Bár időről-időre kétségek merülnek fel a közvélemény-kutatások megbízhatóságával szemben, véleményünk szerint a magyar kutatószakma alapvetően hiteles méréseket végez, és korrekt eredményeket közöl. A közvélemény-kutatások mindenütt a világon alkalmasak a teljes népesség (vagy akár kisebb, speciális csoport) véleményének felmérése, ám ennek két fontos feltétele van.

Az egyik a jól kiválasztott minta: egy közvélemény-kutatás eredményét akkor lehet elfogadni, ha a kutatásba bevont minta jól leképezi azt a sokaságot, akinek a véleményére kíváncsiak vagyunk (a minta reprezentatív). A másik feltétel, hogy a kérdések és válaszok egyaránt világosan, érthetően legyenek megfogalmazva, ezáltal a válaszadó valóban arra válaszoljon, amit kérdezünk tőle.

fotó: stop.hu

Az a javaslat, hogy az ellenzéki miniszterelnök-jelölt személyét közvélemény-kutatás segítségével határozzák meg, számos dilemmát vet fel, elsősorban annak kapcsán, pontosan kiket kérdezünk meg: a létező ellenzéki szavazókat, a „bizonytalanokat”, vagy a teljes népességet. A fő probléma, hogy erre a kérdésre nem létezik „független” válasz – Mesterházy vagy Bajnai elsősége könnyen azon múlhatna, pontosan milyen körben végezzük a kutatást. Ami könnyen oda vezethetne, hogy a javaslat eredménye legfeljebb az lenne, hogy a jelöltállításról folytatott tárgyalásokat kérdőív-szerkesztési és mintavételi tárgyalások vennék át.

1.    Kizárhatóak-e a jobboldali szavazók? A legtöbb esetben a „kormányváltó” szavazók megkérdezése merül fel ötletként – vagyis azok, akik vagy valamelyik ellenzéki párt támogatói, vagy ma ugyan nem azok, ám általánosságban kormányváltást szeretnének. Noha érthető az a szándék, hogy a Fidesz és Jobbik szavazói ne szóljanak bele az ellenzéki jelölt kiválasztásába, ugyanakkor, ha a Fideszt középről, részben kiábrándult, csalódott kormánypárti szavazókkal akarják legyőzni, akkor az ő véleményük is számít, így kollektív kizárásukkal elveszik a véleményük.

2.    Számít-e a jelenlegi választási aktivitás? A már jelenleg is biztos szavazók pártpreferenciája jelentősen különbözik azokétól, akik részvételükben bizonytalanok (vagy állításuk szerint biztosan nem mennének el voksolni) – el kell tehát dönteni, hogy kinek a véleménye számít? Az ugyanis a mostani támogatottsági adatok alapján bizonyos, hogy csak a részvételükben biztos szavazók kevesen vannak: a kormányváltáshoz jelenleg passzív szavazókat is aktivizálni kell. Az azonban, hogy hol húzódik a határ a még hadra fogható szavazó és az otthon maradó – de a miniszterelnök kérdésében azért véleményt nyilvánító – választó között, igen nehéz eldönteni. A potenciális proteszt szavazók többsége ma úgy nyilatkozik, hogy nem venne részt a választáson – ám éppen az ő megnyerésük adja a baloldal számára a legkomolyabb lehetőséget a Fidesz legyőzésére.  

3.    Mi a helyzet azokkal, akiknek a személyi kérdés valóban másodlagos? Joggal merülhet fel a kérdés, hogy egy ilyen kutatás esetén hogyan válasszanak azok, akiknek tulajdonképpen tényleg irreleváns, hogy melyik jelölt vezeti a listát, akiknek csakis az a fontos, hogy az Orbán-kormányt leváltsák. Már 2013 tavaszán is azt láttuk, hogy a jelenlegi ellenzéki pártokra szavazók túlnyomó többségének mindkét jelölt elfogadható, amennyiben Orbán Viktor egyedüli kihívójaként jelenik meg. Komoly dilemma, hogy őket kell-e kényszeríteni arra, hogy egyik vagy másik jelölt kizárólagossága mellett voksoljanak, hiszen esetükben egyértelmű, hogy a személyi kérdés háttérbe szorul. Tulajdonképpen felmerülhet a kérdés, hogy a két jelölt mellett szerepeljen egy harmadik kategória is, azon szavazók számára, akik mindkét jelöltet támogatják.

4.    Mi történik, ha nem egyértelmű az eredmény? A jelenlegi támogatottsági adatok alapján egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy a két jelölt fej-fej mellett végez majd, mely esetben csak a megosztottságot lehet rögzíteni. Ráadásul a jelenlegi konfliktusos hangulatnak köszönhetően könnyen előfordulhat, hogy az ellenzéki tárgyalásoktól megcsömörlött ellenzéki szavazók jelentős része a Nem tudja, nem válaszol opciót választja majd (illetve az sem kizárt, hogy spontán előkerül majd majd egy „egyikük sem” lehetőség). Könnyen létrejöhet egy olyan helyzet, amiben egyik jelölt sem szerez egyértelmű, abszolút többségi támogatást a szavazók között. Ez azt jelentené, hogy a végeredmény az erős, az összefogást megjelenítő jelölt helyett az ellenzéki erők végletes szétforgácsolódásának lenne bizonyítéka. Ez tehát az eredeti szándékkal teljesen ellentétes eredményre vezetne: a kormányváltó hangulat megerősítése helyett a kormányváltás nehézségeinek bizonyítéka lenne.  

A fent megfogalmazott dilemmák tisztázása nélkül az egyértelmű eredmény helyett várhatóan értelmezési verseny alakulna ki a felek között.