A 23 megyei jogú város túlnyomó többségében közös baloldali jelölttel indul a DK, az MSZP és az Együtt-PM. Az Együtt minden megyei jogú városban, ahol elindul, közösen állít jelöltet a DK-val vagy az MSZP-vel (vagy mindkettővel). Ami a többi várost illeti, a DK három városban indul külön, egy továbbiban pedig nem állt be a közös Együtt-MSZP-PM jelölt mögé, de nem is indít ellene saját jelöltet. Szintén három megyei jogú városban lesz önálló MSZP-s jelölt – a szocialisták a többi városban közösen állítottak jelöltet. A PM a városok többségében távol maradt a jelöltállítástól, saját jelöltjük pedig csak egy helyen lesz. - REINER Roland blogbejegyzése.

A DK, az Együtt-PM és a MSZP fővárosi koordinált indulását a fővárosi választási rendszer megváltoztatása kényszerítette ki: az önálló közgyűlési listaállítás csak úgy volt lehetséges, hogy ha a kerületek egy részében nem indulnak el egymás ellen, míg a hét kerületben mindhárom párt-pártszövetség önálló polgármestert állít. A megyei jogú városokban ilyen összefogási kényszer nincs, éppen ezért érdemes megvizsgálni, hogyan végződött a 23 város polgármester –jelöltjének kiválasztása.

Míg a közbeszédben az Együtt-PM-et szinte egy pártként kezelik – és két a párt valóban hasonló álláspontot képvisel a legtöbb esetben – az önkormányzati választáson sokkal inkább látszik, hogy itt két pártról van szó. Míg a fővárosban szinte mindenhol együtt látjuk az Együtt-PM-et, a vidéki indulásokban ez már koránt sincs így. A megyei jogú városok indulóinak elemzésekor éppen ezért indokolt ezért külön pártként kezelni az Együttet és a PM-et.

A 23 megyei jogú város kétharmadában valamilyen széles, a négyből legalább három párt által támogatott jelölt áll. Teljes, formálisan is négypárti jelöltet látunk Békéscsabán, Nyíregyházán, Szegeden, Tatabányán és Veszprémben, továbbá Érden és Sopronban, ahol független jelölt mögött állt össze a négypárti támogatás. Speciális Szekszárd esete: itt egyik párt sem indul, hanem mindenki az LMP támogatásával induló Hadházy Ákos jelöltségét támogatja.
Hárompárti, Együtt-MSZP-DK támogatással indul Pécsett a baloldal – itt a DK nem csatlakozott, igaz, nem is állított végül saját polgármestert. További öt helyen a Párbeszéd Magyarországért lóg ki a sorból, így ezekben a városokban DK-Együtt-MSZP jelöltek lesznek: a PM tehát itt nem támogatja a jelöltet, de saját indulóval sem próbálkozott.
A legtöbb távolmaradást az Együtt-PM pártszövetség utóbbi tagjánál látjuk – a Párbeszéd Magyarországért Párt a megyei jogú városok többségében nem szerepel a jelölteket támogató pártok között. A PM egy helyen – Dunaújvárosban – állított saját jelöltet is a közös DK-MSZP-Együtt jelölttel szemben, Szombathelyen pedig közleményben tudatta, hogy nem vesz részt. További tíz városban pedig azt tapasztaltuk, hogy az Együtt állított jelöltet, ám a PM nem támogatta azt. Két megyei jogú városban se az Együttnek, se a PM-nek nem lesz jelöltje: Miskolc az ismertebb eset, itt a pártok nem is támogatják az MSZP és a DK jelöltjét, Pásztor Albertet. A másik hely Debrecen, itt a DK és az MSZP is indít jelöltet, az Együtt-PM viszont nem.

A négy párt közül talán a DK különbözteti meg magát leginkább: a hosszas tárgyalásokat követően Gyurcsány pártja végül három városban döntött az önálló indulásról. Debrecenben az MSZP-vel, Győrben és Székesfehérváron pedig az MSZP-Együtt közös jelöltjével szemben. A Demokratikus Koalíció Pécsett sem szerepel a támogató szervezetek között Kovács Ágnes közös jelölt mögött – igaz, végül saját jelöltet sem indítottak. Valószínűleg nem véletlen, hogy a DK jellemzően azokban a városokban döntött a különindulás mellett, ahol májusban az MSZP és az Együtt-PM előtt végzett, mindhárom megyei jogú város ilyen település ugyanis – feltételezhető tehát, hogy itt a saját jó és önálló eredménye megismétlése a DK célja.
A másik végletet az Együtt jelenti, sehol sem lesz ugyanis önálló Együtt-es jelölt. A párt két helyen is úgy döntött, hogy nem támogat senkit (Debrecen és Miskolc), ám saját jelöltet egyik városban sem indítanak.
Végül az MSZP az egyetlen párt, akinek (Szekszárd kivételével) minden megyei jogú városban lesz jelöltje: a már említett Debrecen mellett Nagykanizsán és Zalaegerszegen, DK-Együtt jelöltekkel szemben önállóan, a többi helyen viszont valamilyen együttműködés keretében. Mindez nem meglepő, hiszen a formálisan közös jelöltek többsége is a helyi MSZP soraiból került ki.
A leadott ajánlások alapján azt látjuk, hogy valódi teljes különindulás ugyanakkor végül sehol sem került sor: egyetlen megyei jogú városban sem indul egymás ellen a négy párt, sőt: kettőnél több jelöltre egyik megyei jogú városban sem osztódtak. A két jelölt mögött azonban a legkülönbözőbb formációkban álltak össze a pártok: két-két Együtt-MSZP, DK-Együtt valamint egy DK-MSZP és egy Együtt-MSZP-PM-es polgármestert is találunk.  

A 23 megyei jogú város közül kettőben a fenti négy párton túlnyúló támogatással indul a közös jelölt: Békéscsabán és Veszprémben a négy párt mellett a Liberálisok is támogatja a baloldali jelöltet. A Magyar Liberális Párt ugyanakkor két másik városban, Miskolcon és Nyíregyházán önálló jelöltet indít a DK-MSZP illetve a DK-Együtt-PM-MSZP közös jelöltjével szemben. A MoMA csak egy megyei jogú városban állított jelöltet: Bokros Lajos pártja Pécsett önállóan indul.

Ami a megyei jogú városokban a baloldali pártok esélyeit illeti, úgy az áprilisi választás után készített elemzésünkben  leginkább nyerhetőnek jelzett négy város (Szeged, Salgótarján, Tatabánya, Dunaújváros) közül kettőben teljes összefogás, kettőben pedig PM nélküli együttindulást látunk – illetve Dunaújváros az egyetlen olyan megyei jogú város, ahol a PM önálló jelöltet is állít. Ezekben a városokban tehát a baloldal esélye megmaradt, egy áprilisihoz hasonló eredménnyel esélyük lehet győzni.

Politikusok beszédeit soha nem kell véglegesen kiérlelt cselekvési tervnek vagy akadémiai értekezésnek tekinteni. Orbán Viktor nagyobb, „komolyabb” beszédei azonban hosszú időre meghatározó koncepciókat hoztak be a magyar politikába. Ahogyan annak idején a centrális pártrendszer kötcsei beszédben elhangzott elképzelése, az illiberális demokrácia gondolata is sokáig viszonyítási pont lesz a Fidesz politikájának értelmezéséhez. TÓTH CSABA kollégánk ennek kapcsán fogalmazott meg 5 állítást.

Kapcsolódó hivatkozások:

• Orbán Viktor beszédének teljes szövege

• Fareed Zakaria gyakran idézett tanulmánya az illiberális demokráciáról

• Szlankó Bálint írása a beszédben hivatkozott analógiák hibáiról

Fotó: MTI

1. A modern demokráciák liberális demokráciák. Minden modern demokrácia alapja, hogy a többség által megválasztott politikai szereplő kormányoz – ám mindez bizonyos határok között teszi; a hatalom valamilyen korlátozásának elve nélkül a többségi kormányzás is diktatórikussá válik. A többség általi választás még nem tesz egy rendszert demokratikussá: Hitler, Putyin és Palpatine egyaránt rendelkeztek többségi felhatalmazással – ettől rendszereik még nem voltak demokratikusak. Orbán Viktor beszédéből egy olyan rendszer képe bontakozik ki, amelyben a kormány bírja a többség támogatását – ezért demokrácia – ám hatalma nehezen korlátozható – ezért illiberális. Ezek a rendszerek azonban, bár fogalmilag elképzelhetők (az Index alapos cikkben szedi össze az eredeti, Fareed Zakaria általi jelentést), ám a gyakorlatban nem fenntarthatók: vagy autoriter irányba mennek, mint Putyin rendszere, vagy „igazi” demokráciák lesznek.

2. A „jelzős” demokráciákkal mindig vigyázni kell: ezek legtöbbször valamilyen nem demokratikus rendszert lepleznek el. Orbán Viktor a „munkaalapú” demokráciáról beszél – ami pont olyan nehezen értelmezhető, mint a Jobbik által korábban felvetett „értékalapú” demokrácia. Magyarországon sokan emlékeznek arra, mit jelentett a „népi” demokrácia: kommunista diktatúrát. Ugyanígy, az „iszlám demokrácia” gyakran jelent iszlám teokráciát; a szocialista demokrácia szocializmust.

3. A liberális demokrácia az emberiség egyik legsikeresebb találmánya. A demokráciák bukásáról, hanyatlásáról, „dekadenciájáról” beszélni mindig népszerű intellektuális tevékenység volt (szélső)bal- és jobboldalon egyaránt. Ehhez képest azonban egyedül a liberális demokráciák tudtak egyszerre szabadságot és jólétet teremteni; minden velük szemben intézett kihívás elbukott. E tekintetben Orbán Viktor mintha magát leplezné le: Putyin Oroszországa sikeres Putyin szempontjából – de borzalmasan sikertelen Oroszország szempontjából; az autoriter rendszerek jellemzően az őket működtetők szempontjából tekinthetők csak sikeresnek. A valóban speciális helyzetű Szingapúron kívül Kína az egyetlen, gazdaságilag is sikeres, komolyan vehető sikertörténet – már ha valakit nem zavar hogy az ellenzéki aktivistákat börtönbe zárják az internetet pedig cenzúrázzák. Ha valaki nem szereti az absztrakt érveket: a Magyarországról kivándorló orvosok, közgazdászok vagy mérnökök se Pekingbe és Moszkvába, hanem Londonba és Berlinbe vágynak.

4. Orbán Viktor „teljes köre”: 1989-től 2014-ig. Sokan mutattak már rá annak ellentmondásosságára, hogy a politikus, aki az orosz csapatok távozásának bátor követelésével kezdte pályáját ma Putyin legjobb európai barátainak egyike. Ennél többről szól azonban a Fidesz „keleti nyitása”. A rendszerváltás óta – de ha valaki nagyon erőlteti, István király óta – dúl a vita arról, Magyarország hol a „helye”: Nyugat-Európa keleti szélén, vagy valamilyen speciális, harmadik utas „komp” szerepben nyugat és kelet között. 1989-ben – az SZDSZ mellett – a Fidesz érvelt legharcosabban a nyugati integráció mellett, a harmadik utas gondolat ellen. A magyar politikában ebben legalább 2010-ig konszenzus volt. A keleti nyitás politikája ennek felrúgásáról szól; arról, hogy a magyar kormány többé nem elsősorban a nyugati integrációban látja az ország első számú politikai érdekét.

5. Még mindig a liberálisok az ellenség. A liberális demokrácia erejét mi sem mutatja jobban, mint ellenfeleik véget nem érő támadásai. Magyarországon ma nincs liberális párt; a politikai ellenzék katasztrofális állapotban van és a kormány megmaradt – egyébként a liberális címkét rendszerint elutasító – civil ellenzékét támadja éppen. Mégis, még ilyen körülmények között is ellenfélnek tekinti a liberális gondolatokat az országot négy éve minden korlát nélkül irányító, voltaképpen teljhatalmú miniszterelnök. Hány harmaddal kellene nyernie a Fidesznek, hogy ne aggódjon liberális ellenfelei vélt összeesküvései okán?

Miközben az országgyűlési választások egyéni jelöltjei jellemzően csak kismértékben szerepelnek jobban, mint pártjuk listás eredménye, az önkormányzati választások alkalmával egy-egy polgármester saját pártjánál lényegesen szélesebb szavazói táborra számíthat. A Republikon Intézet ezt a polgármesteri pluszt számszerűsítette a 2010-es önkormányzati választások budapesti adatai alapján.

Az őszi önkormányzati választások kapcsán az országos erőviszonyok mellett komoly figyelem irányul a polgármesteri versenyekre. A helyi politika, a települési ügyek rendre jobban eltérhetnek az országos tendenciáktól, bizonyos területi különlegességek ugyanakkor ezen a szinten is jelentkeznek: a 2010-es önkormányzati választáson az MSZP főpolgármester-jelöltje 30 százalékot szerzett, mégis volt több olyan kerület, ahol a párt polgármester-jelöltje 50 százalék körüli eredménnyel nyerte a választást, sőt, a 13. kerületben a szavazatok 63 százalékával nyert (újra) Tóth József. Tarlós István 2014-es újraindulása kapcsán is gyakran megfogalmazzák az elemzők, hogy a jelenlegi főpolgármester a fővárosi Fidesz-KDNP szavazóknál szélesebb tábort tudhat maga mögött. Mindez nem Tarlós István személyéből – vagy személyiségéből – fakad, hanem a hivatalából, abból a tényből, hogy ő a jelenlegi városvezető. Ez az összefüggés nem csak a főpolgármesterre, de a kerületi vezetőkre is igaz: a regnáló (fő)polgármester előnnyel indul egy új kihívóval szemben.

Ahogy ez a példa is mutatja, a polgármesteri hatást a legnehezebb meghatározni, egy fontos szempont ugyanakkor számszerűsíthető: van-e hatása az eredményre annak, hogy a regnáló polgármester indul-e a választáson. Másképp megfogalmazva: létezik-e olyan polgármesteri plusz, ami a korábbi ismertségből, munkából fakad, illetve megjelenik-e ez a választási eredményben. Ezért tehát összesítettük kerületenként az önkormányzati képviselőkre leadott szavazatokat és ezt hasonlítottuk össze a polgármesterre leadott voksokkal. A Fidesz-KDNP 2010-ben 9 olyan polgármestert indított, aki kerületi vezetőként állt ki: mindegyikük több szavazatot kapott, mint a képviselőtestületi választáson a párt egyéni jelöltjei. Az előny ráadásul nem is kevés: az első kerület kivételével, 7-15 százalékponttal jobb eredményt értek el a polgármester-jelöltek. A legnagyobb egyéni előnyt Rogán Antalnál látjuk, aki 15 százalékponttal ért el jobb eredményt, mint a kerületben leadott képviselőtestületi jelöltek, de 10-12 százalékponttal magasabb támogatottságot szerzett Pokorni Zoltán a 12. és Szabolcs Attila a 22. kerületben is.

1. táblázat: A Fidesz-KDNP 2010-es fővárosi eredményei kerületi szinten: a képviselőjelöltekre leadott szavazatok ill. a polgármester-jelölre leadott szavazatok aránya, valamint e kettő közötti százalékpontos különbség. Narancs kiemeléssel szerepelnek azok a kerületek, ahol a hivatalban lévő polgármester indult a választáson

A regnáló polgármesterek plusz szavazata természetesen nem csak Fidesz-KDNP polgármestereit segíti, ez a mechanizmus hasonlóképp működik más pártok esetén is. Ami az MSZP illeti, a szocialisták öt regnáló polgármesterrel indultak a 2010-es önkormányzati választáson, akik kivétel nélkül jobban szerepeltek, mint a kerületi képviselőjelöltek. Ötből négyen a Fidesz-KDNP jelöltjeihez hasonló egyértelmű, 10-13 százalékpontos egyéni előnyre tettek szert: a legnagyobb személyes előnyt a 13. kerületi Tóth József könyvelhette el, aki 1994 óta vezeti a kerületet, de hasonló polgármesteri pluszt jelentett a kispesti Gajda Ákos indulása is. A szocialista párt eredményeinél az is jól látszik, hogy ahol a regnáló polgármester függetlenként (vagy helyi szervezet jelöltjeként) indult el, ott a párt színeiben induló polgármester jelentősen rosszabbul szerepelt, mint a képviselőtestületi indulók: ez történt a 9. és a 15. kerületben. Az öt újraindulóból egyébként hárman nyerni is tudtak 2010-ben, ám a 11. kerület példája azt mutatja, hogy az ismertségből és korábbi munkából fakadó előny egy végül vesztes jelöltet is komolyan tud segíteni.


2. táblázat: Az MSZP 2010-es fővárosi eredményei kerületi szinten: a képviselőjelöltekre leadott szavazatok ill. a polgármester-jelölre leadott szavazatok aránya, valamint e kettő közötti százalékpontos különbség. Piros kiemeléssel szerepelnek azok a kerületek, ahol a hivatalban lévő polgármester indult a választáson

A kerületi regnáló polgármesterek tehát komoly előnnyel indulnak az önkormányzati választáson: helyi beágyazottságuk, korábbi teljesítményük alapján számíthatnak egyfajta polgármesteri pluszra. Mivel a nagyobb települések túlnyomó többségét a Fidesz-KDNP polgármestere vezeti, ezen jelöltek újraindulása tovább nehezíti az ellenzéki pártok helyzetét: nem csak a támogatottsági adatokra kell ugyanis figyelniük, hanem a regnáló polgármesterek helyzeti előnyére is.

Az elmúlt hetek fővárost érintő kormányzati tervei és döntései után ismét egyre többen beszélnek a Budapest-vidék ellentétről. Megvizsgáltuk a kérdést a szavazók felől: éreznek-e ők ellentétet a fővárosban lakók és a vidéken élők között: meglévő konfliktusról van-e tehát szó, vagy sem. A kérdésre egy tavalyi, 2013 áprilisában készült kutatás alapján adunk választ: ez tehát nem a jelenleg kialakult helyzet véleményezését mutatja, sokkal inkább alkalmas arra, hogy lássuk, mennyire létező ez a szembeállítás. REINER Roland blogbejegyzése

A kutatás keretében több társadalmi csoport közötti különbségről kellett véleményt mondaniuk a válaszadóknak, egy négy fokú skála segítségével. Ahogy az ábra is mutatja, a hat párosítás során különböző mértékben érkeztek olyan válaszok, mely szerint a két csoport között nagyon erős vagy erős konfliktus lenne. A legerősebbnek a szegények és gazdagok, illetve a cigányok és nem cigányok közötti ellentétet látják erősnek a magyarok, ettől csak alig marad le a bal és jobboldali gondolkodású emberek közötti konfliktus erőssége. Ettől jócskán lemaradva következik csak a Budapest-vidék ellentét: a válaszadók 44 százaléka vélte úgy, hogy e két csoport között erős ellentét feszül. A legkevésbé egyébként a vallásosság szerepét látták konfliktusosnak a válaszadók, de a generációs törésvonalat is csak a társadalom harmada azonosította erős ellentétnek. Mindez alapján tehát azt mondhatjuk, hogy a választók szerint létezik ellentét a fővárosban és a vidéken élők között, ám ez messze nem a legerősebb konfliktusok egyike.

1. ábra: Minden országban vannak különbségek, sőt ellentétek (konfliktusok) a különböző társadalmi csoportok között. Ön szerint Magyarországon milyen erősek az ellentétek az alábbi csoportok között? Erős és nagyon erős válaszok összege

Adódik a kérdés, hogy a konfliktus két oldalán szereplők hogyan látják az ellentét erősségét, azaz a budapestiek vagy a vidéki válaszadók jelölték-e erősebbnek a feszültséget? A településtípus szerinti összehasonlítás azt mutatja, hogy az ellentét érzékelése nem szimmetrikus: a fővárosiak kisebb hányada érezte konfliktusosnak a viszonyt, mint a vidéken élők. Utóbbiak sem egységesek azonban: legnagyobb arányban ugyanis a vidéki városokban élők vélték úgy, hogy a Budapesten lakók és a vidéken élők között ellentét feszül: minden második városi ezt választotta. Az ellentét a legerősebben tehát a vidéki városi választók körében jelentkezik, míg a fővárosiakat jellemzi a legkevésbé.

2. ábra: A főváros-vidék ellentétet erősnek vélő választók aránya, településtípusokként

Végül megvizsgáltuk, van-e pártpolitikai természete a konfliktusnak: inkább a kormánypárti vagy az ellenzéki szavazók szerint konfliktusos a viszony? Miközben a Fidesz politikusai az utóbbi hónapokban többször is beszéltek a főváros és vidék közti érdekellentétről, az adatok tanulsága szerint éppen az ő szavazók között a legkisebb azok aránya, akik szerint itt egy erős konfliktusról lenne szó. Ezzel szemben a Jobbik-szavazók közel fele válaszolt a kutatás során úgy, hogy a budapestiek és a vidékiek között erős az ellentét: a radikális párt szavazói látják tehát ezt az ellentétet a legnagyobb arányban erősnek – igaz, az LMP és az MSZP szavazói alig maradnak el ettől. Alapvetően tehát a Fidesz-szavazók és a többi, ellenzéki szavazók közti különbségről beszélhetünk: míg a kormánypárti választók alig harmada szerint van erős ellentét főváros és vidék között, addig az MSZP, az LMP és a Jobbik szavazók közel fele véli ezt így.

3. ábra: A főváros-vidék ellentétet erősnek vélő választók aránya, pártpreferencia szerint

Kimutatható tehát, hogy van egy meglévő feszültség a fővárosban lakók és a vidéken élők között: a választók jelentős része létező konfliktusként érzékelte ezt. Fontos ugyanakkor látni, hogy ez egy közepesen erős ellentét csak: messze elmarad például a szegények és gazdagok, vagy a bal és jobboldaliak közöttitől – ugyanakkor ez azt is jelenti, hogy ezt a meglévő konfliktust a politikai szereplők minden bizonnyal tudják még gerjeszteni.

Az adatok forrása a "Törésvonalak, értékek és az identitás szerepe a magyar pártrendszer átalakulásában, 2000-2014" című OTKA kutatás adatbázisa, amit a TÁRKI Omnibusz 2013. 04. kutatásának részeként készült.

Választások után az értékelés ideje jön el. Politikusok – szerencsés esetben – elemzik kampányukat; az elemzőknek is érdemes számot vetni azzal mit találtak el – és miben lőttek mellé. Az alábbiakban igyekszem összeszedni, hogyan teljesítettek a Republikon utóbbi időben megjelent anyagai, elemzései, prognózisai.

TÓTH Csaba blogbejegyzése

1.
A Republikon választási rendszerrel kapcsolatos előrejelzései, számításai jól működtek. Intézetünk sorrendbe rakta Magyarország választókerületeit abból a szempontból, hol van legnagyobb esélye nyerni a baloldalnak.  A 10, jelen pillanatnak győztesnek kinéző kerület listánk között az első 15-ben van; ahogyan listánkban megjósoltuk, a legjobb eredményt a Fidesz Csornán éri majd el. Ez egyben azt is jelenti, hogy helyesen becsültük a pártok által elért területi súlyokat is. Budapest „másságáról”, országos politikától való különlegességéről, a baloldali-liberális erők relatív súlyáról írt elemzésünket is igazolták a választási eredmények.

Az a 10 választókerület, ahol jelen állás szerint vezet vagy már nyert a baloldal, táblázatunk elején szerepelt (ezeket pirossal emeltük ki)

2.
Reiner Roland kollégánk az elsők között mutatott rá a győzteskompenzáció fontosságára az új választási rendszerben. Megjósoltuk, majd a választások után be is mutattuk, hogy a kétharmad elérése ezen – is – múlt. Pár nappal a választások előtt próbáltuk bemutatni, hol a kétharmad határa: abban a modellben, amely legjobban tükrözte a későbbi eredményt, 95 győztes egyéni Fidesz-mandátumnál húzódott ez a határ; nagyjából úgy, ahogyan ez bekövetkezett.

3.
A legnagyobb hibát személyesen én követtem el, amikor egy blogbejegyzésben amellett érveltem, a baloldali lista legalább 35 százalékot szerez majd. Mentségeket persze lehet találni: a bejegyzés januárban íródott, ekkor a baloldal pártjai nagyjából így álltak; az adatok szerint a bizonytalanok között voltak tartalékaik – és senki nem feltételezte, hogy olyan kampányt folytatnak majd, ahol nevet sem sikerül találni. Ettől függetlenül a bejegyzés alapgondolata komoly tévedésnek bizonyult: a kormányváltók a kampány során szavazókat vesztettek, amivel én mint lehetőség sem számoltam. Mindebből számomra az a fő következtetés, hogy a kampányidőszak történései, a narratívák és ellen-narratívák hatásai megjósolhatatlanok. A választók nem feltétlenül követik eleve csak jobb híján preferált pártjuk stratégiai döntéseit – azoknak volt igazuk, akik ezt akkor is megmondták. Mivel a kormányváltó összefogás eredményét annak létrejöttekor magasabbra vártuk, ezért önálló, öt fős Együtt-PM és DK-s frakció számoltunk – az alacsony listás eredmény miatt ugyanakkor mindketten csak négy képviselőt juttattak a parlamentbe.

4.
A Fidesznek lejtő pályáról írtak ezzel szemben alapvetően igaznak bizonyultak. Már tavaly novemberben igyekeztem összeszedni, milyen elemek biztosíthatják – a választási rendszeren túl – a Fidesz előnyét a választási küzdelemben; a civil szervezetek és a holdudvar erejéről még a CÖF kampányának kezdete előtt írtam – hangsúlyozva, hogy persze nem ezek az elemek döntik el a választást. A választási kampány mindezt visszaigazolta. A több független civil szervezet által működtetett kampánymonitor adatai szerint a Fidesz 2,3 milliárd, míg a baloldal nagyjából ennek harmadát, 817 millió forintot költött a kampányra; a választások után megjelent EBESZ jelentés konkrétan a kormánypártnak lejtő pályáról beszélt, Török Gábor szerint pedig „a győzelem nagysága nem a választói akarattal arányos, az alapvetően a Fidesz politikai tervezését dicséri”

5.
A Jobbik szereplésének megítélésében több dologban is igazunk volt – ám a párt erejét rendre alulbecsültük. Már egy évvel ezelőtt – a Jobbik stratégiai fordulata előtt – bemutattuk, hogy a párt szavazótábora átalakul: a markáns regionális fókuszt enyhe kiegyenlítődés váltja fel. Részben ebből a megállapításból is következtettünk arra, hogy a Jobbik még jó szereplés esetén sem nyer egyéni mandátumot: Reiner Roland januárban részletesen mutatta be – a választás által igazolt – érveinket ezzel kapcsolatban.

Ugyanakkor interjúkban, nyilatkozatokban rendre azt vélelmeztük, hogy a Jobbik és a kormányváltók között nagyobb lesz a különbség; hogy a kormányváltó szavazók többsége a baloldal felé fordul majd. A Republikon elemzői 2010 óta azzal számoltak, hogy a Fidesz fő kihívója balról érkezik majd. Bár a baloldal és a Jobbik között idén is a 2010-esnél valamivel nagyobb különbség alakult ki 2014-ben, a „fő kihívó” léte ma sokkal kevésbé tűnik eldöntöttnek.

 

A Fidesznek mintegy 740 ezer töredékszavazatot hozott a győzteskompenzáció: ez közel harmada annak a 2,2 milliós értéknek, amit a régi szabályokhoz hasonlóan, csak a listás szavazatok és a vesztes töredékszavazatok után kapott volna. REINER Roland infografikája.

Az április 6-i választással kapcsolatban az egyik, népszerű vitatéma arról szól, hogy lehet-e ismét kétharmados többsége a Fidesznek. Megvizsgáltuk, hogy különböző választási forgatókönyvek esetén hány egyéni mandátum sorsán múlik ez az arány - az új választási rendszer egyik sajátossága, hogy a végeredmény, így a kétharmad lehetősége is az egyéni választókerületekben dől el.

A 2010-es választásokon a Fidesz-KDNP a 176 egyéni választókerületből 173-ban győzött, ezzel szerzett kétharmados többséget a parlamentben.  Az 52,73 százalékot szerző Fidesz-KDNP és a második helyen végző, 19,3 százalékot elérő MSZP listás eredménye az egyéni választókerületekben azzal járt, hogy a Fidesz szinte mindenhol győzni tudott: az egyéni mandátumok 98 százalékának megnyerése nélkül nem lett volna meg a kétharmados parlamenti többsége. Az új választási rendszerben tovább nőtt az egyéni választókerületek aránya, fokozottan igaz tehát, hogy nem csak a választás maga, de a kétharmad is ezen az ágon dől el. A Republikon Intézet saját mandátumbecslő modelljének segítségével ezúttal azt vizsgáltuk meg, milyen támogatottság mellett tud a Fidesz-KDNP annyi választókörzetet megnyerni, amivel valószínűleg ismét kétharmaddal kormányozhatna – valamint, hogy milyen esetben veszíti el a kormányzáshoz szükséges többséget. Noha a várható eredményekkel kapcsolatban eltérő adatokat kapunk, az minden közvélemény-kutatásból látszik, hogy a Fidesz-KDNP eredménye elmarad a 2010-es 53 százaléktól, míg a Kormányváltó összefogás jobban áll, mint amit 2010-es 19 százalékos, (önálló) MSZP elért. Az egyéni mandátumok sorsa márpedig elsősorban e két induló közötti támogatottság-különbségen fog múlni: az egyfordulós, relatív többségi rendszerben a legtöbb szavazatot szerző jelölt nyeri a mandátumot.

Éppen ezért, az elemzés során a Fidesz-KDNP és a Kormányváltók szavazati arányán keresztül mutatjuk be, milyen határértékek eredményeznek kétharmados eredményt, és milyen eredmény kell ahhoz, hogy a Fidesz ne kapjon többséget. Az egyéni mandátumok sorsába a Jobbik és az LMP nagy valószínűséggel nem fog beleszólni, de a teljes parlamenti létszám miatt velük is kalkulálni kell. A választási eredmények becslésekor ezért négy forgatókönyvvel számoltunk: egy, a 2010-es eredményét felülmúló (20 százalékos) és egy attól némiképp elmaradó (15 százalékos) Jobbikkal, valamint egy, a 2010-es eredményét megismétlő (7 százalékos), illetve egy parlamenti küszöböt el nem érő (4 százalékos) LMP-vel. Ez a négy eset véleményünk szerint jól lefedi a lehetséges kimeneteleket: a számítások megállapításai ugyanakkor elérhetnek, ha valamely párt vagy pártok végleges eredménye végül eltér az általunk feltételezettől.

A számítások elvégzésekor tehát az LMP és a Jobbik eredményét a fent ismertetett arányokkal rögzítettük – számoltunk továbbá két százaléknyi egyéb pártra leadott vokssal – majd a Fidesz-KDNP és az MSZP-Együtt-PM-DK-Liberálisok esetén azt vizsgáltuk, milyen eredmény a kétharmad határa, azaz milyen listás támogatás mellett tudja begyűjteni a Fidesz-KDNP a mandátumok kétharmadát.

1. ábra: Fidesz-KDNP kétharmados eredményt jelentő határértékek, rögzített Jobbik és LMP eredmény mellett

Az ábra tehát azt mutatja, hogy a különböző forgatókönyvek esetén mekkora Fidesz-KDNP listás eredmény elérése vezet annyi egyéni választóköri győzelemhez, amivel a kormánypárt ismét megszerezné a parlamenti kétharmadot: egy 15 százalékon rögzített Jobbik és egy 4 százalékon rögzített LMP mellett a Fidesznek legalább 47 százalékot kell elérnie a minősített többség eléréséhez. Jól látszik, hogy a kulcs a Fidesz és a Kormányváltók közötti különbség kérdése, mely lényegében független a forgatókönyvektől: nagyjából 14-15 százalékpontnyi Fidesz-KDNP előny az, amivel a kormánypárt megszerzi a kétharmadhoz szükséges mandátum-mennyiséget. Ha ennél az előnynél kevesebbel végez, úgy valószínűleg nem lesz kétharmada, míg ha ennél nagyobb különbséggel nyer, úgy a kétharmad biztosabb.

Ezzel az eredménnyel ugyanis az jár, hogy a Fidesz-KDNP a 106 egyéniből 91-95 győzelmet tud szerezni – ez pedig a listás támogatottsági adatokhoz tartozó mandátumokkal együtt összesen legalább 133 képviselői helyet jelent, tehát újbóli kétharmadot. Ha azonban az ellenzéki pártok ennél, tehát 11-15-nél több egyéni győzelmet tudnak szerezni, az jó eséllyel azt jelentheti, hogy a Fidesznek nem lesz minősített többsége az új Országgyűlésben.
 

2. ábra: A Fidesz-KDNP 2/3-hoz szükséges egyéni választókerületi győzelmek száma, rögzített LMP és Jobbik eredmény mellett.

Mindez azt is mutatja, mit jelent az egyéni választókerületek súlyának növekedése, a választási rendszer többségi elemének megerősítése: 2010-ben a Fidesz-KDNP-nek az egyéni választókerületek 98 százalékát (176-ból 173) kellett megnyernie a kétharmadhoz, ma elég a 86-90 százalékát (106-ból 91-95). Ezt a többségi hatást azonban ellensúlyozza, hogy a Fidesz-KDNP és az MSZP-Együtt-PM-DK-Liberálisok közötti támogatottság-különbség jóval kisebb, mint négy éve volt.

A modellszámításkor a kétharmad mellett egy másik határszámítást is elvégeztünk: milyen listás szavazati arányok esetén marad el a parlamenti feles többségtől a Fidesz-KDNP. Ezekben a forgatókönyvekben tehát azt a támogatottsági szintet – és az ehhez tartozó egyéni választókerületi győzelmek számát – vizsgáltuk, ahol a Fidesz-KDNP legfeljebb 99 mandátumhoz jut. A modell számításai szerint ilyen helyzet akkor áll elő, ha a Fidesz-KDNP 1-3 százalékponttal előzi meg a Kormányváltókat: egy ilyen, eredmény esetén a jelenlegi kormánypártnak tehát valószínűleg nem lenne meg tehát a kormányalakításhoz szükséges többsége.

 
3. ábra Hány ellenzéki egyéni választókerületi győzelem kell ahhoz, hogy a Fidesz-KDNP-nek ne legyen parlamenti többsége? Egyéni győzelmek száma rögzített LMP és Jobbik eredmény mellett.

A különböző forgatókönyvektől függően egy ilyen helyzetben az ellenzéki pártoknak 40-46 egyéni győzelmet kell szerezniük, hogy a Fidesz-KDNP ne jusson parlamenti többséghez. Ha szigorúan azt nézzük, hogy mikor nincs többsége a Fidesznek, akkor nem számít, melyik ellenzéki párt szerzi a mandátumot – ugyanakkor a jelenlegi erőviszonyok alapján szinte mindegyik egyéni győzelem a Kormányváltók jelöltjéhez tartozik.

A modell az egyéni választókerületi eredmények becslésekor a pártok országos támogatottságából – lényegében listás eredményéből – indul ki, azaz úgy számol, hogy aki listán valamely pártot támogatja, egyéniben is az ő jelöltjére voksol majd. Előfordulhat ugyanakkor, hogy felismerve, hogy az egyéni mandátum sorsa az első és a második helyezett között dől el, a kisebb támogatottsággal rendelkező pártok szavazói egyéniben az első vagy a második helyre várt jelöltre voksolnak inkább: ez esetben a fent ismertetett egyéni mandátum-győzelmek aránya megváltozhat.

A Republikon Intézet mandátumbecslő modelljének részletes módszertani leírása itt található: http://www.republikon.hu/news.php?id=271&filter=Elemz%25C3%25A9sek

Alapvetően piacbarát és kifejezetten EU-párti a bizonytalan liberális, a szociális ügyekben pedig hajlamosabb a társadalmi és jövedelmi egyenlőtlenségek elfogadására. Kritikusak mind a kormánnyal, mind az ellenzékkel: bár kétharmaduk szerint rossz irányba mennek a dolgok, jelentős részük a kormány maradását szeretné – az ellenzéki pártok iránt kevéssé elkötelezettek.  REINER Roland blogbejegyzése.

Kapcsolódó hivatkozások:

• Kire szavaznak a liberálisok? – Republikon Workshop; prezentációk

• Párhuzamos liberalizmusok: önbesorolás és liberális értékválasztás kettőssége (2013)

• Liberális szavazók Magyarországon (2012)
  
  

A Republikon Intézet legutóbbi szakmai rendezvényén konszenzus alakult ki a kutatók között abban, hogy a magukat liberálisnak tekintő szavazók egy jelentős része jelenleg bizonytalan – méghozzá nagyobb mértékben az, mint mondjuk a magukat konzervatívnak tartó választók -, azaz nem tud pártot választani vagy titkolja választását. Korábbi kutatásainkból a hazai liberális szavazótábor már sok szempontból ismerhető, ezúttal azt vizsgáljuk, milyen „különlegességgel” rendelkeznek a bizonytalan liberális szavazók.

Az elemzés alapjául szolgáló közvélemény-kutatást 408 bizonytalan szavazó személyes megkeresésével készítette az Ipsos Zrt; az adatok elemzését ezen a bázison a Republikon végezte el. A lekérdezés 2014 február elején zajlott.

A bizonytalan liberálisok erősen felülreprezentáltak a fiatalok körében: a 29 év alattiak körében 44 százalék az arányuk (míg a teljes bizonytalan népességben 25 százalék). Ezzel szoros összefüggésben azt látjuk, hogy elsősorban a gazdaságilag aktívak, valamint a tanulók adják a bizonytalan liberálisok gerincét, míg nyugdíjasok jóval kisebb arányban fordulnak elő köztük. Ezek a demográfiai jellemzők egyébként erősen hasonlítanak a teljes népesség elemzésével bemutatott, magukat liberálisnak tartó szavazókra. Az egyik legkarakteresebb megkülönböztető jellemzője a bizonytalan liberálisoknak a vállalt jobboldaliság: a klasszikus hétfokú bal-jobb skálán felük vallotta magát jobboldalinak. Míg tehát a liberálisok azon részét, akik inkább baloldalinak tarják magukat, az Összefogás vélhetően jól integrálta a szavazótáborába, a jobboldali liberálisok egy jelentős tömböt alkotnak még a bizonytalanokon belül.

Miközben a liberális szavazók általában a leginkább elutasítóak a tekintélyelvű, tradicionális állításokkal (fiatalok nevelése, hagyományos férfi-női szerepek), a liberális bizonytalanok körében ezt nem látjuk, a legtöbb témában átlagosan vélekednek e témákban. Ezzel szemben a jövedelmi egyenlőségre vonatkozó attitűdkérdésekben (elfogadhatóak a milliós fizetések, csak kis jövedelmi különbségek fogadhatóak el), egyértelműen elfogadóbbak a társadalmi egyenlőtlenségek irányába.

A közpolitikai ügyekben alkotott véleményük megerősíti, hogy a magyar társadalomnál jóval erősebb piacpártibb szemlélet jellemzi őket: az átlagot meghaladó mértékben vallják, hogy a rezsiárak alapvetően piaci folyamatok eredményei, ezért a kormányzati beavatkozás káros, és szintén meghatározó részük utasítja el a tizenharmadik havi nyugdíj elképzelését is, a rossz gazdasági körülményekre hivatkozva. A kormány intézkedéseinek értékelésekor a rezsicsökkentést ismét – következetesen – az átlagnál nagyobb mértékben utasították el, a jobb keresetűeknek kedvező egykulcsos SZJA bevezetését ezzel szemben a bizonytalan liberálisok említették legnagyobb mértékben sikerként. Kiemelten kritikusok a Nemzeti Dohányboltok rendszerének kialakításával is: kétharmaduk szerint rossz döntés volt a dohánypiac átalakítása. 

Megerősítve az attitűdök kapcsán látottakat, a szociális-kulturális dimenziókban kevéssé térnek el a konzervatív vagy középen állók véleményétől, sőt bizonyos területen kifejezetten szembe mennek a liberálisokhoz társított állásponttal: a cigánybűnözés kifejezés használatát a leginkább ők tartják használhatónak. Hasonlóképp: miközben a trafikügyet a fent látható módon utasítják el, a szegénységet kevésbé látják jelenleg súlyos ügynek.

A bizonytalan liberálisok másik karakteres vonását az Európai Unióhoz való viszony jelenti: kiemelkedően magas (60 százalék feletti) közöttük azoknak az aránya, akik szerint előnyös volt hazánk csatlakozása. Kisebb-nagyobb mértékben a többi kérdésben is megerősítik az Európához tartozás fontosságát: erősen kudarcként ítélik meg az ország nemzetközi elszigetelődését, és az átlagot meghaladó mértékben vallják, hogy hazánk érdekét az EU-val való harmonikus kapcsolat jelentené. Vélhetően a nyugati típusú elköteleződés áll annak a fura kettősségnek a háttérben is, ahogy a bizonytalan liberálisok a paksi atomerőmű bővítésének kérdését megítélik. Miközben a beruházást magát hosszú távon az átlagnál nagyobb arányban (mintegy harmaduk, szemben a bizonytalanok negyedével) találták kedvezőnek és hasznosnak tartják – amiért elfogadható a nagymértékű adósság is –, aközben az orosz félhez való elköteleződést már negatívabban ítélik meg, mint mások, és inkább vélik úgy, az rontja Magyarország függetlenségét.

A bizonytalan liberálisok kifejezetten negatívan látják az ország alakulását: kétharmaduk szerint mennek rossz irányba a dolgok, felük elégedetlen a kormánnyal és csak negyedük szerint teljesít jól a kabinet. Ennek ellenére azonban tízből négyen mégis azt szeretnék, ha az Orbán-kormány folytatná 2014 után is, és hasonló azoknak az aránya is, akik másik kormányt szeretnének. A kormányváltás tekintetében tehát két, nagyjából egyforma tömböt alkotnak, ám a „kormánypárti” szavazatok jobban integráltak: a Fideszre a bizonytalan liberálisok inkább hajlandóak szavazni, mint az amúgy egyértelműen kormányellenes szavazók az Összefogás listájára. Ezt mutatja az, hogy harmaduk leginkább a Fideszre szavazna, míg az Összefogás listáját csak 12 százalék támogatná. Érdekes eredmény azonban, hogy egy kiélezett helyzet a kormányváltókat jobban mozgósítaná: ha a választások előtt szoros lenne az állás, az Összefogást húsz, míg a kormánypártot negyven százalék támogatná.

A bizonytalan liberálisok tehát egy több szempontból speciális választói csoportot jelenítenek meg, amivel tovább árnyalják az amúgy is összetett liberális-képet. Markáns jobboldaliságuk alapvetően nem meglepő: ahogy a korábbi elemzések is rámutattak, a liberálisok egy jelentős része jobboldalra pozicionálja magát és jobboldali pártra is szavaz. A bizonytalan liberálisok esetén viszont a piacpárti megoldások karakteres támogatása jelenik meg, mely ráadásul felülírja a sima kormánytámogató logikát: a piacellenes kormányzati intézkedéseket jelentős arányban ellenzik. A társadalmi ügyekben eközben a hagyományos liberálisokhoz képest konzervatívak, míg az EU-hoz hozzájuk hasonlóan nagyon pozitívan, optimistán állnak. Miközben kétharmaduk szerint nem a jó irányba mennek a dolgok, konkrét ügyekben többször támogatják a kormányt: ennek megfelelően egy részük vélhetően a Fideszre fog szavazni, míg egy sikeres aktivizálás után hasonló nagyságú ellenzéki szavazó kerülhet ki közülük.

A baloldali-ellenzéki összefogással a Jobbik harmadik helye rögzült: míg 2010-ben csak alig maradt le a második helyről, mostani támogatottsága jelentősen elmarad az MSZP-Együtt-PM-DK-Liberálisok támogatottságától. A Jobbik korábbi komoly régiós előnye (Észak-Magyarországon és Észak-Alföldön) eközben mérséklődött, ez pedig azzal a következménnyel jár, hogy a Jobbik valószínűleg nem fog tudni egyéni választókerületi győzelmet szerezni. REINER Roland blogbejegyzése.

Kapcsolódó hivatkozások:

• Az Index írása a Jobbik kampányáról és esélyeiről
  

• Az ellenzéki megállapodás politikai és választástechnikai értékelése
  

• A Jobbik szavazótáborának átalakulásáról (Republikon tanulmány)
  

• A Tárki adatsora a pártok regionális támogatottságáról
  

• A Haza és Haladás Alapítvány tanulmánya az egyéni választókörzetekről

A baloldali megállapodással a 2014-es választások egyéni választókerületi eredményének latolgatása újra napirendre került – a Republikon Intézet is végzett ilyen modellezést. Ezzel együtt a közbeszédben újra előkerült a Jobbik kérdése: nyerhet-e a radikális párt egyéni körzeteket, beszélhetünk-e háromesélyes körzetekről? A 2012-es Haza és Haladás Alapítvány által készített elemzés a körzetek egy részét hárompólusú választókörzetként jellemezte, ahol a Jobbik jelenlétével – és akár győzelmi esélyével – számolni kell. Mára azonban a Jobbik és a baloldal támogatottsága és belső összetétele egyaránt átalakult, ezért egy 2014-es becsléshez más feltételekkel is számolni kell. Meggyőződésünk, hogy a 2010-es eredmények figyelmen kívül hagyása és túlértékelése egyaránt hibás köveztetésekhez vezet.

A jelenlegi helyzet két szempont alapján is abba az irányba mutat, hogy bár a Jobbik helye a parlamentben nem kérdés, ez a támogatottság nem elegendő arra, hogy a párt harmadik pólusként beleszóljon a Fidesz és a baloldali jelölt küzdelmébe. Ehhez ugyanis arra lenne szükség, hogy a Jobbik támogatottsága meghaladja 2010-es szintjét, és hogy legyenek olyan körzetek-régiók, ahol a párt támogatottsága jóval magasabb, mint az országos átlag. A jelenlegi adatok és tendenciák azonban azt mutatják, hogy egyik feltétel sem adott.

A 2013 végéig elemzett adatok azt mutatják, hogy a Jobbik nem tudott megerősödni a 2010-es választás óta, míg a baloldali összefogás jelöltjének várható támogatottsága jóval nagyobb lesz, mint a 2010-es egyedül induló MSZP támogatottsága volt – így a két formáció között nő a távolság.  A Jobbik teljes népességben mért bázisa végig stabilan a 8-10 százalék közötti sávban ingadozott, a ciklus alatt lényegében mindvégig megmaradt harmadik erőnek. Ha a baloldali összefogás eredményeit nézzük (MSZP, Együtt-PM, DK összeadott támogatottsága), a választási eredményhez leginkább közelálló biztos szavazó pártválasztó kategóriában, úgy világosan látszik, hogy a különbség a ciklus alatt folyamatosan nőtt, és mára az MSZP-Együtt-PM-DK-Liberálisok lista támogatottsága közel kétszerese a Jobbikénak. Mivel a Jobbiknak 2010-ben sem sikerült egyéni választókerületi győzelmet szereznie, miközben akkor listás eredményét tekintve csak három százalékpontos hátrányban volt a szocialistákhoz képest, a jelenlegi, több mint tizenöt pontos hátránya alapján egyéni győzelemben aligha bízhat.

1. ábra: A Jobbik és az MSZP-Együtt-PM-DK támogatottsága a biztos szavazó pártválasztók körében, (Ipsos, Medián, Tárki átlagok)

A megnőtt támogatottság-különbség hatását jól mutatja, ha megnézünk egy konkrét körzetet, ahol a Jobbik 2010-ben az egyik legjobb szereplést hozta. Az ózdi körzet – listás szavazatok alapján – volt négy évvel ezelőtt a Jobbik egyik legerősebb körzete: itt messze az országos eredményén felül kapott szavazatokat, és a napokban látott elemzések is többek közt ezt a körzetet jelölik meg, mint olyan választókerületet, ahol a Jobbik nyerhet. Az átszámolt szavazatok alapján 2010-ben itt a Jobbik 31 százalékot szerzett, miközben az országos támogatottsága 17 százalék volt, tehát közel kétszer annyian voksoltak az ózdi körzetben a Jobbikra, mint az ország egész területén. Az MSZP 2010-ben ugyanitt az országos átlagának megfelelő 19 százalékot hozott: ez gyenge eredménynek számított a korábbi választásokhoz képest, de jól mutatja azt is, hogy még a komoly visszaesés ellenére sem szerzett országos eredményénél rosszabbat. Végül a Fidesz 43 százalékkal végzett az első helyen, mely az országos 53 százalékánál mintegy 20 százalékkal gyengébb eredmény.  Ha ugyanezek az arányok (avagy területi súlyok) érvényesülnének ma is, a Jobbik jelenlegi 14 százalékos országos támogatottsága körülbelül 26 százalékos eredményt hozna, míg ha a baloldali jelölt 2010-hez hasonlóan most is az országos eredményét érné el, úgy 33 százalékot szerezne – egyértelműen megelőzné tehát a Jobbikot.   

Ha a fenti logikát kiterjesztjük az összes körzetre, és a 2010-es Jobbik és MSZP-s területi súlyokkal modelleznénk a 2014-es választásokat, lényegében nem lenne olyan körzet, ahol a Jobbik jobban szerepelne – fej-fej melletti eredményt is csak három körzetben (két szabolcsi és egy borsodi körzetben) látunk. Tehát ha a Jobbik 2014-ben is kiemelkedően szerepelne Észak-Magyarországon és Észak-Alföldön, valószínűleg még akkor sem lenne olyan körzet, ahol biztosan megelőzné a baloldal jelöltjét, köszönhetően annak, hogy a baloldali összefogás jelöltjét mintegy kétszer annyian támogatják most, mint 2010-ben az MSZP-s jelöltet – ekkora különbséget pedig a régiós súly-különbség sem tud kompenzálni.

A 2. ábrán bemutatjuk, hogy a 2010-es területi súlyokkal modellezve a jelenlegi helyzetet, milyen eredmények születnének a leginkább Jobbik-esélyesnek tartott körzetekben (Ózd, Kazincbarcika – a korábbi Sajószentpéter, vagy Vona Gábor körzete, Gyöngyös). A mostani pártpreferenciákat kivetítve azt látjuk, hogy a baloldali jelölt jobban áll, mint a Jobbik indulója és több ilyen körzetben reális cél lehet számára a Fidesz legyőzése is.

2. ábra: Néhány választókörzet hipotetikus eredménye, a 2010-es területi súlyok és a jelenlegi pártpreferenciák figyelembe vételével

Ezzel szemben abban a három körzetben, ahol a 2010-es súlyok alapján a Jobbik és az MSZP fej-fej mellett állhat (Mezőkövesd, Nyírbátor, Kisvárda), a Fidesz előnye egyértelmű. Azok az egyéni választókerületek tehát, ahol a Jobbik esetleg beérheti a baloldali jelöltet alapvetően olyan körzetek, amik az ellenzék számára jellemzően egyébként sem – vagy csak egy jelentős győzelem esetén – nyerhetőek.  
Mindemellett van egy másik szempont is, ami az ellen hat, hogy a Jobbik az egyéni körzetek egy részében győzni tudjon, ez pedig az a tény, hogy a párt támogatottsága valamivel kiegyenlítettebb lett, mint 2010-ben volt: nincs már olyan előnye Észak-Magyarországon, mint négy évvel ezelőtt volt. Egy 2013 elején készült kutatás alapján írt tanulmányunk azt mutatta, hogy a Jobbik karaktere némiképp megváltozott: míg 2010 és 2012 között a Jobbik egy elsősorban Kelet-Magyarországon erős, inkább alsó-középosztályból szerveződő, a gazdaságilag aktívakra és az átmenetileg elszegényedett, munkanélküliekre egyaránt építő párt volt, 2013-ra egy területileg kiegyenlített, markánsan az aktív munkavállalókból álló, a középosztály felé tendáló párttá vált.

3. ábra: A Jobbik támogatottságának regionális különbsége, az országos támogatottsághoz (=100%) képest; az adatok 2012-ből és 2013-ból származnak, Republikon-Ipsos kutatás

A fenti ábra azt mutatja, hogy a 2010-es szavazáskor a Jobbik legerősebb régiója Észak-Magyarország volt, a visszaemlékezések alapján itt több mint 80 százalékkal több támogatója volt, mint országosan (ez az arány nagyjából megközelíti a választási eredmények alapján számított súlyt). Ugyanakkor 2012-ben a régió előnye már valamelyest csökkent, míg a 2013-as mérés egy igencsak kiegyenlített támogatást mutatott.  

2012 és 2013 ősze közötti időszakban a Tárki is jelentős átalakulásról számolt be, ami elsősorban az Észak-Magyarországi régiót érintette. A Jobbik korábban a Tárki mérése alapján is ebben a régióban volt a legerősebb, míg 2013 szeptember-októberére országos átlagához gyengült.  A Tárki mérésekben ugyanezen időszak alatt a régióban az MSZP támogatottsága emelkedett meg, így vélelmezhető az az átrendeződés, amit a mi tanulmányunk is kimutatott. a régióban a baloldal visszaveheti vezető helyét.

4. ábra: A Jobbik iránti szimpátia alakulása régiónként, negyedévente; Tárki

A Tárki adatsora is bizonyíték arra, hogy a Jobbiknak ugyan továbbra is vannak erősebb és gyengébb régiói, ám az eltérés mértéke csökkent az elmúlt időszakban – ez pedig azzal jár, hogy valószínűleg nincsenek olyan körzetek, ahol a párt kimagaslóan jól tudna szerepelni.  Noha az elkövetkezendő hónapok kampánya ezeken az arányokon változtathat, a Jobbik az utóbbi időszakban érezhetően a fiatalok és a középosztály felé próbált nyitni, azaz inkább a Fidesz és nem a baloldal rovására akart erősödni. A Jobbik biztosan nem fogja feladni az észak-magyarországi, észak-alföldi régiókat és alighanem 2014-ben is átlag felett fog itt szerepelni, előnye azonban meglátásunk szerint nem lesz olyan tetemes, mint a 2010-es választásokon, így az egyéni mandátumok sorsába nem fog tudni beleszólni, legfeljebb a második helyért versenyezhet.

Ezzel pedig a Jobbik egyértelmű vesztese lehet az új parlamentnek: egyéni győzelmek híján, csak az országos listáról szerezve mandátumot frakciója nagyjából a harmadára zsugorodhat a felére csökkenő parlamentben. 2014 után Vona Gábor egészen biztosan nem lesz miniszterelnök, és nem a Jobbik jelenti majd a legnagyobb ellenzéki erőt sem.

Úgy véljük, hogy a közös ellenzéki lista rossz esetben is minimum 35%-os eredményt érhet el 2014-ben. Legutóbbi gyorselemzésünkben ezt az elemet vitatták talán a legtöbben. Hogy miért vagyunk mégis biztosak állításunk helyességében, arra 5 fontos érvet szedett össze TÓTH Csaba kollégánk.

Kapcsolódó hivatkozások:

• Pártok támogatottsága a Tárkinál
• … és az Ipsosnál
• Aktív és potenciális szavazók a Nézőpont Intézet 2013. novemberi felmérésében
• Reiner Roland: a Fidesznek ma nagyságrendileg annyi támogatója van, mint a végül elvesztett 2002-es és 2006-os választás előtt
• Az aktív elkötelezetteknél Bajnai és Mesterházy is népszerűbb Orbánnál
• Az ellenzéki megállapodás politikai és választástechnikai értékelése

*

1.    Mert az ellenzék ma is így áll. A közös lista létrejötte előtt a legtöbb kutató a Fidesz és az MSZP teljesítményét vetette össze; bár mindenki tudta, hogy az Együtt-PM és a DK is rendelkezik támogatottsággal, a szalagcímekbe, kiemelésekbe rendre a Fidesz-MSZP összehasonlítás került. A politikát figyelők így mintha hozzászoktak volna, hogy az ellenzék támogatottsága „kettessel kezdődik”. A három most szövetséget kötött párt azonban már 2013 végén is harminc százalék felett állt a biztos szavazó pártválasztók között; az első januári mérésekben az Ipsosnál közösen 37, a Századvégnél 31 százalékon állnak – a kettő átlaga közel 35 százalék. Bár meg kell várni az első olyan méréseket, amelyek a közös listát létrejötte után mérik, a 35 százalékos támogatottság az objektív mérésektől aligha lesz messze. 

fotó: hvg.hu

2.    Mert ez az ellenzék számára alig 8 százalék pluszt jelentene 2010-hez képest. Az MSZP 2010-ben 19, az LMP közel 8 százalékot szerzett – a két párt aggregált támogatottsága 27 százalék volt. Az akkori – még a szakadás előtti – LMP szavazótáborát tekintve a mai összefogás „centristább” pártjaival  mutat rokonságot; az akkori LMP szavazók többsége jobban elutasította a Fideszt mint az MSZP-t ; a második fordulóban inkább átszavazott az MSZP jelöltjeire, önálló LMP jelölt híján pedig a listás LMP szavazathoz szocialista egyéni jelölt támogatását társította. Bár az ellenzék tevékenységét bőségesen lehet kritizálni, azt kevesen vitatják, hogy a 2010-es mélyponthoz képest a baloldal ma erősebb.

3.    Mert a bizonytalanok körében a baloldal tartalékai nagyobbak lehetnek. A fenti állítások csak azt magyarázzák, miért állíthatjuk hogy a baloldal reálisan elérheti a 35 százalékot – azt nem, miért ez az alja támogatottságának. Ehhez figyelembe kell vennünk a bizonytalanok preferenciáit is. A legtöbb felmérés szerint a bizonytalanok körében a baloldal tartalékai nagyobbak. A Republikon 2012-ben, kifejezetten a bizonytalanok preferenciáit vizsgáló elemzése szerint e csoportban 31-20 százalék arányban inkább baloldali kormányt szeretnének a megkérdezettek (a csoport bizonytalanságát jól jelzi hogy felük erre a kérdésre sem tudott vagy akart válaszolni). Implicit módon mintha ezt sugallná a Nézőpont Intézet egyik felmérése is: a cég 2013 novemberében közölt adatokat az aktív és a potenciális szavazók pártpreferenciáiról. A Fidesz támogatottsága a két csoportban hasonlóan alakult: 41, illetve 42 százalék volt. Ezzel szemben a baloldal három pártja az aktív szavazók körében 22, a potenciálisok körében másfélszer ennyi, 37 százalékos támogatottsággal bírt. Mindez aligha magyarázható másképp, minthogy a baloldal tartalékai e „potenciális szavazók” körében nagyobbak.

4.    Mert a Fidesz felülmérése létezhet. Baloldali politikusok gyakorta érvelnek úgy, hogy a közvélemény-kutatásokban mért magas Fidesz-előny oka a választók „félelemérzete”; hogy nem merik bevallani preferenciájuk – s hogy ennek folytán a baloldal sokkal jobban áll, mint a kutatásokból gondolnánk. Ez az érvrendszer nagyrészt önbecsapás – semmilyen bizonyítékunk nincs olyan méretű elhallgatási spirálra, ami a pártok közötti támogatottsági adatok ilyen mértékű különbségét magyarázná. A Fidesz enyhe felülmérése azonban könnyen elképzelhető – erre ugyanis már több korábbi példa is volt. Közismert, hogy a 2002-es kampányban a legtöbb kutató 8-10 százalékos Fidesz-győzelmet várt – végül Medgyessy Péter lett a miniszterelnök. Kevésbé ismert, hogy hasonló felülmérésre 2010-ben is sor került. A 2010. április választások előtti hónapban az Ipsos 57, a 63 százalékra mérte a Fidesz támogatottságát – a párt végül 53 százalékot szerzett. Ilyen típusú torzítás most sem zárható ki.

5.    Mert a teljes népességben mért adatokból ez következik. Ha a Jobbik esetén legalább 10, az LMP és az egyéb pártok esetén összesen legalább 5 százalékos eredménnyel számolunk, akkor a baloldal akkor szerepel 35 százalék alatt ha a Fidesz 50 százalékot kap. Márpedig az nagyon valószínűtlen. Kollégánk, Reiner Roland nemrég közölt elemzése rávilágított, hogy a teljes népességben a Fidesz jelenleg 2006-os támogatottságán van – 2010-es eredményének nagyjából 70 százalékát éri el. Bár ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy eredménye is csak ennyi lenne – hiszen szavazói aktívabbak, mint az ellenzéki választók – az mégis biztosnak tűnik, hogy a 2010-es, nem különösebben magas részvételi arány annyit nem tud csökkenni, hogy az akkori támogatottság alig több mint kétharmada hasonló százalékos eredményhez vezessen.

A fentiek nem jelentik azt, hogy a Fidesz ne vezetne nagyon, vagy hogy ne lenne ma is a választások esélyese – mindössze azt próbálták bemutatni, hogy a baloldal ma mért támogatottsága nem a teteje, hanem inkább az alja annak az eredménynek, amire a választáson számíthat.