Magyarországon még nem volt a mostanihoz hasonló előválasztási küzdelem. Íme öt állítás, amely segíthet megérteni e küzdelem jellegét – s hogy mi jöhet a megállapodás után. TÓTH Csaba írása
Kapcsolódó hivatkozások:
*
1. Minél hosszabb, annál rosszabb.
Elméletileg lehetne úgy érvelni, hogy egy hosszú előválasztási küzdelem használ a résztvevőknek: hogy a választók több alkalommal találkoznak a rivális politikusokkal, jobban megismerik programjukat, vagy hogy e küzdelem után felkészültebbek lesznek az Orbán Viktorral szembeni versenyre. Az az érv is elhangzik, hogy a baloldal sokszínűsége önmagában érték a monolit jobboldallal szemben.
Csakhogy a gyakorlati tapasztalatok ennek teljesen ellentmondanak. Az előválasztási küzdelem nem növelte a baloldal egyesített támogatottságát – viszont oda vezetett, hogy a Fidesz korán kezdett kampányára nincs egységes baloldali válasz. A Fidesz médiatúlsúlya egyébként is tetemes – ám összehangolt üzenetek és egységes fellépés híján a „maffiabaloldal” vagy „bukott baloldal” naponta ismételt kormánypárti mondatainak nehezen alakul ki hasonló intenzitással kommunikált megfelelője.
Mindez nem az előválasztás szereplőinek hibája és nincs is benne semmi meglepő; a hosszú előválasztási küzdelmek általában a másik oldalnak segítenek. A legutóbbi amerikai választás kapcsán olyan, ideológiailag különböző szereplők, mint a baloldali-liberális The Atlantic és jobboldali kampányszakember Karl Rove is az előválasztási küzdelem és az elvesztegetett idő fontosságát említették.
Amíg a baloldal pártjai egymással foglalkoznak – akkor is, ha éppen nem konfrontálódnak – addig se a trafikokról, Felcsútról vagy az éppen aktuális Közgép-megrendelésről beszélnek.
*
2. Az előválasztás politikai, hatalmi és személyi küzdelem – nem érdemes úgy tenni, mintha más lenne.
Bár az MSZP-Együtt konfliktusokat szokás az egykori MSZP-SZDSZ vitákhoz hasonlítani, a szocialisták és a szabaddemokraták programja sok kérdésben nagyon különbözött: az SZDSZ egykulcsos adót, több biztosítós egészségügyet és liberális kisebbségpolitikát követelt, míg az MSZP progresszív adózást, egybiztosítós egészségügyet és kevésbé liberális kisebbségpolitikát szeretett volna. Az MSZP és az Együtt programja sokkal közelebb áll egymáshoz – nem véletlen, hogy a két párt a közös programokban gyorsan meg tudott állapodni. Alighanem e pártok legtöbb támogatója is bajban lenne, ha szakpolitikai különbségeket kellene megneveznie; bár általánosságban az MSZP-t baloldalibbnak, az Együttet centristábbnak, liberálisabbnak tekintjük, ennek több köze van a stílushoz mint a részletes programelemekhez.
3. Az előválasztási küzdelem egyszer véget fog érni – az Orbán távozását kívánóknak érdemes már most lelkileg készülni az akár legkevésbé szimpatikus szocialista vagy együttes politikus melletti lelkes kiállásra.
Miközben az MSZP és az Együtt politikusai láthatóan egyre kevésbé támadják egymást, támogatóik, véleményformálóik vagy bloggereik egy része még mindig úgy viselkedik, mintha Mesterházy Attila vagy Bajnai Gordon miniszterelnöksége rosszabb – vagy legalábbis ugyanolyan rossz – lenne, mint Orbán hatalomban maradása. Orbán legyőzéséhez azonban közös egyéni jelöltekre mindenképpen szükség van, s az egyéni jelöltekről történő megállapodás nem is tűnik kérdésesnek.
Vagyis, az Együtt szavazóinak az ország nagyobb, az MSZP választóinak kisebb részében a másik párt által jelölt személyre kell majd szavazniuk – a győzelem érdekében Juhász Pétert és Török Zsoltot egyaránt meg kell szavaznia minden szocialista és Együtt szavazónak. Ilyen fokú szavazói integráció csak akkor valósulhat meg, ha a baloldali-liberális véleményformálók a szavazókat erre felkészítik. Fontos látni, hogy ezen a külön lista sem változtat: az olyan válaszok, hogy „Ő tulajdonképpen a másik párt jelöltje, nincs a mi listánkon, csak egyéniben támogatjuk, igaz közösen kormányzunk majd, de hát én sem tudom még hogyan lesz ez lehetséges…” aranybányát jelentenének a Fidesz kommunikációs gépezete számára.
4. A megállapodás az ismert szereplők kompromisszumát, és nem valamilyen ma még nem látott „tökéletes” megoldást eredményez majd.
Az utóbbi években különösen népszerűvé vált a „csodavárás” gondolata: hogy egy ma még ismeretlen szervezet, párt, vagy jelölt majd előpattan valahonnan és hirtelen becsatornázza a létező és potenciális kormánypárti szavazatokat. A Milla kezdeti sikere részben éppen úgy e csodavárás eredménye volt, mint a Bajnai Gordonnal kapcsolatos illúziók. Ám ha ilyen „csodára” három év alatt nem került sor, a hátra lévő háromnegyed évben sem fog: a baloldal valamilyen Mesterházy és Bajnai által meghatározott, a kisebbek által elfogadott formáció keretei között indul majd a választásokon.
*
5. A legjobb módszer a bizonytalanok elriasztására a majdani megállapodás utólagos megkérdőjelezése.
Sok közvélemény-kutató leírta már: a magyar választók többsége elégedetlen a kormánnyal – a Fidesz mégis vezet, mert sok kormánykritikus szavazó a bizonytalanok táborát gyarapítja. E bizonytalanok szavazók nem egyszerűen azért maradnának távol egy most vasárnapi szavazástól, mert az Együtt vagy az MSZP külön-külön nem szimpatikus nekik – hanem mert veszekedő, erőt mutatni nehezen képes pártokat látnak, amelyekről nem hiszik el, hogy le tudnák győzni Orbán Viktort.
Egy megállapodás esélyt kínál e percepció megváltoztatására – feltéve, ha az együttműködő felek nem csak lelkesek a közös munka iránt, hanem annak is látszanak. Ennek legfontosabb feltétele pedig, hogy a baloldali-liberális térfélen ne induljon be azonnal az egyébként biztosan tökéletlen megoldás kritizálása. A megállapodás másnapjától két releváns kérdés egyike dominálja majd a baloldali sajtót. Az egyik: „Hogyan győzhető le Orbán Viktor”. A másik: „Vajon a legjobb megállapodás született-e?”. Ez utóbbi vita a bukás legjobb garanciája.