A főpolgármesteri posztot a regnáló Tarlós István 49 százalékos szavazati aránnyal nyerte, míg az Együtt, a DK és a budapesti MSZP által is támogatott Bokros Lajos 36 százalékot ért el.  Miközben a főpolgármester-választáson a Fidesz jelöltje egyértelmű győzelmet szerzett, a baloldali pártok öt kerületben is polgármestert tudtak adni: ezért megvizsgáltuk, hogy kerületi szinten hogyan alakult a Tarlós-Bokros párharc.

Bár a baloldali helyi jelölt öt kerületben is győzni tudott, ugyanez Bokrosnak csak egy helyen, a XIII. kerületben sikerült, igaz, itt szinte megfordult a teljes Budapesten elért arány és Tarlós István 12 százalékponttal Bokros mögött végzett.

1. táblázat: A 2014-es főpolgármester-választás eredménye kerületenként

A többi, egyébként MSZP-s, Együtt-PM-es vagy DK-s győzelmet hozó kerületekben ugyanakkor Bokros csak mérsékelni tudta hátrányát: a XIV. kerületben négy, a XIX. kerületben 6 ponttal kapott ki. Jól látszik továbbá, hogy nem automatikus az együttmozgás a kerületi polgármester jó eredménye és az ellenzéki főpolgármester-jelöltje között – vannak kerületek ahol Bokroshoz képest kimagaslóan jól szerepelt a polgármester-jelölt, máshol viszont jelentősen elmaradt az eredménye.
A különbségek jól jelzik, hogy a III. és IV. kerületben nem csak a baloldali kerületi polgármester-jelöltek szerepeltek rosszul, hanem Bokros Lajos sem tudta úgy megközelíteni Tarlóst, mint az korábban – az országgyűlési vagy EP-választások alapján – várható lett volna. A „stabil” jobboldali kerületek azonban ezúttal is a várakozásoknak megfelelően szerepeltek: az I. és XII. kerületben lett Tarlós előnye a legnagyobb.

2. táblázat: A 2014-es főpolgármester és polgármester-választás eredménye kerületenként; baloldali polgármesterként az MSZP, DK, Együtt-PM által indított jelölteket számítottuk. A felső 16 kerületben a koordináltan indult jelölt eredményét, az alsó 7 kerületben a külön-külön induló három jelölt összesített eredménye szerepel

Ha az ellenzéki polgármester-jelöltek és Bokros Lajos főpolgármester-jelölt eredményét összevetjük, úgy az látszik, hogy a három eleve szocialista vezetésű polgármester szerepelt (arányaiban) sokkal jobban, mint Bokros: Gajda Péter a XIX. kerületben mintegy hatvan százalékkal, Tóth József és Szabados Ákos pedig negyven százalékkal ért el jobb eredményt, mint Bokros. Alighanem a jelölt beágyazottságának hatása – hiszen volt polgármesterek indultak –, hogy a XV. a IX. és a XI. kerületi polgármester-jelöltek is jobban szerepeltek, mint a hivatalos főpolgármester jelöltté csak két héttel a választás előtt váló Bokros.
A koordinált jelöltek közül a XVII. kerületi Gy. Németh Erzsébet és a III. kerületi Béres András eredménye maradt el leginkább Bokrosétól: Gy. Német 20 százalékos szereplése alig kétharmada Bokros 30 százalékának. Ez a táblázat is igazolja, amit az összesített adatok is mutatattak: a DK polgármester-jelöltjei nem szerepeltek jól az önkormányzati választáson. A koordinált kerületekben leginkább a DK-s jelöltek eredménye maradt el Bokrosétól, a négy olyan kerületben, ahol ez a „lemaradás” 10 százaléknál nagyobb, háromban a DK indított jelöltet.
Jól látszik még, hogy a különindulás mellett döntő hét kerületben szinte mindenhol gyengébb szereplést értek el a polgármester-jelöltek (igaz, az különbség jellemzően 10 százalékon belüli). A három párt által indított jelöltek összeadott eredménye tehát csak kismértékben marad el Bokros eredményétől – kivéve a II. kerületet, ahol Horváth Csaba kimagasló eredménye miatt a különindulás ellenére több szavazatot kaptak, mint Bokros Lajos.
A 23 kerületet összesítve a kerületi polgármesterek valamivel több szavazatot kaptak, mint Bokros Lajos: mintegy 225 ezer vokssal szemben a főpolgármester-jelöltre 213 ezer szavazat érkezett – mintegy öt százalékos különbségről van szó csupán. Érdemes látni továbbá, hogy Bokros eredménye kerületenként sokkal kevésbé ingadozik, mint a polgármesterekre leadott voksoké. Személye tehát összességében vélhetően nem ártott a kerületi indulóknak, ugyanakkor a meglévő balliberális táboron túl sem tudott megszólítani szavazókat.  

Az október 12-i főpolgármester-választáson Tarlós Istvánnal szemben több olyan kihívó is áll, akik elsősorban a baloldali, liberális szavazók megszólítására törekednek – ezen szavazók tehát most különösen nehéz helyzetben vannak, amennyiben nem csupán ismertség vagy szimpátia, hanem a jelöltek elképzelései, tervei alapján szeretnének dönteni. Vitahelyzetben ugyan nem találkozhattak Tarlóssal, ám a regnáló főpolgármesterrel szemben e három jelölt  a kampány során jelentkezett önálló Budapest-programmal: e hosszabb-rövidebb dokumentumokból kiderül, mit gondol a baloldali-liberális ellenzék a főváros elmúlt négy évéről és hogyan képzelné el annak jövőjét.

Természetesen egy választási program vizsgálata, összevetése szükségszerűen szubjektív, ahogy a választói fogadtatás is: vannak, akik egy kifejezetten szakpolitikai, akár költségvetési tételekre lebontott programot szeretnének látni választási programként, mások szerint egy ilyen írásnál a hosszú távú vízió a legfontosabb. A bejegyzésben Bodnár Zoltán, Bokros Lajos és Csárdi Antal főpolgármester-jelöltek programjait hasonlítottuk össze : a forma, tartalom és megjelenített politikai értékek alapján vizsgáltuk a három dokumentumot. Mindez tehát nem tekinthető a három program átfogó, mindenre kiterjedő feldolgozásának, de egy világos képet ad arról, mely főpolgármester-jelölt milyen prioritások és politikai felfogás alapján készítette el Budapest-programját.

(Falus Ferenc visszalépése miatt választási programjának elemzését már nem ismertetjük. Rajtuk kívül még a Jobbik jelöltje, Staudt Gábor készített programot, ami ide kattintva elérhető)

Program – röplap – vízió?
A három vizsgált Budapest-program mind hosszúságát, mind „műfaját” tekintve némiképp eltérő: bár mindhárom fővárosi választási programként definiálja magát, mégis alapvetően eltérő dokumentumokról van szó. Bokros Lajos programja egy nyolc oldalas, tizenhét pontban megfogalmazott, felsorolás-szerű leírás, mely a közlekedéssel kapcsolatos ügyeket viszonylag részletesen kifejti, ám számos téma egyszerűen hiányzik belőle. A másik végletet az LMP programja jelenti: a Lehet Más a Politika Megújuló Budapest programja akár egy országgyűlési választási program is lehetne, amiben a főváros egy kiemelt terület. Amellett ugyanis, hogy számos konkrét budapesti probléma és helyszín megjelenik benne, az egész program sokszor általános alapelveket fogalmaz meg, legyen szó az oktatásról, a fenntarthatóságról vagy a független kultúráról.  Ezeket a részeket bármely (nagyobb) város esetén alkalmazhatóak, céljuk vélhetően tehát az LMP ideológiai helyzetének bemutatása, megerősítése. Végül Bodnár Zoltán programja tekinthető talán a leginkább egy klasszikus főpolgármesteri programnak – a három közül ez az egyetlen, ami kifejezetten ezt a címet is viseli. A húsz oldalas program a helyzetértékelés – megoldási irányok felépítést követi, kifejezetten a fővárosra koncentrálva. A Liberálisok főpolgármester-jelöltjének programjában látunk egyedül egy alapos, a főváros költségvetési számait és az elmúlt négy év kiadásainak változását bemutató fejezetet.  

Legfontosabb közös ügyek: lakhatás, közlekedés, demokrácia
Mindhárom Budapest programból az látszik, hogy e három téma kitüntetett jelentőségű a jelöltek számára. Csárdi Antal és Bokros Lajos programjában is az általános felvezetőt követő első a lakhatás kérdése, de Bodnár esetén is viszonylag hamar előkerül. A lakhatást a három jelölt alapvetően hasonlóan oldaná meg: a problémát a fővárosi bérlakás-rendszeren, állami-önkormányzati szerepvállalás megerősítésén keresztül látják. Mindannyiuk esetén kiemelt a fiatalok és a szociálisan rászorulók, hajléktalanok segítése. Utóbbiak esetén mindhárom jelölt kiáll a szociális típusú megoldáskeresés fontossága mellett, szemben a jelenlegi, rendészeti megközelítéssel. Érdekes hasonlóság, hogy az üresen álló lakások büntetése, mint lakhatást segítő eszköz, a konzervatív Bokros Lajos és zöld-baloldali Csárdi Antal programjában is előkerül, mindketten büntetnék ugyanis a kihasználatlan magántulajdont: Bokrosnál ez „üres lakás” adó, az LMP-nél „ingatlanhasznosítási hozzájárulás” (igaz, Csárdi esetén ez a fogalom nem a lakhatásnál, hanem a kihasználatlan városi terek résznél kerül elő). Bodnár Zoltán programjában a lakhatás elvesztését megelőző intézkedések (közüzemi tartozások) is hangsúlyos szerepet kapnak. Mind Bodnár mind Bokros kiemeli a civil és egyházi szervezetekkel való együttműködés megújítását.  

Mindhárom főpolgármester-jelölt számára a főváros közlekedése (közösségi közlekedés, autós- és kerékpáros forgalom) az egyik legrészletesebben tárgyalt ügy: Bodnár Zoltán programjában ez az első fejezet a helyzetértékelést követően, Bokros Lajos esetén a tizenhét pontból hét kapcsolható ehhez a körhöz és az LMP programjában is csak a „Zöld város” koncepció kap hosszabb kifejtést, mint a közösségi közlekedés. Mindhárom jelölt elkötelezett a kötött pályás közlekedés fejlesztésében, a P+R parkolók kibővítésében, a metró fejlesztésben. A közlekedés kapcsán látjuk a legtöbb konkrét ötletet, gyakran kerületre, villamos- vagy buszjáratra lebontva. Egyetértés van abban is, hogy a közlekedésben valamilyen használat-alapú, elsősorban elektronikus jegyrendszerre van szükség. A BKK szerepének megítélése ugyanakkor már nem egységes: Bodnár Zoltán a BKK és Tarlós közötti harcot problémának nevezi, Bokros egyenesen a megszűntetését javasolja. Csárdi programja szerint a „BKK jó első lépés volt az elmúlt 4 évben” – igaz, a megvalósítás nem sikerült jól. Csárdi megtartaná tehát és bővítené a BKK-t, mint a közlekedés megrendelőjét és a fővároson is túlnyúló szervezetté bővítené.

A harmadik kiemelt terület a demokrácia és az országos politika beemelése a választási programba: Bokros és Bodnár esetén ez rögtön a program elején megtörténik – Csárdi estén a bevezető inkább magáról az LMP-ről és annak civil gyökereiről szól. Három közül Bodnár esetén látunk egyfajta „fővárosi leltárt” – a Liberálisok főpolgármester-jelöltje a fővárosi költségvetésen keresztül mutatja be, mi történt az elmúlt négy évben a budapesti önkormányzat és a központi kormányzat viszonyában. Említésre méltó, hogy mindhárom programban megjelenik a „bűnös város” jelző – utalva arra, hogy a Fidesz kifejezetten ellenségesen viszonyul a fővároshoz. Konszenzus van abban is, hogy Budapest visszaszerzése a demokratikus újjáépítés legfontosabb építőköve: egy ellenzéki főváros ellensúlya lehet a kormánynak.  Hasonlóképp mindhárom jelölt az átláthatóbb működés, az emberek bevonásával működő önkormányzatiság mellett érvel. Részletes tervekkel csak Bodnár és Csárdi áll elő a napi működést, illetve a főváros és kerületek viszonyát illetően. Mindketten támogatják a helyi népszavazások kiírását – sőt, Csárdi egyenesen kötelezővé tenni bizonyos ügyekben. Városkoncepciójuk ugyanakkor eltér: Bodnár egy, a belső kerületekből álló City-koncepciót fejti ki, Csárdinál egy, a kerületeknél is kisebb, városrészi önkormányzatok segítéségével képzeli el a főváros működését.

Sajátosságok a programokban
Noha a terjedelmi különbségek miatt nehéz összehasonlítani, melyik jelölt jelentkezik olyan saját témával vagy megoldással, amivel mások nem, néhány karakteres különbséget találunk. Bokros Lajos esetén ez a média – Bokros Budapest TV-t javasol, többnyelvű adással, a szomszédos országoknak szóló műsorokkal. A televízió lenne szerinte a politikai viták nyilvánosságát megteremtő egyik fő eszköz. Bodnár Zoltán esetén egyrészt a már említett City-koncepció a leginkább egyedi elem, másrészt a Liberálisok főpolgármester-jelöltje az egyetlen, aki külön fejezetben beszél a közbiztonság helyzetéről. Szintén egyedi elem Bodnár programjában a külön nevesített állatvédelem. Az LMP programja, elsősorban hosszúsága miatt több témát is részletesen tárgyal mint a másik két program, a legszembetűnőbb eleme mindenképp a „zöld Budapest” nagyon részletes, szakmailag is megalapozott kifejtése – ez a fejezet teszi ki a teljes program mintegy ötödét.
A témaválasztások, illetve a kifejtések ezzel együtt is beazonosíthatóvá tesznek bizonyos politikai karakterjegyeket. Bokros Lajos programja leginkább egy gyakorlatias, technokrata megközelítésnek tekinthető, mely ideológiai állásfoglalást nem is tartalmaz, lényegében az egyetlen így használt jelző a demokrata. Tartalmilag egy alapvetően konzervatív, az állami szerepvállalás és tulajdonlás elutasítását hirdető programot látunk, erős önkormányzatisággal.
Csárdi Antal, illetve az LMP Budapest programja ezzel szemben a másik véglet: a program egy vállaltan zöld és szociális egyenlősítő szempontokat megjelenítő írás. A fenntarthatóság, az ökogondolkodást az oktatástól a közbeszerzéseken keresztül a városi élet legtöbb részében érvényesíteni akarja. Csárdi programja több helyen a magántulajdon ellen foglal állást (vadkapitalizmusról, köztulajdon helyére szabályozatlanul benyomuló magántőkéről) beszél, megerősíti a párt plázaépítések megállítását célzó javaslatát. A három program közül egyértelműen Csárdié a leginkább ideologikus – ezt erősíti az is, hogy sokszor nem is a fővárosról ír, hanem ezeket az alapelveket fejti ki.
Végül Bodnár Zoltán főpolgármesteri programja egy vállaltan és leírtan liberális, szabadelvű városvezetés megteremtését célozza: az államosítás elutasításában, a művészeti szabadság függetlenségében és a verseny és a szolidaritás kettősében hisz. Bodnár programjában megjelenik az állampolgári felelősség fontossága, a magántőke kívánatos szerepe az oktatásban – a munkaalapú helyett a tudásalapú város képében. A Liberálisok jelöltje a képviseleti demokrácia mellett tesz hitet, a népszavazás intézményét pedig fontos kiegészítőként látja.    

Az LMP és a Jobbik több polgármester-jelöltet állított, mint négy éve, a Fidesz viszont jóval kevesebbet, míg a heterogénebbé vált baloldal nagyjából ugyanannyit. A kistelepülési indulók száma azonban mindegyiküknél jelentősen csökkent, a jelöltállítási adatok alapján sokkal inkább koncentrálnak tehát a tízezer fő feletti városokra – ezt a könnyített ajánlási rendszer is segítette. A jelöltállítási statisztika szerint továbbra is a függetlenek dominálják az indulást, arányuk a polgármester-jelöltek és nagyvárosi indulók között nem változott, míg a kistelepülési indulók között valamivel nőtt is. - REINER Roland blogbejegyzése.

A 2014-es önkormányzati választáson a négy évvel ezelőttinél kevesebb jelölt közül választhatunk: leginkább a tízezer fős vagy annál kisebb településen csökkent le az önkormányzati képviselőjelöltek száma. 2010-ben még közel 41600, addig idén szűk 36000 jelölt közül választhatnak a községekben, kisvárosban élők, ez mintegy 14 százalékos csökkenés.   Ezen jelöltek túlnyomó többsége most is független jelölt lesz: a csökkenés egyébként nagyobb a pártokhoz, szervezetekhez köthető jelöltek között. Más szóval a 2014-es választásokon a pártok jóval kevesebb jelöltet indítanak (saját) jelöltként a tízezer fő alatti településeken, mint négy évvel ezelőtt.
A polgármester-jelöltek aránya szintén csökkent, a négy évvel ezelőtti 8752-ről bő hatszáz fővel, 8142 jelöltre. A függetlenek aránya ugyanakkor százalékra megegyezik: mind 2010-ben, mind 2014-ben a polgármesterjelöltek négyötöde volt független jelölt. Nem látszik tehát, hogy az önkormányzati rendszerben megerősödött volna a pártpolitika kifejezésének igénye – nem lett több pártjelölt településvezető.  

A polgármester-jelöltek száma ugyanakkor településtípusonként eltérően változott: csökkenés ugyanis valójában csak a tízezer fő alatti településeken történ, a fővárosban és a tízezer fő feletti településeken több polgármester-jelölt van, mint négy évvel ezelőtt. Ez vélhetően a megváltoztatott ajánlási rendszer hatása, mely a tízezer fő feletti városokban jelentősen könnyített az induláson. 2010-ben a tíz és százezer lakos közötti településeken a választók 2 százalékának, de legalább 300 ajánlásra volt szükség, addig 2014-ben ez fixen 300 ajánlás (a százezer fő feletti településeken pedig 2000 helyett elég 500 aláírás). A jelöltek száma különösen a fővárosban ugrott meg, a négy évvel ezelőtti 81 helyett idén 138 jelölt közül választhatnak a fővárosiak, míg a tízezer fő feletti városokban induló polgármester-jelöltek száma 494-ről nőtt 578-ra. A kistelepülések vezetéséért ugyanakkor a 2010-es 8177 induló helyett csak 7423-an indulnak, ez mintegy tízszázalékos csökkenés.

 
1. ábra: A jelöltállítás áttekintése

A magyarországi települések mintegy 95 százaléka tízezer fő alatti település, ennek köszönhető, hogy az itt induló jelöltek száma jóval magasabb, mint a tízezer főnél nagyobb településeken indulóké. A 3008 tízezer fő alatti településen összesen 14572 képviselőt választanak majd meg – míg a „mindössze” 169 tízezer fő feletti városban 2281-et. Valójában tehát a magyarországi település-összetétel miatt van több jelölt a kistelepüléseken, mint a nagyvárosokban – és ez az oka annak is, hogy számszerűsítve a független jelöltek dominálják a jelöltállítást.

A tízezer fő feletti városokban viszont továbbra is a pártok és formális szervezetek dominálnak: az itteni jelöltek 95 százaléka indul valamelyik párt vagy helyi szervezet jelöltjeként. Ellentétben a polgármester-jelöltek vagy a kistelepüléseken indulók számával, a nagyvárosi jelöltek száma alig változott a négy évvel ezelőttihez képest: ezekben a városokban hasonló harc várható, mind 2010-ben.

Ami a parlamenti pártok jelöltállítását illeti, a Jobbiknak és az LMP-nek több polgármester-jelöltje van, mint négy évvel ezelőtt. A Jobbik ugyanakkor kevésbé jelenik meg idén a kistelepülési szinten, legalábbis ami a pártszínekben indított jelölteket illeti. A tízezer fő alatti településeken 2010-ben 1236 jelöltet indított a párt, idén csak 950-et. Ezzel párthuzamosan a tízezer fő feletti jelöltjeinek száma valamelyest nőtt.  A 2014-es választáson tehát a Jobbik is inkább a pártpolitikai szempontból jelentősebb nagyvárosokban jelent meg erősebben, a vidéki indulóinak számát nem gyarapította.
 

2. ábra: A Jobbik jelöltállításai, 2010 és 2014. (A tízezer fő feletti települések esetén csak az egyéni jelöltek szerepelnek az ábrán)

Ami az LMP-t illeti, a párt megduplázta polgármester-jelöltjeinek számát (2010-ben 26, idén 52 jelölt), ám lényegében csak a nagyvárosokban állít jelölteket, egy-két szimbolikusabb kistelepülési jelöltet (pl. Felcsút) leszámítva vidéken nincs jelen. Polgármester-jelöltjeinek négyötöde tízezer fő feletti városban, illetve fővárosi kerületben indul.

Ami a baloldali indulást illeti, a számok kevésbé egyértelműen hasonlíthatóak össze, mint a többi párt esetén. Az MSZP-nek 2010-ben  193 polgármester-jelöltje volt: idén az MSZP 80 önálló polgármester-jelöltet állított, a DK 33-át, az Együtt- PM 12-t. Ezen kívül 14 DK-Együtt-MSZP-PM közös polgármester-jelölt indul a választásokon. Ha azonban az összes olyan felállást vesszük, amiben a fenti négy párt valamelyike részt vesz, úgy összesen 203 polgármester-jelöltet számolhatunk össze. Mindez tehát azt mutatja, hogy a baloldali jelöltállítást az MSZP dominálja, több önálló polgármester-jelöltje van, mint a másik két pártnak összesen és együttműködési megállapodás formájában is több településen indul, mint a többi párt. Ám ezzel együtt is igaz, hogy a szocialisták összességben elmaradnak 2010-es indulószámaiktól. Mivel a DK és az Együtt-PM 2010-ben nem létező szervezetek, az összehasonlítás nem tökéletes, de azt mondhatjuk, hogy a baloldali pártok nagyságrendileg hasonló számú polgármester-jelöltet állítottak idén, mint négy éve. Ami a kistelepülési jelöltek számát illeti, az összeadhatóság itt is probléma, de alapvetően a baloldalra is igaz, hogy kevesebb pártjelölttel indulnak a tízezer fő alatti települések képviselőhelyeikért, azonban a nagyvárosok túlnyomó többségében jelen vannak.
 

3. ábra: Baloldali polgármester-jelöltek, 2010 és 2014.

A Magyar Liberális Párt az önálló indulás mellett döntött, a baloldali pártokkal csak eseti jelleggel működik együtt. A Liberálisok végül 15 helyen tudtak önálló polgármester-jelöltet kiállítani – ezen mutató alapján a 33 önálló jelöltet állító DK és a 12 önálló jelöltet indító Együtt-PM között végeztek. A tizenötből tizenegyet Budapesten, (azaz a Liberálisok egy kerületre voltak attól, hogy fővárosi listát állíthassanak, valamint önálló főpolgármester-jelöltjük is van), kettőt megyei jogú városban indítanak. Az MLP további hat helyen közös polgármester-jelöltet támogat. A Liberálisok jelöltjei túlnyomó többségében szintén a tízezer fő feletti városokban indulnak, csak egy-két kistelepülésen állítottak egyéni jelöltet vagy polgármestert.

Végül, ami a kormánypártokat illeti, a Fidesz-KDNP esetén egyértelmű csökkenésről beszélhetünk: a párt, illetve pártszövetség mintegy húsz százalékkal kevesebb polgármester-jelöltet állított (1134 helyett 925) és a tízezer fő alatti településeken is harminc százalékkal csökkentette jelöltjei számát. A tízezer fő alatti településeken viszont nincs változás a 2010-es számhoz képest. Azt mondhatjuk tehát, hogy a kormánypártok számottevően kevesebb pártjelöltet indítottak a vidéki kistelepüléseken, míg a nagyvárosokra ugyanolyan figyelmet fordítottak, mint négy évvel ezelőtt. Mindezzel együtt is igaz, hogy a függetleneket nem számítva Fidesz-KDNP állította a legtöbb polgármester-jelöltet és a kistelepüléseken is a kormánypárt jelöltjei lesznek legtöbben. A nagyvárosi szinten ugyanakkor a Fidesz-KDNP, a Jobbik és a baloldali pártok közötti indulószám-különbség már kevésbé jelentős.

 

4. ábra: A Fidesz jelöltállításai, 2010 és 2014. (A tízezer fő feletti települések esetén csak az egyéni jelöltek szerepelnek az ábrán)

A 23 megyei jogú város túlnyomó többségében közös baloldali jelölttel indul a DK, az MSZP és az Együtt-PM. Az Együtt minden megyei jogú városban, ahol elindul, közösen állít jelöltet a DK-val vagy az MSZP-vel (vagy mindkettővel). Ami a többi várost illeti, a DK három városban indul külön, egy továbbiban pedig nem állt be a közös Együtt-MSZP-PM jelölt mögé, de nem is indít ellene saját jelöltet. Szintén három megyei jogú városban lesz önálló MSZP-s jelölt – a szocialisták a többi városban közösen állítottak jelöltet. A PM a városok többségében távol maradt a jelöltállítástól, saját jelöltjük pedig csak egy helyen lesz. - REINER Roland blogbejegyzése.

A DK, az Együtt-PM és a MSZP fővárosi koordinált indulását a fővárosi választási rendszer megváltoztatása kényszerítette ki: az önálló közgyűlési listaállítás csak úgy volt lehetséges, hogy ha a kerületek egy részében nem indulnak el egymás ellen, míg a hét kerületben mindhárom párt-pártszövetség önálló polgármestert állít. A megyei jogú városokban ilyen összefogási kényszer nincs, éppen ezért érdemes megvizsgálni, hogyan végződött a 23 város polgármester –jelöltjének kiválasztása.

Míg a közbeszédben az Együtt-PM-et szinte egy pártként kezelik – és két a párt valóban hasonló álláspontot képvisel a legtöbb esetben – az önkormányzati választáson sokkal inkább látszik, hogy itt két pártról van szó. Míg a fővárosban szinte mindenhol együtt látjuk az Együtt-PM-et, a vidéki indulásokban ez már koránt sincs így. A megyei jogú városok indulóinak elemzésekor éppen ezért indokolt ezért külön pártként kezelni az Együttet és a PM-et.

A 23 megyei jogú város kétharmadában valamilyen széles, a négyből legalább három párt által támogatott jelölt áll. Teljes, formálisan is négypárti jelöltet látunk Békéscsabán, Nyíregyházán, Szegeden, Tatabányán és Veszprémben, továbbá Érden és Sopronban, ahol független jelölt mögött állt össze a négypárti támogatás. Speciális Szekszárd esete: itt egyik párt sem indul, hanem mindenki az LMP támogatásával induló Hadházy Ákos jelöltségét támogatja.
Hárompárti, Együtt-MSZP-DK támogatással indul Pécsett a baloldal – itt a DK nem csatlakozott, igaz, nem is állított végül saját polgármestert. További öt helyen a Párbeszéd Magyarországért lóg ki a sorból, így ezekben a városokban DK-Együtt-MSZP jelöltek lesznek: a PM tehát itt nem támogatja a jelöltet, de saját indulóval sem próbálkozott.
A legtöbb távolmaradást az Együtt-PM pártszövetség utóbbi tagjánál látjuk – a Párbeszéd Magyarországért Párt a megyei jogú városok többségében nem szerepel a jelölteket támogató pártok között. A PM egy helyen – Dunaújvárosban – állított saját jelöltet is a közös DK-MSZP-Együtt jelölttel szemben, Szombathelyen pedig közleményben tudatta, hogy nem vesz részt. További tíz városban pedig azt tapasztaltuk, hogy az Együtt állított jelöltet, ám a PM nem támogatta azt. Két megyei jogú városban se az Együttnek, se a PM-nek nem lesz jelöltje: Miskolc az ismertebb eset, itt a pártok nem is támogatják az MSZP és a DK jelöltjét, Pásztor Albertet. A másik hely Debrecen, itt a DK és az MSZP is indít jelöltet, az Együtt-PM viszont nem.

A négy párt közül talán a DK különbözteti meg magát leginkább: a hosszas tárgyalásokat követően Gyurcsány pártja végül három városban döntött az önálló indulásról. Debrecenben az MSZP-vel, Győrben és Székesfehérváron pedig az MSZP-Együtt közös jelöltjével szemben. A Demokratikus Koalíció Pécsett sem szerepel a támogató szervezetek között Kovács Ágnes közös jelölt mögött – igaz, végül saját jelöltet sem indítottak. Valószínűleg nem véletlen, hogy a DK jellemzően azokban a városokban döntött a különindulás mellett, ahol májusban az MSZP és az Együtt-PM előtt végzett, mindhárom megyei jogú város ilyen település ugyanis – feltételezhető tehát, hogy itt a saját jó és önálló eredménye megismétlése a DK célja.
A másik végletet az Együtt jelenti, sehol sem lesz ugyanis önálló Együtt-es jelölt. A párt két helyen is úgy döntött, hogy nem támogat senkit (Debrecen és Miskolc), ám saját jelöltet egyik városban sem indítanak.
Végül az MSZP az egyetlen párt, akinek (Szekszárd kivételével) minden megyei jogú városban lesz jelöltje: a már említett Debrecen mellett Nagykanizsán és Zalaegerszegen, DK-Együtt jelöltekkel szemben önállóan, a többi helyen viszont valamilyen együttműködés keretében. Mindez nem meglepő, hiszen a formálisan közös jelöltek többsége is a helyi MSZP soraiból került ki.
A leadott ajánlások alapján azt látjuk, hogy valódi teljes különindulás ugyanakkor végül sehol sem került sor: egyetlen megyei jogú városban sem indul egymás ellen a négy párt, sőt: kettőnél több jelöltre egyik megyei jogú városban sem osztódtak. A két jelölt mögött azonban a legkülönbözőbb formációkban álltak össze a pártok: két-két Együtt-MSZP, DK-Együtt valamint egy DK-MSZP és egy Együtt-MSZP-PM-es polgármestert is találunk.  

A 23 megyei jogú város közül kettőben a fenti négy párton túlnyúló támogatással indul a közös jelölt: Békéscsabán és Veszprémben a négy párt mellett a Liberálisok is támogatja a baloldali jelöltet. A Magyar Liberális Párt ugyanakkor két másik városban, Miskolcon és Nyíregyházán önálló jelöltet indít a DK-MSZP illetve a DK-Együtt-PM-MSZP közös jelöltjével szemben. A MoMA csak egy megyei jogú városban állított jelöltet: Bokros Lajos pártja Pécsett önállóan indul.

Ami a megyei jogú városokban a baloldali pártok esélyeit illeti, úgy az áprilisi választás után készített elemzésünkben  leginkább nyerhetőnek jelzett négy város (Szeged, Salgótarján, Tatabánya, Dunaújváros) közül kettőben teljes összefogás, kettőben pedig PM nélküli együttindulást látunk – illetve Dunaújváros az egyetlen olyan megyei jogú város, ahol a PM önálló jelöltet is állít. Ezekben a városokban tehát a baloldal esélye megmaradt, egy áprilisihoz hasonló eredménnyel esélyük lehet győzni.

Politikusok beszédeit soha nem kell véglegesen kiérlelt cselekvési tervnek vagy akadémiai értekezésnek tekinteni. Orbán Viktor nagyobb, „komolyabb” beszédei azonban hosszú időre meghatározó koncepciókat hoztak be a magyar politikába. Ahogyan annak idején a centrális pártrendszer kötcsei beszédben elhangzott elképzelése, az illiberális demokrácia gondolata is sokáig viszonyítási pont lesz a Fidesz politikájának értelmezéséhez. TÓTH CSABA kollégánk ennek kapcsán fogalmazott meg 5 állítást.

Kapcsolódó hivatkozások:

• Orbán Viktor beszédének teljes szövege

• Fareed Zakaria gyakran idézett tanulmánya az illiberális demokráciáról

• Szlankó Bálint írása a beszédben hivatkozott analógiák hibáiról

Fotó: MTI

1. A modern demokráciák liberális demokráciák. Minden modern demokrácia alapja, hogy a többség által megválasztott politikai szereplő kormányoz – ám mindez bizonyos határok között teszi; a hatalom valamilyen korlátozásának elve nélkül a többségi kormányzás is diktatórikussá válik. A többség általi választás még nem tesz egy rendszert demokratikussá: Hitler, Putyin és Palpatine egyaránt rendelkeztek többségi felhatalmazással – ettől rendszereik még nem voltak demokratikusak. Orbán Viktor beszédéből egy olyan rendszer képe bontakozik ki, amelyben a kormány bírja a többség támogatását – ezért demokrácia – ám hatalma nehezen korlátozható – ezért illiberális. Ezek a rendszerek azonban, bár fogalmilag elképzelhetők (az Index alapos cikkben szedi össze az eredeti, Fareed Zakaria általi jelentést), ám a gyakorlatban nem fenntarthatók: vagy autoriter irányba mennek, mint Putyin rendszere, vagy „igazi” demokráciák lesznek.

2. A „jelzős” demokráciákkal mindig vigyázni kell: ezek legtöbbször valamilyen nem demokratikus rendszert lepleznek el. Orbán Viktor a „munkaalapú” demokráciáról beszél – ami pont olyan nehezen értelmezhető, mint a Jobbik által korábban felvetett „értékalapú” demokrácia. Magyarországon sokan emlékeznek arra, mit jelentett a „népi” demokrácia: kommunista diktatúrát. Ugyanígy, az „iszlám demokrácia” gyakran jelent iszlám teokráciát; a szocialista demokrácia szocializmust.

3. A liberális demokrácia az emberiség egyik legsikeresebb találmánya. A demokráciák bukásáról, hanyatlásáról, „dekadenciájáról” beszélni mindig népszerű intellektuális tevékenység volt (szélső)bal- és jobboldalon egyaránt. Ehhez képest azonban egyedül a liberális demokráciák tudtak egyszerre szabadságot és jólétet teremteni; minden velük szemben intézett kihívás elbukott. E tekintetben Orbán Viktor mintha magát leplezné le: Putyin Oroszországa sikeres Putyin szempontjából – de borzalmasan sikertelen Oroszország szempontjából; az autoriter rendszerek jellemzően az őket működtetők szempontjából tekinthetők csak sikeresnek. A valóban speciális helyzetű Szingapúron kívül Kína az egyetlen, gazdaságilag is sikeres, komolyan vehető sikertörténet – már ha valakit nem zavar hogy az ellenzéki aktivistákat börtönbe zárják az internetet pedig cenzúrázzák. Ha valaki nem szereti az absztrakt érveket: a Magyarországról kivándorló orvosok, közgazdászok vagy mérnökök se Pekingbe és Moszkvába, hanem Londonba és Berlinbe vágynak.

4. Orbán Viktor „teljes köre”: 1989-től 2014-ig. Sokan mutattak már rá annak ellentmondásosságára, hogy a politikus, aki az orosz csapatok távozásának bátor követelésével kezdte pályáját ma Putyin legjobb európai barátainak egyike. Ennél többről szól azonban a Fidesz „keleti nyitása”. A rendszerváltás óta – de ha valaki nagyon erőlteti, István király óta – dúl a vita arról, Magyarország hol a „helye”: Nyugat-Európa keleti szélén, vagy valamilyen speciális, harmadik utas „komp” szerepben nyugat és kelet között. 1989-ben – az SZDSZ mellett – a Fidesz érvelt legharcosabban a nyugati integráció mellett, a harmadik utas gondolat ellen. A magyar politikában ebben legalább 2010-ig konszenzus volt. A keleti nyitás politikája ennek felrúgásáról szól; arról, hogy a magyar kormány többé nem elsősorban a nyugati integrációban látja az ország első számú politikai érdekét.

5. Még mindig a liberálisok az ellenség. A liberális demokrácia erejét mi sem mutatja jobban, mint ellenfeleik véget nem érő támadásai. Magyarországon ma nincs liberális párt; a politikai ellenzék katasztrofális állapotban van és a kormány megmaradt – egyébként a liberális címkét rendszerint elutasító – civil ellenzékét támadja éppen. Mégis, még ilyen körülmények között is ellenfélnek tekinti a liberális gondolatokat az országot négy éve minden korlát nélkül irányító, voltaképpen teljhatalmú miniszterelnök. Hány harmaddal kellene nyernie a Fidesznek, hogy ne aggódjon liberális ellenfelei vélt összeesküvései okán?

Míg a magyar válaszadóknak csak 52 százaléka, addig a svéd, dán és holland válaszadók 80-90 százaléka vallja azt az Eurobarometer 2014 április-május során rögzített felmérése szerint, hogy az az egyik legfontosabb oktatási szempont, hogy egy tanár motiválni tudja a diákokat. A pedagógusok e képességét más válaszadókhoz képest fejlesztendőnek sem tartják a magyarok: míg  a svédek 72%-a, addig honfitársainknak csak 39 százaléka jelölte meg ezt a területet. Az EU átlaga egyébként 51 százalék; a magyar adatnál (egy százalékponttal) alacsonyabb arányt csak a horvátok mutattak. REINER Roland infografikája.

Miközben az országgyűlési választások egyéni jelöltjei jellemzően csak kismértékben szerepelnek jobban, mint pártjuk listás eredménye, az önkormányzati választások alkalmával egy-egy polgármester saját pártjánál lényegesen szélesebb szavazói táborra számíthat. A Republikon Intézet ezt a polgármesteri pluszt számszerűsítette a 2010-es önkormányzati választások budapesti adatai alapján.

Az őszi önkormányzati választások kapcsán az országos erőviszonyok mellett komoly figyelem irányul a polgármesteri versenyekre. A helyi politika, a települési ügyek rendre jobban eltérhetnek az országos tendenciáktól, bizonyos területi különlegességek ugyanakkor ezen a szinten is jelentkeznek: a 2010-es önkormányzati választáson az MSZP főpolgármester-jelöltje 30 százalékot szerzett, mégis volt több olyan kerület, ahol a párt polgármester-jelöltje 50 százalék körüli eredménnyel nyerte a választást, sőt, a 13. kerületben a szavazatok 63 százalékával nyert (újra) Tóth József. Tarlós István 2014-es újraindulása kapcsán is gyakran megfogalmazzák az elemzők, hogy a jelenlegi főpolgármester a fővárosi Fidesz-KDNP szavazóknál szélesebb tábort tudhat maga mögött. Mindez nem Tarlós István személyéből – vagy személyiségéből – fakad, hanem a hivatalából, abból a tényből, hogy ő a jelenlegi városvezető. Ez az összefüggés nem csak a főpolgármesterre, de a kerületi vezetőkre is igaz: a regnáló (fő)polgármester előnnyel indul egy új kihívóval szemben.

Ahogy ez a példa is mutatja, a polgármesteri hatást a legnehezebb meghatározni, egy fontos szempont ugyanakkor számszerűsíthető: van-e hatása az eredményre annak, hogy a regnáló polgármester indul-e a választáson. Másképp megfogalmazva: létezik-e olyan polgármesteri plusz, ami a korábbi ismertségből, munkából fakad, illetve megjelenik-e ez a választási eredményben. Ezért tehát összesítettük kerületenként az önkormányzati képviselőkre leadott szavazatokat és ezt hasonlítottuk össze a polgármesterre leadott voksokkal. A Fidesz-KDNP 2010-ben 9 olyan polgármestert indított, aki kerületi vezetőként állt ki: mindegyikük több szavazatot kapott, mint a képviselőtestületi választáson a párt egyéni jelöltjei. Az előny ráadásul nem is kevés: az első kerület kivételével, 7-15 százalékponttal jobb eredményt értek el a polgármester-jelöltek. A legnagyobb egyéni előnyt Rogán Antalnál látjuk, aki 15 százalékponttal ért el jobb eredményt, mint a kerületben leadott képviselőtestületi jelöltek, de 10-12 százalékponttal magasabb támogatottságot szerzett Pokorni Zoltán a 12. és Szabolcs Attila a 22. kerületben is.

1. táblázat: A Fidesz-KDNP 2010-es fővárosi eredményei kerületi szinten: a képviselőjelöltekre leadott szavazatok ill. a polgármester-jelölre leadott szavazatok aránya, valamint e kettő közötti százalékpontos különbség. Narancs kiemeléssel szerepelnek azok a kerületek, ahol a hivatalban lévő polgármester indult a választáson

A regnáló polgármesterek plusz szavazata természetesen nem csak Fidesz-KDNP polgármestereit segíti, ez a mechanizmus hasonlóképp működik más pártok esetén is. Ami az MSZP illeti, a szocialisták öt regnáló polgármesterrel indultak a 2010-es önkormányzati választáson, akik kivétel nélkül jobban szerepeltek, mint a kerületi képviselőjelöltek. Ötből négyen a Fidesz-KDNP jelöltjeihez hasonló egyértelmű, 10-13 százalékpontos egyéni előnyre tettek szert: a legnagyobb személyes előnyt a 13. kerületi Tóth József könyvelhette el, aki 1994 óta vezeti a kerületet, de hasonló polgármesteri pluszt jelentett a kispesti Gajda Ákos indulása is. A szocialista párt eredményeinél az is jól látszik, hogy ahol a regnáló polgármester függetlenként (vagy helyi szervezet jelöltjeként) indult el, ott a párt színeiben induló polgármester jelentősen rosszabbul szerepelt, mint a képviselőtestületi indulók: ez történt a 9. és a 15. kerületben. Az öt újraindulóból egyébként hárman nyerni is tudtak 2010-ben, ám a 11. kerület példája azt mutatja, hogy az ismertségből és korábbi munkából fakadó előny egy végül vesztes jelöltet is komolyan tud segíteni.


2. táblázat: Az MSZP 2010-es fővárosi eredményei kerületi szinten: a képviselőjelöltekre leadott szavazatok ill. a polgármester-jelölre leadott szavazatok aránya, valamint e kettő közötti százalékpontos különbség. Piros kiemeléssel szerepelnek azok a kerületek, ahol a hivatalban lévő polgármester indult a választáson

A kerületi regnáló polgármesterek tehát komoly előnnyel indulnak az önkormányzati választáson: helyi beágyazottságuk, korábbi teljesítményük alapján számíthatnak egyfajta polgármesteri pluszra. Mivel a nagyobb települések túlnyomó többségét a Fidesz-KDNP polgármestere vezeti, ezen jelöltek újraindulása tovább nehezíti az ellenzéki pártok helyzetét: nem csak a támogatottsági adatokra kell ugyanis figyelniük, hanem a regnáló polgármesterek helyzeti előnyére is.

Az elmúlt hetek fővárost érintő kormányzati tervei és döntései után ismét egyre többen beszélnek a Budapest-vidék ellentétről. Megvizsgáltuk a kérdést a szavazók felől: éreznek-e ők ellentétet a fővárosban lakók és a vidéken élők között: meglévő konfliktusról van-e tehát szó, vagy sem. A kérdésre egy tavalyi, 2013 áprilisában készült kutatás alapján adunk választ: ez tehát nem a jelenleg kialakult helyzet véleményezését mutatja, sokkal inkább alkalmas arra, hogy lássuk, mennyire létező ez a szembeállítás. REINER Roland blogbejegyzése

A kutatás keretében több társadalmi csoport közötti különbségről kellett véleményt mondaniuk a válaszadóknak, egy négy fokú skála segítségével. Ahogy az ábra is mutatja, a hat párosítás során különböző mértékben érkeztek olyan válaszok, mely szerint a két csoport között nagyon erős vagy erős konfliktus lenne. A legerősebbnek a szegények és gazdagok, illetve a cigányok és nem cigányok közötti ellentétet látják erősnek a magyarok, ettől csak alig marad le a bal és jobboldali gondolkodású emberek közötti konfliktus erőssége. Ettől jócskán lemaradva következik csak a Budapest-vidék ellentét: a válaszadók 44 százaléka vélte úgy, hogy e két csoport között erős ellentét feszül. A legkevésbé egyébként a vallásosság szerepét látták konfliktusosnak a válaszadók, de a generációs törésvonalat is csak a társadalom harmada azonosította erős ellentétnek. Mindez alapján tehát azt mondhatjuk, hogy a választók szerint létezik ellentét a fővárosban és a vidéken élők között, ám ez messze nem a legerősebb konfliktusok egyike.

1. ábra: Minden országban vannak különbségek, sőt ellentétek (konfliktusok) a különböző társadalmi csoportok között. Ön szerint Magyarországon milyen erősek az ellentétek az alábbi csoportok között? Erős és nagyon erős válaszok összege

Adódik a kérdés, hogy a konfliktus két oldalán szereplők hogyan látják az ellentét erősségét, azaz a budapestiek vagy a vidéki válaszadók jelölték-e erősebbnek a feszültséget? A településtípus szerinti összehasonlítás azt mutatja, hogy az ellentét érzékelése nem szimmetrikus: a fővárosiak kisebb hányada érezte konfliktusosnak a viszonyt, mint a vidéken élők. Utóbbiak sem egységesek azonban: legnagyobb arányban ugyanis a vidéki városokban élők vélték úgy, hogy a Budapesten lakók és a vidéken élők között ellentét feszül: minden második városi ezt választotta. Az ellentét a legerősebben tehát a vidéki városi választók körében jelentkezik, míg a fővárosiakat jellemzi a legkevésbé.

2. ábra: A főváros-vidék ellentétet erősnek vélő választók aránya, településtípusokként

Végül megvizsgáltuk, van-e pártpolitikai természete a konfliktusnak: inkább a kormánypárti vagy az ellenzéki szavazók szerint konfliktusos a viszony? Miközben a Fidesz politikusai az utóbbi hónapokban többször is beszéltek a főváros és vidék közti érdekellentétről, az adatok tanulsága szerint éppen az ő szavazók között a legkisebb azok aránya, akik szerint itt egy erős konfliktusról lenne szó. Ezzel szemben a Jobbik-szavazók közel fele válaszolt a kutatás során úgy, hogy a budapestiek és a vidékiek között erős az ellentét: a radikális párt szavazói látják tehát ezt az ellentétet a legnagyobb arányban erősnek – igaz, az LMP és az MSZP szavazói alig maradnak el ettől. Alapvetően tehát a Fidesz-szavazók és a többi, ellenzéki szavazók közti különbségről beszélhetünk: míg a kormánypárti választók alig harmada szerint van erős ellentét főváros és vidék között, addig az MSZP, az LMP és a Jobbik szavazók közel fele véli ezt így.

3. ábra: A főváros-vidék ellentétet erősnek vélő választók aránya, pártpreferencia szerint

Kimutatható tehát, hogy van egy meglévő feszültség a fővárosban lakók és a vidéken élők között: a választók jelentős része létező konfliktusként érzékelte ezt. Fontos ugyanakkor látni, hogy ez egy közepesen erős ellentét csak: messze elmarad például a szegények és gazdagok, vagy a bal és jobboldaliak közöttitől – ugyanakkor ez azt is jelenti, hogy ezt a meglévő konfliktust a politikai szereplők minden bizonnyal tudják még gerjeszteni.

Az adatok forrása a "Törésvonalak, értékek és az identitás szerepe a magyar pártrendszer átalakulásában, 2000-2014" című OTKA kutatás adatbázisa, amit a TÁRKI Omnibusz 2013. 04. kutatásának részeként készült.

Magyar képviselő ugyan valószínűleg nem ül majd az európai liberálisok között, ám liberális szavazók akadnak bőségesen Magyarországon is. Tóth Csaba kollégánk számukra – is – összeszedte, hogyan fest az európai liberális pártok és az EP liberális frakciójának helyzete a választások után.

Összeurópai szinten a liberálisok köszönik szépen, jól vannak – ez a legfontosabb tanulsága liberális szempontból a 2014-es EP-választásoknak. A liberálisok továbbra is a harmadik legnagyobb frakciót alkotják majd az Európai Parlamentben és a mérleg nyelvét jelenthetik a jobboldal és a baloldal között. A liberálisokat – és demokratákat – tömörítő ALDE frakció létszáma csökkenni fog: míg eddig 83 tagja volt – ami az EP-ben 11 százalékos arányt jelentett – az új parlamentben 65 fő körüli tagra számíthat, ami 8,5 százaléknak felel meg. Bár ez kétségtelen visszaesést jelent, a prognózisoknál végül jobban szerepeltek a liberálisok: a választások előtt 58-60 helyet jósoltak nekik.

Az ALDE frakció belső összetétele mindezzel együtt drámaian átalakul majd a választások után. Ezidáig az ALDE-t alapvetően két párt dominálta: a német és a brit liberálisok. Bár saját országukon belül voltak ennél erősebb liberális tömörülések máshol, mivel két nagy tagállamról van szó, a 2009-es választáson elért 15 százalék körüli eredmény oda vezetett, hogy a brit Liberális Demokraták és a német Szabaddemokrata Párt 12-12 képviselőt küldhetett az EP-be (pontosan annyit, mint most a Fidesz). Az ALDE frakció közel 30 százalékát így eddig ez a két párt adta.

Mostanra azonban mindkét párt drámaian meggyengült – koalícióra léptek egy nagyobb párttal és ezáltal profiljuk elmosódottá vált; reformokat nem sikerült elérniük de a népszerűtlen intézkedések és a koalíciós harcok legyengítették őket. A különbség csupán annyi a korábbi magyar SZDSZ-hez képest, hogy a nagyobbik koalíciós partnert itt nem a baloldal, hanem a konzervatív jobboldal jelentette. Mindennek folytán a brit liberálisok csak egy, a németek négy helyet szereztek az új parlamentben.

A két korábban legnagyobb liberális párt gyengülését részben kompenzálta néhány kisebb országban elért komoly liberális siker. Az ALDE-hoz tartozó pártok négy országban nyerték meg a választást: Hollandiában, Finnországban, Litvániában és Észtországban. Észtországban az ország 6 mandátumából 3-at szerzett meg két liberális párt. Finnországban 13 mandátumból négyet hozott el a Centrum Párt és a finnországi svéd kisebbség liberális pártja. A holland pártrendszer hagyományosan széttagoltabb; a két liberális párt itt 26 mandátumból kapott hetet. Litvániában a liberális párt maga két, a liberális frakcióban helyet foglaló további, kisebb párt egy másik mandátumot szerzett.

fotó:d66.nl

Két országban az ALDE-ba tartozó pártok összesített támogatottsága a második helyre volt elég: Dániában és Belgiumban – ez utóbbi ország egyébként Európában egyedüliként a zöld frakcióba delegálja a legtöbb képviselőt.

Miközben a liberálisok saját országukon belül a fentiekben szerepeltek a legjobban, a két, európai méretben legerősebb liberális alakulat a francia UDI-Modem és a román Nemzeti Liberális Párt lesz – mindketten 6-6 képviselőt küldenek majd az EP-be.

Mint minden európai pártcsalád, a liberális frakció is nagyon sokféle különböző szereplőt tartalmaz – az említett pártok nem mindegyikére ismernénk rá mint klasszikus liberális párt – a balti országokban például az orosz kisebbségi pártok egy része, skandináviában az agrárpártok is a liberálisokkal ülnek. A francia liberálisok jobboldali centristák míg például a holland választásokat megnyerő D’66 szociálliberális alakulat. A két korábban domináns szereplő meggyengülése azt is jelenti, hogy az ALDE heterogénebbé válik majd – nehezítve az egységes politika kialakítását de megkönnyítve a tágan vett liberalizmus sokszínűségének bemutatását.

Nyolc országból várhatóan nem érkezik képviselő a liberálisokhoz. Ezek közül a legfájóbb alighanem Olaszország és Lengyelország, márcsak ezen országok mérete okán is. A portugál, lett, horvát, görög, málta, ciprusi választók sem küldenek liberálisokat Brüsszelbe. Csehországban komoly tárgyalások zajlanak a választásokat megnyert ANO-val – így az ország vagy egyetlen liberális képviselőt sem küld, vagy a választások győztesei ülnek be az ALDE-ba.

A nyolcadik ország, ahonnan a jelek szerint nem kerül liberális képviselő Európába Magyarország. Mindezt már a választások előtt sejteni lehetett. Fodor Gábor pártja nem indult a választáson, az Együtt-PM pedig esetleg listája harmadik – második befutó – helyezettjét, Szelényi Zsuzsannát küldte volna az ALDE-ba, jóllehet hivatalosan ebben sem volt előzetes döntés. Bár az Együtt-PM második mandátuma nem sokon múlt, végül csak a zöldekhez kerül képviselő Bajnai Gordon mozgalmától. Elméletileg a két bejutott DK-s képviselő valamelyike is csatlakozhatna az ALDE-hoz, ám az előzetes nyilatkozatok szerint inkább a szocialistákhoz készülnek.

A hazai közbeszédben sokszor hallani olyan álláspontokat, mintha a liberálisok sikeresen csak gazdagabb, nyugati országokban szerepelnének. A fenti tabló jól mutatja, hogy nincs erről szó: a liberálisok tényleg erősek Hollandiában és Dániában – de Romániában, sőt, Bulgáriában is. Jelen vannak Franciaországban és Spanyolországban – azon belül egyébként inkább Katalóniában – de Szlovákiában vagy Litvániában is. A liberálisok sikere vagy kudarca nem regionálisan meghatározott – és, mint a német és a brit példa mutatja, nem is változatlan, kőbe vésett adottság. A magyar pártrendszer baloldali-liberális térfelének folyamatos alakulása egyszer talán elvezet oda, hogy magyar képviselő is ülhet az EP harmadik legerősebb frakciójában.

(A választások végleges eredmények kihirdetéséig az itt írt számok még változhatnak – annál is inkább, mert egyes képviselők vagy pártok végleges frakciótagságukat esetenként csak a választás után döntik el. Az összesített eredményről ide kattitnva; országonkénti eredményekről pedig például a BBC összesítéséből tájékozódhatunk)

A 2014-es EP-választáson az Együtt-PM területi megoszlása erősen emlékeztet az egykori SZDSZ-tábor sajátosságaira: elsősorban a budapesti - de különösen a belvárosi-budai kerületekben - elért jó eredmény. Az EP-választás sajátosságait is figyelembe véve a vasárnapi eredményeket a tíz évvel ezelőtti választással vetettük össze. REINER Roland blogbejegyzése.