Mindig kijavítom a műsorvezetőt, ha politológusnak titulál. Nem vagyok az. Én elsősorban egy KÖVETKEZMÉNY vagyok. Ha nagyon címkét keresünk, legyek közéleti kommentátor. - CEGLÉDI Zoltán írása
De főleg a következménye annak, ahogy az "igazi" politológusok jó része ma az általuk képviselt tudományhoz viszonyul, illetve viszonyult az elmúlt évtizedekben. Tisztelet a kivételnek, de a „látható” politológusok jelentős része mintha elfelejtette volna azt, amit elsőévesként, a legelső órán tanítottak neki: az általa választott tudomány művelése egy megismerő tevékenység. Tudni, ismerni, nem pedig alakítani, megváltoztatni akarja az eseményeket és folyamatokat - utóbbi ugyanis már a politika joga és feladata.
Ez "szárazon" annyira evidensnek tűnik, mégis, annyira máshogy működik a gyakorlatban.
Mármint nálunk. Az Egyesült Államokban a televíziós viták sokkal egyértelműbbek: tudott és vállalt dolog republikánus, illetve demokrata szemszögből elemezni egy-egy politikai szituációt. Ezek a szereplők nem címet, egyetemi státuszt, publikációs jegyzéket tolnak maguk előtt, azt állítva, hogy mindezek nevében fogalmazzák meg a véleményüket, hogy ők a katedra „szinkronhangjai” lennének. Nem, ők maguk a szereplők, és a vállalt meggyőződésükhöz nem használnak ilyen mankókat. Persze, az USA minden szempontból akkora piac, hogy például az aktuálisan ellenzéki "érzelmű" tévécsatornák is lehetnek nyereségesek, ellenzéki punditok is bírhatnak biztos egzisztenciával - de a Politico meg a Washington Post meg például azzal a luxussal küldheti be embereit a tévébe, hogy nem fog aztán egy vörösre üvöltött arcú politikus-samesz a főnöke nevében fenyegetőzni a mobiljukon. Nálunk meg kormányváltásonként a sajtó fele mindig csődbe megy!
Aki meg nem, az próbál megfelelni a nézői elvárásoknak. Ez a dolga - az viszont már a politológus-társadalom felelőssége, hogy meddig megy el ebben az utcában. Addig már mindenképpen eljutottak - önkritikus leszek: lefelé -, ahol én vagyok. Nem a színvonalban, de szakmaiságban, "politológusságban" van ez lejjebb annál, mint az egyetemi sztenderdek. És nem a vitapartnerek személye a döntő: lehet holnaptól minimum PhD-fokozatú politológusok eszmecseréjévé változtatni ezeket a műsorokat, lehet a bejáratnál belépőként méteres publikációs jegyzéket kérni, érdemi változás ettől nem lesz. Hiszen ekkor is díszhelyen fog ülni köztük az a politológus, aki Orbán Viktor mereven ágaskodó, kitörni készülő Férfiasságáról (így, nagy F-fel) értekezett rajongva. Tudomány, ühüm.
Az én helyem a politológusok vitájában egy következmény. Annak a következménye, amikor a szakmai reputációra igényt tartó politológust a műsorvezető javította ki a töredékszavazatok ügyében, vagy mikor a másik meg kormánypárti tüntetést, Békemenetet szervezett, majd elemzőt játszva nyilatkozott annak "sikeréről". Ilyen kanyarok után a tudományos élet szenvtelen, fehér köpenyét már senki nem kapja vissza a ruhatárból.
Kedves politológus barátaim, amint elindultatok a tudomány felől a politikai kommunikációs csaták irányába, amint elkezdtétek tágítani a határokat, várható volt, hogy folyamatosan fognak bekerülni a körbe egyébként konstans helyzetű figurák. Már eltoltátok a dolgot odáig, ahol én vagyok - aki egy politikai intézet munkatársa, de már nem a tudományos szférából jött, hanem pont ahhoz a (politikai) kommunikációhoz ért, amivé spinelitek a szakmátokat. És nem ijesztgetésnek szánom, de messze nem én vagyok a végpont: már a látóhatárban melegítenek stand-uposok, kritikusok, publicisták; mindenki, akinek van koherens véleménye a politikáról, közéletről, képes a nyilvános véleményalkotásra, és alkalmas a nézői igények kielégítésére.
Miért is ne tennék? A Nézőpont Intézet tavaly decemberben "Mérlegen a megújulás éve" címmel közölt egy elemzést, benne az alábbi leíró résszel: "Az önérdekkövetésben látszólag realitásérzékét vesztett kormányellenes csoportok azonban saját szimpatizánsaik előtt próbálják leplezni: gyakorlatilag épp ők képtelenek szembenézni eddigi teljesítményükkel. A továbbra is népszerű kormánypártok eközben a gazdasági világválság hozta kényszerek folyamatos követésére koncentrálhatnak."
Nos, ha ez egy elemzés, akkor szégyenkezés nélkül elférek én is az asztalnál, bármiféle publikációs jegyzék híján is.
Pláne, hogy én nem kötök elvtelen kompromisszumot a nézettségért, a műsor kiszolgálásáért, ugyanis én vállaltan a nézőkért járok a tévébe. Nem hazudom azt, hogy a nagybetűs Tudományt hoztam a puttonyomban, és annak szócsöve vagyok. Nem, én egy liberális fiú vagyok, aki képes a közélet dolgairól összeszedetten, néha viccesen, a nézők számára szórakoztató és közérthető módon beszélni, illetve vitázni. Én vagyok a magam terméke, és ezt be is vallom, ellentétben azokkal, akik képesek voltak Az elmúlt tíz év legnépszerűbb kormánya felkiáltással kutatást végezni, melyben meglepő módon a jobboldal az alig kétéves Fidesz-kormányt tartja a legjobbnak, míg a balosok szétszavaznak a nyolc év alatt egymást váltó szoci kormányok között. A Századvég ezen elemzése sem a szakmáról szólt, ugyebár, hanem annak az aránypárnak a megkereséséről, amely összefüggésben még egyszer le lehet írni, hogy "tehát adataink szerint a Fidesz a legjobb".
Vannak ismerőseim, akik hátulról olvassák az újságot, például a Szüret rovattal kezdik a Magyar Narancsot. Ismerek aztán politológusokat is, akik meg az elemzéseiket kezdik hátulról, a konklúzióval. Mármint megírni.
Ezek a politológusok aztán a vitákba szintúgy nem a megismerés, hanem az alakítás igényével érkeznek. Hogy ne csak rajtuk legyen a felelősség ezért: igen, a műsorok egyébként ebbe az irányba is terelik, nyomják őket. Magam nyolc éve dolgozok Magyarország egyik legfelkészültebb politológusával, Tóth Csabával. Engem sokkal többen ismernek, mint őt, aminek az egyik legfőbb oka pont ezt a műsortípus. Az, ami azt honorálja, hogy míg én képes vagyok olyan mondatokat kimondani, hogy Matolcsy György nem tud számolni, addig Tóth Csabánál ez inkább úgy hangzana, hogy "Tényként azt semmiképp ne jelentsük ki, hogy a nemzetgazdasági miniszter nem tud számolni, hiszen ennek nyilvánvalóan az ellenkezője lehet az igaz, tehát valószínűleg a matematikai alapműveleteket magasan meghaladó jártassággal bír e téren. Az kijelenthető, hogy részben sikertelen a ciklus elején kitűzött gazdaságpolitikai célok időarányos teljesítése, és e tekintetben terhelheti felelősség Matolcsy Györgyöt is. Elhamarkodott következtetés lenne azonban mindezt egyértelműen a gazdaságpolitikai ismeretei vélt szakmai hiányosságaira visszavezetni, mivel jó eséllyel itt a politikai kommunikációs, illetve pártpolitikai célok is alakító jelleggel bírnak például a közteherviselés szabályainak átrajzolása során."
Mindez pedig egyfelől azt eredményezi, hogy a show-ra vágyó műsorvezető elégedetlen lesz, és nem hívja többet az elemzőt, másfelől a tisztelt közönség szemében a másik oldal nyer, ugyanis a Fideszhez lojális politológusok sem ezekkel a sztenderdekkel érkeznek a vitára. Ezért hangozhat el a kormányhoz lojális politológus szájából "az IMF neoliberális politikát folytat" fordulat, ami sokkal inkább illik egy vidéki Bencsik András-haknira (de az újságírói szakma változásairól, és arról, hogy ugyanilyen folyamat eredményeként oda miként keveredtem, tényleg nem most írok).
A tévéműsorok nehezen viselik el azt a fedett pályás törökgáborizmust, amiről igazából szól ez a tudomány. Igen, szerintem a mai politológusoknak ma abba az irányba lenne érdemes törekedni, ahová én biztosan nem tudom követni őket: ahogy Török Gábor elemez, a boncmester steril szenvtelenségével lefejtve a húst a csontokról.
Mert például a tények hajlítgatásmentes tisztelete azt követelné, hogy a Fideszhez lojális politológusok is elismerjék a kormánypárt népszerűségbeli zuhanásának tényét és okait – minimum furcsa, hogy az ő kutatásaikban jellemzően nagyon más adatok jönnek ki, illetve újabb és újabb kategóriák jelennek meg a szavazók leírására. Másfelől az ellenzéki szimpátiájú politológusoknak is tudniuk kell megadni a császárnak, ami a császáré - például azt rögzítve, hogy a jelek szerint Orbán mégiscsak megúszta az azeri baltás gyilkos ügyét a tekintetben, hogy a szégyen vihara külföldön és belföldön is elülni látszik. Megúszta, na - és ha valóban venni fognak (vagy már vettek) az azeriek magyar államkötvényeket, akkor bejött a számítása is. Gusztustalan tempó - mondhatom én, kommentátorként. De egy politológus számára a tények a kiindulópontok: azok pedig nem tudják a "gusztustalant", mint jelzőt értelmezni.
Végül pedig a "misszióról" röviden. Igen, én tényleg élvezem azt, hogy amikor a tudomány képviselője kirándulást tesz az én birodalmamban (vita, kommunikációs csörte, ripacskodás és show-elemek), akkor függetlenül attól, hogy egyébként milyen előadást tartott tegnap az egyetemen, és milyen monográfiát jegyez holnap, jó eséllyel veszít. Csúfolódni megyek, igen, és ezért nem veszek öltönyt, nyakkendőt sem. Mímelni sem akarom, hogy épp a tudományt teszik a szereplők az asztalra. Tízből kilencszer egyébként is azzal szólítanak meg az utcán, a buszon, hogy "azért nézem magát, mert jól megmondja nekik!". Egy álszent, hazudozó, pózer társadalomban élünk, álszent, hazug, pózer sajtóval, és pláne politikusokkal. 2012-ben sem tartunk még ott, amit én zsinórmértéknek, viszonyítási alapnak használok: az 1969-es (!) Angliából. Ott a közszolgálati tévében már 43 évvel ezelőtt le lehetett adni egy ilyen jelenetet a királynővel és a miniszterelnökkel:
Az én misszióm az, hogy ahhoz a Magyarországhoz lökdössem közelebb magunkat, ahol ugyanezt, ugyanígy meg szabad, lehet, sőt kell is csinálni Orbánnal, Mesterházyval, Bajnaival, vagy bárki is legyen a miniszterelnök. A politológusok közül némelyeknek szerencsére ma is a megismerés, a "beavatkozás" nélküli elemzés a missziója. Velük nincs dolgom, „csak” érdeklődve meghallgatom-elolvasom őket. A többiek meg... az ő következményük vagyok.
CEGLÉDI Zoltán
