A főpolgármesteri posztot a regnáló Tarlós István 49 százalékos szavazati aránnyal nyerte, míg az Együtt, a DK és a budapesti MSZP által is támogatott Bokros Lajos 36 százalékot ért el.  Miközben a főpolgármester-választáson a Fidesz jelöltje egyértelmű győzelmet szerzett, a baloldali pártok öt kerületben is polgármestert tudtak adni: ezért megvizsgáltuk, hogy kerületi szinten hogyan alakult a Tarlós-Bokros párharc.

Bár a baloldali helyi jelölt öt kerületben is győzni tudott, ugyanez Bokrosnak csak egy helyen, a XIII. kerületben sikerült, igaz, itt szinte megfordult a teljes Budapesten elért arány és Tarlós István 12 százalékponttal Bokros mögött végzett.

1. táblázat: A 2014-es főpolgármester-választás eredménye kerületenként

A többi, egyébként MSZP-s, Együtt-PM-es vagy DK-s győzelmet hozó kerületekben ugyanakkor Bokros csak mérsékelni tudta hátrányát: a XIV. kerületben négy, a XIX. kerületben 6 ponttal kapott ki. Jól látszik továbbá, hogy nem automatikus az együttmozgás a kerületi polgármester jó eredménye és az ellenzéki főpolgármester-jelöltje között – vannak kerületek ahol Bokroshoz képest kimagaslóan jól szerepelt a polgármester-jelölt, máshol viszont jelentősen elmaradt az eredménye.
A különbségek jól jelzik, hogy a III. és IV. kerületben nem csak a baloldali kerületi polgármester-jelöltek szerepeltek rosszul, hanem Bokros Lajos sem tudta úgy megközelíteni Tarlóst, mint az korábban – az országgyűlési vagy EP-választások alapján – várható lett volna. A „stabil” jobboldali kerületek azonban ezúttal is a várakozásoknak megfelelően szerepeltek: az I. és XII. kerületben lett Tarlós előnye a legnagyobb.

2. táblázat: A 2014-es főpolgármester és polgármester-választás eredménye kerületenként; baloldali polgármesterként az MSZP, DK, Együtt-PM által indított jelölteket számítottuk. A felső 16 kerületben a koordináltan indult jelölt eredményét, az alsó 7 kerületben a külön-külön induló három jelölt összesített eredménye szerepel

Ha az ellenzéki polgármester-jelöltek és Bokros Lajos főpolgármester-jelölt eredményét összevetjük, úgy az látszik, hogy a három eleve szocialista vezetésű polgármester szerepelt (arányaiban) sokkal jobban, mint Bokros: Gajda Péter a XIX. kerületben mintegy hatvan százalékkal, Tóth József és Szabados Ákos pedig negyven százalékkal ért el jobb eredményt, mint Bokros. Alighanem a jelölt beágyazottságának hatása – hiszen volt polgármesterek indultak –, hogy a XV. a IX. és a XI. kerületi polgármester-jelöltek is jobban szerepeltek, mint a hivatalos főpolgármester jelöltté csak két héttel a választás előtt váló Bokros.
A koordinált jelöltek közül a XVII. kerületi Gy. Németh Erzsébet és a III. kerületi Béres András eredménye maradt el leginkább Bokrosétól: Gy. Német 20 százalékos szereplése alig kétharmada Bokros 30 százalékának. Ez a táblázat is igazolja, amit az összesített adatok is mutatattak: a DK polgármester-jelöltjei nem szerepeltek jól az önkormányzati választáson. A koordinált kerületekben leginkább a DK-s jelöltek eredménye maradt el Bokrosétól, a négy olyan kerületben, ahol ez a „lemaradás” 10 százaléknál nagyobb, háromban a DK indított jelöltet.
Jól látszik még, hogy a különindulás mellett döntő hét kerületben szinte mindenhol gyengébb szereplést értek el a polgármester-jelöltek (igaz, az különbség jellemzően 10 százalékon belüli). A három párt által indított jelöltek összeadott eredménye tehát csak kismértékben marad el Bokros eredményétől – kivéve a II. kerületet, ahol Horváth Csaba kimagasló eredménye miatt a különindulás ellenére több szavazatot kaptak, mint Bokros Lajos.
A 23 kerületet összesítve a kerületi polgármesterek valamivel több szavazatot kaptak, mint Bokros Lajos: mintegy 225 ezer vokssal szemben a főpolgármester-jelöltre 213 ezer szavazat érkezett – mintegy öt százalékos különbségről van szó csupán. Érdemes látni továbbá, hogy Bokros eredménye kerületenként sokkal kevésbé ingadozik, mint a polgármesterekre leadott voksoké. Személye tehát összességében vélhetően nem ártott a kerületi indulóknak, ugyanakkor a meglévő balliberális táboron túl sem tudott megszólítani szavazókat.  

Az LMP és a Jobbik több polgármester-jelöltet állított, mint négy éve, a Fidesz viszont jóval kevesebbet, míg a heterogénebbé vált baloldal nagyjából ugyanannyit. A kistelepülési indulók száma azonban mindegyiküknél jelentősen csökkent, a jelöltállítási adatok alapján sokkal inkább koncentrálnak tehát a tízezer fő feletti városokra – ezt a könnyített ajánlási rendszer is segítette. A jelöltállítási statisztika szerint továbbra is a függetlenek dominálják az indulást, arányuk a polgármester-jelöltek és nagyvárosi indulók között nem változott, míg a kistelepülési indulók között valamivel nőtt is. - REINER Roland blogbejegyzése.

A 2014-es önkormányzati választáson a négy évvel ezelőttinél kevesebb jelölt közül választhatunk: leginkább a tízezer fős vagy annál kisebb településen csökkent le az önkormányzati képviselőjelöltek száma. 2010-ben még közel 41600, addig idén szűk 36000 jelölt közül választhatnak a községekben, kisvárosban élők, ez mintegy 14 százalékos csökkenés.   Ezen jelöltek túlnyomó többsége most is független jelölt lesz: a csökkenés egyébként nagyobb a pártokhoz, szervezetekhez köthető jelöltek között. Más szóval a 2014-es választásokon a pártok jóval kevesebb jelöltet indítanak (saját) jelöltként a tízezer fő alatti településeken, mint négy évvel ezelőtt.
A polgármester-jelöltek aránya szintén csökkent, a négy évvel ezelőtti 8752-ről bő hatszáz fővel, 8142 jelöltre. A függetlenek aránya ugyanakkor százalékra megegyezik: mind 2010-ben, mind 2014-ben a polgármesterjelöltek négyötöde volt független jelölt. Nem látszik tehát, hogy az önkormányzati rendszerben megerősödött volna a pártpolitika kifejezésének igénye – nem lett több pártjelölt településvezető.  

A polgármester-jelöltek száma ugyanakkor településtípusonként eltérően változott: csökkenés ugyanis valójában csak a tízezer fő alatti településeken történ, a fővárosban és a tízezer fő feletti településeken több polgármester-jelölt van, mint négy évvel ezelőtt. Ez vélhetően a megváltoztatott ajánlási rendszer hatása, mely a tízezer fő feletti városokban jelentősen könnyített az induláson. 2010-ben a tíz és százezer lakos közötti településeken a választók 2 százalékának, de legalább 300 ajánlásra volt szükség, addig 2014-ben ez fixen 300 ajánlás (a százezer fő feletti településeken pedig 2000 helyett elég 500 aláírás). A jelöltek száma különösen a fővárosban ugrott meg, a négy évvel ezelőtti 81 helyett idén 138 jelölt közül választhatnak a fővárosiak, míg a tízezer fő feletti városokban induló polgármester-jelöltek száma 494-ről nőtt 578-ra. A kistelepülések vezetéséért ugyanakkor a 2010-es 8177 induló helyett csak 7423-an indulnak, ez mintegy tízszázalékos csökkenés.

 
1. ábra: A jelöltállítás áttekintése

A magyarországi települések mintegy 95 százaléka tízezer fő alatti település, ennek köszönhető, hogy az itt induló jelöltek száma jóval magasabb, mint a tízezer főnél nagyobb településeken indulóké. A 3008 tízezer fő alatti településen összesen 14572 képviselőt választanak majd meg – míg a „mindössze” 169 tízezer fő feletti városban 2281-et. Valójában tehát a magyarországi település-összetétel miatt van több jelölt a kistelepüléseken, mint a nagyvárosokban – és ez az oka annak is, hogy számszerűsítve a független jelöltek dominálják a jelöltállítást.

A tízezer fő feletti városokban viszont továbbra is a pártok és formális szervezetek dominálnak: az itteni jelöltek 95 százaléka indul valamelyik párt vagy helyi szervezet jelöltjeként. Ellentétben a polgármester-jelöltek vagy a kistelepüléseken indulók számával, a nagyvárosi jelöltek száma alig változott a négy évvel ezelőttihez képest: ezekben a városokban hasonló harc várható, mind 2010-ben.

Ami a parlamenti pártok jelöltállítását illeti, a Jobbiknak és az LMP-nek több polgármester-jelöltje van, mint négy évvel ezelőtt. A Jobbik ugyanakkor kevésbé jelenik meg idén a kistelepülési szinten, legalábbis ami a pártszínekben indított jelölteket illeti. A tízezer fő alatti településeken 2010-ben 1236 jelöltet indított a párt, idén csak 950-et. Ezzel párthuzamosan a tízezer fő feletti jelöltjeinek száma valamelyest nőtt.  A 2014-es választáson tehát a Jobbik is inkább a pártpolitikai szempontból jelentősebb nagyvárosokban jelent meg erősebben, a vidéki indulóinak számát nem gyarapította.
 

2. ábra: A Jobbik jelöltállításai, 2010 és 2014. (A tízezer fő feletti települések esetén csak az egyéni jelöltek szerepelnek az ábrán)

Ami az LMP-t illeti, a párt megduplázta polgármester-jelöltjeinek számát (2010-ben 26, idén 52 jelölt), ám lényegében csak a nagyvárosokban állít jelölteket, egy-két szimbolikusabb kistelepülési jelöltet (pl. Felcsút) leszámítva vidéken nincs jelen. Polgármester-jelöltjeinek négyötöde tízezer fő feletti városban, illetve fővárosi kerületben indul.

Ami a baloldali indulást illeti, a számok kevésbé egyértelműen hasonlíthatóak össze, mint a többi párt esetén. Az MSZP-nek 2010-ben  193 polgármester-jelöltje volt: idén az MSZP 80 önálló polgármester-jelöltet állított, a DK 33-át, az Együtt- PM 12-t. Ezen kívül 14 DK-Együtt-MSZP-PM közös polgármester-jelölt indul a választásokon. Ha azonban az összes olyan felállást vesszük, amiben a fenti négy párt valamelyike részt vesz, úgy összesen 203 polgármester-jelöltet számolhatunk össze. Mindez tehát azt mutatja, hogy a baloldali jelöltállítást az MSZP dominálja, több önálló polgármester-jelöltje van, mint a másik két pártnak összesen és együttműködési megállapodás formájában is több településen indul, mint a többi párt. Ám ezzel együtt is igaz, hogy a szocialisták összességben elmaradnak 2010-es indulószámaiktól. Mivel a DK és az Együtt-PM 2010-ben nem létező szervezetek, az összehasonlítás nem tökéletes, de azt mondhatjuk, hogy a baloldali pártok nagyságrendileg hasonló számú polgármester-jelöltet állítottak idén, mint négy éve. Ami a kistelepülési jelöltek számát illeti, az összeadhatóság itt is probléma, de alapvetően a baloldalra is igaz, hogy kevesebb pártjelölttel indulnak a tízezer fő alatti települések képviselőhelyeikért, azonban a nagyvárosok túlnyomó többségében jelen vannak.
 

3. ábra: Baloldali polgármester-jelöltek, 2010 és 2014.

A Magyar Liberális Párt az önálló indulás mellett döntött, a baloldali pártokkal csak eseti jelleggel működik együtt. A Liberálisok végül 15 helyen tudtak önálló polgármester-jelöltet kiállítani – ezen mutató alapján a 33 önálló jelöltet állító DK és a 12 önálló jelöltet indító Együtt-PM között végeztek. A tizenötből tizenegyet Budapesten, (azaz a Liberálisok egy kerületre voltak attól, hogy fővárosi listát állíthassanak, valamint önálló főpolgármester-jelöltjük is van), kettőt megyei jogú városban indítanak. Az MLP további hat helyen közös polgármester-jelöltet támogat. A Liberálisok jelöltjei túlnyomó többségében szintén a tízezer fő feletti városokban indulnak, csak egy-két kistelepülésen állítottak egyéni jelöltet vagy polgármestert.

Végül, ami a kormánypártokat illeti, a Fidesz-KDNP esetén egyértelmű csökkenésről beszélhetünk: a párt, illetve pártszövetség mintegy húsz százalékkal kevesebb polgármester-jelöltet állított (1134 helyett 925) és a tízezer fő alatti településeken is harminc százalékkal csökkentette jelöltjei számát. A tízezer fő alatti településeken viszont nincs változás a 2010-es számhoz képest. Azt mondhatjuk tehát, hogy a kormánypártok számottevően kevesebb pártjelöltet indítottak a vidéki kistelepüléseken, míg a nagyvárosokra ugyanolyan figyelmet fordítottak, mint négy évvel ezelőtt. Mindezzel együtt is igaz, hogy a függetleneket nem számítva Fidesz-KDNP állította a legtöbb polgármester-jelöltet és a kistelepüléseken is a kormánypárt jelöltjei lesznek legtöbben. A nagyvárosi szinten ugyanakkor a Fidesz-KDNP, a Jobbik és a baloldali pártok közötti indulószám-különbség már kevésbé jelentős.

 

4. ábra: A Fidesz jelöltállításai, 2010 és 2014. (A tízezer fő feletti települések esetén csak az egyéni jelöltek szerepelnek az ábrán)

A 23 megyei jogú város túlnyomó többségében közös baloldali jelölttel indul a DK, az MSZP és az Együtt-PM. Az Együtt minden megyei jogú városban, ahol elindul, közösen állít jelöltet a DK-val vagy az MSZP-vel (vagy mindkettővel). Ami a többi várost illeti, a DK három városban indul külön, egy továbbiban pedig nem állt be a közös Együtt-MSZP-PM jelölt mögé, de nem is indít ellene saját jelöltet. Szintén három megyei jogú városban lesz önálló MSZP-s jelölt – a szocialisták a többi városban közösen állítottak jelöltet. A PM a városok többségében távol maradt a jelöltállítástól, saját jelöltjük pedig csak egy helyen lesz. - REINER Roland blogbejegyzése.

A DK, az Együtt-PM és a MSZP fővárosi koordinált indulását a fővárosi választási rendszer megváltoztatása kényszerítette ki: az önálló közgyűlési listaállítás csak úgy volt lehetséges, hogy ha a kerületek egy részében nem indulnak el egymás ellen, míg a hét kerületben mindhárom párt-pártszövetség önálló polgármestert állít. A megyei jogú városokban ilyen összefogási kényszer nincs, éppen ezért érdemes megvizsgálni, hogyan végződött a 23 város polgármester –jelöltjének kiválasztása.

Míg a közbeszédben az Együtt-PM-et szinte egy pártként kezelik – és két a párt valóban hasonló álláspontot képvisel a legtöbb esetben – az önkormányzati választáson sokkal inkább látszik, hogy itt két pártról van szó. Míg a fővárosban szinte mindenhol együtt látjuk az Együtt-PM-et, a vidéki indulásokban ez már koránt sincs így. A megyei jogú városok indulóinak elemzésekor éppen ezért indokolt ezért külön pártként kezelni az Együttet és a PM-et.

A 23 megyei jogú város kétharmadában valamilyen széles, a négyből legalább három párt által támogatott jelölt áll. Teljes, formálisan is négypárti jelöltet látunk Békéscsabán, Nyíregyházán, Szegeden, Tatabányán és Veszprémben, továbbá Érden és Sopronban, ahol független jelölt mögött állt össze a négypárti támogatás. Speciális Szekszárd esete: itt egyik párt sem indul, hanem mindenki az LMP támogatásával induló Hadházy Ákos jelöltségét támogatja.
Hárompárti, Együtt-MSZP-DK támogatással indul Pécsett a baloldal – itt a DK nem csatlakozott, igaz, nem is állított végül saját polgármestert. További öt helyen a Párbeszéd Magyarországért lóg ki a sorból, így ezekben a városokban DK-Együtt-MSZP jelöltek lesznek: a PM tehát itt nem támogatja a jelöltet, de saját indulóval sem próbálkozott.
A legtöbb távolmaradást az Együtt-PM pártszövetség utóbbi tagjánál látjuk – a Párbeszéd Magyarországért Párt a megyei jogú városok többségében nem szerepel a jelölteket támogató pártok között. A PM egy helyen – Dunaújvárosban – állított saját jelöltet is a közös DK-MSZP-Együtt jelölttel szemben, Szombathelyen pedig közleményben tudatta, hogy nem vesz részt. További tíz városban pedig azt tapasztaltuk, hogy az Együtt állított jelöltet, ám a PM nem támogatta azt. Két megyei jogú városban se az Együttnek, se a PM-nek nem lesz jelöltje: Miskolc az ismertebb eset, itt a pártok nem is támogatják az MSZP és a DK jelöltjét, Pásztor Albertet. A másik hely Debrecen, itt a DK és az MSZP is indít jelöltet, az Együtt-PM viszont nem.

A négy párt közül talán a DK különbözteti meg magát leginkább: a hosszas tárgyalásokat követően Gyurcsány pártja végül három városban döntött az önálló indulásról. Debrecenben az MSZP-vel, Győrben és Székesfehérváron pedig az MSZP-Együtt közös jelöltjével szemben. A Demokratikus Koalíció Pécsett sem szerepel a támogató szervezetek között Kovács Ágnes közös jelölt mögött – igaz, végül saját jelöltet sem indítottak. Valószínűleg nem véletlen, hogy a DK jellemzően azokban a városokban döntött a különindulás mellett, ahol májusban az MSZP és az Együtt-PM előtt végzett, mindhárom megyei jogú város ilyen település ugyanis – feltételezhető tehát, hogy itt a saját jó és önálló eredménye megismétlése a DK célja.
A másik végletet az Együtt jelenti, sehol sem lesz ugyanis önálló Együtt-es jelölt. A párt két helyen is úgy döntött, hogy nem támogat senkit (Debrecen és Miskolc), ám saját jelöltet egyik városban sem indítanak.
Végül az MSZP az egyetlen párt, akinek (Szekszárd kivételével) minden megyei jogú városban lesz jelöltje: a már említett Debrecen mellett Nagykanizsán és Zalaegerszegen, DK-Együtt jelöltekkel szemben önállóan, a többi helyen viszont valamilyen együttműködés keretében. Mindez nem meglepő, hiszen a formálisan közös jelöltek többsége is a helyi MSZP soraiból került ki.
A leadott ajánlások alapján azt látjuk, hogy valódi teljes különindulás ugyanakkor végül sehol sem került sor: egyetlen megyei jogú városban sem indul egymás ellen a négy párt, sőt: kettőnél több jelöltre egyik megyei jogú városban sem osztódtak. A két jelölt mögött azonban a legkülönbözőbb formációkban álltak össze a pártok: két-két Együtt-MSZP, DK-Együtt valamint egy DK-MSZP és egy Együtt-MSZP-PM-es polgármestert is találunk.  

A 23 megyei jogú város közül kettőben a fenti négy párton túlnyúló támogatással indul a közös jelölt: Békéscsabán és Veszprémben a négy párt mellett a Liberálisok is támogatja a baloldali jelöltet. A Magyar Liberális Párt ugyanakkor két másik városban, Miskolcon és Nyíregyházán önálló jelöltet indít a DK-MSZP illetve a DK-Együtt-PM-MSZP közös jelöltjével szemben. A MoMA csak egy megyei jogú városban állított jelöltet: Bokros Lajos pártja Pécsett önállóan indul.

Ami a megyei jogú városokban a baloldali pártok esélyeit illeti, úgy az áprilisi választás után készített elemzésünkben  leginkább nyerhetőnek jelzett négy város (Szeged, Salgótarján, Tatabánya, Dunaújváros) közül kettőben teljes összefogás, kettőben pedig PM nélküli együttindulást látunk – illetve Dunaújváros az egyetlen olyan megyei jogú város, ahol a PM önálló jelöltet is állít. Ezekben a városokban tehát a baloldal esélye megmaradt, egy áprilisihoz hasonló eredménnyel esélyük lehet győzni.

Miközben az országgyűlési választások egyéni jelöltjei jellemzően csak kismértékben szerepelnek jobban, mint pártjuk listás eredménye, az önkormányzati választások alkalmával egy-egy polgármester saját pártjánál lényegesen szélesebb szavazói táborra számíthat. A Republikon Intézet ezt a polgármesteri pluszt számszerűsítette a 2010-es önkormányzati választások budapesti adatai alapján.

Az őszi önkormányzati választások kapcsán az országos erőviszonyok mellett komoly figyelem irányul a polgármesteri versenyekre. A helyi politika, a települési ügyek rendre jobban eltérhetnek az országos tendenciáktól, bizonyos területi különlegességek ugyanakkor ezen a szinten is jelentkeznek: a 2010-es önkormányzati választáson az MSZP főpolgármester-jelöltje 30 százalékot szerzett, mégis volt több olyan kerület, ahol a párt polgármester-jelöltje 50 százalék körüli eredménnyel nyerte a választást, sőt, a 13. kerületben a szavazatok 63 százalékával nyert (újra) Tóth József. Tarlós István 2014-es újraindulása kapcsán is gyakran megfogalmazzák az elemzők, hogy a jelenlegi főpolgármester a fővárosi Fidesz-KDNP szavazóknál szélesebb tábort tudhat maga mögött. Mindez nem Tarlós István személyéből – vagy személyiségéből – fakad, hanem a hivatalából, abból a tényből, hogy ő a jelenlegi városvezető. Ez az összefüggés nem csak a főpolgármesterre, de a kerületi vezetőkre is igaz: a regnáló (fő)polgármester előnnyel indul egy új kihívóval szemben.

Ahogy ez a példa is mutatja, a polgármesteri hatást a legnehezebb meghatározni, egy fontos szempont ugyanakkor számszerűsíthető: van-e hatása az eredményre annak, hogy a regnáló polgármester indul-e a választáson. Másképp megfogalmazva: létezik-e olyan polgármesteri plusz, ami a korábbi ismertségből, munkából fakad, illetve megjelenik-e ez a választási eredményben. Ezért tehát összesítettük kerületenként az önkormányzati képviselőkre leadott szavazatokat és ezt hasonlítottuk össze a polgármesterre leadott voksokkal. A Fidesz-KDNP 2010-ben 9 olyan polgármestert indított, aki kerületi vezetőként állt ki: mindegyikük több szavazatot kapott, mint a képviselőtestületi választáson a párt egyéni jelöltjei. Az előny ráadásul nem is kevés: az első kerület kivételével, 7-15 százalékponttal jobb eredményt értek el a polgármester-jelöltek. A legnagyobb egyéni előnyt Rogán Antalnál látjuk, aki 15 százalékponttal ért el jobb eredményt, mint a kerületben leadott képviselőtestületi jelöltek, de 10-12 százalékponttal magasabb támogatottságot szerzett Pokorni Zoltán a 12. és Szabolcs Attila a 22. kerületben is.

1. táblázat: A Fidesz-KDNP 2010-es fővárosi eredményei kerületi szinten: a képviselőjelöltekre leadott szavazatok ill. a polgármester-jelölre leadott szavazatok aránya, valamint e kettő közötti százalékpontos különbség. Narancs kiemeléssel szerepelnek azok a kerületek, ahol a hivatalban lévő polgármester indult a választáson

A regnáló polgármesterek plusz szavazata természetesen nem csak Fidesz-KDNP polgármestereit segíti, ez a mechanizmus hasonlóképp működik más pártok esetén is. Ami az MSZP illeti, a szocialisták öt regnáló polgármesterrel indultak a 2010-es önkormányzati választáson, akik kivétel nélkül jobban szerepeltek, mint a kerületi képviselőjelöltek. Ötből négyen a Fidesz-KDNP jelöltjeihez hasonló egyértelmű, 10-13 százalékpontos egyéni előnyre tettek szert: a legnagyobb személyes előnyt a 13. kerületi Tóth József könyvelhette el, aki 1994 óta vezeti a kerületet, de hasonló polgármesteri pluszt jelentett a kispesti Gajda Ákos indulása is. A szocialista párt eredményeinél az is jól látszik, hogy ahol a regnáló polgármester függetlenként (vagy helyi szervezet jelöltjeként) indult el, ott a párt színeiben induló polgármester jelentősen rosszabbul szerepelt, mint a képviselőtestületi indulók: ez történt a 9. és a 15. kerületben. Az öt újraindulóból egyébként hárman nyerni is tudtak 2010-ben, ám a 11. kerület példája azt mutatja, hogy az ismertségből és korábbi munkából fakadó előny egy végül vesztes jelöltet is komolyan tud segíteni.


2. táblázat: Az MSZP 2010-es fővárosi eredményei kerületi szinten: a képviselőjelöltekre leadott szavazatok ill. a polgármester-jelölre leadott szavazatok aránya, valamint e kettő közötti százalékpontos különbség. Piros kiemeléssel szerepelnek azok a kerületek, ahol a hivatalban lévő polgármester indult a választáson

A kerületi regnáló polgármesterek tehát komoly előnnyel indulnak az önkormányzati választáson: helyi beágyazottságuk, korábbi teljesítményük alapján számíthatnak egyfajta polgármesteri pluszra. Mivel a nagyobb települések túlnyomó többségét a Fidesz-KDNP polgármestere vezeti, ezen jelöltek újraindulása tovább nehezíti az ellenzéki pártok helyzetét: nem csak a támogatottsági adatokra kell ugyanis figyelniük, hanem a regnáló polgármesterek helyzeti előnyére is.

2014-ben tényleg minden szavazat számítani fog, ám a győzteskompenzáció révén szavazatunkkal indirekt módon olyan pártot is támogathatunk, aki ellen valójában voksolni akartunk. Ez a választás éppen ezért sokkal inkább szól majd a Fidesz és az „ellenzéki jelölt” harcáról, mint az eddigi választások, és sokan talán úgy támogatják majd szavazatukkal egyik vagy másik felet, hogy nem is tudtak róla. REINER Roland írása

Van az új választási törvénynek egy kevéssé ismert és talán éppen ezért kevésbé vitatott pontja, amire a közbeszédben győzteskompenzációként hivatkozunk. 2014-ben – akárcsak a megelőző választásokon – minden belföldi állampolgárnak két szavazata lesz, az egyiket a választókörzetben induló egyéni jelöltre, a másikat egy párt listájára adhatja le. 2010-ben és azt megelőzően az egyéni választókerületben töredékszavazatok keletkeztek a vesztes jelöltekre leadott szavazatokból (amennyiben a jelöltet indító párt országosan legalább 5 százalékot szerzett). Az új választási törvény azonban átalakította a kompenzáció rendszerét: az eddig meglévő, mandátumot nem szerző jelöltre leadott szavazatokon túl bevezette a győzteskompenzáció fogalmát is. Ennek értelmében a mandátumot megnyert jelölt után is jár töredékszavazat, méghozzá annyi, ahány szavazattal többet kapott az első helyezet, mint a második helyen befutó jelölt. Egyszerűbben megfogalmazva: azok a szavazatok, amik a minimális, egyszavazatos győzelmen felül érkeztek, töredékszavazatnak minősülnek és a győztes jelölt pártjának listájára kerülnek. Ezek a töredékszavazatok átkerülnek az ún. kompenzációs listára, ugyanarra a listára, ahova a pártokra közvetlenül leadott voksok is érkeznek. A kompenzációs listán lévő szavazatokból ezután egy matematikai formula segítségével, nagyjából arányos módon kerül kiosztása 93 mandátum. Fontos tudni, hogy az erről a listáról szerzett mandátumok „drágább” mandátumok: megszerzésükhöz több szavazatra van szükség, mint egy egyéni körzetben szerzett mandátumhoz. Ez összefüggés az új választási rendszerben még erősebb lesz, hiszen – többek között a kompenzációs szavazatok miatt – több szavazat érkezik majd a listára, miközben a kiosztható mandátumok száma kevesebb lesz, mint 2010 előtt.

*

A győztes jelölt után járó töredékszavazatoknak akkor van valódi hatása, ha van olyan párt, amelyik jelentősen nagyobb támogatottsággal bír a többinél, így az egyéni választókörzetek nagy többségét meg tudja nyerni. A győzteskompenzáció ebben az esetben ezt az aránytalanságot tovább erősíti. A mandátumbecslő modellünk számításai szerint egy erős Fidesz az extra töredékszavazatok révén a kompenzációs listáról akár 3-7 pluszmandátumhoz is juthat, attól függően, hogy az egyéni választókerületek mekkora többségében tud nyerni. Ez a túlzott előny már önmagában is megkérdőjelezi a győztes jelölt jutalmazásának rendszerét.

A győzteskompenzáció rendszerének van ugyanakkor egy másik vonása, kevésbé nyilvánvaló hatása is, mely hatás felismerése talán a választói döntésekben is változást hozhat. A győzteskompenzáció hatásának nagysága ugyanis elsősorban attól függ, mekkora a különbség választáson induló két legerősebb formáció között. Minél több szavazattal veri meg a győztes a második helyezettet, annál több töredékszavazatra számíthat. Azaz minél gyengébben szerepel a legerősebb vesztes, annál jobb a győztesnek. Ez a valódi magyarázat arra, miért érdeke a jelenleg magabiztosan vezető Fidesznek az, hogy minél több önálló párt induljon el a 2014-es választásokon. Minden egyes önállóan elinduló, akár csak néhány százalékot szerző párt is csökkenti a legerősebb ellenzéki jelölt támogatottságát, ami így növeli a győztes párt előnyét – amely előny töredékszavazatokban nyilvánul meg. Aki a szavazatát nem az első vagy második helyen végző jelöltre adja le, a rendszer következtében tulajdonképpen az első helyezettet (is) támogatja.

*

Ez a hátrány független attól, hogy a párt egyébként bejut-e a Parlamentbe vagy sem. Képzeljük el, hogy egy ellenzéki párt önállóan indulva hat százalékot érne el, míg egy ellenzéki együttműködésre a párt szavazóinak szavazóknak a csak fele (tehát három százalék) szavazna. A különindulás tehát az együttműködés jelöltjének három százalékkal kevesebb eredményt jelentene, ennek következményeként kevesebb egyéni választókörzetet nyerne, valamint a vesztes választókörzetekben pedig jobban kikapna. Ez a három százalék pedig, amivel a Fidesz többel győzne, a győztes kompenzáció következtében töredékszavazatként hasznosulna és végső soron 1-3 pluszmandátumhoz juttatná a pártot. Ez az 1-3 mandátum csak a töredékszavazatok hatása, tehát a szoros küzdelemben megnyert egyéni választókerületek hatása nincs benne. A modellszámítás szerint az önállóan bejutó párt hiába kapna saját jogán is mandátumokat, a különindulással ennél a Fidesz több mandátumhoz jutna, végső soron tehát a kormánypárt profitálna az együttműködés hiányából. Még nyilvánvalóbb ugyanakkor a Fidesz előnye ha olyan pártok is elindulnak, amik aztán nem jutnak be a Parlamentbe: ezek a voksok ugyanis az ellenzék számára teljesen elvesznek, míg a Fidesz listáján megjelennek.

2011. évi CCIII. törvény
az országgyűlési képviselők választásáról
15. § (1) Töredékszavazatnak minősül az egyéni választókerületben
a) a mandátumot nem szerző jelöltre leadott szavazat, valamint
b) a mandátumot szerző jelölt szavazataiból a második legtöbb szavazatot elérő jelölt eggyel növelt szavazatainak kivonása után fennmaradó szavazatszám.
(2) Ha az egyéni választókerületben a legtöbb szavazatot két vagy több jelölt egyenlő szavazatszámmal szerzi meg, töredékszavazatnak minősül az adott egyéni választókerületben minden egyéni választókerületi jelöltre leadott szavazat.
(3) Az önálló pártlista töredékszavazatainak a párt önálló egyéni választókerületi jelöltjeinek töredékszavazatai számítanak.
(4) A közös pártlista töredékszavazatainak a pártlista állításában részt vevő pártok közös - ugyanazon pártok részvételével állított - egyéni választókerületi jelöltjeinek töredékszavazatai számítanak.

Tamás Gáspár Miklós a magyar közélet egyik legeredetibb és legfontosabb politikai gondolkodója. Megszólalásainak alapossága és éleslátása irigylésre méltó; beszédeinek szenvedélye, mozgósító ereje sok politikusunk számára lenne követendő példa.  A választási bojkott megfontolása kapcsán azonban nincs igaza. Az ellenzéki pártok vezetői a maguk szempontjából már elmondták, miért nem értenek egyet – íme 5 kevésbé ismert, de nem kevésbé fontos érv. TÓTH Csaba írása

Kapcsolódó hivatkozások:

• A Brookings Institute kutatójának elemzése

• Választási bojkott Jordániában

• A választások bojkottját javasolja TGM

*

1. A bojkott nem erre való. Választási bojkottoknak akkor lehet értelme, ha a választók többsége egy szabad, demokratikus választáson elküldené a hatalmat, csak a választási machinációk okán erre nincs lehetősége. Például ha csak a hatalom által elfogadott jelöltek indulhatnak; ha a hatalom ellehetetleníti az ellenzék működését vagy ha választási csalásra készül. Magyarországon minden, a kormány pozícióját és hatalmának koncentrálását, a demokráciát csorbító intézkedés dacára erről nincs szó. A szomorú tény az, hogy a Fidesz ma egy teljesen szabad és demokratikus választáson is legyőzné ellenzékét (bár egy arányos választási rendszerben kormányt egyedül nem tudna alakítani). Az ellenzéki oldalnak, a kormányváltásban érdekelteknek ma elsősorban több támogatóra lenne szükségük.

2. A kormány leváltható. A fentieknek van azonban egy másik oldala: hacsak nem gondoljuk, hogy a kormány konkrétan a szavazatok meghamisítására készül – én nem gondolom – akkor a kormányoldal okos programmal és jó politizálással leváltható. A pálya a Fidesz felé lejt: a körzetek átalakítása és a határon túli magyarok szavazati joga többletmandátumokat jelent majd a kormányoldalnak. A Republikon számításai szerint nagyjából 5-6 százalékkal kell megverni a Fideszt a hasonló mandátumszám eléréséhez; a biztos többséghez ennél komolyabb előny is kellhet. A választás tehát nem lesz fair – de ha az ellenzék képes a kormány munkájával már ma is elégedetlen szavazók többségét megszólítani, a cél egyáltalán nem irreális. A választási eredmény ilyen értelemben nincs előre megírva.

3. A bojkott nem működik. A bojkottok a legritkább esetben működnek: az egyik legelismertebb amerikai think-tank, a Brookings Institute kutatójának elemzése szerint a bojkottok általában „katasztrofálisak” a bojkottáló pártokra nézve és a politikai rendszerből való eltávolodásukhoz vezetnek. Nemrég éppen a miniszterelnökünk által a minap meglátogatott Jordániában került sor választási bojkottra: a királyt mindez nem különösebben zavarta… Mindez nem meglepő: képzeljük el, hogyan reagálna a Fidesz-kormány a bojkottra: vélhetően ál-ellenzéki pártokkal tömné tele a törvényhozást a parlamentarizmus látszatának megőrzése érdekében miközben minden eszközzel igyekezne megtörni a Parlament védelmétől megfosztott valódi ellenzéki szervezeteket.

Naivitás azt feltételezni, hogy a Fidesz nem használna ki valamennyi rendelkezésére álló eszközt, hogy a bojkottot az ellenzék felelőtlenségének és gyengeségének jeleként mutassa be. A külföldi kritika pedig aligha zavarná: épp a napokban vádolták Washingtonban a magyar kormányt zsarnokság intézményesítésével – ám e kritika lepergett róla. Az európai szervezetek így is felhasználnak szinte minden rendelkezésükre álló, politikailag reális eszközt a kormány antidemokratikus lépéseinek kritizálására – kérdéses, tudnának-e többet tenni.

4. A bojkott semmittevéshez és apátiához vezet. Tamás Gáspár Miklós nem csak bojkottot, hanem a Fidesszel szemben aktív ellenállást javasol: utcai demonstrációkat, tiltakozási hullámot. Ismerve azonban a magyar választókat, a bojkott sokkal inkább semmittevéshez és apátiához vezetne. Pont ez a veszélyes e gondolatában: erősítheti a „semmit nem lehet, tehát semmit nem kell tenni” gondolatot. Márpedig éppen a cselekvés, a remény megfogalmazása, az optimizmus teheti szimpatikusabbá Orbán ellenfeleit – és hozhatja közelebb a kormányváltást.

5. Az ellenzék hangja nélkül a kormány mozgástere még nagyobb lenne. Látva mi mindent képes megtenni a kétharmados kormányzati többség nehéz elhinni, de az ellenzéki pártok parlamenti szerepe nélkül még nagyobb hatalma lehetne. A parlament elé láncolás, a heti parlamenti csörték, az ellenzéki civil- és pártrendezvények nem csak túlsúlyos, de kizárólagos lenne a kormányzati kommunikációs fölény. A modern parlamentek egyik legfontosabb funkciója az ellenzéki alternatíva felmutatása. Mivel az ellenzék javaslatait a parlamentben elfogadtatni nem tudja – hiszen ezért van ellenzékben –, képviselői nem azért ülnek ott, hogy törvényjavaslatokat gyártsanak, hanem hogy nyilvános vitában mutassák be, mi a baj a kormánnyal és milyen megoldások állnak majd a polgárok előtt a következő választások alkalmával. Ha valaki erről lemond, a kormánnyal szembeni egyik legfontosabb kommunikációs felületet adja fel.

A 2014-es választásokon technikailag, intézményileg sokkal könnyebb dolga lesz a kormányoldalnak. Ám ezen előnyért komoly árat fizetett: sem a demokratikus intézmények elleni támadás, sem a gazdasági problémák mélyítése nem szimpatikus a választók többségének. Az ellenzéki pártok feladata ma e szavazók megszólítása – nem pedig az egyoldalú kapituláció.  

Tóth Csaba

A Republikon Intézet stratégiai igazgatója

A választási, illetve parlamenti döntéshozatali matematika kényszerei sokféle meglepő konstellációt pörgettek ki az elmúlt huszonegy évben: az MDF-SZDSZ-paktumtól az 1994-es koalíción át az 1998-ban a Fidesz javára tömeges visszalépő kisgazdákig, sőt Tétényi Éva polgármesterré választásáig sorolható az evidens megoldásokon átlépő ötletek sora. Az LMP legújabban egy "technikai koalíciót" alakítana a szocialistákkal és a Jobbikkal. Megvalósítható? Vállalható?

Kapcsolódó hivatkozások:

• 'Saját fegyverével kell felszámolni a Fidesz rendszerét'

• anti-fideszista koalíció: LMP+MSZP+JOBBIK

• Schiffer: a Fidesz-KDNP-n múlik, hogy szükséges-e ez a perverz technikai koalíció

A kezelni kívánt probléma első pillantásra egyértelműnek tűnik. A Fidesz az aktuális kétharmad birtokában hosszú időre bebetonozná magát a hatalomba, módosításait pedig a közjogi rendszerbe; sőt, az extrém hosszú mandátumokkal és/vagy pártpolitikai elfogultsággal működő embereit is ugyanezt a célt szolgálják a független intézmények élén. Szalai Annamáriától Domokos Lászlón át Polt Péterig egy sor fontos poszt esetében merül föl a blokkoló hatalmi törekvés gyanúja, a fideszes befolyás megőrzésének szándéka egy esetleges kormányváltás, illetve pusztán a kétharmad elvesztése esetén.

Karácsony Gergely javaslata szerint a három párt 2014-ben közösen támogatott egyéni jelöltekkel kétharmadot szerezhetne, eztán egy "alkotmánykorrekciós szövetséget" alkotna, mely eljárna az alábbi ügyekben: adótörvények kivezetése a kétharmados törvények közül, a Költségvetési Tanács vétójogának újragondolása, a médiatörvény alapvető megváltoztatása, az önkormányzati és parlamenti választási rendszer arányosítása és az ajánlócédulák rendszerének eltörlése. Amit e feladatát elvégezte, az Országgyűlés feloszlatná magát, és újbóli választások következnének.

Vizsgáljuk meg egyenként a fontosabb szereplőket ebben a javaslatban.

Fidesz(-KDNP)

A jelenleg kétharmados többséggel bíró kormánypárt(ok) a fenti konstellációval a mai, többfrontos harc helyett egy választástechnikai szempontból monolit ellenfél ellen küzdenének. Tény, hogy az egyfordulós választási rendszerben a Fideszt csak egy összefogás győzheti le - kevés esély látszik arra, hogy a jelenlegi ellenzék pártjai közül bármelyik a Fidesz fölé tudna nőni, egymaga több szavazatot szerezni úgy, hogy a másik két, szintúgy ellenzéki párt is rendelkezik magszavazókkal, stabil törzsközönséggel.

Ugyanakkor pont a deklarált ellenzéki, kétharmados igény egyben igen jó hivatkozás is a jelenlegi többségnek: ki és miért bírálná őket azért, hogy élnek e többséggel, ha ellenfeleik még elveiket, programjukat is sutba vágva állnának össze, hogy most ők szerezzenek kétharmadot, és írják át a törvényeket?

Képzeljük el 2014 tavaszát, amikor a Fidesz a kormányzás folytatásának irányairól beszél, ígéreteket és közérzetjavító intézkedéseket tesz, esetleg előáll egy programmal is - miközben az ellenfelei egyetlen konkrét kérdésre sem tudnak válaszolni, hiszen ezen a választáson nekik csak egyetlen programpontjuk van, mégpedig a kétharmad megszerzése. Nekik egy csak egy technikai aktus, nem pedig az "igazi" választás (erre még a későbbiekben  visszatérünk).

MSZP

A szocialista párt számára az LMP ilyetén felajánlkozása igazi ajándék. A 2010-es kormányváltás után ugyanis a szocialisták igen szűk karanténba kerültek - a másik három párt ugyanis egyetlen jellemzőt tekintve teljesen azonosnak tekinthető: mind az MSZP-kormány "ellen" kerültek be a Parlamentbe, mind az ő leváltásuk érdekében kampányoltak, mind az ő hibáikból táplálkoztak. Ezzel telt az őszi ülésszak is: a Republikon akkori elemzésének egyik legfontosabb észrevétele az volt, hogy amikor a szocialista politikusok interpellálták a kormányt, a Jobbik és az LMP az esetek többségében nem szavazta le a Fideszt, azaz az MSZP-vel szemben inkább a kormányhoz volt lojális.

Ez a javaslat (valamint az újabb, most lezárult ülésszakról szóló, újabb elemzésünkben feltárt trendforduló) azt jelzi, hogy az MSZP felé mégis lehetnek az LMP-nek szabad vegyértékei. Amennyire ugyanis abszurdnak tűnik a Jobbikot egy ilyen szövetségbe felkérni, annyira reális lenne, hogy a koalíciós kényszert felismerve, a demokratikus pártok elkezdjék keresni az együttműködés lehetőségét. Ha van tanulság a szocialisták számára, akkor az az, hogy korai még feladni a múltban sokszor (legutóbb a zuglói időközi választáson) visszautasított együttműködési javaslatukat az ökoszociálisok felé.

Innentől az a kérdés, hogy az LMP-t még ma is nagyságrendekkel meghaladó szervezeti előnyüket képesek-e érvényesíteni olyan módon, hogy vezetőjévé válnak egy ilyen, esetlegesen létrejövő (kétszereplős) összefogásnak. Az SZDSZ-szel kötött koalíciók azt bizonyították, hogy igen.

Jobbik

A szélsőjobboldali párt jelenlegi legnagyobb dilemmája, hogy miként tudja áttörni a radikális eszméi miatt szükségszerű üvegplafont. Az elmúlt hónapok bebizonyították, hogy a radikális retorika képes újra aktívvá tenni a radikális szavazóikat, de egyben gátolja is őket abban, hogy újabb nagyságrendi lépcsőt ugorjanak, elinduljanak a néppárttá válás útján. Az egyenruhás masírozás ehhez kevés, elzárja a szofisztikált eléréseket.

Egy ilyen összefogás alkalmas lehet arra, hogy a szélsőjobboldali pártot bevezesse a "finomabb körökbe", olyanok is szavazzanak a Jobbikra, akiknek ma nincs okuk ezt megtenni. Vona Gábor pártja ma nem szerepel az Orbánt "elzavaró" lehetőségek között a szélesebb közvéleményben, de egy ilyen céllal létrejövő összefogás már beemelheti e körbe a szélsőjobboldaliakat (ugyanúgy, ahogy 1998-ban a kétéves költségvetés megszavazásáig Torgyán József is része lett a polgári kánonnak - "természetes szövetséges", emlékszünk még?).

Ugyanakkor, és ez egyben általános kritikája is a javaslatnak, a Schiffer András által is perverznek nevezett koalíció létrejöttéhez elképzelhetetlen átszavazásokra lenne szükség. Látjuk-e magunk előtt, amint Vona Gábor Szanyi Tibor mellett kampányol - holott nyilván mindenhol a legerősebb pályázó indulna, így Kapitány lenne az újlipótvárosi jelölt? Látjuk-e, amint Borsodban az MSZP a Jobbik mellé áll? Látjuk-e, hogy az eddig a kurucinfó által SZDSZ 2.0 néven emlegetett LMP a Jobbikkal karöltve indul harcba a főváros belső kerületeiért?

És mit szólna mindehhez a jobbikos törzsközönség, pont azok, akiknek eddig a gárdázással üzentek? Mit mondana Morvai Krisztina, miért állt össze a "szemkilövetőkkel", akik "palesztinná tették saját hazájában" (mielőtt Brüsszelbe emigrált)?

LMP

A javaslatot megfogalmazó párt ezzel az ötlettel némiképp saját genezisét, gyökereit is idézőjelbe rakta. Az egyébként sokat balanszírozó, a karakteres véleménynyilvánítástól korábban rendre tartózkodó ("erről még nincs hivatalos álláspontja a pártnak", "ez csak az aktivistáink véleménye") pártnak két dologban mégis markáns álláspontja volt. Egyfelől, első igazi nagypolitikai sikerükként az SZDSZ 2009-es, europarlamenti legyőzését szokták azonosítani. Nem kis mértékben építettek a liberális szavazókra, és mindig előszeretettel korholták azok korábbi pártját azért, mert összeállt az MSZP-vel. Másfelől pedig utóbbi pártot pedig a Jobbikéhoz hasonló vehemenciával bírálták a 2006 őszén kitört tüntetésekre adott rendőri reakciók miatt.

Ebben az esetben viszont hogyan lehetséges, hogy ilyen hármas összefogást javasolnak? Hisszük-e, hogy az LMP-re voksoló liberálisoknak eladható egy olyan javaslat, ahol szavazataikat adott esetben egy jobbikos jelöltre, de mindenképpen olyan összefogásra, majd (reményeik szerint) kétharmados hatalmat szerző koalícióra kell adniuk, melynek a szélsőjobboldaliak is tagjai? És logikus azt a kérdést is feltenni, hogy ha az LMP-ben az SZDSZ egyik legnagyobb bűnének azt tartják, hogy összeállt a szocialistákkal, akkor most, ha ezt az LMP csinálja, akkor máris elfogadható a dolog? Vagy attól lesz az, hogy harmadiknak bevették a szélsőségeseket is?

Az LMP ezzel a deklarációval egy dolgot azonban elismert: azok az ambiciózus célok, miszerint ők nőnek a Fidesz váltópártjává (a 2010-es siker mámorában hallottunk ilyet tőlük) már számukra sem tűnnek reálisnak. Ehelyett elkezdték keresni, milyen összefogás, milyen partnerek segíthetnek abban, hogy hatalomra kerüljenek. Reálisabb helyzetértékelés, de szükségszerűen a korábbi, balanszírozó technika ellen hat: ha így van, akkor számukra mostantól a Fidesz a deklarált ellenfél, és az ellenzéki társak a szövetségesek.

A szavazók

Végül pedig próbáljunk meg az egyszeri szavazó fejével gondolkodni, felvázolva pár esetet, ami a technikai koalíció sikerét veszélyezteti. Fentiekben már utaltunk pár ilyen ellentmondásra, ezeket is megemlítjük a teljesség kedvéért:

Átszavazási hajlandóság: hosszú szocializáció vezetett oda, hogy az MSZP és az SZDSZ szavazótábora között széles kapu nyílt, és egy-egy választás során többé-kevésbé automatikusan lehetett a szükséges szavazatokat átcsatornázni. Ott azonban a közös kormányzás és a nagyságrendbeli különbség is segített ebben: a kis SZDSZ szavazói pontosan tudták, hogy jelöltjük önmagában esélytelen a győzelemre (kivéve Demszkyt) - a Jobbik, az MSZP és az LMP között azonban jóval kisebb ez a különbség, ezért a szavazót is nehezebb meggyőzni arról, hogy helyes döntés egy (teljesen mást képviselő, friss szövetséges) másik párt jelöltjét indítani a csak kicsit gyengébb, saját embere helyett.

A kétharmad szerepe és összetétele: egy dolog borzadva szemlélni a fideszes kétharmad közjogi barkácsolását, és egy másik ilyen hatalmat adni egy olyan koalíciónak, mely szükségszerűen tartalmaz legalább egy, a Fidesznél is antipatikusabb szereplőt. Ha egy jobbikos szavazó dönthet, hogy a kétharmad a Fidesznél vagy egy MSZP-t is magába foglaló koalíciónál legyen-e (még ha abban saját pártja is szerepet kap), biztosan a Fidesz ellen szavaz? De meggyőzhető egy LMP-s, hogy jobb a Fidesznél az MSZP-vel felálló kétharmad? Átszavaz a Jobbikkal felcsapott kétharmadra az MSZP-s, vagy az LMP liberális szárnya?

Technikai problémák, komolytalanság: külön kérdés az is, hogy miként alakul az ellenzéki pártok szavazóinak részvétele egy olyan választáson, melyről előre megmondják nekik, hogy most nem az eljövendő miniszterelnök és kormánya a tét, nem a következő négy év programja és parlamenti összetétele. Olyan jelöltek kérik majd ennek az összefogásban a szavazók támogatását, akik maguk is deklarálják, hogy adott számú (ezek köre is kérdés) kétharmados törvény megszavazása után lemondanak, és újra kell szavazni a helyükről.

Elmennek-e szavazók erre a "nem igazi" választásra, és ha igen, kire voksolnak? És ha esetleg feláll az MSZP-LMP-Jobbik kétharmados koalíciója, vajon meddig fog működni, miben tud megegyezni (pl. az ország érdekében szükséges, "hétköznapi" döntéseket ki és hogyan hozza meg)?

Talán nem túlzás kijelenteni, hogy ez a javaslat nem volt kellőképp végiggondolva.