Számomra a feminizmus egyik legfontosabb része megtalálni az elfogadó és támogató közegeket. Ahol nőként és férfiként mindenkit egyenjogúként kezelnek, és nem a neme, származása, vallása, szexuális identitása és orientációja vagy anyagi helyzete alapján döntenek valaki képességeiről, tehetségéről vagy a vele szemben megengedhető viselkedésről. És ahol kiállnak az ezeket tudatosan, vagy tudatlanságból tagadók ellen.

Csaba Réka írása a feminizmus liberális felfogásáról

 Kapcsolódó írások:

• Szőnyi Szilárd cikke a Heti Válaszban a különböző ideológiai alapú feminizmusokról
• Réz Anna írása a feminizmus „helyes” beszédmódjáról
• Ámon Kata cikke az antifeminizmusról, baloldali és liberális feminizmusról
• Csaba Réka írása arról, hogy a feminizmus mindenki ügye
• Kutatások szerint a több női felsővezetővel rendelkező vállalatok jobban teljesítenek

Nem könnyű látni, hogy milyen erős indulatok jönnek felszínre egy-egy vitában, amikor ugyanannak az ügynek a nevében mások a saját elveinktől fényévnyi távolságra lévő követelésekről állítják, hogy csak az az ideológia helyes képviselete. Az én esetemben ez a feminizmussal kapcsolatban van így. Akár azokról van szó, akik a feminizmust tőlük eltérően képviselők tevékenységének létjogosultságát kérdőjelezik meg, akár az antidemokratikus, radikális, magukat feministának tartó példákról. Mindez azonban nem bizonytalanít el abban a hitben, hogy a nemi alapú hátrányos megkülönböztetés és erőszak a feminizmus segítségével csökkenthető, hogy az ezek elleni küzdelem hozzájárulhat nem csak a nők, hanem a férfiak szabadabb választásaihoz is, és az emberi kapcsolatok kiegyensúlyozottabb és hatékonyabb működéséhez. És ami a legfontosabb: az élet teljesebb és jobb minőségű megéléséhez.

 Elsősorban az egyén szabadságát, jogait és lehetőségeit tartom szem előtt, amikor a feminizmusról beszélek, vagy amikor igyekszem tenni azért, hogy jobb legyen. Az egyéni tanulást, munkát és felelősségvállalást tartom a pozitív társadalmi változások alapjának. Számomra a feminizmus egyik legfontosabb része megtalálni az elfogadó és támogató közegeket. Ahol nőként és férfiként mindenkit egyenjogúként kezelnek, és nem a neme, származása, vallása, szexuális identitása és orientációja vagy anyagi helyzete alapján döntenek valaki képességeiről, tehetségéről vagy a vele szemben megengedhető viselkedésről. És ahol kiállnak az ezeket tudatosan, vagy tudatlanságból tagadók ellen. Ahol támogatják és inspirálják azokat, akiknek erre szükségük van, mert nyitottak ugyanerre a gondolkodásra, de körülményeik miatt nem élhetik meg a szabadságukat és nem ismerik a jogaikat és lehetőségeiket. Másrészt fontosnak tartom olyan egyéni és közösségi szintű kezdeményezések megtalálását és támogatását, amelyekben a tapasztalatok, erőforrások és kapcsolatrendszer hatékonyabb kihasználásával ezek az elvek az egész társadalomban elfogadottá és szimpatikussá válhatnak. Legyen szó akár egy sztár nevével fémjelzett feminista kampányról, a tapasztalatok és gondolatok megosztására szolgáló facebook oldalról, a bántalmazó kapcsolatban élőket segítő önkéntes csoportról, az ezzel a témában évtizedes szakmai tapasztalattal rendelkező civilszervezetekről, a tudományos területen tevékenykedő kutatókról és intézményekről, vagy a témát felvállaló politikusok akcióiról. Óriási eredménynek tartom, hogy számtalan jó példát tudok felsorolni mindre - Magyarországon is.

 Baj lenne, hogy a magukat feministának vallók nem egységesen, nem ugyanúgy, hanem sokféleképpen képviselik ezt az ügyet? Egy olyan országban, ahol még pár éve is szitokszónak számított a feminizmus, és a témával foglalkozók is gyakran kezdték a mondandójukat a „nem vagyok feminista, de…” felütéssel? Félni kéne tőle, hogy a mozgalom „felhígul”, „túlságosan megszelídül”, vagy olyanok is megjelennek benne, akik meglátják az üzletet, a népszerűségszerzés eszközét? Meg vagyok győződve róla, hogy nem ez akadályozza elsősorban a közös célok elérését, sőt: leginkább attól várom az igazi, társadalmi szintű a változást, hogy egyre többen tekintik sajátjuknak a feminizmust, és alakítják ki saját, versenyképes, a többségi társadalom számára is vonzó stratégiáikat a környezetük meggyőzésére.

 Tiszteletben tartom mások véleményét és határozott követeléseit, amelyek az igazságosság nevében a társadalmi és gazdasági rendszer gyorsabb és radikálisabb megváltoztatását szorgalmazzák - amíg mindezt a demokrácia keretein belül képzelik. Az esélyegyenlőség előmozdítása érdekében azonban tapasztalatom szerint legtöbbször az állami szerepvállalást növelnék. Tudom, hogy ha erre megszületik a kellő társadalmi támogatással bíró politikai akarat, akkor ez is egy lehetséges út. (Jelenleg erre Magyarországon kevés esélyt látok.) Azonban nem, vagy nagyon ritkán az állami szabályozások kiterjesztését tartom a jó megoldásnak (pl. parlamenti, vagy magáncégekre vonatkozó, nemi alapon pozitívan diszkrimináló kvóták kötelező bevezetése). Az erőszak áldozatainak védelme, valamint az elkövetők büntetőjogi felelősségre vonása terén például azt gondolom, hogy komoly törvényi változásokra van szükség. De ebben az esetben is legalább annyira számít, hogy a rendőr, az igazságügyi szakértő, az ügyvéd vagy a bíró az eljárások során hogyan viselkedik, hogyan alkalmazzák a törvényeket. És ez nem feltétlenül csak a szabályozástól függ.

 A szabadságot, a jogtudatosságot, az egyéni lehetőségek hatékony kihasználását nem lehet rákényszeríteni senkire. Támogatással, oktatással, pozitív példákkal és ösztönzőkkel viszont elérhető szerves, egyéni döntéseken alapuló és hosszan tartó változás. Elismerem, hogy a kvótáknak, vagy felülről irányított, társadalmi változást célzó intézkedésnek is lehet pozitív eredményük. Viszont azt állítom, hogy nagyon sokan vannak olyan lányok és nők, akik önként választanak hagyományosan nőiesnek tekintett, és köztudottan alulfizetett pályát vagy pozíciót (pedagógus, ápoló, asszisztens). És olyanok, akik munka helyett a családot és a gyereknevelést választják, akik nem akarnak politikai döntéshozói vagy vezetői pozícióba kerülni, és akik nem követelik ki maguknak az egyébként vágyott magasabb fizetést. Feltételezem, hogy tisztában vannak ezeknek a döntéseknek a következményeivel. Lehet, hogy nem tudják, hogy dönthetnének másként is, de sokkal valószínűbbnek gondolom, hogy sokuknak racionális magatartás a hagyományos(abb) női szerepeknek és sztereotípiáknak való megfelelés, és az ezek szerint választott képzés, karrier, életút. Beleértve a nők esetében a háttérben maradást, a kockázatkerülő magatartást, az állandó harcok helyett a helyzet elfogadását, ideértve akár az anyagi függést is – amennyiben felnőtt emberek közös megegyezéséről van szó. Sokan nem akarnak, és nem is tudnának egy csapásra másként dönteni, akármilyen hangosan mondja nekik bárki, az államot is beleértve, hogy hogyan „kéne” dönteniük, hogy csökkenjen a nemek közötti anyagi, társadalmi és politikai különbség, és kiegyenlítettebbé váljanak a hatalmi viszonyok. Nem is akarom, hogy az állam mondja meg nekik. Akkor sem szeretem az állami beleszólást vagy kényszert az emberek magánéletével és a döntéseivel kapcsolatban, ha a célt jónak tartom. Ez az alapelveim közül az egyik legfontosabb. (Fontosnak tartom leszögezni, hogy a kapcsolaton vagy családon belüli erőszak semmiképpen nem az áldozat döntése, és az államnak az egyik legfontosabb feladata, hogy megfelelő rendszert működtessen az ilyen helyzetek felismerésére és kezelésére, az áldozatok támogatására.)

 Nem vagyok elégedett a jelenlegi helyzettel. Az első felháborodás után viszont mindig a jó példákat igyekszem megismerni és alkalmazni. Amelyek azt bizonyítják, hogy állami kényszerítés nélkül teremthető meg olyan támogató környezet, amelyben a nők és férfiak saját képességeik és vágyaik szerint hozhatják meg döntéseiket, és nem a hagyományos szerepek és sztereotípiákat erősítő társadalmi nyomás hatására. Ahol például az informatikát tanuló, vezetői vagy politikai ambícióval rendelkező lányok, a pedagógusnak készülő, a gyerekvállalás esetén a nevelésből, háztartási feladatokból nagyobb részt vállaló férfiak, vagy az erőszak bármilyen nemű áldozatai valódi támogatást kapnak a környezetüktől. Ahol a vállalatok maguk döntenek úgy, hogy figyelembe veszik a nemek közötti esélyegyenlőség szempontjait, és ettől még népszerűbbek és sikeresebbek lesznek.

 Szeretnék olyan társadalomban élni, ahol az egyének racionális döntése alapján egyenlőbbek az esélyek és kiegyenlítettebbek az erőviszonyok a férfiak és nők között. Ennek a társadalomnak a megteremtését viszont elsősorban nem az államtól várom. Hanem a jogaikat ismerő és érvényesítő, a szabadságukat a saját döntésük szerint megélő, a világ alakítására képes és hajlandó emberektől, mert tudom, hogy képesek rá.

A hazai vélekedésekkel szemben az álláspont ma is az (és a hallottak alapján a jövőben is marad), hogy az EU felnőtt, egyenrangú partnernek tekinti a magyarokat, és azt sürgeti, hogy belülről, a nem szélsőséges politikai pártok és civil szervezetek együttműködésével és az állampolgárok minél nagyobb mértékű bevonásával sikerüljön visszatérni a demokrácia európai, (más értékekkel és értékrenddel együtt) liberális útjára, amely a gazdasági növekedés és a társadalmi béke záloga.

Csaba Réka kollégánk a héten a Friedrich Naumann Alapítvány brüsszeli programjának vendége volt, az eseményről írt szubjektív beszámolója következik.

 A brüsszeli program során liberális európai parlamenti képviselők és politikusok (többek között Graham Watson, az ALDE párt elnöke), illetve politikai tanácsadók, elemzők, bizottsági és parlamenti szakértők, valamint a cseh, észt, lengyel és magyar vendégek részvételével folytak a megbeszélések. A legfőbb témák - eredetileg - a liberális értékek és alapelvek aktuális helyzete, liberálisok az európai és nemzeti parlamentekben, az új Európai Bizottság, a keleti partnerség perspektívái, az ukrán-orosz konfliktus, az EU és az USA közötti szabadkereskedelmi egyezmény (TTIP), valamint a fiatalok munkanélkülisége voltak. A beszélgetések során egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy az európai egységet megkérdőjelező és komoly veszélyt jelentő radikális pártokat egyre nyíltabban támogató putyini Oroszország általi fenyegetés, az Európa keleti határán folyó háború, a Charlie Hebdo ellen elkövetett merénylet kapcsán előtérbe kerülő radikális iszlám terrorizmus, és növekvő idegenellenesség, valamint a szabadságot a biztonság érdekében korlátozó, sokkal inkább populista, mintsem valós megoldást jelentő intézkedéseket sürgető politikai erők olyan belső és külső fenyegetést jelentenek az EU számára, amelyek minden másnál erősebben határozzák meg annak jövőjét. A legfontosabb következtetés mindkét esetben egyrészt megnyugtató egy liberális számára, hiszen a közös, egységes európai jövőt támogatók körében konszenzus van arról, hogy ezeket a problémákat, amelyeknek gazdasági és társadalmi vonatkozásai is vannak, a liberális demokráciák alapvető értékeinek (szabadság, emberi jogok, nyitottság, tolerancia, együttműködés, felelősségvállalás) melletti kiállással, további erősítésükkel, valamint olyan új megoldásokkal lehet és kell orvosolni, amelyek ezen alapelvek mentén születnek.

 Sokkal kevésbé jó érzés azonban, hogy mindezek elemzése közben már megszokott módon hazánk gyakori negatív példa, elrettentő hivatkozási pont, bár kevésbé úgy, ahogyan azt akár kormánypárti, akár ellenzéki értelmezésekben gyakran hallani. Nincs szó arról, hogy az európai liberálisok Orbán megbuktatásán ügyködnének, és arról sem, hogy az EU erőszakosan, és a tagállami szuverenitás elvét semmibe véve kívülről akarná megoldani Magyarországot. A legfontosabb tapasztalat most is az volt, hogy bár léteznek, és egyre komolyabbak és hangosabbak a kritikák a magyar demokrácia helyzetével, valamint a kormány oroszbarát viselkedésével kapcsolatban, az EU (ahogyan Angela Merkel Németországa) nem kívánja szigorú tanárként a sarokba küldeni a rosszul viselkedő Magyarországot. A hazai vélekedésekkel szemben az álláspont ma is, és a hallottak alapján a jövőben is marad, hogy az EU felnőtt, egyenrangú partnernek tekinti a magyarokat, és azt sürgeti, hogy bár külső és főként eszmei támogatással, de önerőből, a nem szélsőséges politikai pártok és civil szervezetek együttműködésével és az állampolgárok minél nagyobb mértékű bevonásával sikerüljön visszatérni a demokrácia európai (más értékekkel és értékrenddel együtt) liberális útjára, amely a gazdasági növekedés és a társadalmi béke záloga.

Mindeközben fontos látni az erőfeszítést, amellyel a hazai intézkedéseket bírálók igyekeznek hangsúlyozni, hogy nekik és az EU-nak nem Orbán Viktorral, a kormányával, a magyarokkal vagy a magyar érdekek védelmével van bajuk. Hanem az emberi szabadságjogok korlátozásával, a törvények nem demokratikus módon való, politikai hatalmat maximalizáló felhasználásával, a társadalom problémáinak figyelmen kívül hagyásával, a gazdaságba egyre aggasztóbb mértékben beleavatkozó állammal, a civilek elleni támadásokkal, a korrupcióval, az indulatokat és gyűlöletet szító és az európai egységet aláásó, Brüsszel felé viszont - konkrét gazdasági előnyök kihasználásakor vagy követelésekor - képmutatással fűszerezett kormányzati magatartással.

Nekem pedig személy szerint, magyar liberálisként azzal, hogy bár itthon dübörög a kormányzati kommunikáció az elért sikerekről, a visszaszerzett, folyton növekvő, erőtől duzzadó magyar büszkeségről, a valóság sokkal szomorúbb ennél. Bár hivatalosan természetesen nincs ilyen direktíva, az EU-s intézményekben azonban mégis megfigyelhető a magyar középvezetők eltűnése, a Magyarországról érkező, elsősorban politikai háttérrel, és kevésbé szaktudással rendelkező kinevezettek diszkreditálódása, a magyar szakértőkkel kapcsolatos bizalmatlanság növekedése. Tehát pont az ellenkezője annak, ami Magyarország valós nemzeti érdeke lenne: a döntésekre, folyamatokra gyakorolt befolyás és hatás megőrzése a magyar szempontok érvényesítse érdekében.

Mindezek megváltoztatásához időre és sok munkára van szükség, és ahogyan az egyik legfontosabb tapasztalat mutatta ez alkalommal is: az EU-ban, és a közép-kelet európai országokban támogatják a magyarokat ezekben a törekvésekben, fontos és értékes partnernek tartják, és igyekeznek minél több együttműködésbe bevonni őket. Minden kétséget kizáróan érdemes tehát ehhez az európai közösséghez tartozni, és dolgozni azon, hogy ez így is maradjon.

Múlt héten felrobbant az internet, amikor nyilvánosságra kerültek a Baranya megyei rendőrség által, prevenciós céllal készített, de sokak szerint jelentős szakmai inkompetenciáról tanúskodó videók. A kisfilmek nem a szexuális bántalmazás elfogadhatatlanságára és az elkövető felelősségére helyezik a hangsúlyt, hanem az erőszakot elszenvedő lányok öltözködésére, alkoholfogyasztására és viselkedésére irányítják az áldozatok hibáztatására egyébként is hajlamos társadalom figyelmét. A videókat egyelőre védi a kormány, bár azok rendezője is elismerte, hogy a mottó, a ‘Tehetsz róla! Tehetsz ellene!’ nem volt szerencsés választás, és hogy a videókat csak megfelelő környezetben és kontextusban, magyarázatokkal szabadna használni, mert anélkül valóban félreérthetőek. Hogy a videókkal, és a pár nappal későbbi, női ‘kacérkodást’, mint az erőszak kiváltóját emlegető rendőrségi közleménnyel, meg úgy általában a szexuális erőszak áldozataival kapcsolatos attitűdökkel mi a baj, sokan megírták, többek között Ceglédi Zoltán kollégám is. Én most egy másik dologra szeretném felhívni a figyelmet. CSABA Réka írása

Kapcsolódó hivatkozások:

• Statisztikai adatok a nők elleni erőszakról

• Ceglédi Zoltán írása a hvg-hu-n a rendőrségi videókról

• Kontrát Károly államtitkár válasza a videókkal kapcsolatban a parlamentben

• Interjú a ‘Selfie’ videók rendezőjével

• Az ENSZ ‘Férfiak a nőkért’ kampánya

Arra, ami érezhető volt az elmúlt hetekben, hónapokban, és amit a múlt heti felháborodás és a vasárnapi tüntetés  (Slut walk vagyis Ribiséta) is aláhúzott: egyre többen látják, hogy a nők ügye mindenki ügye, és nem női ügy. A szexuális bántalmazás mutatja meg talán leginkább, hogy mindenkire tartozik. De a nemi alapú diszkrimináció, a nemekkel szembeni kettős mérce, a valós környezetnél sokkal lassabban változó társadalmi elvárások, a korlátozó előítéletek, a káros sztereotípiák által befolyásolt életek is mindannyiunk közös felelőssége. Az, hogy ezek nagyobb arányban sújtják a nőket, tény, de nem jelenti, hogy csak rájuk, és a férfiakra ne vonatkoznának. Mindenki szenved ezektől az irreális elvárásoktól és sztereotípiáktól, és a társadalom szigorúan bünteti, ha valaki eltér ezektől. Mindenki érintett benne, aki valamilyen módon kapcsolatban van a (részben a nemek egyenlőtlenségében gyökerező, és káros attitűdök által legitimált vagy bagatellizált) szexuális bűncselekmények áldozataival. Ráadásul sajnos bárki kerülhet abba a helyzetbe, hogy bántalmazás éri. Fontos lenne, hogy ilyen esetben mindenki azt érezze, számíthat a társadalom szolidaritására és a hivatalos szervek támogatására.  Pont ezért alakult ki nagyon hamar és nagyon erős konszenzus azzal kapcsolatban, hogy miért rendkívül káros a rendőrségi videóknak az az része, hogy a szexuális bántalmazás problémáját a fiatal, vonzó, bulizós lányok tipikus problémájaként ábrázolja. Mert ez egyszerűen hazugság. Bárki, bárhol lehet áldozat, sem a neme, sem a ruhája, sem a viselkedése nem garancia annak elkerülésére. (Érdemes megnézni az ezzel kapcsolatos statisztikákat, még akkor is, ha a bejelentett, regisztrált esetek csak kis részét mutatják a valós állapotoknak.)     
Viszont az is érthető, hogy először miért a nők kezdenek el ezzel foglalkozni. Hogy főleg nők tanulják és ismerik ennek az egész, rendkívül összetett társadalmi jelenségnek a pszichológiai, szociológiai és egyéb vonatkozásait és következményeit. Hogy a társadalom férfiakkal és nőkkel kapcsolatos, előítéletességtől terhelt hozzáállása ellen és az esélyegyenlőségért küzdő kezdeményezések mögött főleg nők állnak. Nők indítanak olyan oldalakat, ahol gyűjtik a témával kapcsolatos híreket, és igyekeznek párbeszédet indítani az érintettek, érdeklődők között. Főként női közösségek segítenek az erőszak áldozatainak, és azoknak, akik bántalmazó kapcsolatból szeretnének kilépni. Jellemzően női műsorvezetők, szakértők és politikusok emelik fel a szavukat, ha bántalmazásról, szexuális vagy családon belüli erőszakról esik szó. És általában a nőmozgalmak tiltakoznak, szerveződnek és igyekeznek tenni valamit az egyenlő bánásmódért, a nők és férfiak esélyegyenlőségének ügyéért. Egyszerűen ők találkoznak gyakrabban, és szenvednek ezektől a problémáktól, és ők ismerték fel először az ügy fontosságát.
De nem szükségszerű, hogy ez így maradjon, hiszen láthatjuk, hogy férfiak is részt vesznek ezekben a mozgalmakban és állítják magukról büszkén, hogy feministák, egyre nagyobb számban. (Erről, vagyis a férfiak bevonásáról a feminista mozgalomba az ENSZ ‘He For She’ kampánya is.) A társadalom nagy részében azonban még mindig nem tudatosult, hogy ez az egész igazából kinek is az ügye. Hogy a női ügy, a feminizmus, a nemek jogi és esélyegyenlőségéért és a nemi alapú diszkrimináció és erőszak megszüntetéséért folyó küzdelem kinek a felelőssége és feladata. De egyre többen vannak, akik szerint mindenkié.
 
És lehet, hogy nem egységes ez a mozgalom. Az elnevezésekben és a közös célokban nem könnyű megállapodni. Úgy tűnhet, sokan sokfélét akarnak a nőknek, a nőkkel,  a férfiakkal, az üggyel. Valahogyan persze mind jobbat, de máshogyan. Közben látszik, látható, hogy egyre többen vannak, és hogy sokfélék, épp, ahogyan a társadalom, és számomra ez a lényeg. Mert végre el lehet kezdeni beszélgetni, vagy más szempontokkal elősegíteni már régóta tartó párbeszédeket. Kihasználni a megnövekedett figyelmet és befogadási szándékot mind a média, mind a társadalom részéről: megértésre és együttműködésre.

Szükség van rá, hogy mindenki számára nyilvánvaló legyen: a feminizmus, a mindkét nem érdekében folytatott küzdelem nem néhány radikális ügye, nem csak a megszokott arcok vitatkoznak róla unalmas konferenciákon, és főleg nem akárhonnan pénzelt összeesküvők azok, akik szerveződnek, vagy az utcára mennek és tiltakoznak, ha úgy érzik, valami nincs rendben, tenni kéne azért, ami nekik fontos. Bízom benne, hogy valami elindul, és változik ebben is. Nem máról holnapra, de tartós, pozitív társadalmi változásokat nem is úgy lehet elérni.

Az esettel kapcsolatban sokszor elhangzott hivatkozási pont az Isztambuli egyezmény, mely az Európa Tanács keretében megszületett közös szándéknyilatkozat egy olyan pán-európai jogi keretszabályozás megteremtésére, amely segít megelőzni és megvédeni a nőket az erőszak minden lehetséges formájától, és hozzájárul a nőkkel szembeni erőszak és a családon belüli erőszak felszámolásához. Meghatározza, hogy a ratifikáló országoknak konkrét jogi rendelkezéseket kell hozniuk, amik a nők elleni erőszak felszámolását, megakadályozását szolgálják: szakosított támogató szolgálatok létrehozása, amelyek feladata orvosi, pszichológiai és jogi segítségnyújtás az áldozatok és gyermekeik számára; elegendő menhelyi férőhely-kapacitás kiépítése és ingyenesen, a nap 24 órájában hívható segélyvonal létrehozása; az áldozatok kiemelt védelme az eljárás és kivizsgálás során, a rendvédelmi szervek megfelelően reakciója a segélyhívásokra és a veszélyes helyzetek megfelelő kezelése.
Az Egyezmény fontos újítása, hogy kimondja, az állam is felelős a nők elleni erőszakért, ha nem tesz ellene.

Teczár Szilárd magához ragadja az ügy általa helyesnek gondolt képviseletét, és saját megoldási javaslatát tekinti az egyetlen működő modellnek. Miközben nem vesz tudomást, sőt, rossz döntési helyzetbe kényszeríti azokat, akik saját eddigi döntéseik következményeként természetesnek tartják a férfiak és nők jog- és esélyegyenlőségét. CSABA Réka és REINER Roland írása.

Kapcsolódó hivatkozások:

• Vége a nők ingyenbulijának
  

• Miért nem szopatom a lányokat a fizetős bulival?
  

• Norbi Update: "A fajtád miatt sok Nő melózik, miközben az ilyenek otthon tévéznek".
  

• Fidelitas: Teczár Szilárd kapja az idei Buzgómócsing-díjat

*

Teljesen mellékes, hogy Teczár Szilárdnak mennyi szabadideje van és ezt mivel tölti, ahogy sem szexuális irányultsága, sem párkapcsolati státusza nem befolyásolja azt, hogy miről szól az ügy. Önmagában azzal sincs gond, hogy a nők társadalmi helyzetéről gondolkodik férfiként, sőt: meggyőződésünk, hogy a nők helyzete nem (csak) a nők ügye, a férfiak kizárása a párbeszédből és a megoldások kitalálásából pedig kifejezetten káros egy olyan ügyben, aminek kapcsán egyébként az egyenlőséget hirdetjük és keressük. Végül abban sem látunk kivetnivalót, hogy egy hatósághoz fordult a problémával: ha a társadalom vagy a politika nem tudja érvényesíteni a jogegyenlőséget, akkor legitim a bírósághoz fordulni ennek kikényszerítéséért (az Egyesült Államokban ennek a gyakorlatnak komoly szerepe volt a ’60-as, ’70-es évek integrációs törekvéseiben, még ha ezt az ún. perlési politizálást bizonyos körökben elítélendő liberális gyakorlatként tartják is számon.)

Egy önmagában sokak számára viccként, sőt – egyébként igencsak jellemző módon – kifordított feminizmusként értelmezett történet végül az EBH döntése nyomán egész más szintre emelte a vitát: a döntéssel egyetértők a nők elleni társadalmi elnyomás megszüntetését segítő fontos lépésként, míg mások a túlzott feminizmus, a nemeket elmosó szélsőséges törekvések megnyilvánulását látták benne. Az azóta született közéleti és politikai reakciók többsége sajnálatos módon erősítette azt az álláspontot, hogy tényleg érdemes volt beleavatkozni: az egyet nem értés ugyanis legtöbbször Teczár Szilárd személyét érte, miközben a mondanivaló lényegében elveszett. Márpedig az a helyzet, hogy az ügy kirobbantója és Schobert Norbi nőképe között lényegesen kisebb a különbség, mint elsőre látszik – bár előbbi esetében elismerjük a nyilvánvalóan jó szándékot. Egyikük sem tekinti ugyanis a nőket egyenrangúnak a férfiakkal, mindketten gyenge, védelemre és segítségre szoruló embert látnak bennük. Nem feltételezik, hogy egyéni döntéseiket megfontoltan, jól átgondoltan hoznák meg, tulajdonképpen mindketten potenciális, befolyásolható áldozatnak tekintik őket. Teczár Szilárd feltételezése szerint a nőknek az  ingyenes belépésért  „más módon” kell fizetniük - a férfiak pedig elvárhatják ugyanezt, -, és ennek köszönhetően kerülnek olyan helyzetbe (leitatás, erőszak), ahol bántani fogják őket. Másképp: a nőket könnyű kihasználni, ezért védeni kell őket.. A „vannak olyan férfiak” és „vannak olyan nők” leírás itt fordul át „minden nő ilyen” és „minden férfi olyan” érveléssé, mely aztán csak egy hatósági döntéssel formálható.. Azoknak pedig, akik liberális doktrínerséggel „vádolják” őt, üzenjük: liberálisként egyáltalán nem tudunk egyetérteni azzal, ahogy az egyént kiveszi a képletből és az egyéni döntés és felelősség hangsúlyozása helyett társadalmilag meghatározott férfi és női viselkedésről beszél. Nem egyéni döntés, nem egyéni mérlegelés, hanem egy kollektív viselkedési minta, erről szól a beadvány és ennek adott igazat az EBH. Pedig mindenki maga dönti el, hogy be kíván-e menni egy bizonyos szórakozóhelyre , vagy  - köszönhetően az egymással versengő szereplőknek, - egy 100 méterrel arrébb lévőbe megy be. Ráadásul a legfontosabb kimaradt érveléséből: azok a lányok, akik a szórakozóhely üzletpolitikájának tudatában igénybe veszik a nekik - nemük miatt járó – kedvezményt, nem feltétlenül fogadják el azt a feltételezést, hogy ezért nekik „mással kell fizetniük”, és semmiféleképpen nem adnak felhatalmazást arra, hogy „nem fizetés” esetén bántsák őket.

Pedig most már erről hivatalos papír is van: a nők még egy szórakozóhelyen sem képesek eldönteni, hogy mihez van kedvük, mihez van joguk, hanem a társadalmi nyomással szemben gondolkodás nélkül megadják magukat. Az EBH döntése (reméljük csak rövidtávon) sokkal inkább visszaveti a nők helyzetéről szóló vitát, hiszen egy olyan állapotot rögzít, amelynél már előrébb tart a magyar társadalom.

fotó: romkocsmak.hu

Teczár Szilárd magához ragadja az ügy általa helyesnek gondolt képviseletét, és saját megoldási javaslatát tekinti az egyetlen működő modellnek. Miközben nem vesz tudomást, sőt, rossz döntési helyzetbe kényszeríti azokat, akik saját eddigi döntéseik következményeként természetesnek tartják a férfiak és nők jog- és esélyegyenlőségét. Ők azok, akik hisznek benne, hogy mások is eljuthatnak ugyanerre a felismerésre, ha megfelelő segítséget és támogatást kapnak.  A beadvány érvelése és az EBH döntése ezt az álláspontot zárja ki a vitából: azt a meggyőződést, hogy nem egy hivatal határozata vagy felsőbb politikai utasítás hoz változást, hanem az egyén saját megélt és végiggondolt döntése.

A másik, kissé elsikkadt csavar a történetben, hogy egy szórakozóhely üzletpolitikájáról volt szó: ettől persze ez még lehet kirekesztő és ezért az állami szabályozás bizonyos szinten elfogadható, ám – lévén hogy mégiscsak piacgazdaságban élünk – mégis inkább kivételként szeretnénk látni, semmint alapbeállításnak. Ha egy helyre nem engednek be egy csoportot, nemi, vallási, faji stb. alapon, az nem járja, ha azonban egy – és ebből a szempontból mindegy, hogy többségi vagy kisebbségi – csoportot üzleti, társadalmi vagy bármilyen más célból kedvezőbb helyzetbe hoz, abba nehéz belekötni. Egészen addig, amíg a nem-kedvezményezett csoportot nem ér indokolatlanul nagy hátrány – és igen, ennek megállapítása lehet egy hatóság feladata. Az üzleti szabadság korlátlan értelmezése veszélyes és nem megengedhető, ám az EBH döntése olyan szintű beleszólást jelent, ami az üzleti szabadság fogalom megszűnését jelenti. Mert mint minden szabályozópolitika, ez is csak akkor hatásos, ha arányos és nem esik túlzásokba. Teljesen elfogadott jutalmazni azt, aki előre megveszi a jegyét: hozzájárul a rendezvény anyagi kiszámíthatóságához. Elfogadott kedvezményt adni egy helyi lakosnak, ha a lakókörnyezetében vásárol: megélhetés az eladónak, adó az önkormányzatnak. És igen, elfogadott kedvezményt adni a jelmezben érkezőnek, a csoportban érkezőknek, vagy épp sör+unikum akciót hirdetni, ha ezekről egy tulajdonos azt gondolja, hogy jobb forgalmat generál majd. A piacgazdaság azért is jó, mert a szórakozóhelyek versengenek az ügyfelekért: ki tudom választani, az adott estét hol töltöm, ha pedig nem értek egyet az ottani üzletpolitikai elvekkel, máshova megyek.

Ha pedig azt gondolom, hogy kialakult egy rossz rendszer, rossz társadalmi ösztönzőkkel, de alapvetően felelősen gondolkodó emberekkel, akkor teszek azért, hogy megváltoztassam őket. Odamegyek szórólapozni, írok bejegyzést, szervezek konferenciát, mutatok ellenpéldát. Teczár Szilárd  nem ezt választotta, és ami rosszabb, ő és az EBH döntésére született reakciók csak kiélezik és kizárólagossá teszik azt a két – ellentétesnek ható, de - ugyanazt feltételező álláspontot, amely a nőket szükségszerűen védendő csoportként  definiálja.

Ez a Nemzeti Színház az enyém is. Ezért előbb megnézem, mit tesz vele Vidnyánszky Attila, aztán mondok róla véleményt. Mert én a "jó" színházat szeretem, bárki is vezeti - CSABA Réka blogbejegyzése.

Kapcsolódó hivatkozások:

• Tudni vélhető, kihez vagyok lojális - interjú Vidnyánszky Attilával
  

• Színház kontra templom
  

• Kerényi: Alföldi világsztár lehet

*

A szüleim egyik legjobb barátja igazi megszállott színházba járó, amióta az eszemet tudom, mindent megnéz, amit érdemes, Budapesten és vidéken, sőt, a határon túl is, ha lehetősége van rá. A szüleimet is ő szoktatta rá a színházba járására, ami akkoriban, a nyolcvanas években egyáltalán nem volt normális a falunkban. Neki köszönhetem, hogy a vidéki kultúrházak bábszínházai után első igazi színházi élményemet öt évesen, Budapesten szereztem.

A Kukacmatyit néztük a Kolibriben, és a mai napig emlékszem rá, mennyire fantasztikus volt benne Bán János, és a lyukas kalapjában, az ujjával megelevenedő címszereplő kukac előadása. Hasonlóan meghatározóak voltak a Fischer Iván-féle Kakaó koncertek is, és nem azért, mert 9 évesen cikinek tartottam volna az akkoriban teltházas koncerteket adó Pap Ritát, csak egyszerűen tetszett, hogy ez más: hogy más gyerekekkel együtt felhívnak a színpadra a hangszerek közé, hogy megkérdeznek, hogy részesévé válok az előadásnak, és a szünetben kakaót iszunk. Ezek után nem volt nehéz megértenem, hogy a színház, és általában a művészet elsősorban érdekes és izgalmas, nem csak "komoly" felnőtteknek való úri huncutság, vagy unatkozó sznobok szórakozása, ahogyan pedig mostanában érződik kicsit.

Később főleg ennek a barátnak az ajánlására "szoktam rá" a Katona, az Örkény Színház előadásaira, de miatta láthattam például a Bárkában azt a különleges, kétnyelvű Hamlet előadást, amelyben az akkor először találkozó magyar és londoni társulat tagjai a nézők bevonásával, kő-papír-olló játékkal döntötték el a szereposztást, és végig egymásra utalva, improvizációs technikákra hagyatkozva értelmezték újra a klasszikus darabot.

Ezért amikor a mostani színházi évad elején leszögezte, hogy Vidnyánszky politikai ideológiától függetlenül nagyszerű rendező, és igenis el fogunk menni megnézni a Nemzetiben, akkor megfogadtam, hogy tényleg így fogok hozzáállni, mert egyébként nem láttam még tőle semmit. Ahogy szerintem nagyon sokan, hozzám hasonló, kevésbé rendszeres színházba járók sem. Csak a botrányt láttuk, a minden oldalon felfokozott érzelmeken alapuló véleményeket, politikai hovatartozástól függő, kritika nélküli támogatás vagy elutasítást.

Ezért van az, hogy most, amikor végre láthatjuk, valójában mi lesz az irány a Nemzetiben, őszintén reménykedem. Remélem, hogy csak azért olvasok olyan kritikákat Vidnyánszky első Nemzetis rendezéséről, a Vitéz lélekről, amikben túl sokszor fordulnak elő a "közhelyes", "egydimenziós", "értelmezéstől mentes", "templom" és "önmagában nemzeti" kifejezések, mert a szerzők mind rosszindulatúan bezárták a szívüket a magasztos üzenet elől, és/vagy  "tudjukkik" pénzelik őket.

*

Őszintén szólva még azzal sincs gondom, ha később kiderül, ez az első előadás volt az, amit megkövetelt a haza, hogy legyen egy alkalom, amikor a rendező szerint túlságosan "provokatívvá" váló és "kiégett" Nemzetiben végre nemzetileg érezheti a közösséget, aki erre vágyik. Ezek után viszont számíthatunk rá, hogy tisztességes, 21. századi eszközökkel operáló színházat láthatunk majd. Mert szerintem egy 21. századi állam pénzéből ez is a kötelessége egy Nemzeti Színháznak. Nem csak kötelessége, hanem óriási lehetősége is, amit az előző igazgató, Alföldi Róbert maximálisan kihasznált: használta a Nemzeti egyedülálló színpadtechnikai megoldásait, használta azokat a kérdéseket, amelyek a kultúrára és művészetre vágyó nézőket érdekelték, kérdezett, állított, provokált, és használta a közönségét is. Azokat, akik az utolsó hónapokban sorban álltak, hogy láthassuk még az általa rendezett darabokat. Velük, velünk bizonyította, hogy amit a Nemzetiben csinált, az érdekelte a nemzetet. (Nemrég az Alföldi-féle Nemzetivel kapcsolatban korábban „buzizó” Kerényi Imre is elismerte Alföldi munkásságát, szerinte most nemzetközi sztár válhat belőle, sőt, azt mondta, Tarlós helyében neki is adna színházat Budapesten, mert ő is megérdemli, ahogy Dörner és Vidnyánszky…)

fotó: nol.hu

Mert akármennyire is nincs az új direktor ínyére a "hétköznapok mocsarába ragadt világ" az összes problémájával, szükség és még inkább igény van rá, hogy a modern művészet eszközeivel gondoljunk újra aktuális, közgondolkodás tárgyát képező és személyes konfliktusokat. Ahogy például a PanoDráma társulat tagjai tették a sajóbábonyi esetről szóló, 174/B - Az igazság szolgálói című darabban. A rendhagyó előadásban hivatásos színészek és a "laikus" társadalmat reprezentáló, 12 tagú esküdtszék keresték a hivatalos bírósági jegyzőkönyvek alapján a választ, hogy a helyi cigányok elkövették-e a közösség elleni erőszakot a gárdisták autójának szétverésével – részben nem előre megírt forgatókönyv alapján. Akkor nem született válasz, és kicsit csalódottan távoztunk az előadásról. Hétfőn megszületett: a jogerős ítélet szerint igen. Ráadásul egy olyan törvény alapján ítélték el őket, amit eredetileg  a kisebbségek védelmében és az ellenük elkövetett erőszakos bűncselekmények szigorúbb büntethetősége érdekében hoztak. Ma még csalódottabb vagyok.

Mindezek ellenére reménykedem, hogy nem naivitás hinni abban, amiben lassan tényleg lehetetlen: hogy nem muszáj mindig a legrosszabbat várni azoktól, akik másként gondolkoznak és értelmeznek dolgokat, és van értelme küzdeni az előítéletek és félelmek ellen. Csak azért is úgy ülök majd be az első, Vidnyánszky által rendezett Nemzeti-előadásra, hogy ugyanazt várom tőle, mint eddig bármelyik nagyszerű rendező darabjától: hogy bemutasson valamit, ami meghatározó élményt nyújt és gondolkozásra késztet. Még akkor is, és főleg akkor, ha a rendező előre deklarálja, hogy nem úgy gondolkozik, mint én.

Lehet előbukkanó bugyikkal viccelni, de ettől még jobb lenne, ha több nőt látnánk a gazdasági, tudományos és közéletben, akiket elismerhetünk és szerethetünk a tehetségükért, a munkájukért és tudományos teljesítményükért, és ezekkel együtt akár vonzó megjelenésükért is. CSABA Réka írása

Kapcsolódó hivatkozások:

• Mindennek az alja: SZDSZ-es pina a téma!
  

• Termékeny lett a Nézőpont új neve
  

• Nem lesz kötelező a latin, csak ajánlják
  

• Szerepváltozások. Jelentés a nők és férfiak helyzetéről 2011

*

*

„Mindennek az alja: SZDSZ-es pina a téma!” - kiáltott fel vasárnap délután Szily László az újonnan indult közösségi platformon, a cink.hu-n, és hozzátette, már maga a jelenség is szomorú. Hiszen ahelyett, hogy - ahogy azt sokan várták – a Fidesz-kétharmad eredményképp szórakoztató kormánypárti figurák tömegei töltenék meg a híreket,  a politikai élet maga a punnyadás, egy rendes Uborka-show-t sem lehetne csinálni belőle, a menetrendszerűen érkező gazdaságpolitikai nonszenszeken kívül semmi vicces nem történik. Így lehetséges, hogy egy, Kóka János feleségéről, Szandrocha Kamilláról készült 2008-as (!) fotó, és az azon elővillanó bugyija lehetett a legizgalmasabb politikai hír az interneten 2013. január 6-án.

És hogy valóban lényeges témáról van szó, arra az egyébként kérlelhetetlen objektivitásáról és hűvös elemzői távolságtartásáról híres Török Gábor posztja is bizonyíték. Ő Facebook oldalán ezzel a megjegyzéssel osztotta meg a hírt (és követőit is, akik közül sokan ki is fejezték egyet nem értésüket):  "Na, ezt a szókapcsolatot is megértem..." A kérdéses szókapcsolat pedig a ’Pinák Török Gábora’ volt, Szily szerint ugyanis egyedül ő lenne rá képes, hogy kifejtse, miért sok szinten szomorú, hogy ezzel foglalkozik az internet. (Mármint a tumblr-es közösség, és annak másnaposabb része.)
 
Szerencsére nem mind látjuk ilyen unalmasnak ezt a közeget, például az pont elég vicces, hogy az ernyőcég, amelyhez többek között a kormány számára fontos szakpolitikai tanácsadást végző Nézőpont Intézet is tartozik, aznap hozta nyilvánosságra átnevezését, amikor Hoffmann Rózsa újabb tűt próbált beledöfni a hazai közoktatás woodoo-babájába a kötelező latin-tanítás ötletének belengetésével. Az új név, Bonum Semen latinul azt jelenti, Jó Mag, és biztos valami olyasmire próbál utalni, hogy az ottani boszorkánykonyhában előállított információk jó magként fogják megtermékenyíteni a sivár hazai politikai közbeszédet. Az másik kérdés, hogy a ’mag’ szót egész sok alternatívával helyettesítheti az akár latinul, akár angolul tudó olvasó fantáziája. Értem én, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszerének egyik legfontosabb összetevője a dolgok el- és átnevezgetése, meg hogy vannak, akik sokkal lelkesebben dolgoznak szépen hímzett falvédők alatt. Ha viszont engem kérdeztek volna a főnökeim, hogy jó ötlet-e úgy átnevezni a céget, hogy az latinul, tegyük fel, Liberális Bugyi-t jelentsen, hangozzon akármilyen jól (nem tanultam latint, meg sem kísérlem a fordítást), biztosan jeleztem volna a fenntartásaimat. Szerettem volna ugyanis elkerülni, hogy a munkahelyemről is ilyen mémek készüljenek, bár a Republikon, én és egy bugyi talán kevésbé lenne kínos kombináció:

A kép forrása

*

Pedig ahogyan a mai politikai kontextusban egy kis jóindulattal pozitívan is értelmezhető a Jó Mag elnevezés, úgy bármennyire bután hangzik, a Liberális Bugyi is hordozhatna fontos üzenetet. Például felhívhatná a figyelmet arra, hogy milyen egyszerű megtalálni a magyar online, politika iránt fogékony (vagy tulajdonképpen bármelyik) közösség egyetemes hangját. Elég egy ízléstelen kontextusban feltüntetett kép egy nőről és az alsóneműjéről, és mind ARRA gondolunk.

Arra, hogy egy politikus felesége egyenlő azzal, ami a lába között van. És ha most valaki azt érzi, hogy kissé erőltetett ennek kapcsán azt feszegetni, mennyire kínos a magyar társadalmat, politikai- és közéletet jellemző általános szexizmus, akkor arra csak annyit mondanék, hogy nekem meg sok mindenről _ez_ jut eszembe, mégsem teszem szóvá minden alkalommal.

Mert lányként nagyon nehéz arról írni, miért zavaró, hogy a hazai közéletben gyakorlatilag elhanyagolható mértékben vesznek részt nők, (és itt most a bulvármédia sötét tornyai által beárnyékolt szellemi pusztaságról természetesen nem beszélek). Fárasztó minden alkalommal újra és újra elmondani, hogy mi az, amivel nincs bajom. A tapasztalat viszont azt mutatja, hogy gyakorlatilag semmit nem érdemes mondani a témában,  amíg le nem szögezzük a következőket: nem a férfiakkal van a baj, nem a nőkkel, nem a nemekkel, nem a szerepekkel, nem a hagyományokkal, nem a változással, nem a szexualitással, még csak nem is az azzal való poénkodással, ezekkel semmi probléma nincs önmagukban. A probléma az állandó leegyszerűsítésből és általánosításból, az előítéletekből, a sztereotípiákból, az azokat szándékosan vagy nemtörődömségből erősítő megnyilvánulásokból, az ezek miatt kialakuló (és szinte változatlan) társadalmi konszenzusból áll össze.  Ezt foglalja össze kiválóan ez a hír: politika/tetszőleges, kicsit „komolyabb” téma + nő -> pina.

Pedig könyvtárnyi adattal és kutatási eredménnyel lehet alátámasztani a magyar társadalom szigorú férfi-preferenciáját, hogy hogyan ér valakit hátrányos megkülönböztetés a munkaerőpiacon amiatt, hogy nő, hogy változatlanul nagy a különbség a férfiak és nők fizetése között, hogy milyen, pontosan beazonosítható nehézségek akadályozzák a nőket bármilyen felelős pozícióba való eljutásban, ráadásul politikai vagy tudományos téren még inkább, mint a magánszektorban.

(Vörös farok: Tudom, hogy ugyanezekkel a problémákkal sajnos nem csak nőknek kell szembenézniük, bármilyen kisebbséghez, vagy a többség által nem elfogadott szubkultúrához való tartozás hasonlóan negatív következményekkel jár. Valamint nem gondolom, hogy ezek közül a nemi alapú megkülönböztetés lenne a legfontosabb vagy legégetőbb probléma. Csak annyit mondok, hogy létezik, és szerintem súlyos.)

És ami a leginkább zavaró az egészben, hogy sokan és sokat dolgoznak azért, hogy ez így is maradjon. Pedig ki ne örülne több jó nőnek a politikában? Korábban a KIM-es fiúk is pedzegették ezt a témát, kár, hogy csak addig jutottak az ötletelésben, hogy a kormányépületekbe érkezőket ezentúl miniszoknyás, magassarkú cipőben billegő lányok fogadják és kísérjék a folyosón.

*

A jelenlegi kormány női arcaiként pedig Selmeczi Gabriella és Németh Lászlóné testesítik meg az ellenérvet arra, miért is lenne jobb mindenkinek, ha több nő lenne a politikában, és más döntéshozó pozícióban. Persze az előző kormányok idején sem volt sokkal jobb a helyzet. Bár Demcsák Zsuzsa (vö. ’jó nő’) kormányszóvivőségének ötlete nem volt ördögtől való, előtte talán érdemes lett volna nem csak a fehérneműs képeket, de néhány, általa készített közéleti témájú interjút is megtekinteni, és az alapján eldönteni, alkalmas-e a feladatra (nem).

Sőt, ennek a bejegyzésnek sem az a célja, hogy azt bizonygassam, önmagában attól jobb lenne bármi Magyarországon, ha több nő lány és nő venne részt a politikában, vagy bármilyen erőszakos módszerrel kellene ezt elérni. Azt sem szeretném, ha nem lehetne előbukkanó bugyikkal viccelni, legyen szó akár politikusfeleségről, színésznőkről vagy egyéb médiipari munkásokról.

Abban viszont komolyan hiszek, hogy jobb lenne, ha több nőt látnánk a gazdasági, tudományos és közéletben, akiket elismerhetünk és szerethetünk a tehetségükért, a munkájukért és tudományos teljesítményükért, és ezekkel együtt akár vonzó megjelenésükért is. Például azért, mert akkor más is eszünkbe juthatna a nők és a politika kombinációjaként, mint a liberális bugyi.  És hogy miért is nagyon szomorú az, hogy történjen bármi, választási regisztrációs pálfordulás, cigányozás, zsidózás, bayerzsoltozás, még mindig ott tartunk, hogy állítólag annyira eseménytelen a politikai élet, hogy az általános vélekedés szerint az internet legalja még mindig az SZDSZ, és egy SZDSZ-es politikus feleségének a bugyija? Azt meghagyom egy másik bejegyzés témájának, szerintem van benne annyi.

*