Nem csak a három 2014-es magyarországi választás befolyásolja majd az elkövetkezendő évek politikai eseményeit: a belpolitikára gyakran nagy hatással vannak azok a politikai folyamatok is, amik az országhatáron kívül zajlanak. 2014 utolsó pár hónapja egyértelműen megmutatta, hogy olykor a külpolitika belpolitikává válik – ezért REINER Roland kollégánk kiemelt három olyan választást 2014-ből, amire érdemes lehet visszagondolni az év értékelésekor és a jövőbeli elemzésekkor.
Kapcsolódó hivatkozások:
Liberális miniszterelnökök a Benelux államokban
2014 tavaszi választásokat követően október óta Belgium miniszterelnöke Charles Michel, a liberális Mouvement Réformateur elnöke, ezzel pedig egy különleges együttállás jött létre a Benelux államokban: mindhárom ország élén liberális vezető áll. Luxemburgot 2013 decembere óta vezeti Xavier Bettel, míg Hollandiában 2010 októbere óta (2012-ben újraválasztva) kormányfő Mark Rutte.
Bár holland, belga és luxemburgi politikában hagyományosan erős a liberális pártok támogatottsága, stabil szereplői a pártrendszernek és igen gyakran koalíciós tagként vesznek részt a kormányzásban, a kormányfő rendszerint inkább a nagyobb koalíciós pártokból kerül ki. Jól mutatja mindezt, hogy a holland Mark Rutte személyében 92 év után lett liberális miniszterelnöke az országnak (Luxemburgban 1979-ben, míg Belgiumban 2008-ban volt legutóbb liberális pártból kikerülő kormányfő).
Tény tehát, hogy míg Hollandiában a miniszterelnök pártja a VVD valóban a legerősebb párt, addig a belga és luxemburgi miniszterelnök pártjai a választáson csak harmadik helyet érték el. Köszönhetően annak, hogy ezekben az országokban jellemzően koalíciós kormányok alakulnak, létrejöhetett az a különleges helyzet, hogy a három ország mindegyikét liberális miniszterelnök vezesse. Mindez jól mutatja, hogy a liberalizmus Európa nyugati felén nemcsak, hogy él, de kormányképes alternatívát jelenít meg. Miközben tehát Magyarországon a miniszterelnök illiberális demokráciáról beszél, a liberalizmust pedig a legtöbb politikai párt szitokszóként használja, bizonyos nyugat-európai liberális pártok reneszánszukat élik, ráadásul több közép-európai országban (Ausztria, Csehország) is jelentek meg új, sikeres liberális pártok.
Félidős választások az Amerikai Egyesült Államokban
Az Egyesült Államokban a világszerte figyelmet kapó négyévenkénti elnökválasztás mellett kétévente rendeznek úgynevezett félidős választásokat (midterm elections). Noha ekkor az elnök személyéről nem szavaznak az amerikaiak, a politikai rendszer másik kiemelt szereplőjéről, a Kongresszusról igen. Az amerikai törvényhozó testület a magyar parlamenttel szemben ún. kétkamarás törvényhozás, azaz két különböző testület (a Ház és a Szenátus) működik együtt, párhuzamosan. A Házba kerülő képviselők lakosságarányosan kerülnek megválasztásra, míg a Szenátusba minden tagállam két szenátort küld. A félidős választásokon újraválasztják a teljes, 435 főből álló Házat, valamint a 100 tagú Szenátus harmadát. A félidős választások lehetőséget teremtenek arra, hogy az amerikai választók befolyásolják, milyen politikai összetételű Kongresszussal kell együtt dolgoznia az elnöknek. Igen gyakori, hogy a félidős választás eredményeképp megváltozik az elnök mögött álló politikai támogatás, így a ciklus további részében a kormányzás során nem(csak) saját pártjával, de az ellenzéki párttal kell rendszeresen tárgyalnia. A 2014-es félidős választások előtt a Demokrata párti Obama elnök egy ellenzéki, Republikánus többségű Házzal és Demokrata többségű Szenátussal működött közösen. A félidős választások eredményeképp a 2015-ben felálló (113.) Kongresszusban már a Szenátusban is a republikánus párt szenátorai lesznek többségben, jelentősen nehezítve az elnök munkáját.
Mindez a jelenlegi feszült amerikai-magyar viszony szempontjából sem lényegtelen: a félidős választások után a pártok már a 2016-os elnökválasztásra fókuszálnak, az elkövetkezendő két év mindkét párt számára az elnökjelölt kiválasztásáról fog szólni. Könnyen lehet, hogy a magyar kérdés továbbra is napirenden lesz, és ha e tekintetben a Republikánusok szigorúbban lépnének fel a magyarországi folyamatokkal szemben – ahogy John McCain szenátor tette néhány héttel ezelőtt –, akkor mind a Ház, mind a Szenátus többsége számos lehetőséget adhat erre.
Euroszkeptikus pártok: erősebb, kisebbség
Az előrejelzéseknek megfelelően a 2014-es Európai Parlamenti választások eredményeképp megnőtt az euroszkeptikus, EU-ellenes pártok által küldött képviselők száma. Bár a frakcióalakítás nem ment könnyen – hiszen e pártok sok esetben nagyon különbözőek és egymással sem értenek egyet – végül a 2009-2014-es parlamenti időszakhoz képest nagyobb létszámú képviselőcsoport alakult (emellett a függetlenek között is számos euroszkeptikus képviselő ül). A Szabadság és Közvetlen Demokrácia Európája nevet viselő frakcióban 48 képviselő ül, a képviselőcsoport előző ciklusban 34 főből állt – a létszáma mellett az összetétele jelentősen megváltozott: miközben a létszáma nőtt, kevesebb országból kerültek be képviselők. Jól mutatja az euroszekptikus pártok együttműködésének nehézségét, hogy a frakció már néhány hónappal a megalakulás után átmenetileg megszűnt: októberben egy lett képviselő kilépésének következtében a frakcióalapításhoz szükséges egyik kritériumot (legalább hét országból legyen tag) nem tudták teljesíteni. A frakció társelnöke Nigel Farage néhány nap alatt pótolta a hiányt (egy lengyel képviselővel) de az eset lényegében bármikor megismétlődhet-, a frakció nagyon törékenyen működik.
A megerősödés ténye vitathatatlan, ám valódi áttörést csak az Egyesült Királyságban, Franciaországban és Olaszországban könyvelhették el az euroszkeptikus pártok: a UKIP és a francia Nemzeti Front megnyerte a választásokat, míg az Öt csillag mozgalom újonnan alakult pártként a második helyet érte el az olasz EP-választáson. A három legerősebb párt közül ráadásul csak a UKIP és az Öt csillag mozgalom egyezett meg – a francia Le Pen vezetette euroszekptikus párt képviselői végül a függetlenek között foglalnak helyet.
Nagy kérdés továbbá, hogy az EP-választáson elért sikereket meg tudják-e ismételni a nemzeti választásokon: az euroszkeptikus pártok követelései ugyanis elsősorban akkor jelenhetnek meg valódi fenyegetésként az EU-ra nézve, ha azokat kormányra kerülve tudják képviselni e pártok. Erre azonban nem sok az esély: a UKIP ugyan idén két (a Konzervatív Pártból kilépő képviselővel) helyet szerzett a parlamentben, a közvélemény-kutatási adatok alapján egyértelműen csak a harmadik legerősebb párt. Az egyéni körzetekből álló választási rendszer miatt ez csak néhány képviselői helyet jelenthet. Ami a francia Nemzeti Frontot és Marine Le Pent illeti, egy őszi közvélemény-kutatás szerint a radikális politikus ma a legnépszerűbb elnökjelölt. Tény ugyanakkor, hogy a kétfordulós elnökválasztás következtében nem ő nyerné a választásokat: a második fordulóban jelenleg még valószínűleg alulmaradna valamelyik mérsékelt jelölttel szemben. A francia szavazók ugyanis hagyományosan kiállnak a mérsékelt jelölt mellett: 2002-ben Marine Le Pen apja is megtapasztalta ezt a hatást.
Noha a Jobbik a baloldali pártok különindulása miatt a második helyen végzett a magyar EP-választáson, 14,7 százalékos eredménye az európai euroszkeptikus pártok középmezőnyébe helyezi: képviselői a függetlenek között ülnek, mivel a párt radiális, sok esetben rasszista és homofób irányvonala miatt nem tud együttműködésre lépni a nyugat-európai euroszkeptikus pártokkal. A Jobbik helyzete az Európai Parlamentben tehát öt év alatt nem változott érdemben: míg a belpolitikai elemzésben rendszerint előkerül a Jobbik mérséklődésének kérdése, európai szinten a megítélése nem sokat változott – továbbra sem számolnak velük potenciális partnerként.
