Nem csak a három 2014-es magyarországi választás befolyásolja majd az elkövetkezendő évek politikai eseményeit: a belpolitikára gyakran nagy hatással vannak azok a politikai folyamatok is, amik az országhatáron kívül zajlanak. 2014 utolsó pár hónapja egyértelműen megmutatta, hogy olykor a külpolitika belpolitikává válik – ezért REINER Roland kollégánk kiemelt három olyan választást 2014-ből, amire érdemes lehet visszagondolni az év értékelésekor és a jövőbeli elemzésekkor.

Kapcsolódó hivatkozások:

• Megszűnt az euroszkeptikus EP-frakció

• Az euroszkeptikus pártok különbözőségéről

• Le Pen a legnépszerűbb elnökjelölt

Liberális miniszterelnökök a Benelux államokban
2014 tavaszi választásokat követően október óta Belgium miniszterelnöke Charles Michel, a liberális Mouvement Réformateur elnöke, ezzel pedig egy különleges együttállás jött létre a Benelux államokban: mindhárom ország élén liberális vezető áll. Luxemburgot 2013 decembere óta vezeti Xavier Bettel, míg Hollandiában 2010 októbere óta (2012-ben újraválasztva) kormányfő Mark Rutte.
Bár holland, belga és luxemburgi politikában hagyományosan erős a liberális pártok támogatottsága, stabil szereplői a pártrendszernek és igen gyakran koalíciós tagként vesznek részt a kormányzásban, a kormányfő rendszerint inkább a nagyobb koalíciós pártokból kerül ki. Jól mutatja mindezt, hogy a holland Mark Rutte személyében 92 év után lett liberális miniszterelnöke az országnak (Luxemburgban 1979-ben, míg Belgiumban 2008-ban volt legutóbb liberális pártból kikerülő kormányfő).
Tény tehát, hogy míg Hollandiában a miniszterelnök pártja a VVD valóban a legerősebb párt, addig a belga és luxemburgi miniszterelnök pártjai a választáson csak harmadik helyet érték el. Köszönhetően annak, hogy ezekben az országokban jellemzően koalíciós kormányok alakulnak, létrejöhetett az a különleges helyzet, hogy a három ország mindegyikét liberális miniszterelnök vezesse. Mindez jól mutatja, hogy a liberalizmus Európa nyugati felén nemcsak, hogy él, de kormányképes alternatívát jelenít meg. Miközben tehát Magyarországon a miniszterelnök illiberális demokráciáról beszél, a liberalizmust pedig a legtöbb politikai párt szitokszóként használja, bizonyos nyugat-európai liberális pártok reneszánszukat élik, ráadásul több közép-európai országban (Ausztria, Csehország) is jelentek meg új, sikeres liberális pártok.

forrás

Félidős választások az Amerikai Egyesült Államokban
Az Egyesült Államokban a világszerte figyelmet kapó négyévenkénti elnökválasztás mellett kétévente rendeznek úgynevezett félidős választásokat (midterm elections). Noha ekkor az elnök személyéről nem szavaznak az amerikaiak, a politikai rendszer másik kiemelt szereplőjéről, a Kongresszusról igen.  Az amerikai törvényhozó testület a magyar parlamenttel szemben ún. kétkamarás törvényhozás, azaz két különböző testület (a Ház és a Szenátus) működik együtt, párhuzamosan. A Házba kerülő képviselők lakosságarányosan kerülnek megválasztásra, míg a Szenátusba minden tagállam két szenátort küld.  A félidős választásokon újraválasztják a teljes, 435 főből álló Házat, valamint a 100 tagú Szenátus harmadát. A félidős választások lehetőséget teremtenek arra, hogy az amerikai választók befolyásolják, milyen politikai összetételű Kongresszussal kell együtt dolgoznia az elnöknek. Igen gyakori, hogy a félidős választás eredményeképp megváltozik az elnök mögött álló politikai támogatás, így a ciklus további részében a kormányzás során nem(csak) saját pártjával, de az ellenzéki párttal kell rendszeresen tárgyalnia. A 2014-es félidős választások előtt a Demokrata párti Obama elnök egy ellenzéki, Republikánus többségű Házzal és Demokrata többségű Szenátussal működött közösen. A félidős választások eredményeképp a 2015-ben felálló (113.) Kongresszusban már a Szenátusban is a republikánus párt szenátorai lesznek többségben, jelentősen nehezítve az elnök munkáját.
Mindez a jelenlegi feszült amerikai-magyar viszony szempontjából sem lényegtelen: a félidős választások után a pártok már a 2016-os elnökválasztásra fókuszálnak, az elkövetkezendő két év mindkét párt számára az elnökjelölt kiválasztásáról fog szólni. Könnyen lehet, hogy a magyar kérdés továbbra is napirenden lesz, és ha e tekintetben a Republikánusok szigorúbban lépnének fel a magyarországi folyamatokkal szemben – ahogy John McCain szenátor tette néhány héttel ezelőtt –, akkor mind a Ház, mind a Szenátus többsége számos lehetőséget adhat erre.

Euroszkeptikus pártok: erősebb, kisebbség
Az előrejelzéseknek megfelelően a 2014-es Európai Parlamenti választások eredményeképp megnőtt az euroszkeptikus, EU-ellenes pártok által küldött képviselők száma. Bár a frakcióalakítás nem ment könnyen – hiszen e pártok sok esetben nagyon különbözőek és egymással sem értenek egyet – végül a 2009-2014-es parlamenti időszakhoz képest nagyobb létszámú képviselőcsoport alakult (emellett a függetlenek között is számos euroszkeptikus képviselő ül). A Szabadság és Közvetlen Demokrácia Európája nevet viselő frakcióban 48 képviselő ül, a képviselőcsoport előző ciklusban 34 főből állt – a létszáma mellett az összetétele jelentősen megváltozott: miközben a létszáma nőtt, kevesebb országból kerültek be képviselők. Jól mutatja az euroszekptikus pártok együttműködésének nehézségét, hogy a frakció már néhány hónappal a megalakulás után átmenetileg megszűnt: októberben egy lett képviselő kilépésének következtében a frakcióalapításhoz szükséges egyik kritériumot (legalább hét országból legyen tag) nem tudták teljesíteni. A frakció társelnöke Nigel Farage néhány nap alatt pótolta a hiányt (egy lengyel képviselővel) de az eset lényegében bármikor megismétlődhet-, a frakció nagyon törékenyen működik.
A megerősödés ténye vitathatatlan, ám valódi áttörést csak az Egyesült Királyságban,  Franciaországban és Olaszországban könyvelhették el az euroszkeptikus pártok: a UKIP és a francia Nemzeti Front megnyerte a választásokat, míg az Öt csillag mozgalom újonnan alakult pártként a második helyet érte el az olasz EP-választáson. A három legerősebb párt közül ráadásul csak a UKIP és az Öt csillag mozgalom egyezett meg – a francia Le Pen vezetette euroszekptikus párt képviselői végül a függetlenek között foglalnak helyet.
Nagy kérdés továbbá, hogy az EP-választáson elért sikereket meg tudják-e ismételni a nemzeti választásokon: az euroszkeptikus pártok követelései ugyanis elsősorban akkor jelenhetnek meg valódi fenyegetésként az EU-ra nézve, ha azokat kormányra kerülve tudják képviselni e pártok. Erre azonban nem sok az esély: a UKIP ugyan idén két (a Konzervatív Pártból kilépő képviselővel) helyet szerzett a parlamentben, a közvélemény-kutatási adatok alapján egyértelműen csak a harmadik legerősebb párt. Az egyéni körzetekből álló választási rendszer miatt ez csak néhány képviselői helyet jelenthet. Ami a francia Nemzeti Frontot és Marine Le Pent illeti, egy őszi közvélemény-kutatás szerint a radikális politikus ma a legnépszerűbb elnökjelölt. Tény ugyanakkor, hogy a kétfordulós elnökválasztás következtében nem ő nyerné a választásokat: a második fordulóban jelenleg még valószínűleg alulmaradna valamelyik mérsékelt jelölttel szemben. A francia szavazók ugyanis hagyományosan kiállnak a mérsékelt jelölt mellett: 2002-ben Marine Le Pen apja is megtapasztalta ezt a hatást.
Noha a Jobbik a baloldali pártok különindulása miatt a második helyen végzett a magyar EP-választáson, 14,7 százalékos eredménye az európai euroszkeptikus pártok középmezőnyébe helyezi: képviselői a függetlenek között ülnek, mivel a párt radiális, sok esetben rasszista és homofób irányvonala miatt nem tud együttműködésre lépni a nyugat-európai euroszkeptikus pártokkal. A Jobbik helyzete az Európai Parlamentben tehát öt év alatt nem változott érdemben: míg a belpolitikai elemzésben rendszerint előkerül a Jobbik mérséklődésének kérdése, európai szinten a megítélése nem sokat változott – továbbra sem számolnak velük potenciális partnerként.

A holland liberális D66 által szervezett konferencia célja a sajtószabadság állapotfelmérése volt, Európán kívül és belül. A konferencia címe (Nincs szabadság sajtó nélkül) akár megfordítható is lenne: sajtószabadság mellett alighanem egy diktatúra nem tud létezni, a sajtó szabadsága így együtt jár a demokratikus szabadsággal – Beszámoló REINER Rolandtól, aki a rendezvényen a Republikon Intézetet képviselte.

A D66 számára a sajtószabadság védelme és egy kiemelt terület, a konferencia része volt annak a közös európai gondolkodásnak, ami olyan médiaszabályozást dolgozna ki, ami hosszútávon és a különböző országokban egyaránt védeni tudná a szabad és plurális médiát. Különösen érdekelte az európai liberális közösséget Reiner Roland kollégánk ismertetett álláspontja, mivel az évekkel ezelőtt már komoly uniós kritikákat kiváltott magyar médiatörvény óta figyelemmel kísérik az Orbán-kormány vonatkozó jogalkotását és gyakorlatát. Megújult lendületet adott e figyelemnek az internetadó tervezett bevezetése – ezzel kapcsolatban Marietje Schaake fordult írásbeli kérdéssel az Európai Bizottsághoz. A Republikon Intézet szervezőként és résztvevőként is aktív szereplője annak a nemzetközi dialógusnak, melyben partnereinkkel közösen keressük a lehetőséget arra, hogy az Európai Unió képes legyen a csatlakozó államok által vállalt demokratikus működési alapelvek, így a sajtószabadság minél teljesebb megvalósulását biztosítani a tagállamok szintjén is.

A sajtószabadság védelme folyamatos és általános ügy: míg a diktatúrákban, fél-diktatúrákban egyértelműek a határsértések (cenzúra, újságírók vegzálása vagy akár bebörtönzése), a demokratikus berendezkedésű országokban is kialakulhatnak olyan helyzetek, amelyek a szabad sajtó ellehetetlenüléséhez vezetnek – ezekre fokozottan kell tehát figyelni. A túlzott kormányzati-hivatali kontroll, az öncenzúra vagy a politika és a média összefonódása (vezető politikusok, vagy érdekkörükbe tartozó üzletemberek tulajdonolta televízió-társaságok vagy újságok, mint Olaszországban vagy Magyarország esetén) mind-mind létrejöhet jogállami keretek között, eredménye azonban a sajtó szabadságának csorbulásán keresztül az ország szabadságának korlátozottságához vezethet.
Legyen szó brüsszeli európai uniós tudósítóról vagy az ukrán-orosz frontvonalról közvetítő újságíróról, egyértelművé vált, hogy az újságírói munkát mindenhol „nehezítik” a politikusok, szóvivők vagy minisztériumok – a holland újságírókkal is előfordul, hogy egyszerűen nem kapnak választ egy-egy politikustól, míg más csatornánál dolgozó kollégájuknak nyilatkozik az érintett. Tény ugyanakkor, hogy olyan esetről, mikor egy újságírót nem engedtek volna egy politikus közelébe, vagy akár fizikailag akadályoztak volna – ahogy nálunk az utóbbi években többször megtörtént – nem számolt be senki.  

Végül a sajtószabadság 21. századi helyzetének elengedhetetlen eleme a média demokratizálódása a közösségi médián keresztül: minden hírfogyasztó egyben potenciális hírgyártó is lehet – az online média korábban  elképzelhetelten módon terjesztette ki a bevonódás lehetőségét. A konferencia előadói ugyanakkor felhívták arra is a figyelmet, hogy a közösségi média egyszerre terjeszti ki és zárja be az állampolgárt: egyrészt a Facebook vagy a Twitter segítségével mindenki „újságíró”, de legalább is hírhozó lehet. Ezen felületek részben szűrik is a valóságról alkotott képet, azáltal, hogy csak az olvasónak szimpatikus tartalmat jelenítik meg. A tudatos állampolgárnak ezért folyamatosan figyelnie érdemes arra, hogy széles körből tájékozódjon, folyamatosan fenntartva a kritika lehetőségét.  

Civil tüntetések, rossz nemzetközi megítélés, vagy épp a vasárnapi boltbezárással kampányoló KDNP - és még sok más jelenség, amelyekkel nem idén ősszel találkoztunk először. 2010 őszét hasonlította össze napjainkkal legújabb blogbejegyzésében REINER Roland.

2014 őszén politikai eseményei – illetve azok tálalása – kísértetiesen emlékeztetnek a négy évvel ezelőtti őszre. A kétharmados Orbán-kormány első féléve erősen konfliktusos időszak volt: 2010 őszén az Alkotmánybíróság és a magánnyugdíj-pénztárak ügye először generált tüntetéseket – még ha ezek nagyságrendjük és társadalmi bázisukat tekintve jóval kisebbek voltak, mint a 2011-es Milla, vagy a jelenlegi internetadó-elleni tüntetések, a közérzet mégis a „valami megmozdult” üzenetét hordozta. Tény, hogy a 2010-es Helyzet van demonstrációk döntően a fővárosi egyetemistákat, főiskolásokat mozgatta meg, mégis az látszott, hogy a politikával eddig tevőlegesen kevésbé foglalkozó réteg aktivizálódott akkor. Az ellenzéki retorikának visszatérő eleme volt, hogy a kormány kétharmada mögött ennél szűkebb társadalmi támogatottság áll, ahogy az ország nemzetközi elszigetelődésének jeleit is egyre többen jelezték.

Mindeközben a parlamenti pártokról szóló hírek is mintha ismétlődnének: a Jobbik ózdi győzelme újra előhozta azt a narratívát, hogy a radikális jobboldali erő lehet a valódi váltópárt, különösen, ha ezt kiegészítjük a „baloldal önmagát keresi” állítással (mely baloldal megújítása szintén napirenden van). Az LMP továbbra is az egyenlő távolságtartásban látja a kiutat, míg a KDNP ismét a vasárnapi boltbezárással próbál külön politikai szereplőnek látszani (2010-ben decemberben be is nyújtották a törvénytervezetet). Ami a nagyobbik kormánypártot illeti, a Fidesz népszerűség-vesztése novemberre már látszott – és mind az Alkotmánybíróság jogkörének csorbítása, mind a magánnyugdíj-pénztárak  államosítása kapcsán az látszott, hogy ezekkel a döntésekkel a szavazótábor sem ért egyet maradéktalanul. A tüntetéseket eközben még mindig a pártpolitikával szembeni elutasítás jellemzi, ebből pedig könnyen a kormánypártok profitálhatnak. A pártpolitika szembeállítása a „civil politikával”, előbbi kizárása ugyanis szükségszerűen vezet oda, hogy az ellenzéki mozgalmak nem tudnak pártpolitikai alternatívává válni, sőt: a folyamat közben szétmorzsolódnak. Az intézményes politikához való ambivalens viszony is erős folytonosságot mutat a négy évvel ezelőtti eseményekkel.

Természetesen néhány fontos szempontból különbözik a helyzet, a legfontosabb talán, hogy az elmúlt négy év nem múlt el nyomtalanul, sőt, hatása összeadódik. Ma az ország rossz nemzetközi megítélése napi szinten jelentkezik, ráadásul a külföld erősebb jelzéseket ad. Az őszi megmozdulások ezúttal is korábban politikailag inaktív rétegek vonzanak be, ám ezt is nagyobb számban teszik. Az egyelőre viszont nem megjósolható, hogy ezek a különbségek valódi változást hoznak-e, vagy csak a társadalmi tiltakozás hulláma gyorsabban söpör végig az országon – a ciklus második felét pedig ismét a kormánypárti konszolidáció teszi-e ki.  

Az LMP és a Jobbik több polgármester-jelöltet állított, mint négy éve, a Fidesz viszont jóval kevesebbet, míg a heterogénebbé vált baloldal nagyjából ugyanannyit. A kistelepülési indulók száma azonban mindegyiküknél jelentősen csökkent, a jelöltállítási adatok alapján sokkal inkább koncentrálnak tehát a tízezer fő feletti városokra – ezt a könnyített ajánlási rendszer is segítette. A jelöltállítási statisztika szerint továbbra is a függetlenek dominálják az indulást, arányuk a polgármester-jelöltek és nagyvárosi indulók között nem változott, míg a kistelepülési indulók között valamivel nőtt is. - REINER Roland blogbejegyzése.

A 2014-es önkormányzati választáson a négy évvel ezelőttinél kevesebb jelölt közül választhatunk: leginkább a tízezer fős vagy annál kisebb településen csökkent le az önkormányzati képviselőjelöltek száma. 2010-ben még közel 41600, addig idén szűk 36000 jelölt közül választhatnak a községekben, kisvárosban élők, ez mintegy 14 százalékos csökkenés.   Ezen jelöltek túlnyomó többsége most is független jelölt lesz: a csökkenés egyébként nagyobb a pártokhoz, szervezetekhez köthető jelöltek között. Más szóval a 2014-es választásokon a pártok jóval kevesebb jelöltet indítanak (saját) jelöltként a tízezer fő alatti településeken, mint négy évvel ezelőtt.
A polgármester-jelöltek aránya szintén csökkent, a négy évvel ezelőtti 8752-ről bő hatszáz fővel, 8142 jelöltre. A függetlenek aránya ugyanakkor százalékra megegyezik: mind 2010-ben, mind 2014-ben a polgármesterjelöltek négyötöde volt független jelölt. Nem látszik tehát, hogy az önkormányzati rendszerben megerősödött volna a pártpolitika kifejezésének igénye – nem lett több pártjelölt településvezető.  

A polgármester-jelöltek száma ugyanakkor településtípusonként eltérően változott: csökkenés ugyanis valójában csak a tízezer fő alatti településeken történ, a fővárosban és a tízezer fő feletti településeken több polgármester-jelölt van, mint négy évvel ezelőtt. Ez vélhetően a megváltoztatott ajánlási rendszer hatása, mely a tízezer fő feletti városokban jelentősen könnyített az induláson. 2010-ben a tíz és százezer lakos közötti településeken a választók 2 százalékának, de legalább 300 ajánlásra volt szükség, addig 2014-ben ez fixen 300 ajánlás (a százezer fő feletti településeken pedig 2000 helyett elég 500 aláírás). A jelöltek száma különösen a fővárosban ugrott meg, a négy évvel ezelőtti 81 helyett idén 138 jelölt közül választhatnak a fővárosiak, míg a tízezer fő feletti városokban induló polgármester-jelöltek száma 494-ről nőtt 578-ra. A kistelepülések vezetéséért ugyanakkor a 2010-es 8177 induló helyett csak 7423-an indulnak, ez mintegy tízszázalékos csökkenés.

 
1. ábra: A jelöltállítás áttekintése

A magyarországi települések mintegy 95 százaléka tízezer fő alatti település, ennek köszönhető, hogy az itt induló jelöltek száma jóval magasabb, mint a tízezer főnél nagyobb településeken indulóké. A 3008 tízezer fő alatti településen összesen 14572 képviselőt választanak majd meg – míg a „mindössze” 169 tízezer fő feletti városban 2281-et. Valójában tehát a magyarországi település-összetétel miatt van több jelölt a kistelepüléseken, mint a nagyvárosokban – és ez az oka annak is, hogy számszerűsítve a független jelöltek dominálják a jelöltállítást.

A tízezer fő feletti városokban viszont továbbra is a pártok és formális szervezetek dominálnak: az itteni jelöltek 95 százaléka indul valamelyik párt vagy helyi szervezet jelöltjeként. Ellentétben a polgármester-jelöltek vagy a kistelepüléseken indulók számával, a nagyvárosi jelöltek száma alig változott a négy évvel ezelőttihez képest: ezekben a városokban hasonló harc várható, mind 2010-ben.

Ami a parlamenti pártok jelöltállítását illeti, a Jobbiknak és az LMP-nek több polgármester-jelöltje van, mint négy évvel ezelőtt. A Jobbik ugyanakkor kevésbé jelenik meg idén a kistelepülési szinten, legalábbis ami a pártszínekben indított jelölteket illeti. A tízezer fő alatti településeken 2010-ben 1236 jelöltet indított a párt, idén csak 950-et. Ezzel párthuzamosan a tízezer fő feletti jelöltjeinek száma valamelyest nőtt.  A 2014-es választáson tehát a Jobbik is inkább a pártpolitikai szempontból jelentősebb nagyvárosokban jelent meg erősebben, a vidéki indulóinak számát nem gyarapította.
 

2. ábra: A Jobbik jelöltállításai, 2010 és 2014. (A tízezer fő feletti települések esetén csak az egyéni jelöltek szerepelnek az ábrán)

Ami az LMP-t illeti, a párt megduplázta polgármester-jelöltjeinek számát (2010-ben 26, idén 52 jelölt), ám lényegében csak a nagyvárosokban állít jelölteket, egy-két szimbolikusabb kistelepülési jelöltet (pl. Felcsút) leszámítva vidéken nincs jelen. Polgármester-jelöltjeinek négyötöde tízezer fő feletti városban, illetve fővárosi kerületben indul.

Ami a baloldali indulást illeti, a számok kevésbé egyértelműen hasonlíthatóak össze, mint a többi párt esetén. Az MSZP-nek 2010-ben  193 polgármester-jelöltje volt: idén az MSZP 80 önálló polgármester-jelöltet állított, a DK 33-át, az Együtt- PM 12-t. Ezen kívül 14 DK-Együtt-MSZP-PM közös polgármester-jelölt indul a választásokon. Ha azonban az összes olyan felállást vesszük, amiben a fenti négy párt valamelyike részt vesz, úgy összesen 203 polgármester-jelöltet számolhatunk össze. Mindez tehát azt mutatja, hogy a baloldali jelöltállítást az MSZP dominálja, több önálló polgármester-jelöltje van, mint a másik két pártnak összesen és együttműködési megállapodás formájában is több településen indul, mint a többi párt. Ám ezzel együtt is igaz, hogy a szocialisták összességben elmaradnak 2010-es indulószámaiktól. Mivel a DK és az Együtt-PM 2010-ben nem létező szervezetek, az összehasonlítás nem tökéletes, de azt mondhatjuk, hogy a baloldali pártok nagyságrendileg hasonló számú polgármester-jelöltet állítottak idén, mint négy éve. Ami a kistelepülési jelöltek számát illeti, az összeadhatóság itt is probléma, de alapvetően a baloldalra is igaz, hogy kevesebb pártjelölttel indulnak a tízezer fő alatti települések képviselőhelyeikért, azonban a nagyvárosok túlnyomó többségében jelen vannak.
 

3. ábra: Baloldali polgármester-jelöltek, 2010 és 2014.

A Magyar Liberális Párt az önálló indulás mellett döntött, a baloldali pártokkal csak eseti jelleggel működik együtt. A Liberálisok végül 15 helyen tudtak önálló polgármester-jelöltet kiállítani – ezen mutató alapján a 33 önálló jelöltet állító DK és a 12 önálló jelöltet indító Együtt-PM között végeztek. A tizenötből tizenegyet Budapesten, (azaz a Liberálisok egy kerületre voltak attól, hogy fővárosi listát állíthassanak, valamint önálló főpolgármester-jelöltjük is van), kettőt megyei jogú városban indítanak. Az MLP további hat helyen közös polgármester-jelöltet támogat. A Liberálisok jelöltjei túlnyomó többségében szintén a tízezer fő feletti városokban indulnak, csak egy-két kistelepülésen állítottak egyéni jelöltet vagy polgármestert.

Végül, ami a kormánypártokat illeti, a Fidesz-KDNP esetén egyértelmű csökkenésről beszélhetünk: a párt, illetve pártszövetség mintegy húsz százalékkal kevesebb polgármester-jelöltet állított (1134 helyett 925) és a tízezer fő alatti településeken is harminc százalékkal csökkentette jelöltjei számát. A tízezer fő alatti településeken viszont nincs változás a 2010-es számhoz képest. Azt mondhatjuk tehát, hogy a kormánypártok számottevően kevesebb pártjelöltet indítottak a vidéki kistelepüléseken, míg a nagyvárosokra ugyanolyan figyelmet fordítottak, mint négy évvel ezelőtt. Mindezzel együtt is igaz, hogy a függetleneket nem számítva Fidesz-KDNP állította a legtöbb polgármester-jelöltet és a kistelepüléseken is a kormánypárt jelöltjei lesznek legtöbben. A nagyvárosi szinten ugyanakkor a Fidesz-KDNP, a Jobbik és a baloldali pártok közötti indulószám-különbség már kevésbé jelentős.

 

4. ábra: A Fidesz jelöltállításai, 2010 és 2014. (A tízezer fő feletti települések esetén csak az egyéni jelöltek szerepelnek az ábrán)

A 23 megyei jogú város túlnyomó többségében közös baloldali jelölttel indul a DK, az MSZP és az Együtt-PM. Az Együtt minden megyei jogú városban, ahol elindul, közösen állít jelöltet a DK-val vagy az MSZP-vel (vagy mindkettővel). Ami a többi várost illeti, a DK három városban indul külön, egy továbbiban pedig nem állt be a közös Együtt-MSZP-PM jelölt mögé, de nem is indít ellene saját jelöltet. Szintén három megyei jogú városban lesz önálló MSZP-s jelölt – a szocialisták a többi városban közösen állítottak jelöltet. A PM a városok többségében távol maradt a jelöltállítástól, saját jelöltjük pedig csak egy helyen lesz. - REINER Roland blogbejegyzése.

A DK, az Együtt-PM és a MSZP fővárosi koordinált indulását a fővárosi választási rendszer megváltoztatása kényszerítette ki: az önálló közgyűlési listaállítás csak úgy volt lehetséges, hogy ha a kerületek egy részében nem indulnak el egymás ellen, míg a hét kerületben mindhárom párt-pártszövetség önálló polgármestert állít. A megyei jogú városokban ilyen összefogási kényszer nincs, éppen ezért érdemes megvizsgálni, hogyan végződött a 23 város polgármester –jelöltjének kiválasztása.

Míg a közbeszédben az Együtt-PM-et szinte egy pártként kezelik – és két a párt valóban hasonló álláspontot képvisel a legtöbb esetben – az önkormányzati választáson sokkal inkább látszik, hogy itt két pártról van szó. Míg a fővárosban szinte mindenhol együtt látjuk az Együtt-PM-et, a vidéki indulásokban ez már koránt sincs így. A megyei jogú városok indulóinak elemzésekor éppen ezért indokolt ezért külön pártként kezelni az Együttet és a PM-et.

A 23 megyei jogú város kétharmadában valamilyen széles, a négyből legalább három párt által támogatott jelölt áll. Teljes, formálisan is négypárti jelöltet látunk Békéscsabán, Nyíregyházán, Szegeden, Tatabányán és Veszprémben, továbbá Érden és Sopronban, ahol független jelölt mögött állt össze a négypárti támogatás. Speciális Szekszárd esete: itt egyik párt sem indul, hanem mindenki az LMP támogatásával induló Hadházy Ákos jelöltségét támogatja.
Hárompárti, Együtt-MSZP-DK támogatással indul Pécsett a baloldal – itt a DK nem csatlakozott, igaz, nem is állított végül saját polgármestert. További öt helyen a Párbeszéd Magyarországért lóg ki a sorból, így ezekben a városokban DK-Együtt-MSZP jelöltek lesznek: a PM tehát itt nem támogatja a jelöltet, de saját indulóval sem próbálkozott.
A legtöbb távolmaradást az Együtt-PM pártszövetség utóbbi tagjánál látjuk – a Párbeszéd Magyarországért Párt a megyei jogú városok többségében nem szerepel a jelölteket támogató pártok között. A PM egy helyen – Dunaújvárosban – állított saját jelöltet is a közös DK-MSZP-Együtt jelölttel szemben, Szombathelyen pedig közleményben tudatta, hogy nem vesz részt. További tíz városban pedig azt tapasztaltuk, hogy az Együtt állított jelöltet, ám a PM nem támogatta azt. Két megyei jogú városban se az Együttnek, se a PM-nek nem lesz jelöltje: Miskolc az ismertebb eset, itt a pártok nem is támogatják az MSZP és a DK jelöltjét, Pásztor Albertet. A másik hely Debrecen, itt a DK és az MSZP is indít jelöltet, az Együtt-PM viszont nem.

A négy párt közül talán a DK különbözteti meg magát leginkább: a hosszas tárgyalásokat követően Gyurcsány pártja végül három városban döntött az önálló indulásról. Debrecenben az MSZP-vel, Győrben és Székesfehérváron pedig az MSZP-Együtt közös jelöltjével szemben. A Demokratikus Koalíció Pécsett sem szerepel a támogató szervezetek között Kovács Ágnes közös jelölt mögött – igaz, végül saját jelöltet sem indítottak. Valószínűleg nem véletlen, hogy a DK jellemzően azokban a városokban döntött a különindulás mellett, ahol májusban az MSZP és az Együtt-PM előtt végzett, mindhárom megyei jogú város ilyen település ugyanis – feltételezhető tehát, hogy itt a saját jó és önálló eredménye megismétlése a DK célja.
A másik végletet az Együtt jelenti, sehol sem lesz ugyanis önálló Együtt-es jelölt. A párt két helyen is úgy döntött, hogy nem támogat senkit (Debrecen és Miskolc), ám saját jelöltet egyik városban sem indítanak.
Végül az MSZP az egyetlen párt, akinek (Szekszárd kivételével) minden megyei jogú városban lesz jelöltje: a már említett Debrecen mellett Nagykanizsán és Zalaegerszegen, DK-Együtt jelöltekkel szemben önállóan, a többi helyen viszont valamilyen együttműködés keretében. Mindez nem meglepő, hiszen a formálisan közös jelöltek többsége is a helyi MSZP soraiból került ki.
A leadott ajánlások alapján azt látjuk, hogy valódi teljes különindulás ugyanakkor végül sehol sem került sor: egyetlen megyei jogú városban sem indul egymás ellen a négy párt, sőt: kettőnél több jelöltre egyik megyei jogú városban sem osztódtak. A két jelölt mögött azonban a legkülönbözőbb formációkban álltak össze a pártok: két-két Együtt-MSZP, DK-Együtt valamint egy DK-MSZP és egy Együtt-MSZP-PM-es polgármestert is találunk.  

A 23 megyei jogú város közül kettőben a fenti négy párton túlnyúló támogatással indul a közös jelölt: Békéscsabán és Veszprémben a négy párt mellett a Liberálisok is támogatja a baloldali jelöltet. A Magyar Liberális Párt ugyanakkor két másik városban, Miskolcon és Nyíregyházán önálló jelöltet indít a DK-MSZP illetve a DK-Együtt-PM-MSZP közös jelöltjével szemben. A MoMA csak egy megyei jogú városban állított jelöltet: Bokros Lajos pártja Pécsett önállóan indul.

Ami a megyei jogú városokban a baloldali pártok esélyeit illeti, úgy az áprilisi választás után készített elemzésünkben  leginkább nyerhetőnek jelzett négy város (Szeged, Salgótarján, Tatabánya, Dunaújváros) közül kettőben teljes összefogás, kettőben pedig PM nélküli együttindulást látunk – illetve Dunaújváros az egyetlen olyan megyei jogú város, ahol a PM önálló jelöltet is állít. Ezekben a városokban tehát a baloldal esélye megmaradt, egy áprilisihoz hasonló eredménnyel esélyük lehet győzni.

Míg a magyar válaszadóknak csak 52 százaléka, addig a svéd, dán és holland válaszadók 80-90 százaléka vallja azt az Eurobarometer 2014 április-május során rögzített felmérése szerint, hogy az az egyik legfontosabb oktatási szempont, hogy egy tanár motiválni tudja a diákokat. A pedagógusok e képességét más válaszadókhoz képest fejlesztendőnek sem tartják a magyarok: míg  a svédek 72%-a, addig honfitársainknak csak 39 százaléka jelölte meg ezt a területet. Az EU átlaga egyébként 51 százalék; a magyar adatnál (egy százalékponttal) alacsonyabb arányt csak a horvátok mutattak. REINER Roland infografikája.

Az elmúlt hetek fővárost érintő kormányzati tervei és döntései után ismét egyre többen beszélnek a Budapest-vidék ellentétről. Megvizsgáltuk a kérdést a szavazók felől: éreznek-e ők ellentétet a fővárosban lakók és a vidéken élők között: meglévő konfliktusról van-e tehát szó, vagy sem. A kérdésre egy tavalyi, 2013 áprilisában készült kutatás alapján adunk választ: ez tehát nem a jelenleg kialakult helyzet véleményezését mutatja, sokkal inkább alkalmas arra, hogy lássuk, mennyire létező ez a szembeállítás. REINER Roland blogbejegyzése

A kutatás keretében több társadalmi csoport közötti különbségről kellett véleményt mondaniuk a válaszadóknak, egy négy fokú skála segítségével. Ahogy az ábra is mutatja, a hat párosítás során különböző mértékben érkeztek olyan válaszok, mely szerint a két csoport között nagyon erős vagy erős konfliktus lenne. A legerősebbnek a szegények és gazdagok, illetve a cigányok és nem cigányok közötti ellentétet látják erősnek a magyarok, ettől csak alig marad le a bal és jobboldali gondolkodású emberek közötti konfliktus erőssége. Ettől jócskán lemaradva következik csak a Budapest-vidék ellentét: a válaszadók 44 százaléka vélte úgy, hogy e két csoport között erős ellentét feszül. A legkevésbé egyébként a vallásosság szerepét látták konfliktusosnak a válaszadók, de a generációs törésvonalat is csak a társadalom harmada azonosította erős ellentétnek. Mindez alapján tehát azt mondhatjuk, hogy a választók szerint létezik ellentét a fővárosban és a vidéken élők között, ám ez messze nem a legerősebb konfliktusok egyike.

1. ábra: Minden országban vannak különbségek, sőt ellentétek (konfliktusok) a különböző társadalmi csoportok között. Ön szerint Magyarországon milyen erősek az ellentétek az alábbi csoportok között? Erős és nagyon erős válaszok összege

Adódik a kérdés, hogy a konfliktus két oldalán szereplők hogyan látják az ellentét erősségét, azaz a budapestiek vagy a vidéki válaszadók jelölték-e erősebbnek a feszültséget? A településtípus szerinti összehasonlítás azt mutatja, hogy az ellentét érzékelése nem szimmetrikus: a fővárosiak kisebb hányada érezte konfliktusosnak a viszonyt, mint a vidéken élők. Utóbbiak sem egységesek azonban: legnagyobb arányban ugyanis a vidéki városokban élők vélték úgy, hogy a Budapesten lakók és a vidéken élők között ellentét feszül: minden második városi ezt választotta. Az ellentét a legerősebben tehát a vidéki városi választók körében jelentkezik, míg a fővárosiakat jellemzi a legkevésbé.

2. ábra: A főváros-vidék ellentétet erősnek vélő választók aránya, településtípusokként

Végül megvizsgáltuk, van-e pártpolitikai természete a konfliktusnak: inkább a kormánypárti vagy az ellenzéki szavazók szerint konfliktusos a viszony? Miközben a Fidesz politikusai az utóbbi hónapokban többször is beszéltek a főváros és vidék közti érdekellentétről, az adatok tanulsága szerint éppen az ő szavazók között a legkisebb azok aránya, akik szerint itt egy erős konfliktusról lenne szó. Ezzel szemben a Jobbik-szavazók közel fele válaszolt a kutatás során úgy, hogy a budapestiek és a vidékiek között erős az ellentét: a radikális párt szavazói látják tehát ezt az ellentétet a legnagyobb arányban erősnek – igaz, az LMP és az MSZP szavazói alig maradnak el ettől. Alapvetően tehát a Fidesz-szavazók és a többi, ellenzéki szavazók közti különbségről beszélhetünk: míg a kormánypárti választók alig harmada szerint van erős ellentét főváros és vidék között, addig az MSZP, az LMP és a Jobbik szavazók közel fele véli ezt így.

3. ábra: A főváros-vidék ellentétet erősnek vélő választók aránya, pártpreferencia szerint

Kimutatható tehát, hogy van egy meglévő feszültség a fővárosban lakók és a vidéken élők között: a választók jelentős része létező konfliktusként érzékelte ezt. Fontos ugyanakkor látni, hogy ez egy közepesen erős ellentét csak: messze elmarad például a szegények és gazdagok, vagy a bal és jobboldaliak közöttitől – ugyanakkor ez azt is jelenti, hogy ezt a meglévő konfliktust a politikai szereplők minden bizonnyal tudják még gerjeszteni.

Az adatok forrása a "Törésvonalak, értékek és az identitás szerepe a magyar pártrendszer átalakulásában, 2000-2014" című OTKA kutatás adatbázisa, amit a TÁRKI Omnibusz 2013. 04. kutatásának részeként készült.

A 2014-es EP-választáson az Együtt-PM területi megoszlása erősen emlékeztet az egykori SZDSZ-tábor sajátosságaira: elsősorban a budapesti - de különösen a belvárosi-budai kerületekben - elért jó eredmény. Az EP-választás sajátosságait is figyelembe véve a vasárnapi eredményeket a tíz évvel ezelőtti választással vetettük össze. REINER Roland blogbejegyzése.

A legfrissebb Eurobarométer-felmérésben az Európai Egyesült Államok gondolatát is véleményezték a megkérdezettek. A kutatásból egy bonyolult viszonyrendszer képe bontakozik ki: a régi, fejlett tagállamok jellemzően nem szeretnék a teljes egyesülést, de még kevésbé tudják elképzelni országukat az EU-n kívül. A közép-kelet európai országokban a legtöbb felmérés igazolja az erős föderatív szándékot. REINER Roland blogbejegyzése.

Kapcsolódó hivatkozások:

• Az Eurobarométer felmérése

• Euroszkepticizmus Magyarországon és Európában

Az Európai Unió jövőjével kapcsolatos álláspontok sokrétűsége az egyébként nem túl intenzív hazai EP-kampányban is megjelent: más jellegű és intenzitású a Jobbik és a Fidesz Európai Unióval szembeni kritikája, ahogy a baloldali pártok is eltérő mértékben köteleződnek el a szélesebb európai együttműködés mellett.  A kérdés természetesen bonyolult: egészen más arányokat kapunk, ha az Unió jelenlegi helyzetéről kell véleményt mondani, mint ha az európai együttműködés jövője kapcsán kérdezzük a választókat. A legfrissebb Eurobarométer kutatásban viszont előkerül egy manapság egyre sűrűbben emlegetett gondolat, az Európai Egyesült Államok létrehozásának lehetősége is: ez egy a mainál jóval szorosabb együttműködést, több uniós szintű döntéshozatalt jelentene – az EU jövőjéről szóló viták kapcsán ez az elgondolás lényegében a föderalista álláspont „végpontja”.

 
1. ábra: Az Európai Egyesült Államok gondolata Ön szerint jó vagy rossz elképzelés? „Jó elképzelés”-válaszok aránya

Az Európai Unióban jelenleg azok vannak többségben, akik szerint ez rossz ötlet: tízből négy európai válaszadó véli így. A támogatók aránya 33 százalék, az uniós állampolgárok harmada tartja tehát jó elképzelésnek a föderatív Európa gondolatát. Ez az arány egyébként lényegében megfelel a Republikon intézet korábbi kutatásainak, amikor különböző indikátorok segítségével csoportosítottuk az Unióhoz való viszonyt, 31 százaléknyi föderalistát azonosítva.
Tagállami szinten ugyanakkor jelentős különbségek látunk: az egyik végletet a Finnország jelenti, ahol az ország háromnegyede rossz ötletnek tartja az Európai Egyesült Államok gondolatot, míg csak 11 százalék gondolja jó iránynak. Ezzel szemben Romániában abszolút többségbe kerülnek az ötlet támogató: 53 százalék szerint jó elképzelés. A támogató-arányok alapján felállított listán jól látszik, hogy az élen alapvetően a 2004 utáni csatlakozott, kelet-közép-európai országok állnak, és Magyarország is ide tartozik, 44 százalékos eredményünk a harmadik legmagasabb arány. Az ötlettel kritikus országok közül kiemelkednek a skandináv országok: a háromnegyedes elutasítás nem csak Finnországra, de a svéd és a dán társadalomra is igaz. Az Unión belül tehát a szorosabb együttműködés, a föderális Európa gondolata elsősorban az új tagállamok sajátja, Magyarország pedig azon országok közé tartozik, ahol az elképzelésnek  több támogatója van, mint ellenzője.

Ahogy a föderalista Európa gondolata a EU-párti álláspont szimbóluma, az unióval kritikus attitűd szélsőértéke az Európai Unióból való kilépés. A „van élet az EU-n kívül is” gondolat nem idegen a magyar politikai élettől sem: 2002-ben még Orbán Viktortól mondta ezt, azóta elsősorban a Jobbik körüli EU-álláspontban kerül elő. Az euroszkeptikus vélemények között az Unióból való kilépés nem mindig fogalmazódik meg, ám visszatérő érv, hogy az adott ország sikeresebb lehetne az EU-n kívül. Az Eurobarométer kutatás szerint a válaszadók harmada osztja ezt az álláspontot – 58 százalék viszont elutasítja azt. Mindössze két ország van, ahol azok kerültek többségbe, akik szerint az országuk jobban szembe tudna nézni a kihívásokkal az EU-n kívül: Ciprus és az Egyesült Királyság.

 
2. ábra: Országunk jobban tudna szembenézni a jövő kihívásaival az EU-n kívül. Egyetértő válaszok aránya

A legkevésbé értenek egyet az unión kívüli léttel a holland és az észt válaszadók, ezekben az országokban csak a társadalom ötöde vélekedik így.  Mint látható, Magyarország az EU-átlaggal szinte megegyező módon teljesít: a magyarok harmada véli úgy, hogy az EU-n kívül sikeresebbek lehetnék. Ez az arány ugyanakkor jelentősen magasabb, mint a régió több országában – Bulgáriában vagy Romániában – mért adat, igaz, a csehek és a szlovénének között még nálunk is jóval támogatottabb a külön-utasság gondolata.

A két kérdésre adott egyetértő válaszok jól mutatják azt a bonyolult, összetett viszonyt, amit az európai országok az Unió felé éreznek: a régi, fejlett tagállamok (különösen Hollandia, vagy a skandináv országok) jellemzően mind a két kérdés esetén inkább elutasítóak voltak, azaz nem szeretnék a teljes egyesülést, de még kevésbé tudják elképzelni országukat az EU-n kívül. A közép-kelet európai országokban a legtöbb felmérés igazolja az erős föderatív szándékot: a több Európa gondolat a társadalom többsége számára elfogadható-támogatható, bizonyos országokban ugyanakkor polarizáltak a viszonyok és az EU-n kívüli gondolatot is sokan tartják elfogadhatónak – például a régió hagyományosan leginkább euroszkeptikus állama, Csehország.  

Az adatok az Eurobarometer 415, „Europeans in 2014” kutatásából származnak, az adatfelvételre 2014 márciusában került sor, a 15 évesnél idősebb korosztály megkérdezésével a 28 EU-tagországban.

A Fidesznek mintegy 740 ezer töredékszavazatot hozott a győzteskompenzáció: ez közel harmada annak a 2,2 milliós értéknek, amit a régi szabályokhoz hasonlóan, csak a listás szavazatok és a vesztes töredékszavazatok után kapott volna. REINER Roland infografikája.