Teczár Szilárd magához ragadja az ügy általa helyesnek gondolt képviseletét, és saját megoldási javaslatát tekinti az egyetlen működő modellnek. Miközben nem vesz tudomást, sőt, rossz döntési helyzetbe kényszeríti azokat, akik saját eddigi döntéseik következményeként természetesnek tartják a férfiak és nők jog- és esélyegyenlőségét. CSABA Réka és REINER Roland írása.
Kapcsolódó hivatkozások:
*
Teljesen mellékes, hogy Teczár Szilárdnak mennyi szabadideje van és ezt mivel tölti, ahogy sem szexuális irányultsága, sem párkapcsolati státusza nem befolyásolja azt, hogy miről szól az ügy. Önmagában azzal sincs gond, hogy a nők társadalmi helyzetéről gondolkodik férfiként, sőt: meggyőződésünk, hogy a nők helyzete nem (csak) a nők ügye, a férfiak kizárása a párbeszédből és a megoldások kitalálásából pedig kifejezetten káros egy olyan ügyben, aminek kapcsán egyébként az egyenlőséget hirdetjük és keressük. Végül abban sem látunk kivetnivalót, hogy egy hatósághoz fordult a problémával: ha a társadalom vagy a politika nem tudja érvényesíteni a jogegyenlőséget, akkor legitim a bírósághoz fordulni ennek kikényszerítéséért (az Egyesült Államokban ennek a gyakorlatnak komoly szerepe volt a ’60-as, ’70-es évek integrációs törekvéseiben, még ha ezt az ún. perlési politizálást bizonyos körökben elítélendő liberális gyakorlatként tartják is számon.)
Egy önmagában sokak számára viccként, sőt – egyébként igencsak jellemző módon – kifordított feminizmusként értelmezett történet végül az EBH döntése nyomán egész más szintre emelte a vitát: a döntéssel egyetértők a nők elleni társadalmi elnyomás megszüntetését segítő fontos lépésként, míg mások a túlzott feminizmus, a nemeket elmosó szélsőséges törekvések megnyilvánulását látták benne. Az azóta született közéleti és politikai reakciók többsége sajnálatos módon erősítette azt az álláspontot, hogy tényleg érdemes volt beleavatkozni: az egyet nem értés ugyanis legtöbbször Teczár Szilárd személyét érte, miközben a mondanivaló lényegében elveszett. Márpedig az a helyzet, hogy az ügy kirobbantója és Schobert Norbi nőképe között lényegesen kisebb a különbség, mint elsőre látszik – bár előbbi esetében elismerjük a nyilvánvalóan jó szándékot. Egyikük sem tekinti ugyanis a nőket egyenrangúnak a férfiakkal, mindketten gyenge, védelemre és segítségre szoruló embert látnak bennük. Nem feltételezik, hogy egyéni döntéseiket megfontoltan, jól átgondoltan hoznák meg, tulajdonképpen mindketten potenciális, befolyásolható áldozatnak tekintik őket. Teczár Szilárd feltételezése szerint a nőknek az ingyenes belépésért „más módon” kell fizetniük - a férfiak pedig elvárhatják ugyanezt, -, és ennek köszönhetően kerülnek olyan helyzetbe (leitatás, erőszak), ahol bántani fogják őket. Másképp: a nőket könnyű kihasználni, ezért védeni kell őket.. A „vannak olyan férfiak” és „vannak olyan nők” leírás itt fordul át „minden nő ilyen” és „minden férfi olyan” érveléssé, mely aztán csak egy hatósági döntéssel formálható.. Azoknak pedig, akik liberális doktrínerséggel „vádolják” őt, üzenjük: liberálisként egyáltalán nem tudunk egyetérteni azzal, ahogy az egyént kiveszi a képletből és az egyéni döntés és felelősség hangsúlyozása helyett társadalmilag meghatározott férfi és női viselkedésről beszél. Nem egyéni döntés, nem egyéni mérlegelés, hanem egy kollektív viselkedési minta, erről szól a beadvány és ennek adott igazat az EBH. Pedig mindenki maga dönti el, hogy be kíván-e menni egy bizonyos szórakozóhelyre , vagy - köszönhetően az egymással versengő szereplőknek, - egy 100 méterrel arrébb lévőbe megy be. Ráadásul a legfontosabb kimaradt érveléséből: azok a lányok, akik a szórakozóhely üzletpolitikájának tudatában igénybe veszik a nekik - nemük miatt járó – kedvezményt, nem feltétlenül fogadják el azt a feltételezést, hogy ezért nekik „mással kell fizetniük”, és semmiféleképpen nem adnak felhatalmazást arra, hogy „nem fizetés” esetén bántsák őket.
Pedig most már erről hivatalos papír is van: a nők még egy szórakozóhelyen sem képesek eldönteni, hogy mihez van kedvük, mihez van joguk, hanem a társadalmi nyomással szemben gondolkodás nélkül megadják magukat. Az EBH döntése (reméljük csak rövidtávon) sokkal inkább visszaveti a nők helyzetéről szóló vitát, hiszen egy olyan állapotot rögzít, amelynél már előrébb tart a magyar társadalom.
fotó: romkocsmak.hu
Teczár Szilárd magához ragadja az ügy általa helyesnek gondolt képviseletét, és saját megoldási javaslatát tekinti az egyetlen működő modellnek. Miközben nem vesz tudomást, sőt, rossz döntési helyzetbe kényszeríti azokat, akik saját eddigi döntéseik következményeként természetesnek tartják a férfiak és nők jog- és esélyegyenlőségét. Ők azok, akik hisznek benne, hogy mások is eljuthatnak ugyanerre a felismerésre, ha megfelelő segítséget és támogatást kapnak. A beadvány érvelése és az EBH döntése ezt az álláspontot zárja ki a vitából: azt a meggyőződést, hogy nem egy hivatal határozata vagy felsőbb politikai utasítás hoz változást, hanem az egyén saját megélt és végiggondolt döntése.
A másik, kissé elsikkadt csavar a történetben, hogy egy szórakozóhely üzletpolitikájáról volt szó: ettől persze ez még lehet kirekesztő és ezért az állami szabályozás bizonyos szinten elfogadható, ám – lévén hogy mégiscsak piacgazdaságban élünk – mégis inkább kivételként szeretnénk látni, semmint alapbeállításnak. Ha egy helyre nem engednek be egy csoportot, nemi, vallási, faji stb. alapon, az nem járja, ha azonban egy – és ebből a szempontból mindegy, hogy többségi vagy kisebbségi – csoportot üzleti, társadalmi vagy bármilyen más célból kedvezőbb helyzetbe hoz, abba nehéz belekötni. Egészen addig, amíg a nem-kedvezményezett csoportot nem ér indokolatlanul nagy hátrány – és igen, ennek megállapítása lehet egy hatóság feladata. Az üzleti szabadság korlátlan értelmezése veszélyes és nem megengedhető, ám az EBH döntése olyan szintű beleszólást jelent, ami az üzleti szabadság fogalom megszűnését jelenti. Mert mint minden szabályozópolitika, ez is csak akkor hatásos, ha arányos és nem esik túlzásokba. Teljesen elfogadott jutalmazni azt, aki előre megveszi a jegyét: hozzájárul a rendezvény anyagi kiszámíthatóságához. Elfogadott kedvezményt adni egy helyi lakosnak, ha a lakókörnyezetében vásárol: megélhetés az eladónak, adó az önkormányzatnak. És igen, elfogadott kedvezményt adni a jelmezben érkezőnek, a csoportban érkezőknek, vagy épp sör+unikum akciót hirdetni, ha ezekről egy tulajdonos azt gondolja, hogy jobb forgalmat generál majd. A piacgazdaság azért is jó, mert a szórakozóhelyek versengenek az ügyfelekért: ki tudom választani, az adott estét hol töltöm, ha pedig nem értek egyet az ottani üzletpolitikai elvekkel, máshova megyek.
Ha pedig azt gondolom, hogy kialakult egy rossz rendszer, rossz társadalmi ösztönzőkkel, de alapvetően felelősen gondolkodó emberekkel, akkor teszek azért, hogy megváltoztassam őket. Odamegyek szórólapozni, írok bejegyzést, szervezek konferenciát, mutatok ellenpéldát. Teczár Szilárd nem ezt választotta, és ami rosszabb, ő és az EBH döntésére született reakciók csak kiélezik és kizárólagossá teszik azt a két – ellentétesnek ható, de - ugyanazt feltételező álláspontot, amely a nőket szükségszerűen védendő csoportként definiálja.
