelenése elszívta előle a levegőt.

Az utóbbi hónapokban Gyurcsány taktikájának lényege a negatív zsarolási potenciál maximális alkalmazása volt. A negatív zsarolási potenciál a kisebb pártok bevett eszköze: a párt ugyan képtelen arra, hogy önállóan elérje politikai céljait (jelen esetben a Fidesz legyőzését), de az ő részvétele nélkül erre más sem képes. Gyurcsány aligha hoz plusz szavazatot az összefogásnak – ám kívül maradása érdemben akadályozta volna az MSZP-Együtt győzelmét, részben az esetleges DK-jelöltek egyéni választókerületi eredménye, részben az összefogás téma napirenden tartása okán. Gyurcsány az önálló indulás fenyegetésével és a médián keresztüli nyomásgyakorlással érte el a megállapodás újranyitását – s ezen keresztül azt, hogy a DK valamilyen formában ott legyen a következő parlamentben.

Ha azonban Gyurcsány célja a baloldalon belül további pozíciók szerzése, ott aligha lesz könnyű dolga. A következő parlamentben egy nagy, jellemzően Mesterházy személyzeti politikáját tükröző MSZP-frakció mellett lesz néhány DK-s képviselő. Ráadásul az előválasztási küzdelem folytán a baloldalon a politikusi népszerűségi adatok minden korábbinál fontosabbá váltak – márpedig e téren Gyurcsány pozíciói semmit nem javultak. Az egykori kormányfő ma is baloldal legelutasítottabb politikusai között van; népszerűsége az Ipsos mérései szerint 2013 decemberében 21 pont – alacsonyabb, mint amikor 2009-ben lemondott a kormányfői posztról és alig 1-2 ponttal magasabb mint a 2010-es választások idején.

4.    Mesterházy közös miniszterelnök-jelöltsége a szocialista pártelnök forgatókönyvének sikere. Bár lehet azon vitatkozni, Mesterházy vagy Gyurcsány jár-e jobban a közös listával és a megállapodással, a közös lista elfogadásával a baloldal vezetőjévé megkérdőjelezhetetlenül a szocialista pártelnök válik. Érdemes emlékezni: az MSZP és elnöke a Bajnaival folytatott hosszú előválasztási küzdelemben végig ezt a kimenetet szerette volna elérni – akkor ezt Bajnai meg tudta akadályozni. Máshonnan megközelítve: ha a szocialista pártelnök 2013. október 23-i kifütyülésnél mérvadó elemzőket megkérdeztek volna annak realitásáról, hogy a baloldal egésze Mesterházy vezetésével fog majd össze alig két hónap múlva, a többség szkeptikus lett volna. Mesterházy számára ez az új szerep is komoly kihívásokat jelent – akár a választási kampányt, akár Gyurcsány jelenlétét illetően. Ám mindezen kihívások nem teszik zárójelbe komoly taktikai sikerét.

fotó: Népszabadság

5.    A közös lista után is van élet. Bár a közös listát sokan örök életre szóló „összebútorozásnak” tekintik, érdemesebb lenne úgy nézni rá, mint egy aktuális taktikai helyzetre adott választástechnikai megoldás. A magyar politikában volt már rá példa, hogy közös indulás után a felek a parlamentben önállósodni kezdtek. Az MDF 2002-ben a Fidesszel közös listán jutott a parlamentbe; két év múlva az EP-választáson már centrista politizálással próbálkozott, 2006-ban pedig a baloldal felé is nyitottá vált. Az SZDSZ az hosszú közös kormányzás dacára 2008-ban felmondta a Gyurcsány Ferenccel kötött koalíciót. Vagyis, a mostani közös lista nem determinálja, hogy a szereplők milyen politikát folytatnak majd 2014 után – a „KDNP-modell” és az „MDF-modell” egyaránt létező választás.

Magyarországon még nem volt a mostanihoz hasonló előválasztási küzdelem. Íme öt állítás, amely segíthet megérteni e küzdelem jellegét – s hogy mi jöhet a megállapodás után. TÓTH Csaba írása

Kapcsolódó hivatkozások:

• If Mitt Romney Loses, Blame All the Time the GOP Wasted This Cycle

• MSZP-E14-PM: megállapodás közpolitikai alapelvekről

• Szigetvári: az Együtt-PM és az MSZP meg fog állapodni a jelöltekről

• Megállapodás a szocialistákkal: gazdaságpolitika az antiorbánizmuson túl?

• A pártok és politikusok népszerűsége 2013. júliusában

*

1. Minél hosszabb, annál rosszabb.

Elméletileg lehetne úgy érvelni, hogy egy hosszú előválasztási küzdelem használ a résztvevőknek: hogy a választók több alkalommal találkoznak a rivális politikusokkal, jobban megismerik programjukat, vagy hogy e küzdelem után felkészültebbek lesznek az Orbán Viktorral szembeni versenyre. Az az érv is elhangzik, hogy a baloldal sokszínűsége önmagában érték a monolit jobboldallal szemben.
Csakhogy a gyakorlati tapasztalatok ennek teljesen ellentmondanak. Az előválasztási küzdelem nem növelte a baloldal egyesített támogatottságát – viszont oda vezetett, hogy a Fidesz korán kezdett kampányára nincs egységes baloldali válasz. A Fidesz médiatúlsúlya egyébként is tetemes – ám összehangolt üzenetek és egységes fellépés híján a „maffiabaloldal” vagy „bukott baloldal” naponta ismételt kormánypárti mondatainak nehezen alakul ki hasonló intenzitással kommunikált megfelelője.
Mindez nem az előválasztás szereplőinek hibája és nincs is benne semmi meglepő; a hosszú előválasztási küzdelmek általában a másik oldalnak segítenek. A legutóbbi amerikai választás kapcsán olyan, ideológiailag különböző szereplők, mint a baloldali-liberális The Atlantic és jobboldali kampányszakember Karl Rove is az előválasztási küzdelem és az elvesztegetett idő fontosságát említették.

Amíg a baloldal pártjai egymással foglalkoznak – akkor is, ha éppen nem konfrontálódnak – addig se a trafikokról, Felcsútról vagy az éppen aktuális Közgép-megrendelésről beszélnek.

*

2. Az előválasztás politikai, hatalmi és személyi küzdelem – nem érdemes úgy tenni, mintha más lenne.

Bár az MSZP-Együtt konfliktusokat szokás az egykori MSZP-SZDSZ vitákhoz hasonlítani, a szocialisták és a szabaddemokraták programja sok kérdésben nagyon különbözött: az SZDSZ egykulcsos adót, több biztosítós egészségügyet és liberális kisebbségpolitikát követelt, míg az MSZP progresszív adózást, egybiztosítós egészségügyet és kevésbé liberális kisebbségpolitikát szeretett volna. Az MSZP és az Együtt programja sokkal közelebb áll egymáshoz – nem véletlen, hogy a két párt a közös programokban gyorsan meg tudott állapodni. Alighanem e pártok legtöbb támogatója is bajban lenne, ha szakpolitikai különbségeket kellene megneveznie; bár általánosságban az MSZP-t baloldalibbnak, az Együttet centristábbnak, liberálisabbnak tekintjük, ennek több köze van a stílushoz mint a részletes programelemekhez.

3. Az előválasztási küzdelem egyszer véget fog érni – az Orbán távozását kívánóknak érdemes már most lelkileg készülni az akár legkevésbé szimpatikus szocialista vagy együttes politikus melletti lelkes kiállásra.

Miközben az MSZP és az Együtt politikusai láthatóan egyre kevésbé támadják egymást, támogatóik, véleményformálóik vagy bloggereik egy része még mindig úgy viselkedik, mintha Mesterházy Attila vagy Bajnai Gordon miniszterelnöksége rosszabb – vagy legalábbis ugyanolyan rossz – lenne, mint Orbán hatalomban maradása. Orbán legyőzéséhez azonban közös egyéni jelöltekre mindenképpen szükség van, s az egyéni jelöltekről történő megállapodás nem is tűnik kérdésesnek.
Vagyis, az Együtt szavazóinak az ország nagyobb, az MSZP választóinak kisebb részében a másik párt által jelölt személyre kell majd szavazniuk – a győzelem érdekében Juhász Pétert és Török Zsoltot egyaránt meg kell szavaznia minden szocialista és Együtt szavazónak. Ilyen fokú szavazói integráció csak akkor valósulhat meg, ha a baloldali-liberális véleményformálók a szavazókat erre felkészítik. Fontos látni, hogy ezen a külön lista sem változtat: az olyan válaszok, hogy „Ő tulajdonképpen a másik párt jelöltje, nincs a mi listánkon, csak egyéniben támogatjuk, igaz közösen kormányzunk majd, de hát én sem tudom még hogyan lesz ez lehetséges…” aranybányát jelentenének a Fidesz kommunikációs gépezete számára.

4. A megállapodás az ismert szereplők kompromisszumát, és nem valamilyen ma még nem látott „tökéletes” megoldást eredményez majd.

Az utóbbi években különösen népszerűvé vált a „csodavárás” gondolata: hogy egy ma még ismeretlen szervezet, párt, vagy jelölt majd előpattan valahonnan és hirtelen becsatornázza a létező és potenciális kormánypárti szavazatokat. A Milla kezdeti sikere részben éppen úgy e csodavárás eredménye volt, mint a Bajnai Gordonnal kapcsolatos illúziók. Ám ha ilyen „csodára” három év alatt nem került sor, a hátra lévő háromnegyed évben sem fog: a baloldal valamilyen Mesterházy és Bajnai által meghatározott, a kisebbek által elfogadott formáció keretei között indul majd a választásokon.  

*

5. A legjobb módszer a bizonytalanok elriasztására a majdani megállapodás utólagos megkérdőjelezése.

Sok közvélemény-kutató leírta már: a magyar választók többsége elégedetlen a kormánnyal – a Fidesz mégis vezet, mert sok kormánykritikus szavazó a bizonytalanok táborát gyarapítja. E bizonytalanok szavazók nem egyszerűen azért maradnának távol egy most vasárnapi szavazástól, mert az Együtt vagy az MSZP külön-külön nem szimpatikus nekik – hanem mert veszekedő, erőt mutatni nehezen képes pártokat látnak, amelyekről nem hiszik el, hogy le tudnák győzni Orbán Viktort.

Egy megállapodás esélyt kínál e percepció megváltoztatására – feltéve, ha az együttműködő felek nem csak lelkesek a közös munka iránt, hanem annak is látszanak. Ennek legfontosabb feltétele pedig, hogy a baloldali-liberális térfélen ne induljon be azonnal az egyébként biztosan tökéletlen megoldás kritizálása. A megállapodás másnapjától két releváns kérdés egyike dominálja majd a baloldali sajtót. Az egyik: „Hogyan győzhető le Orbán Viktor”. A másik: „Vajon a legjobb megállapodás született-e?”. Ez utóbbi vita a bukás legjobb garanciája.

A választási, illetve parlamenti döntéshozatali matematika kényszerei sokféle meglepő konstellációt pörgettek ki az elmúlt huszonegy évben: az MDF-SZDSZ-paktumtól az 1994-es koalíción át az 1998-ban a Fidesz javára tömeges visszalépő kisgazdákig, sőt Tétényi Éva polgármesterré választásáig sorolható az evidens megoldásokon átlépő ötletek sora. Az LMP legújabban egy "technikai koalíciót" alakítana a szocialistákkal és a Jobbikkal. Megvalósítható? Vállalható?

Kapcsolódó hivatkozások:

• 'Saját fegyverével kell felszámolni a Fidesz rendszerét'

• anti-fideszista koalíció: LMP+MSZP+JOBBIK

• Schiffer: a Fidesz-KDNP-n múlik, hogy szükséges-e ez a perverz technikai koalíció

A kezelni kívánt probléma első pillantásra egyértelműnek tűnik. A Fidesz az aktuális kétharmad birtokában hosszú időre bebetonozná magát a hatalomba, módosításait pedig a közjogi rendszerbe; sőt, az extrém hosszú mandátumokkal és/vagy pártpolitikai elfogultsággal működő embereit is ugyanezt a célt szolgálják a független intézmények élén. Szalai Annamáriától Domokos Lászlón át Polt Péterig egy sor fontos poszt esetében merül föl a blokkoló hatalmi törekvés gyanúja, a fideszes befolyás megőrzésének szándéka egy esetleges kormányváltás, illetve pusztán a kétharmad elvesztése esetén.

Karácsony Gergely javaslata szerint a három párt 2014-ben közösen támogatott egyéni jelöltekkel kétharmadot szerezhetne, eztán egy "alkotmánykorrekciós szövetséget" alkotna, mely eljárna az alábbi ügyekben: adótörvények kivezetése a kétharmados törvények közül, a Költségvetési Tanács vétójogának újragondolása, a médiatörvény alapvető megváltoztatása, az önkormányzati és parlamenti választási rendszer arányosítása és az ajánlócédulák rendszerének eltörlése. Amit e feladatát elvégezte, az Országgyűlés feloszlatná magát, és újbóli választások következnének.

Vizsgáljuk meg egyenként a fontosabb szereplőket ebben a javaslatban.

Fidesz(-KDNP)

A jelenleg kétharmados többséggel bíró kormánypárt(ok) a fenti konstellációval a mai, többfrontos harc helyett egy választástechnikai szempontból monolit ellenfél ellen küzdenének. Tény, hogy az egyfordulós választási rendszerben a Fideszt csak egy összefogás győzheti le - kevés esély látszik arra, hogy a jelenlegi ellenzék pártjai közül bármelyik a Fidesz fölé tudna nőni, egymaga több szavazatot szerezni úgy, hogy a másik két, szintúgy ellenzéki párt is rendelkezik magszavazókkal, stabil törzsközönséggel.

Ugyanakkor pont a deklarált ellenzéki, kétharmados igény egyben igen jó hivatkozás is a jelenlegi többségnek: ki és miért bírálná őket azért, hogy élnek e többséggel, ha ellenfeleik még elveiket, programjukat is sutba vágva állnának össze, hogy most ők szerezzenek kétharmadot, és írják át a törvényeket?

Képzeljük el 2014 tavaszát, amikor a Fidesz a kormányzás folytatásának irányairól beszél, ígéreteket és közérzetjavító intézkedéseket tesz, esetleg előáll egy programmal is - miközben az ellenfelei egyetlen konkrét kérdésre sem tudnak válaszolni, hiszen ezen a választáson nekik csak egyetlen programpontjuk van, mégpedig a kétharmad megszerzése. Nekik egy csak egy technikai aktus, nem pedig az "igazi" választás (erre még a későbbiekben  visszatérünk).

MSZP

A szocialista párt számára az LMP ilyetén felajánlkozása igazi ajándék. A 2010-es kormányváltás után ugyanis a szocialisták igen szűk karanténba kerültek - a másik három párt ugyanis egyetlen jellemzőt tekintve teljesen azonosnak tekinthető: mind az MSZP-kormány "ellen" kerültek be a Parlamentbe, mind az ő leváltásuk érdekében kampányoltak, mind az ő hibáikból táplálkoztak. Ezzel telt az őszi ülésszak is: a Republikon akkori elemzésének egyik legfontosabb észrevétele az volt, hogy amikor a szocialista politikusok interpellálták a kormányt, a Jobbik és az LMP az esetek többségében nem szavazta le a Fideszt, azaz az MSZP-vel szemben inkább a kormányhoz volt lojális.

Ez a javaslat (valamint az újabb, most lezárult ülésszakról szóló, újabb elemzésünkben feltárt trendforduló) azt jelzi, hogy az MSZP felé mégis lehetnek az LMP-nek szabad vegyértékei. Amennyire ugyanis abszurdnak tűnik a Jobbikot egy ilyen szövetségbe felkérni, annyira reális lenne, hogy a koalíciós kényszert felismerve, a demokratikus pártok elkezdjék keresni az együttműködés lehetőségét. Ha van tanulság a szocialisták számára, akkor az az, hogy korai még feladni a múltban sokszor (legutóbb a zuglói időközi választáson) visszautasított együttműködési javaslatukat az ökoszociálisok felé.

Innentől az a kérdés, hogy az LMP-t még ma is nagyságrendekkel meghaladó szervezeti előnyüket képesek-e érvényesíteni olyan módon, hogy vezetőjévé válnak egy ilyen, esetlegesen létrejövő (kétszereplős) összefogásnak. Az SZDSZ-szel kötött koalíciók azt bizonyították, hogy igen.

Jobbik

A szélsőjobboldali párt jelenlegi legnagyobb dilemmája, hogy miként tudja áttörni a radikális eszméi miatt szükségszerű üvegplafont. Az elmúlt hónapok bebizonyították, hogy a radikális retorika képes újra aktívvá tenni a radikális szavazóikat, de egyben gátolja is őket abban, hogy újabb nagyságrendi lépcsőt ugorjanak, elinduljanak a néppárttá válás útján. Az egyenruhás masírozás ehhez kevés, elzárja a szofisztikált eléréseket.

Egy ilyen összefogás alkalmas lehet arra, hogy a szélsőjobboldali pártot bevezesse a "finomabb körökbe", olyanok is szavazzanak a Jobbikra, akiknek ma nincs okuk ezt megtenni. Vona Gábor pártja ma nem szerepel az Orbánt "elzavaró" lehetőségek között a szélesebb közvéleményben, de egy ilyen céllal létrejövő összefogás már beemelheti e körbe a szélsőjobboldaliakat (ugyanúgy, ahogy 1998-ban a kétéves költségvetés megszavazásáig Torgyán József is része lett a polgári kánonnak - "természetes szövetséges", emlékszünk még?).

Ugyanakkor, és ez egyben általános kritikája is a javaslatnak, a Schiffer András által is perverznek nevezett koalíció létrejöttéhez elképzelhetetlen átszavazásokra lenne szükség. Látjuk-e magunk előtt, amint Vona Gábor Szanyi Tibor mellett kampányol - holott nyilván mindenhol a legerősebb pályázó indulna, így Kapitány lenne az újlipótvárosi jelölt? Látjuk-e, amint Borsodban az MSZP a Jobbik mellé áll? Látjuk-e, hogy az eddig a kurucinfó által SZDSZ 2.0 néven emlegetett LMP a Jobbikkal karöltve indul harcba a főváros belső kerületeiért?

És mit szólna mindehhez a jobbikos törzsközönség, pont azok, akiknek eddig a gárdázással üzentek? Mit mondana Morvai Krisztina, miért állt össze a "szemkilövetőkkel", akik "palesztinná tették saját hazájában" (mielőtt Brüsszelbe emigrált)?

LMP

A javaslatot megfogalmazó párt ezzel az ötlettel némiképp saját genezisét, gyökereit is idézőjelbe rakta. Az egyébként sokat balanszírozó, a karakteres véleménynyilvánítástól korábban rendre tartózkodó ("erről még nincs hivatalos álláspontja a pártnak", "ez csak az aktivistáink véleménye") pártnak két dologban mégis markáns álláspontja volt. Egyfelől, első igazi nagypolitikai sikerükként az SZDSZ 2009-es, europarlamenti legyőzését szokták azonosítani. Nem kis mértékben építettek a liberális szavazókra, és mindig előszeretettel korholták azok korábbi pártját azért, mert összeállt az MSZP-vel. Másfelől pedig utóbbi pártot pedig a Jobbikéhoz hasonló vehemenciával bírálták a 2006 őszén kitört tüntetésekre adott rendőri reakciók miatt.

Ebben az esetben viszont hogyan lehetséges, hogy ilyen hármas összefogást javasolnak? Hisszük-e, hogy az LMP-re voksoló liberálisoknak eladható egy olyan javaslat, ahol szavazataikat adott esetben egy jobbikos jelöltre, de mindenképpen olyan összefogásra, majd (reményeik szerint) kétharmados hatalmat szerző koalícióra kell adniuk, melynek a szélsőjobboldaliak is tagjai? És logikus azt a kérdést is feltenni, hogy ha az LMP-ben az SZDSZ egyik legnagyobb bűnének azt tartják, hogy összeállt a szocialistákkal, akkor most, ha ezt az LMP csinálja, akkor máris elfogadható a dolog? Vagy attól lesz az, hogy harmadiknak bevették a szélsőségeseket is?

Az LMP ezzel a deklarációval egy dolgot azonban elismert: azok az ambiciózus célok, miszerint ők nőnek a Fidesz váltópártjává (a 2010-es siker mámorában hallottunk ilyet tőlük) már számukra sem tűnnek reálisnak. Ehelyett elkezdték keresni, milyen összefogás, milyen partnerek segíthetnek abban, hogy hatalomra kerüljenek. Reálisabb helyzetértékelés, de szükségszerűen a korábbi, balanszírozó technika ellen hat: ha így van, akkor számukra mostantól a Fidesz a deklarált ellenfél, és az ellenzéki társak a szövetségesek.

A szavazók

Végül pedig próbáljunk meg az egyszeri szavazó fejével gondolkodni, felvázolva pár esetet, ami a technikai koalíció sikerét veszélyezteti. Fentiekben már utaltunk pár ilyen ellentmondásra, ezeket is megemlítjük a teljesség kedvéért:

Átszavazási hajlandóság: hosszú szocializáció vezetett oda, hogy az MSZP és az SZDSZ szavazótábora között széles kapu nyílt, és egy-egy választás során többé-kevésbé automatikusan lehetett a szükséges szavazatokat átcsatornázni. Ott azonban a közös kormányzás és a nagyságrendbeli különbség is segített ebben: a kis SZDSZ szavazói pontosan tudták, hogy jelöltjük önmagában esélytelen a győzelemre (kivéve Demszkyt) - a Jobbik, az MSZP és az LMP között azonban jóval kisebb ez a különbség, ezért a szavazót is nehezebb meggyőzni arról, hogy helyes döntés egy (teljesen mást képviselő, friss szövetséges) másik párt jelöltjét indítani a csak kicsit gyengébb, saját embere helyett.

A kétharmad szerepe és összetétele: egy dolog borzadva szemlélni a fideszes kétharmad közjogi barkácsolását, és egy másik ilyen hatalmat adni egy olyan koalíciónak, mely szükségszerűen tartalmaz legalább egy, a Fidesznél is antipatikusabb szereplőt. Ha egy jobbikos szavazó dönthet, hogy a kétharmad a Fidesznél vagy egy MSZP-t is magába foglaló koalíciónál legyen-e (még ha abban saját pártja is szerepet kap), biztosan a Fidesz ellen szavaz? De meggyőzhető egy LMP-s, hogy jobb a Fidesznél az MSZP-vel felálló kétharmad? Átszavaz a Jobbikkal felcsapott kétharmadra az MSZP-s, vagy az LMP liberális szárnya?

Technikai problémák, komolytalanság: külön kérdés az is, hogy miként alakul az ellenzéki pártok szavazóinak részvétele egy olyan választáson, melyről előre megmondják nekik, hogy most nem az eljövendő miniszterelnök és kormánya a tét, nem a következő négy év programja és parlamenti összetétele. Olyan jelöltek kérik majd ennek az összefogásban a szavazók támogatását, akik maguk is deklarálják, hogy adott számú (ezek köre is kérdés) kétharmados törvény megszavazása után lemondanak, és újra kell szavazni a helyükről.

Elmennek-e szavazók erre a "nem igazi" választásra, és ha igen, kire voksolnak? És ha esetleg feláll az MSZP-LMP-Jobbik kétharmados koalíciója, vajon meddig fog működni, miben tud megegyezni (pl. az ország érdekében szükséges, "hétköznapi" döntéseket ki és hogyan hozza meg)?

Talán nem túlzás kijelenteni, hogy ez a javaslat nem volt kellőképp végiggondolva.

Ahogy egyre jobban maga alá gyűri a közéleti amnézia Gyurcsány Ferencet, úgy áll elő egyre érdekesebb követelésekkel. Igen, a magyar közélet egyik rákfenéje a pártfinanszírozás korrupciót éltető, átláthatatlan viszonyokat teremtő, közpénzeket mocsokba mártó szabályozatlansága. És nem, ebben Gyurcsány Ferenc a legkevésbé sem ártatlan.

• Gyurcsány: Kizárt, hogy a Fidesz és az MSZP ne működnének együtt
  

• "Puch elvtárs bitangkasszája"
  

• A King Gyurcsány 400 százalékkal nagyobb a megengedettnél

A Táncsics Alapítvány elnökeként ma is százmilliós pártpénzek felett diszponáló Gyurcsány Ferenc legutóbb azt írta:

Mi, politikusok benne élünk egy hazug világban. Nincs olyan parlamenti választási kampány, amit képviselőnkénti egymillió forintból lehetne finanszírozni. Nincs olyan helyi képviselő, aki ne kérne ilyen-olyan szívességet az ottani vállalkozóktól, üzletemberektől. Kizárt, hogy az MSZP és a Fidesz informális pénztárnokai hellyel-közzel ne működtek (működnének?) együtt vitatható ügyekben.

Ugyanezt a vonalat erősítette a kapcsolat.hu portálon (kiadó: Gyurcsány Ferenc) közölt bejegyzés, ahol már egyenesen "Puch elvtárs bitangkasszáját" támadta a szerző. A jelek szerint tehát újabb fegyvert talált a gyurcsányi platform az MSZP ellen vívott harcában: a Szijjártó Péternek is becsületére váló bitangkasszázás, a pártfinanszírozás dzsungelére kívülről rácsodálkozó, előkelő idegen képében feltűnő Gyurcsány Ferenc profilja azonban, khm, nem bontja ki az igazság minden szeletét. Ha ugyanis azt feltételezzük, hogy a volt pártelnök-miniszterelnök épp igazat mond, akkor két állítást kapunk: egyfelől, az MSZP törvénytelen módon, a számára engedélyezettnél többet költött kampányai során, másfelől pedig ehhez a Fidesszel összejátszva szerzett homályos eredetű, nyilván nem legális forrásokat.

De miért kellett 2011 nyaráig várni arra, hogy ezzel Gyurcsány előálljon? Hiszen:

2002-ben Gyurcsány Ferenc volt Medgyessy Péter kampánystábjának egyik legfontosabb szereplője. Olyan pontosan, részletesen számol be arról Debreczeni József könyvében, hogy miként építette fel például a román munkavállalókkal, illetve Kövér köteles beszédével kapcsolatos kommunikációt, hogy kétség sem fér hozzá: Gyurcsány Ferenc volt e kampány esze és motorja. De ha így volt, miért nem szólt, hogy itt túlköltés és Simicska van, miért nem akadályozta meg a törvénytelenséget?

2004 végén, immár miniszterelnökként aratta első személyes nagypolitikai sikerét a kettős állampolgárságról és a kórház-privatizációról szóló népszavazással. A langyosan, ímmel-ámmal kampányoló MSZP-ből csak a hiperaktív, frissen megválasztott miniszterelnök látszott, csak ő állt bele igazán a "nem" melletti érvelésbe. Hihető-e, hogy ha eközben simicskázás volt, arról ő semmit nem tudott - ha pedig tudta, miért engedte?

2006-ban Gyurcsány listavezetőként és miniszterelnökként fordult rá az országgyűlési kampányra. Róla szóltak a legfontosabb üzenetek, ő volt a párt arca - szó szerint is. De valahogy mégsem jutott eszébe megkérdezni, hogy az az 1700 négyzetméteres óriásplakát, melyen az ő portréja díszeleg, vajon mennyibe került és miből finanszírozták? És ha tényleg fideszes pártpénztárnokkal közösen szereztek rá pénzt, hát miért hagyta, miért nem tiltotta meg?

2008 elején az ország ismét népszavazott: a vizitdíj, a kórházi napidíj és a tandíj kérdése volt a téma. Ekkor már egy éve a párt elnöke is Gyurcsány Ferenc volt, kevéssé hihető, hogy ilyen horderejű ügyben, az általa vezetett kormány helyzetét ennyire meghatározó kampányban fogalma sem volt arról, hogy miként kampányolnak. Ha esetleg itt jelentek meg fideszes összejátszásból származó pénzek, az csak feltűnt volna a magát sikeres vállalkozónak és gazdasági szakembernek tartó politikusnak. De mégsem hallottunk egy szót se arról, hogy megüzente volna Simicska Lajosnak: eddig és ne tovább!

"Nincs olyan parlamenti választási kampány, amit képviselőnkénti egymillió forintból lehetne finanszírozni."

Két eset lehetséges: az egyik szerint az MSZP és a Fidesz pénztárnokai csak Gyurcsány bukása után, alig két éve kezdtek el "együttműködni". Ennek némiképp ellentmond a tény, hogy Gyurcsány után az MSZP nem saját kebeléből jelölt miniszterelnököt, a Bajnai-féle szakértői kormány nem a szocialista párt erőviszonyai, kijárási rendszere mentén épült fel. Válságkezelésre kértek és kaptak felhatalmazást - ezért egyrészt nehezen lehetett volna innen a pártot finanszírozni. Látjuk-e magunk előtt például Oszkó Pétert, aki épp a szocialista alapszervezeteknek talicskázza ki a minisztériumi pénzt? Másfelől pedig már nem is lett volna miért bekéredzkednie a Fidesznek a pénzeszsákhoz, nem lett volna miért együttműködni az MSZP-vel, hiszen ekkor már pontosan lehetett tudni, hogy rövidesen Orbán Viktor kerül hatalomra.

A másik eshetőség már érdekesebb: ha a szocialista és a fideszes gazdasági érdekeltségek már jóval korábban összefonódtak. Ebben az esetben viszont már az a kérdés, hogy Gyurcsány Ferenc miként játszott össze Simicska Lajossal?

A legfontosabb kérdés persze mindezeken túl keresendő. Az, hogy mikor lesz már végre valóban átlátható a pártok finanszírozása, mikor jutunk el oda, hogy nem csak aktuális pártbeli erőviszonyok kiegyenlítésére szánt, homályos vádaskodások hangzanak el, hanem egy-egy párt önként és összefogásban fehéríti ki saját pénzügyeit? Erre lenne szükség - de ha ez megtörténik, akkor Gyurcsány Ferencet nem a "fehérítők", hanem a "foltok" között kell majd keresni.

Miközben Szili Katalin Szájer József hátoldalán kérdezi a népet a Fidesz-kormány megbízásából, hogy milyen alkotmányt akar a nép, maga már a válaszokat be sem várva saját alkotmány-koncepciót terjesztett az Országgyűlés elé. Itt valami már megint nagyon össze lett kutyulva.

Kapcsolódó hivatkozások:

• Bírálja az alkotmányozásból kimaradó ellenzéket Szájer és Szili
  
• Szili Katalin kétkamarás parlamentet javasol
  
• Szili Katalin független országgyűlési képviselő Parlamentnek benyújtott alkotmányjavaslata

Érti ezt valaki? Ez most melyik alkotmány? Mert, ugye, Szili Katalin most a második legfontosabb "arca" annak a testületnek, mely Szájer József vezetésével a népet interjúvolja arról, hogy milyen is legyen az új alaptörvény. 12 kérdés, gyermekek után járó szavazati jogról, tényleges életfogytiglani szabadságvesztésről meg a parlamenti bizottság elé rendelt, de ott mégsem megjelenők megbüntetéséről. Igazi vegyes csalamádé már ez is, de hol, hogyan, miként kapcsolódik ehhez a Szili-féle alaptörvény? Mi lesz utóbbi sorsa, ha visszajönnek a kérdőívek? Átírja, visszavonja, fenntartja? Hogyan szavaz majd a Fidesz Szili alkotmányáról, és miként voksol Szili a fideszes javaslatról?

Itt valami már megint nagyon össze lett kutyulva... de ez már inkább csak vicces, mint lényeges epizód Szili Katalin néhai politikusi karrierjében. Nincs már olyan közéleti szereplő, hogy Szili Katalin - addig volt, míg az az MSZP-n belül, annak infrastruktúráját, közjogilag releváns eléréseit használva tudott a "belső ellenzék" lenni.

Tesztkérdés: internetes segítség nélkül nevezzék meg Szili Katalin jelenlegi pártját!

(Igen, ő most egy párt elnöke. Nem tudták?)

Jól látni, hogy minél sikeresebb valaki adott párt belső szétverésében, minél hosszabb ideje szocializálódott az állandó "én ugyan itt ülök, ebből élek, de totál másképp gondolom"-mantra hajtogatására, annál szánalmasabb helyzetbe kerül, mikor kapun kívül kellene valamit felépítenie. Szili Katalin politikai pályafutásának vége van, és ezt ő is tudja - nem véletlen az, hogy az általa javasolt alkotmány egyik fordulata szerint a Parlamentet felváltó kétkamarás Nemzetgyűlés Felsőházába a kormány javaslatára a köztársasági elnök nevezhetne ki 18 főt, többek között "az Országgyűlés egykori elnökei" közül választva.

Töprengjünk el gyorsan, kire is gondolhatott itt Szili? Gál Zoltánra vagy Katona Bélára? Ezeket a szocialista politikusokat nyilván nem fogja az Orbán-kormány javasolni, Schmitt Pál pedig kinevezni. Vagy Áder Jánosra? Nem valószínű, hisz ő EP-képviselő. Schmitt Pálra, hisz Kövér László előtt pár pillanatig ő is házelnök volt? Kizárt, hiszen most ő a köztársasági elnök. Göncz Árpádra? Kizárt.

Akkor biztos a Szabad Györgyre, igen. Már csak ő maradt a listán a beterjesztő Szilin kívül, aki hopp, véletlenül szintén házelnök volt!

...és én.

Ha lenne bármi esély arra, hogy Szili Alkotmányából elfogadott alaptörvény lesz, talán részletesebben is elemeznénk a szöveget. Kitérhetnénk arra, hogy mennyire felháborítóan antidemokratikus az a javaslat, mely nem a nép által választott képviselőket ültetne be a Parlament 90 felsőházi helyére. Elemezhetnénk, hogy miként rombolja az önkormányzatiságot az a sunyi oldalvágás, hogy a javasolt szöveg szerint a köztársasági elnök a polgármesterek munkáltatója lenne - mondjuk holnaptól Schmitt Pál munkáltató rendkívüli felmondással elbocsátja állásából Botka László munkavállalót. Igen, a szegediek akaratából megválasztott polgármestert. Botka kolléga, maga hanyagul végzi a munkáját, nem tud elszámolni a gemkapcsokkal sem, itt a munkakönyve, kifelé adja le a parkolókártyáját!

Szóval lehetne fogást találni Szili alkotmányán, de igazából jobb, ha értékén kezeljük a dolgot: egy valószínűleg végleg zsákutcába fordult politikai karrier egyik utolsó, igen abszurd állomásaként.

Ha pedig mindezt végiggondoltuk, arra is hamar lesz válaszunk, hogy Gyurcsány Ferenc miért nem lépett már ki rég az MSZP-ből, és alakított új pártot.

Hát mert odakint hideg van.