A legfrissebb Eurobarométer-felmérésben az Európai Egyesült Államok gondolatát is véleményezték a megkérdezettek. A kutatásból egy bonyolult viszonyrendszer képe bontakozik ki: a régi, fejlett tagállamok jellemzően nem szeretnék a teljes egyesülést, de még kevésbé tudják elképzelni országukat az EU-n kívül. A közép-kelet európai országokban a legtöbb felmérés igazolja az erős föderatív szándékot. REINER Roland blogbejegyzése.

Kapcsolódó hivatkozások:

• Az Eurobarométer felmérése

• Euroszkepticizmus Magyarországon és Európában

Az Európai Unió jövőjével kapcsolatos álláspontok sokrétűsége az egyébként nem túl intenzív hazai EP-kampányban is megjelent: más jellegű és intenzitású a Jobbik és a Fidesz Európai Unióval szembeni kritikája, ahogy a baloldali pártok is eltérő mértékben köteleződnek el a szélesebb európai együttműködés mellett.  A kérdés természetesen bonyolult: egészen más arányokat kapunk, ha az Unió jelenlegi helyzetéről kell véleményt mondani, mint ha az európai együttműködés jövője kapcsán kérdezzük a választókat. A legfrissebb Eurobarométer kutatásban viszont előkerül egy manapság egyre sűrűbben emlegetett gondolat, az Európai Egyesült Államok létrehozásának lehetősége is: ez egy a mainál jóval szorosabb együttműködést, több uniós szintű döntéshozatalt jelentene – az EU jövőjéről szóló viták kapcsán ez az elgondolás lényegében a föderalista álláspont „végpontja”.

 
1. ábra: Az Európai Egyesült Államok gondolata Ön szerint jó vagy rossz elképzelés? „Jó elképzelés”-válaszok aránya

Az Európai Unióban jelenleg azok vannak többségben, akik szerint ez rossz ötlet: tízből négy európai válaszadó véli így. A támogatók aránya 33 százalék, az uniós állampolgárok harmada tartja tehát jó elképzelésnek a föderatív Európa gondolatát. Ez az arány egyébként lényegében megfelel a Republikon intézet korábbi kutatásainak, amikor különböző indikátorok segítségével csoportosítottuk az Unióhoz való viszonyt, 31 százaléknyi föderalistát azonosítva.
Tagállami szinten ugyanakkor jelentős különbségek látunk: az egyik végletet a Finnország jelenti, ahol az ország háromnegyede rossz ötletnek tartja az Európai Egyesült Államok gondolatot, míg csak 11 százalék gondolja jó iránynak. Ezzel szemben Romániában abszolút többségbe kerülnek az ötlet támogató: 53 százalék szerint jó elképzelés. A támogató-arányok alapján felállított listán jól látszik, hogy az élen alapvetően a 2004 utáni csatlakozott, kelet-közép-európai országok állnak, és Magyarország is ide tartozik, 44 százalékos eredményünk a harmadik legmagasabb arány. Az ötlettel kritikus országok közül kiemelkednek a skandináv országok: a háromnegyedes elutasítás nem csak Finnországra, de a svéd és a dán társadalomra is igaz. Az Unión belül tehát a szorosabb együttműködés, a föderális Európa gondolata elsősorban az új tagállamok sajátja, Magyarország pedig azon országok közé tartozik, ahol az elképzelésnek  több támogatója van, mint ellenzője.

Ahogy a föderalista Európa gondolata a EU-párti álláspont szimbóluma, az unióval kritikus attitűd szélsőértéke az Európai Unióból való kilépés. A „van élet az EU-n kívül is” gondolat nem idegen a magyar politikai élettől sem: 2002-ben még Orbán Viktortól mondta ezt, azóta elsősorban a Jobbik körüli EU-álláspontban kerül elő. Az euroszkeptikus vélemények között az Unióból való kilépés nem mindig fogalmazódik meg, ám visszatérő érv, hogy az adott ország sikeresebb lehetne az EU-n kívül. Az Eurobarométer kutatás szerint a válaszadók harmada osztja ezt az álláspontot – 58 százalék viszont elutasítja azt. Mindössze két ország van, ahol azok kerültek többségbe, akik szerint az országuk jobban szembe tudna nézni a kihívásokkal az EU-n kívül: Ciprus és az Egyesült Királyság.

 
2. ábra: Országunk jobban tudna szembenézni a jövő kihívásaival az EU-n kívül. Egyetértő válaszok aránya

A legkevésbé értenek egyet az unión kívüli léttel a holland és az észt válaszadók, ezekben az országokban csak a társadalom ötöde vélekedik így.  Mint látható, Magyarország az EU-átlaggal szinte megegyező módon teljesít: a magyarok harmada véli úgy, hogy az EU-n kívül sikeresebbek lehetnék. Ez az arány ugyanakkor jelentősen magasabb, mint a régió több országában – Bulgáriában vagy Romániában – mért adat, igaz, a csehek és a szlovénének között még nálunk is jóval támogatottabb a külön-utasság gondolata.

A két kérdésre adott egyetértő válaszok jól mutatják azt a bonyolult, összetett viszonyt, amit az európai országok az Unió felé éreznek: a régi, fejlett tagállamok (különösen Hollandia, vagy a skandináv országok) jellemzően mind a két kérdés esetén inkább elutasítóak voltak, azaz nem szeretnék a teljes egyesülést, de még kevésbé tudják elképzelni országukat az EU-n kívül. A közép-kelet európai országokban a legtöbb felmérés igazolja az erős föderatív szándékot: a több Európa gondolat a társadalom többsége számára elfogadható-támogatható, bizonyos országokban ugyanakkor polarizáltak a viszonyok és az EU-n kívüli gondolatot is sokan tartják elfogadhatónak – például a régió hagyományosan leginkább euroszkeptikus állama, Csehország.  

Az adatok az Eurobarometer 415, „Europeans in 2014” kutatásából származnak, az adatfelvételre 2014 márciusában került sor, a 15 évesnél idősebb korosztály megkérdezésével a 28 EU-tagországban.

Választások után az értékelés ideje jön el. Politikusok – szerencsés esetben – elemzik kampányukat; az elemzőknek is érdemes számot vetni azzal mit találtak el – és miben lőttek mellé. Az alábbiakban igyekszem összeszedni, hogyan teljesítettek a Republikon utóbbi időben megjelent anyagai, elemzései, prognózisai.

TÓTH Csaba blogbejegyzése

1.
A Republikon választási rendszerrel kapcsolatos előrejelzései, számításai jól működtek. Intézetünk sorrendbe rakta Magyarország választókerületeit abból a szempontból, hol van legnagyobb esélye nyerni a baloldalnak.  A 10, jelen pillanatnak győztesnek kinéző kerület listánk között az első 15-ben van; ahogyan listánkban megjósoltuk, a legjobb eredményt a Fidesz Csornán éri majd el. Ez egyben azt is jelenti, hogy helyesen becsültük a pártok által elért területi súlyokat is. Budapest „másságáról”, országos politikától való különlegességéről, a baloldali-liberális erők relatív súlyáról írt elemzésünket is igazolták a választási eredmények.

Az a 10 választókerület, ahol jelen állás szerint vezet vagy már nyert a baloldal, táblázatunk elején szerepelt (ezeket pirossal emeltük ki)

2.
Reiner Roland kollégánk az elsők között mutatott rá a győzteskompenzáció fontosságára az új választási rendszerben. Megjósoltuk, majd a választások után be is mutattuk, hogy a kétharmad elérése ezen – is – múlt. Pár nappal a választások előtt próbáltuk bemutatni, hol a kétharmad határa: abban a modellben, amely legjobban tükrözte a későbbi eredményt, 95 győztes egyéni Fidesz-mandátumnál húzódott ez a határ; nagyjából úgy, ahogyan ez bekövetkezett.

3.
A legnagyobb hibát személyesen én követtem el, amikor egy blogbejegyzésben amellett érveltem, a baloldali lista legalább 35 százalékot szerez majd. Mentségeket persze lehet találni: a bejegyzés januárban íródott, ekkor a baloldal pártjai nagyjából így álltak; az adatok szerint a bizonytalanok között voltak tartalékaik – és senki nem feltételezte, hogy olyan kampányt folytatnak majd, ahol nevet sem sikerül találni. Ettől függetlenül a bejegyzés alapgondolata komoly tévedésnek bizonyult: a kormányváltók a kampány során szavazókat vesztettek, amivel én mint lehetőség sem számoltam. Mindebből számomra az a fő következtetés, hogy a kampányidőszak történései, a narratívák és ellen-narratívák hatásai megjósolhatatlanok. A választók nem feltétlenül követik eleve csak jobb híján preferált pártjuk stratégiai döntéseit – azoknak volt igazuk, akik ezt akkor is megmondták. Mivel a kormányváltó összefogás eredményét annak létrejöttekor magasabbra vártuk, ezért önálló, öt fős Együtt-PM és DK-s frakció számoltunk – az alacsony listás eredmény miatt ugyanakkor mindketten csak négy képviselőt juttattak a parlamentbe.

4.
A Fidesznek lejtő pályáról írtak ezzel szemben alapvetően igaznak bizonyultak. Már tavaly novemberben igyekeztem összeszedni, milyen elemek biztosíthatják – a választási rendszeren túl – a Fidesz előnyét a választási küzdelemben; a civil szervezetek és a holdudvar erejéről még a CÖF kampányának kezdete előtt írtam – hangsúlyozva, hogy persze nem ezek az elemek döntik el a választást. A választási kampány mindezt visszaigazolta. A több független civil szervezet által működtetett kampánymonitor adatai szerint a Fidesz 2,3 milliárd, míg a baloldal nagyjából ennek harmadát, 817 millió forintot költött a kampányra; a választások után megjelent EBESZ jelentés konkrétan a kormánypártnak lejtő pályáról beszélt, Török Gábor szerint pedig „a győzelem nagysága nem a választói akarattal arányos, az alapvetően a Fidesz politikai tervezését dicséri”

5.
A Jobbik szereplésének megítélésében több dologban is igazunk volt – ám a párt erejét rendre alulbecsültük. Már egy évvel ezelőtt – a Jobbik stratégiai fordulata előtt – bemutattuk, hogy a párt szavazótábora átalakul: a markáns regionális fókuszt enyhe kiegyenlítődés váltja fel. Részben ebből a megállapításból is következtettünk arra, hogy a Jobbik még jó szereplés esetén sem nyer egyéni mandátumot: Reiner Roland januárban részletesen mutatta be – a választás által igazolt – érveinket ezzel kapcsolatban.

Ugyanakkor interjúkban, nyilatkozatokban rendre azt vélelmeztük, hogy a Jobbik és a kormányváltók között nagyobb lesz a különbség; hogy a kormányváltó szavazók többsége a baloldal felé fordul majd. A Republikon elemzői 2010 óta azzal számoltak, hogy a Fidesz fő kihívója balról érkezik majd. Bár a baloldal és a Jobbik között idén is a 2010-esnél valamivel nagyobb különbség alakult ki 2014-ben, a „fő kihívó” léte ma sokkal kevésbé tűnik eldöntöttnek.

 

A Fidesznek mintegy 740 ezer töredékszavazatot hozott a győzteskompenzáció: ez közel harmada annak a 2,2 milliós értéknek, amit a régi szabályokhoz hasonlóan, csak a listás szavazatok és a vesztes töredékszavazatok után kapott volna. REINER Roland infografikája.

Az április 6-i választással kapcsolatban az egyik, népszerű vitatéma arról szól, hogy lehet-e ismét kétharmados többsége a Fidesznek. Megvizsgáltuk, hogy különböző választási forgatókönyvek esetén hány egyéni mandátum sorsán múlik ez az arány - az új választási rendszer egyik sajátossága, hogy a végeredmény, így a kétharmad lehetősége is az egyéni választókerületekben dől el.

A 2010-es választásokon a Fidesz-KDNP a 176 egyéni választókerületből 173-ban győzött, ezzel szerzett kétharmados többséget a parlamentben.  Az 52,73 százalékot szerző Fidesz-KDNP és a második helyen végző, 19,3 százalékot elérő MSZP listás eredménye az egyéni választókerületekben azzal járt, hogy a Fidesz szinte mindenhol győzni tudott: az egyéni mandátumok 98 százalékának megnyerése nélkül nem lett volna meg a kétharmados parlamenti többsége. Az új választási rendszerben tovább nőtt az egyéni választókerületek aránya, fokozottan igaz tehát, hogy nem csak a választás maga, de a kétharmad is ezen az ágon dől el. A Republikon Intézet saját mandátumbecslő modelljének segítségével ezúttal azt vizsgáltuk meg, milyen támogatottság mellett tud a Fidesz-KDNP annyi választókörzetet megnyerni, amivel valószínűleg ismét kétharmaddal kormányozhatna – valamint, hogy milyen esetben veszíti el a kormányzáshoz szükséges többséget. Noha a várható eredményekkel kapcsolatban eltérő adatokat kapunk, az minden közvélemény-kutatásból látszik, hogy a Fidesz-KDNP eredménye elmarad a 2010-es 53 százaléktól, míg a Kormányváltó összefogás jobban áll, mint amit 2010-es 19 százalékos, (önálló) MSZP elért. Az egyéni mandátumok sorsa márpedig elsősorban e két induló közötti támogatottság-különbségen fog múlni: az egyfordulós, relatív többségi rendszerben a legtöbb szavazatot szerző jelölt nyeri a mandátumot.

Éppen ezért, az elemzés során a Fidesz-KDNP és a Kormányváltók szavazati arányán keresztül mutatjuk be, milyen határértékek eredményeznek kétharmados eredményt, és milyen eredmény kell ahhoz, hogy a Fidesz ne kapjon többséget. Az egyéni mandátumok sorsába a Jobbik és az LMP nagy valószínűséggel nem fog beleszólni, de a teljes parlamenti létszám miatt velük is kalkulálni kell. A választási eredmények becslésekor ezért négy forgatókönyvvel számoltunk: egy, a 2010-es eredményét felülmúló (20 százalékos) és egy attól némiképp elmaradó (15 százalékos) Jobbikkal, valamint egy, a 2010-es eredményét megismétlő (7 százalékos), illetve egy parlamenti küszöböt el nem érő (4 százalékos) LMP-vel. Ez a négy eset véleményünk szerint jól lefedi a lehetséges kimeneteleket: a számítások megállapításai ugyanakkor elérhetnek, ha valamely párt vagy pártok végleges eredménye végül eltér az általunk feltételezettől.

A számítások elvégzésekor tehát az LMP és a Jobbik eredményét a fent ismertetett arányokkal rögzítettük – számoltunk továbbá két százaléknyi egyéb pártra leadott vokssal – majd a Fidesz-KDNP és az MSZP-Együtt-PM-DK-Liberálisok esetén azt vizsgáltuk, milyen eredmény a kétharmad határa, azaz milyen listás támogatás mellett tudja begyűjteni a Fidesz-KDNP a mandátumok kétharmadát.

1. ábra: Fidesz-KDNP kétharmados eredményt jelentő határértékek, rögzített Jobbik és LMP eredmény mellett

Az ábra tehát azt mutatja, hogy a különböző forgatókönyvek esetén mekkora Fidesz-KDNP listás eredmény elérése vezet annyi egyéni választóköri győzelemhez, amivel a kormánypárt ismét megszerezné a parlamenti kétharmadot: egy 15 százalékon rögzített Jobbik és egy 4 százalékon rögzített LMP mellett a Fidesznek legalább 47 százalékot kell elérnie a minősített többség eléréséhez. Jól látszik, hogy a kulcs a Fidesz és a Kormányváltók közötti különbség kérdése, mely lényegében független a forgatókönyvektől: nagyjából 14-15 százalékpontnyi Fidesz-KDNP előny az, amivel a kormánypárt megszerzi a kétharmadhoz szükséges mandátum-mennyiséget. Ha ennél az előnynél kevesebbel végez, úgy valószínűleg nem lesz kétharmada, míg ha ennél nagyobb különbséggel nyer, úgy a kétharmad biztosabb.

Ezzel az eredménnyel ugyanis az jár, hogy a Fidesz-KDNP a 106 egyéniből 91-95 győzelmet tud szerezni – ez pedig a listás támogatottsági adatokhoz tartozó mandátumokkal együtt összesen legalább 133 képviselői helyet jelent, tehát újbóli kétharmadot. Ha azonban az ellenzéki pártok ennél, tehát 11-15-nél több egyéni győzelmet tudnak szerezni, az jó eséllyel azt jelentheti, hogy a Fidesznek nem lesz minősített többsége az új Országgyűlésben.
 

2. ábra: A Fidesz-KDNP 2/3-hoz szükséges egyéni választókerületi győzelmek száma, rögzített LMP és Jobbik eredmény mellett.

Mindez azt is mutatja, mit jelent az egyéni választókerületek súlyának növekedése, a választási rendszer többségi elemének megerősítése: 2010-ben a Fidesz-KDNP-nek az egyéni választókerületek 98 százalékát (176-ból 173) kellett megnyernie a kétharmadhoz, ma elég a 86-90 százalékát (106-ból 91-95). Ezt a többségi hatást azonban ellensúlyozza, hogy a Fidesz-KDNP és az MSZP-Együtt-PM-DK-Liberálisok közötti támogatottság-különbség jóval kisebb, mint négy éve volt.

A modellszámításkor a kétharmad mellett egy másik határszámítást is elvégeztünk: milyen listás szavazati arányok esetén marad el a parlamenti feles többségtől a Fidesz-KDNP. Ezekben a forgatókönyvekben tehát azt a támogatottsági szintet – és az ehhez tartozó egyéni választókerületi győzelmek számát – vizsgáltuk, ahol a Fidesz-KDNP legfeljebb 99 mandátumhoz jut. A modell számításai szerint ilyen helyzet akkor áll elő, ha a Fidesz-KDNP 1-3 százalékponttal előzi meg a Kormányváltókat: egy ilyen, eredmény esetén a jelenlegi kormánypártnak tehát valószínűleg nem lenne meg tehát a kormányalakításhoz szükséges többsége.

 
3. ábra Hány ellenzéki egyéni választókerületi győzelem kell ahhoz, hogy a Fidesz-KDNP-nek ne legyen parlamenti többsége? Egyéni győzelmek száma rögzített LMP és Jobbik eredmény mellett.

A különböző forgatókönyvektől függően egy ilyen helyzetben az ellenzéki pártoknak 40-46 egyéni győzelmet kell szerezniük, hogy a Fidesz-KDNP ne jusson parlamenti többséghez. Ha szigorúan azt nézzük, hogy mikor nincs többsége a Fidesznek, akkor nem számít, melyik ellenzéki párt szerzi a mandátumot – ugyanakkor a jelenlegi erőviszonyok alapján szinte mindegyik egyéni győzelem a Kormányváltók jelöltjéhez tartozik.

A modell az egyéni választókerületi eredmények becslésekor a pártok országos támogatottságából – lényegében listás eredményéből – indul ki, azaz úgy számol, hogy aki listán valamely pártot támogatja, egyéniben is az ő jelöltjére voksol majd. Előfordulhat ugyanakkor, hogy felismerve, hogy az egyéni mandátum sorsa az első és a második helyezett között dől el, a kisebb támogatottsággal rendelkező pártok szavazói egyéniben az első vagy a második helyre várt jelöltre voksolnak inkább: ez esetben a fent ismertetett egyéni mandátum-győzelmek aránya megváltozhat.

A Republikon Intézet mandátumbecslő modelljének részletes módszertani leírása itt található: http://www.republikon.hu/news.php?id=271&filter=Elemz%25C3%25A9sek

A 2014-es országgyűlési választásokon minden korábbinál több jelölt lesz a szavazólapon. Ennek közvetlen oka, hogy az ajánlószelvények rendszerét felváltották az ajánló aláírások - egy szinte ellenőrizhetetlen rendszer, ahol egy jelölő több jelöltnek is aláírhat. Az adott esetben százmilliós állami kampánytámogatással ez már elegendő ok lehetett a visszaélésekre. Ami biztosnak látszik, hogy a magasabb munkanélküliséggel sújtott, szegényebb választókerületekben "ugrik meg" az indulók száma. Ez nem igazolja, de talán erősíti az aláírás-vásárlás tézist. REINER Roland infografikája.

Alapvetően piacbarát és kifejezetten EU-párti a bizonytalan liberális, a szociális ügyekben pedig hajlamosabb a társadalmi és jövedelmi egyenlőtlenségek elfogadására. Kritikusak mind a kormánnyal, mind az ellenzékkel: bár kétharmaduk szerint rossz irányba mennek a dolgok, jelentős részük a kormány maradását szeretné – az ellenzéki pártok iránt kevéssé elkötelezettek.  REINER Roland blogbejegyzése.

Kapcsolódó hivatkozások:

• Kire szavaznak a liberálisok? – Republikon Workshop; prezentációk

• Párhuzamos liberalizmusok: önbesorolás és liberális értékválasztás kettőssége (2013)

• Liberális szavazók Magyarországon (2012)
  
  

A Republikon Intézet legutóbbi szakmai rendezvényén konszenzus alakult ki a kutatók között abban, hogy a magukat liberálisnak tekintő szavazók egy jelentős része jelenleg bizonytalan – méghozzá nagyobb mértékben az, mint mondjuk a magukat konzervatívnak tartó választók -, azaz nem tud pártot választani vagy titkolja választását. Korábbi kutatásainkból a hazai liberális szavazótábor már sok szempontból ismerhető, ezúttal azt vizsgáljuk, milyen „különlegességgel” rendelkeznek a bizonytalan liberális szavazók.

Az elemzés alapjául szolgáló közvélemény-kutatást 408 bizonytalan szavazó személyes megkeresésével készítette az Ipsos Zrt; az adatok elemzését ezen a bázison a Republikon végezte el. A lekérdezés 2014 február elején zajlott.

A bizonytalan liberálisok erősen felülreprezentáltak a fiatalok körében: a 29 év alattiak körében 44 százalék az arányuk (míg a teljes bizonytalan népességben 25 százalék). Ezzel szoros összefüggésben azt látjuk, hogy elsősorban a gazdaságilag aktívak, valamint a tanulók adják a bizonytalan liberálisok gerincét, míg nyugdíjasok jóval kisebb arányban fordulnak elő köztük. Ezek a demográfiai jellemzők egyébként erősen hasonlítanak a teljes népesség elemzésével bemutatott, magukat liberálisnak tartó szavazókra. Az egyik legkarakteresebb megkülönböztető jellemzője a bizonytalan liberálisoknak a vállalt jobboldaliság: a klasszikus hétfokú bal-jobb skálán felük vallotta magát jobboldalinak. Míg tehát a liberálisok azon részét, akik inkább baloldalinak tarják magukat, az Összefogás vélhetően jól integrálta a szavazótáborába, a jobboldali liberálisok egy jelentős tömböt alkotnak még a bizonytalanokon belül.

Miközben a liberális szavazók általában a leginkább elutasítóak a tekintélyelvű, tradicionális állításokkal (fiatalok nevelése, hagyományos férfi-női szerepek), a liberális bizonytalanok körében ezt nem látjuk, a legtöbb témában átlagosan vélekednek e témákban. Ezzel szemben a jövedelmi egyenlőségre vonatkozó attitűdkérdésekben (elfogadhatóak a milliós fizetések, csak kis jövedelmi különbségek fogadhatóak el), egyértelműen elfogadóbbak a társadalmi egyenlőtlenségek irányába.

A közpolitikai ügyekben alkotott véleményük megerősíti, hogy a magyar társadalomnál jóval erősebb piacpártibb szemlélet jellemzi őket: az átlagot meghaladó mértékben vallják, hogy a rezsiárak alapvetően piaci folyamatok eredményei, ezért a kormányzati beavatkozás káros, és szintén meghatározó részük utasítja el a tizenharmadik havi nyugdíj elképzelését is, a rossz gazdasági körülményekre hivatkozva. A kormány intézkedéseinek értékelésekor a rezsicsökkentést ismét – következetesen – az átlagnál nagyobb mértékben utasították el, a jobb keresetűeknek kedvező egykulcsos SZJA bevezetését ezzel szemben a bizonytalan liberálisok említették legnagyobb mértékben sikerként. Kiemelten kritikusok a Nemzeti Dohányboltok rendszerének kialakításával is: kétharmaduk szerint rossz döntés volt a dohánypiac átalakítása. 

Megerősítve az attitűdök kapcsán látottakat, a szociális-kulturális dimenziókban kevéssé térnek el a konzervatív vagy középen állók véleményétől, sőt bizonyos területen kifejezetten szembe mennek a liberálisokhoz társított állásponttal: a cigánybűnözés kifejezés használatát a leginkább ők tartják használhatónak. Hasonlóképp: miközben a trafikügyet a fent látható módon utasítják el, a szegénységet kevésbé látják jelenleg súlyos ügynek.

A bizonytalan liberálisok másik karakteres vonását az Európai Unióhoz való viszony jelenti: kiemelkedően magas (60 százalék feletti) közöttük azoknak az aránya, akik szerint előnyös volt hazánk csatlakozása. Kisebb-nagyobb mértékben a többi kérdésben is megerősítik az Európához tartozás fontosságát: erősen kudarcként ítélik meg az ország nemzetközi elszigetelődését, és az átlagot meghaladó mértékben vallják, hogy hazánk érdekét az EU-val való harmonikus kapcsolat jelentené. Vélhetően a nyugati típusú elköteleződés áll annak a fura kettősségnek a háttérben is, ahogy a bizonytalan liberálisok a paksi atomerőmű bővítésének kérdését megítélik. Miközben a beruházást magát hosszú távon az átlagnál nagyobb arányban (mintegy harmaduk, szemben a bizonytalanok negyedével) találták kedvezőnek és hasznosnak tartják – amiért elfogadható a nagymértékű adósság is –, aközben az orosz félhez való elköteleződést már negatívabban ítélik meg, mint mások, és inkább vélik úgy, az rontja Magyarország függetlenségét.

A bizonytalan liberálisok kifejezetten negatívan látják az ország alakulását: kétharmaduk szerint mennek rossz irányba a dolgok, felük elégedetlen a kormánnyal és csak negyedük szerint teljesít jól a kabinet. Ennek ellenére azonban tízből négyen mégis azt szeretnék, ha az Orbán-kormány folytatná 2014 után is, és hasonló azoknak az aránya is, akik másik kormányt szeretnének. A kormányváltás tekintetében tehát két, nagyjából egyforma tömböt alkotnak, ám a „kormánypárti” szavazatok jobban integráltak: a Fideszre a bizonytalan liberálisok inkább hajlandóak szavazni, mint az amúgy egyértelműen kormányellenes szavazók az Összefogás listájára. Ezt mutatja az, hogy harmaduk leginkább a Fideszre szavazna, míg az Összefogás listáját csak 12 százalék támogatná. Érdekes eredmény azonban, hogy egy kiélezett helyzet a kormányváltókat jobban mozgósítaná: ha a választások előtt szoros lenne az állás, az Összefogást húsz, míg a kormánypártot negyven százalék támogatná.

A bizonytalan liberálisok tehát egy több szempontból speciális választói csoportot jelenítenek meg, amivel tovább árnyalják az amúgy is összetett liberális-képet. Markáns jobboldaliságuk alapvetően nem meglepő: ahogy a korábbi elemzések is rámutattak, a liberálisok egy jelentős része jobboldalra pozicionálja magát és jobboldali pártra is szavaz. A bizonytalan liberálisok esetén viszont a piacpárti megoldások karakteres támogatása jelenik meg, mely ráadásul felülírja a sima kormánytámogató logikát: a piacellenes kormányzati intézkedéseket jelentős arányban ellenzik. A társadalmi ügyekben eközben a hagyományos liberálisokhoz képest konzervatívak, míg az EU-hoz hozzájuk hasonlóan nagyon pozitívan, optimistán állnak. Miközben kétharmaduk szerint nem a jó irányba mennek a dolgok, konkrét ügyekben többször támogatják a kormányt: ennek megfelelően egy részük vélhetően a Fideszre fog szavazni, míg egy sikeres aktivizálás után hasonló nagyságú ellenzéki szavazó kerülhet ki közülük.

A baloldali-ellenzéki összefogással a Jobbik harmadik helye rögzült: míg 2010-ben csak alig maradt le a második helyről, mostani támogatottsága jelentősen elmarad az MSZP-Együtt-PM-DK-Liberálisok támogatottságától. A Jobbik korábbi komoly régiós előnye (Észak-Magyarországon és Észak-Alföldön) eközben mérséklődött, ez pedig azzal a következménnyel jár, hogy a Jobbik valószínűleg nem fog tudni egyéni választókerületi győzelmet szerezni. REINER Roland blogbejegyzése.

Kapcsolódó hivatkozások:

• Az Index írása a Jobbik kampányáról és esélyeiről
  

• Az ellenzéki megállapodás politikai és választástechnikai értékelése
  

• A Jobbik szavazótáborának átalakulásáról (Republikon tanulmány)
  

• A Tárki adatsora a pártok regionális támogatottságáról
  

• A Haza és Haladás Alapítvány tanulmánya az egyéni választókörzetekről

A baloldali megállapodással a 2014-es választások egyéni választókerületi eredményének latolgatása újra napirendre került – a Republikon Intézet is végzett ilyen modellezést. Ezzel együtt a közbeszédben újra előkerült a Jobbik kérdése: nyerhet-e a radikális párt egyéni körzeteket, beszélhetünk-e háromesélyes körzetekről? A 2012-es Haza és Haladás Alapítvány által készített elemzés a körzetek egy részét hárompólusú választókörzetként jellemezte, ahol a Jobbik jelenlétével – és akár győzelmi esélyével – számolni kell. Mára azonban a Jobbik és a baloldal támogatottsága és belső összetétele egyaránt átalakult, ezért egy 2014-es becsléshez más feltételekkel is számolni kell. Meggyőződésünk, hogy a 2010-es eredmények figyelmen kívül hagyása és túlértékelése egyaránt hibás köveztetésekhez vezet.

A jelenlegi helyzet két szempont alapján is abba az irányba mutat, hogy bár a Jobbik helye a parlamentben nem kérdés, ez a támogatottság nem elegendő arra, hogy a párt harmadik pólusként beleszóljon a Fidesz és a baloldali jelölt küzdelmébe. Ehhez ugyanis arra lenne szükség, hogy a Jobbik támogatottsága meghaladja 2010-es szintjét, és hogy legyenek olyan körzetek-régiók, ahol a párt támogatottsága jóval magasabb, mint az országos átlag. A jelenlegi adatok és tendenciák azonban azt mutatják, hogy egyik feltétel sem adott.

A 2013 végéig elemzett adatok azt mutatják, hogy a Jobbik nem tudott megerősödni a 2010-es választás óta, míg a baloldali összefogás jelöltjének várható támogatottsága jóval nagyobb lesz, mint a 2010-es egyedül induló MSZP támogatottsága volt – így a két formáció között nő a távolság.  A Jobbik teljes népességben mért bázisa végig stabilan a 8-10 százalék közötti sávban ingadozott, a ciklus alatt lényegében mindvégig megmaradt harmadik erőnek. Ha a baloldali összefogás eredményeit nézzük (MSZP, Együtt-PM, DK összeadott támogatottsága), a választási eredményhez leginkább közelálló biztos szavazó pártválasztó kategóriában, úgy világosan látszik, hogy a különbség a ciklus alatt folyamatosan nőtt, és mára az MSZP-Együtt-PM-DK-Liberálisok lista támogatottsága közel kétszerese a Jobbikénak. Mivel a Jobbiknak 2010-ben sem sikerült egyéni választókerületi győzelmet szereznie, miközben akkor listás eredményét tekintve csak három százalékpontos hátrányban volt a szocialistákhoz képest, a jelenlegi, több mint tizenöt pontos hátránya alapján egyéni győzelemben aligha bízhat.

1. ábra: A Jobbik és az MSZP-Együtt-PM-DK támogatottsága a biztos szavazó pártválasztók körében, (Ipsos, Medián, Tárki átlagok)

A megnőtt támogatottság-különbség hatását jól mutatja, ha megnézünk egy konkrét körzetet, ahol a Jobbik 2010-ben az egyik legjobb szereplést hozta. Az ózdi körzet – listás szavazatok alapján – volt négy évvel ezelőtt a Jobbik egyik legerősebb körzete: itt messze az országos eredményén felül kapott szavazatokat, és a napokban látott elemzések is többek közt ezt a körzetet jelölik meg, mint olyan választókerületet, ahol a Jobbik nyerhet. Az átszámolt szavazatok alapján 2010-ben itt a Jobbik 31 százalékot szerzett, miközben az országos támogatottsága 17 százalék volt, tehát közel kétszer annyian voksoltak az ózdi körzetben a Jobbikra, mint az ország egész területén. Az MSZP 2010-ben ugyanitt az országos átlagának megfelelő 19 százalékot hozott: ez gyenge eredménynek számított a korábbi választásokhoz képest, de jól mutatja azt is, hogy még a komoly visszaesés ellenére sem szerzett országos eredményénél rosszabbat. Végül a Fidesz 43 százalékkal végzett az első helyen, mely az országos 53 százalékánál mintegy 20 százalékkal gyengébb eredmény.  Ha ugyanezek az arányok (avagy területi súlyok) érvényesülnének ma is, a Jobbik jelenlegi 14 százalékos országos támogatottsága körülbelül 26 százalékos eredményt hozna, míg ha a baloldali jelölt 2010-hez hasonlóan most is az országos eredményét érné el, úgy 33 százalékot szerezne – egyértelműen megelőzné tehát a Jobbikot.   

Ha a fenti logikát kiterjesztjük az összes körzetre, és a 2010-es Jobbik és MSZP-s területi súlyokkal modelleznénk a 2014-es választásokat, lényegében nem lenne olyan körzet, ahol a Jobbik jobban szerepelne – fej-fej melletti eredményt is csak három körzetben (két szabolcsi és egy borsodi körzetben) látunk. Tehát ha a Jobbik 2014-ben is kiemelkedően szerepelne Észak-Magyarországon és Észak-Alföldön, valószínűleg még akkor sem lenne olyan körzet, ahol biztosan megelőzné a baloldal jelöltjét, köszönhetően annak, hogy a baloldali összefogás jelöltjét mintegy kétszer annyian támogatják most, mint 2010-ben az MSZP-s jelöltet – ekkora különbséget pedig a régiós súly-különbség sem tud kompenzálni.

A 2. ábrán bemutatjuk, hogy a 2010-es területi súlyokkal modellezve a jelenlegi helyzetet, milyen eredmények születnének a leginkább Jobbik-esélyesnek tartott körzetekben (Ózd, Kazincbarcika – a korábbi Sajószentpéter, vagy Vona Gábor körzete, Gyöngyös). A mostani pártpreferenciákat kivetítve azt látjuk, hogy a baloldali jelölt jobban áll, mint a Jobbik indulója és több ilyen körzetben reális cél lehet számára a Fidesz legyőzése is.

2. ábra: Néhány választókörzet hipotetikus eredménye, a 2010-es területi súlyok és a jelenlegi pártpreferenciák figyelembe vételével

Ezzel szemben abban a három körzetben, ahol a 2010-es súlyok alapján a Jobbik és az MSZP fej-fej mellett állhat (Mezőkövesd, Nyírbátor, Kisvárda), a Fidesz előnye egyértelmű. Azok az egyéni választókerületek tehát, ahol a Jobbik esetleg beérheti a baloldali jelöltet alapvetően olyan körzetek, amik az ellenzék számára jellemzően egyébként sem – vagy csak egy jelentős győzelem esetén – nyerhetőek.  
Mindemellett van egy másik szempont is, ami az ellen hat, hogy a Jobbik az egyéni körzetek egy részében győzni tudjon, ez pedig az a tény, hogy a párt támogatottsága valamivel kiegyenlítettebb lett, mint 2010-ben volt: nincs már olyan előnye Észak-Magyarországon, mint négy évvel ezelőtt volt. Egy 2013 elején készült kutatás alapján írt tanulmányunk azt mutatta, hogy a Jobbik karaktere némiképp megváltozott: míg 2010 és 2012 között a Jobbik egy elsősorban Kelet-Magyarországon erős, inkább alsó-középosztályból szerveződő, a gazdaságilag aktívakra és az átmenetileg elszegényedett, munkanélküliekre egyaránt építő párt volt, 2013-ra egy területileg kiegyenlített, markánsan az aktív munkavállalókból álló, a középosztály felé tendáló párttá vált.

3. ábra: A Jobbik támogatottságának regionális különbsége, az országos támogatottsághoz (=100%) képest; az adatok 2012-ből és 2013-ból származnak, Republikon-Ipsos kutatás

A fenti ábra azt mutatja, hogy a 2010-es szavazáskor a Jobbik legerősebb régiója Észak-Magyarország volt, a visszaemlékezések alapján itt több mint 80 százalékkal több támogatója volt, mint országosan (ez az arány nagyjából megközelíti a választási eredmények alapján számított súlyt). Ugyanakkor 2012-ben a régió előnye már valamelyest csökkent, míg a 2013-as mérés egy igencsak kiegyenlített támogatást mutatott.  

2012 és 2013 ősze közötti időszakban a Tárki is jelentős átalakulásról számolt be, ami elsősorban az Észak-Magyarországi régiót érintette. A Jobbik korábban a Tárki mérése alapján is ebben a régióban volt a legerősebb, míg 2013 szeptember-októberére országos átlagához gyengült.  A Tárki mérésekben ugyanezen időszak alatt a régióban az MSZP támogatottsága emelkedett meg, így vélelmezhető az az átrendeződés, amit a mi tanulmányunk is kimutatott. a régióban a baloldal visszaveheti vezető helyét.

4. ábra: A Jobbik iránti szimpátia alakulása régiónként, negyedévente; Tárki

A Tárki adatsora is bizonyíték arra, hogy a Jobbiknak ugyan továbbra is vannak erősebb és gyengébb régiói, ám az eltérés mértéke csökkent az elmúlt időszakban – ez pedig azzal jár, hogy valószínűleg nincsenek olyan körzetek, ahol a párt kimagaslóan jól tudna szerepelni.  Noha az elkövetkezendő hónapok kampánya ezeken az arányokon változtathat, a Jobbik az utóbbi időszakban érezhetően a fiatalok és a középosztály felé próbált nyitni, azaz inkább a Fidesz és nem a baloldal rovására akart erősödni. A Jobbik biztosan nem fogja feladni az észak-magyarországi, észak-alföldi régiókat és alighanem 2014-ben is átlag felett fog itt szerepelni, előnye azonban meglátásunk szerint nem lesz olyan tetemes, mint a 2010-es választásokon, így az egyéni mandátumok sorsába nem fog tudni beleszólni, legfeljebb a második helyért versenyezhet.

Ezzel pedig a Jobbik egyértelmű vesztese lehet az új parlamentnek: egyéni győzelmek híján, csak az országos listáról szerezve mandátumot frakciója nagyjából a harmadára zsugorodhat a felére csökkenő parlamentben. 2014 után Vona Gábor egészen biztosan nem lesz miniszterelnök, és nem a Jobbik jelenti majd a legnagyobb ellenzéki erőt sem.

Úgy véljük, hogy a közös ellenzéki lista rossz esetben is minimum 35%-os eredményt érhet el 2014-ben. Legutóbbi gyorselemzésünkben ezt az elemet vitatták talán a legtöbben. Hogy miért vagyunk mégis biztosak állításunk helyességében, arra 5 fontos érvet szedett össze TÓTH Csaba kollégánk.

Kapcsolódó hivatkozások:

• Pártok támogatottsága a Tárkinál
• … és az Ipsosnál
• Aktív és potenciális szavazók a Nézőpont Intézet 2013. novemberi felmérésében
• Reiner Roland: a Fidesznek ma nagyságrendileg annyi támogatója van, mint a végül elvesztett 2002-es és 2006-os választás előtt
• Az aktív elkötelezetteknél Bajnai és Mesterházy is népszerűbb Orbánnál
• Az ellenzéki megállapodás politikai és választástechnikai értékelése

*

1.    Mert az ellenzék ma is így áll. A közös lista létrejötte előtt a legtöbb kutató a Fidesz és az MSZP teljesítményét vetette össze; bár mindenki tudta, hogy az Együtt-PM és a DK is rendelkezik támogatottsággal, a szalagcímekbe, kiemelésekbe rendre a Fidesz-MSZP összehasonlítás került. A politikát figyelők így mintha hozzászoktak volna, hogy az ellenzék támogatottsága „kettessel kezdődik”. A három most szövetséget kötött párt azonban már 2013 végén is harminc százalék felett állt a biztos szavazó pártválasztók között; az első januári mérésekben az Ipsosnál közösen 37, a Századvégnél 31 százalékon állnak – a kettő átlaga közel 35 százalék. Bár meg kell várni az első olyan méréseket, amelyek a közös listát létrejötte után mérik, a 35 százalékos támogatottság az objektív mérésektől aligha lesz messze. 

fotó: hvg.hu

2.    Mert ez az ellenzék számára alig 8 százalék pluszt jelentene 2010-hez képest. Az MSZP 2010-ben 19, az LMP közel 8 százalékot szerzett – a két párt aggregált támogatottsága 27 százalék volt. Az akkori – még a szakadás előtti – LMP szavazótáborát tekintve a mai összefogás „centristább” pártjaival  mutat rokonságot; az akkori LMP szavazók többsége jobban elutasította a Fideszt mint az MSZP-t ; a második fordulóban inkább átszavazott az MSZP jelöltjeire, önálló LMP jelölt híján pedig a listás LMP szavazathoz szocialista egyéni jelölt támogatását társította. Bár az ellenzék tevékenységét bőségesen lehet kritizálni, azt kevesen vitatják, hogy a 2010-es mélyponthoz képest a baloldal ma erősebb.

3.    Mert a bizonytalanok körében a baloldal tartalékai nagyobbak lehetnek. A fenti állítások csak azt magyarázzák, miért állíthatjuk hogy a baloldal reálisan elérheti a 35 százalékot – azt nem, miért ez az alja támogatottságának. Ehhez figyelembe kell vennünk a bizonytalanok preferenciáit is. A legtöbb felmérés szerint a bizonytalanok körében a baloldal tartalékai nagyobbak. A Republikon 2012-ben, kifejezetten a bizonytalanok preferenciáit vizsgáló elemzése szerint e csoportban 31-20 százalék arányban inkább baloldali kormányt szeretnének a megkérdezettek (a csoport bizonytalanságát jól jelzi hogy felük erre a kérdésre sem tudott vagy akart válaszolni). Implicit módon mintha ezt sugallná a Nézőpont Intézet egyik felmérése is: a cég 2013 novemberében közölt adatokat az aktív és a potenciális szavazók pártpreferenciáiról. A Fidesz támogatottsága a két csoportban hasonlóan alakult: 41, illetve 42 százalék volt. Ezzel szemben a baloldal három pártja az aktív szavazók körében 22, a potenciálisok körében másfélszer ennyi, 37 százalékos támogatottsággal bírt. Mindez aligha magyarázható másképp, minthogy a baloldal tartalékai e „potenciális szavazók” körében nagyobbak.

4.    Mert a Fidesz felülmérése létezhet. Baloldali politikusok gyakorta érvelnek úgy, hogy a közvélemény-kutatásokban mért magas Fidesz-előny oka a választók „félelemérzete”; hogy nem merik bevallani preferenciájuk – s hogy ennek folytán a baloldal sokkal jobban áll, mint a kutatásokból gondolnánk. Ez az érvrendszer nagyrészt önbecsapás – semmilyen bizonyítékunk nincs olyan méretű elhallgatási spirálra, ami a pártok közötti támogatottsági adatok ilyen mértékű különbségét magyarázná. A Fidesz enyhe felülmérése azonban könnyen elképzelhető – erre ugyanis már több korábbi példa is volt. Közismert, hogy a 2002-es kampányban a legtöbb kutató 8-10 százalékos Fidesz-győzelmet várt – végül Medgyessy Péter lett a miniszterelnök. Kevésbé ismert, hogy hasonló felülmérésre 2010-ben is sor került. A 2010. április választások előtti hónapban az Ipsos 57, a 63 százalékra mérte a Fidesz támogatottságát – a párt végül 53 százalékot szerzett. Ilyen típusú torzítás most sem zárható ki.

5.    Mert a teljes népességben mért adatokból ez következik. Ha a Jobbik esetén legalább 10, az LMP és az egyéb pártok esetén összesen legalább 5 százalékos eredménnyel számolunk, akkor a baloldal akkor szerepel 35 százalék alatt ha a Fidesz 50 százalékot kap. Márpedig az nagyon valószínűtlen. Kollégánk, Reiner Roland nemrég közölt elemzése rávilágított, hogy a teljes népességben a Fidesz jelenleg 2006-os támogatottságán van – 2010-es eredményének nagyjából 70 százalékát éri el. Bár ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy eredménye is csak ennyi lenne – hiszen szavazói aktívabbak, mint az ellenzéki választók – az mégis biztosnak tűnik, hogy a 2010-es, nem különösebben magas részvételi arány annyit nem tud csökkenni, hogy az akkori támogatottság alig több mint kétharmada hasonló százalékos eredményhez vezessen.

A fentiek nem jelentik azt, hogy a Fidesz ne vezetne nagyon, vagy hogy ne lenne ma is a választások esélyese – mindössze azt próbálták bemutatni, hogy a baloldal ma mért támogatottsága nem a teteje, hanem inkább az alja annak az eredménynek, amire a választáson számíthat.

Bár a részletek körvonalazása még hátra van, mostani ismereteink alapján szinte biztosnak látszik, hogy az MSZP, az Együtt-PM és a DK közös listán indul majd a 2014-es választásokon. A formálódó közös lista és az ellenzéki megállapodás kapcsán TÓTH Csaba kollégánk fogalmaz meg öt fontos állítást.

Kapcsolódó hivatkozások:

• Az Index forrásai szerint „az összefogás kinyitását az Együtt 2014 kezdeményezte, de több forrásunk szerint is nem elsősorban a győzelmi esélyek maximalizálása, hanem az 5 százalékos küszöbtől való félelmük vezette őket.”

• Uj Péter lényeglátó elemzése Bajnai kudarcáról

• „Mesterházy Attila legyűrte a régi MSZP két nagy ballasztját: az öreg komcsikat és a balliberálisokat”

• Török Gábor szerint az előválasztási küzdelmet Mesterházy Attila nyerte meg

• Politikusok népszerűsége

1.    Bajnai Gordon nem most adta fel miniszterelnök-jelölti ambícióit. Bár a közös lista ötletének felvetését és különösen Mesterházy Attila miniszterelnök-jelöltségének elfogadását sokan Bajnai Gordon teljes politikai megsemmisüléseként értelmezték, az egykori miniszterelnök a szocialista pártelnök primátusát már hónapokkal ezelőtt elfogadta. Az eredeti, szeptemberben kötött megállapodás alapján az MSZP-Együtt szövetség győzelme esetén a miniszterelnököt az a párt adta volna, amelyik listán több szavazatot szerez – márpedig az Együtt támogatottsága soha nem haladta meg a szocialistákét. A baloldal miniszterelnöke e megállapodás alapján – győzelem esetén – a korábbi formula szerint is Mesterházy lett volna; legfeljebb a megoldás e pontja nem kapott akkora figyelmet.

Ebből pedig az következik, hogy Bajnai a héten nem miniszterelnök-jelölti ambícióit adta fel, hanem a külön lista jelentette önállóbb identitás cserélte le a parlamentbe kerülés a bizonyosságára. Kérdés azonban, ez a külön lista az őszi megállapodás után mennyire jelentett ténylegesen önálló identitást – miután az Együtt valamennyi választókerületben eleve közösen indult volna a szocialistákkal. Az SZDSZ annak idején úgy sodródott össze sok választó fejében az MSZP-vel, hogy ilyen széles, valamennyi választókerületre kiterjedő megállapodást soha nem kötött a szocialistákkal. A mostani megállapodás joggal nem tetszik azoknak, akik az Együttet egy önálló, az MSZP-től külön erőközpontnak képzelték – ám ez az elképzelés már idén ősszel megbukott. Ezt figyelembe véve Bajnai kezdeményezése egyáltalán nem volt irracionális: ha az Együtt a választókerületi megállapodás révén úgyis összesodródik az MSZP-vel, legalább ennek egy potenciális előnyét, a biztos parlamentbe kerülést biztosítja a most kialakulni látszó forgatókönyv. Bajnai Gordon és pártja így ott lesz a következő parlamentben – míg a korábbi megállapodás fenntartása magában hordozta a kiesés nem elhanyagolható esélyét.

2.    A „kívülről jövő, nagy támogatottságú nem-politikus” illúziójával érdemes leszámolni. A baloldalon a mai napig makacsul tartja magát az a gondolat, hogy politikusokat le lehet cserélni „civil” vezetőkre; hogy az ország, de legalábbis a baloldal problémái megoldódnának, ha nem valamelyik pártelnök hanem egy „pártoktól független” személy vezetné az országot vagy politikai közösségüket. A mostani megállapodás talán alkalmas annak demonstrálására, hogy ilyen forgatókönyv egyszerűen nem létezik: a tapasztalatok ezt világosan bizonyítják.

A baloldal belekényszerítette magát egy nevetséges miniszterelnöki castingba 2009-ben a „pártoktól független személy” keresésének illúziója folytán – ennek eredménye lett, hogy Bajnai Gordon eleve hendikeppel kezdte kormányzását. Amikor 2012-13-ban világos lett, hogy Bajnai nem fogja legyőzni Mesterházyt, ismét felvetődött, hogy legyen egy „harmadik” személy a miniszterelnök-jelölt – ennek eredménye lett a senki által nem szeretett koordinált indulás forgatókönyve. Végül, a „legyen valaki más” gondolata megjelent az utóbbi hetekben is, ami oda vezet, hogy a baloldali értelmiség egy része csak félszívvel vagy egyáltalán nem támogatja majd a közös miniszterelnök-jelöltet. A felvetések közös eleme, hogy a rejtélyes „harmadik” – vagy most „negyedik” – szereplő mindig név nélküli, meg nem nevezett személy (hacsak nem önjelölt); a felvetés mindig általános, soha nem konkrét. Pedig ha a baloldalon lenne olyan népszerű, mindenki által elfogadható, tehetséges miniszterelnök-jelölt, akinek kedvéért pártelnökök és volt miniszterelnökök félreállnának, ismernénk a nevét. Ha a baloldal végre le tudna számolni e csodaváró illúzióval, közelebb kerülne a Fidesz legyőzéséhez.

3.    Gyurcsány Ferenc visszakerült a „pályára”. Az MSZP-Együtt megállapodás újranyitását jó részt Gyurcsány Ferenc nyomásgyakorlása kényszerítette ki – e tekintetben Gyurcsány elérte aktuális célját és újra elfogadható partnerré tette magát. Mindez különösen annak fényében komoly teljesítmény, hogy 2013 elején az egykori kormányfő már-már eltűnt a hazai politikából: Bajnai megjelenése elszívta előle a levegőt.

Az utóbbi hónapokban Gyurcsány taktikájának lényege a negatív zsarolási potenciál maximális alkalmazása volt. A negatív zsarolási potenciál a kisebb pártok bevett eszköze: a párt ugyan képtelen arra, hogy önállóan elérje politikai céljait (jelen esetben a Fidesz legyőzését), de az ő részvétele nélkül erre más sem képes. Gyurcsány aligha hoz plusz szavazatot az összefogásnak – ám kívül maradása érdemben akadályozta volna az MSZP-Együtt győzelmét, részben az esetleges DK-jelöltek egyéni választókerületi eredménye, részben az összefogás téma napirenden tartása okán. Gyurcsány az önálló indulás fenyegetésével és a médián keresztüli nyomásgyakorlással érte el a megállapodás újranyitását – s ezen keresztül azt, hogy a DK valamilyen formában ott legyen a következő parlamentben.

Ha azonban Gyurcsány célja a baloldalon belül további pozíciók szerzése, ott aligha lesz könnyű dolga. A következő parlamentben egy nagy, jellemzően Mesterházy személyzeti politikáját tükröző MSZP-frakció mellett lesz néhány DK-s képviselő. Ráadásul az előválasztási küzdelem folytán a baloldalon a politikusi népszerűségi adatok minden korábbinál fontosabbá váltak – márpedig e téren Gyurcsány pozíciói semmit nem javultak. Az egykori kormányfő ma is baloldal legelutasítottabb politikusai között van; népszerűsége az Ipsos mérései szerint 2013 decemberében 21 pont – alacsonyabb, mint amikor 2009-ben lemondott a kormányfői posztról és alig 1-2 ponttal magasabb mint a 2010-es választások idején.

4.    Mesterházy közös miniszterelnök-jelöltsége a szocialista pártelnök forgatókönyvének sikere. Bár lehet azon vitatkozni, Mesterházy vagy Gyurcsány jár-e jobban a közös listával és a megállapodással, a közös lista elfogadásával a baloldal vezetőjévé megkérdőjelezhetetlenül a szocialista pártelnök válik. Érdemes emlékezni: az MSZP és elnöke a Bajnaival folytatott hosszú előválasztási küzdelemben végig ezt a kimenetet szerette volna elérni – akkor ezt Bajnai meg tudta akadályozni. Máshonnan megközelítve: ha a szocialista pártelnök 2013. október 23-i kifütyülésnél mérvadó elemzőket megkérdeztek volna annak realitásáról, hogy a baloldal egésze Mesterházy vezetésével fog majd össze alig két hónap múlva, a többség szkeptikus lett volna. Mesterházy számára ez az új szerep is komoly kihívásokat jelent – akár a választási kampányt, akár Gyurcsány jelenlétét illetően. Ám mindezen kihívások nem teszik zárójelbe komoly taktikai sikerét.

fotó: Népszabadság

5.    A közös lista után is van élet. Bár a közös listát sokan örök életre szóló „összebútorozásnak” tekintik, érdemesebb lenne úgy nézni rá, mint egy aktuális taktikai helyzetre adott választástechnikai megoldás. A magyar politikában volt már rá példa, hogy közös indulás után a felek a parlamentben önállósodni kezdtek. Az MDF 2002-ben a Fidesszel közös listán jutott a parlamentbe; két év múlva az EP-választáson már centrista politizálással próbálkozott, 2006-ban pedig a baloldal felé is nyitottá vált. Az SZDSZ az hosszú közös kormányzás dacára 2008-ban felmondta a Gyurcsány Ferenccel kötött koalíciót. Vagyis, a mostani közös lista nem determinálja, hogy a szereplők milyen politikát folytatnak majd 2014 után – a „KDNP-modell” és az „MDF-modell” egyaránt létező választás.

A Fidesznek ma nagyságrendileg annyi támogatója van, mint a végül elvesztett 2002-es és 2006-os választás előtt: a teljes népesség mintegy harminc százaléka állt a párt mellett akkor is és most is.  Míg azonban 2002-ben és 2006-ban az MSZP és az SZDSZ tábora kiegyenlítette a Fideszét, jelenleg hasonló támogatottságú ellensúlyról nem beszélhetünk - állapítja meg REINER Roland kollégánk.