A Fidesznek ma nagyságrendileg annyi támogatója van, mint a végül elvesztett 2002-es és 2006-os választás előtt: a teljes népesség mintegy harminc százaléka állt a párt mellett akkor is és most is. Míg azonban 2002-ben és 2006-ban az MSZP és az SZDSZ tábora kiegyenlítette a Fideszét, jelenleg hasonló támogatottságú ellensúlyról nem beszélhetünk - állapítja meg REINER Roland kollégánk.
2014
jan.
jan.
9.
0
Szólj hozzá!
2013
nov.
nov.
20.
A fiatalok pártpreferenciái legalább annyira sokszínűek, mint a teljes társadalomé, sőt: esetükben a széttagolt bal-balliberális pártokkal szemben két, egymással versengő jobboldali párt áll. Míg ugyanis a Fidesz első helye a számos társadalmi csoportban többé-kevésbé egyértelmű – és 2008-ig a fiatalok között is az volt –, a 18-29 évesek között a Jobbik erős kihívónak érezheti magát. REINER Roland írása.
Kapcsolódó hivatkozások:
Az utóbbi hetekben ismét felerősödött a fiatalok politikai kedvéről és pártpreferenciáiról szóló vita: míg a tavalyi évben az Aktív Fiatalok, egyetemisták és főiskolások körében készített kutatása, addig idén ősszel elsősorban a Jobbik fiatalokat célzó kampánya miatt került elő az ügy. Érdemes látni ugyanakkor, hogy a téma nem csak kutatói-elemzői szemmel érdekes: a pártok természetes stratégiája, hogy adott választói csoport elsődleges képviselőjeként pozícionálják magukat.
Nehezíti azonban tisztánlátást, hogy a kutatói mérések sem festenek egyértelmű képet a fiatalok pártpreferenciáiról. Jó példa erre a Tárki hétfői publikációja, ahol az elmúlt egy év rendszeres havi méréseit elemezve közölt részletes korcsoportos bontást, ami szerint a Fidesz minden korosztályban egyértelműen vezet: a negyvenes korosztály közepéig a Jobbik, afölött az MSZP követi a második helyen.
Csakhogy egy év alatt – ezt épp a Tárki egy másik közléséből tudjuk – igencsak átrendeződek a pártpreferenciák a vizsgált, 18-29-es csoportban: a Political Capital elemzése nyomán azt látjuk, hogy míg 2012 első felében a Jobbik megelőzte a Fideszt a vonatkozó korosztályban, 2013 nyarán egyértelműen lemaradt a kormánypárt mögött.
Ráadásul múlt héten publikáltak egy adatsort – szintén a 2013-as nyári adatfelvételről – ahol az első szavazók körében az MSZP erősebb pártnak tűnt, mint a Jobbik (igaz, itt pedig az alacsony elemszám lehet torzító hatású). Ehhez képest a Tárki hétfő közlése szerint a legfiatalabb, 18-22 évesek között (első szavazók) kerül a Jobbik leginkább közel a Fideszhez: az első szavazók 30 százaléka szavazna a Jobbikra, 44 a Fideszre és csak 10 százalék az MSZP-re. Noha ezek biztos szavazó arányok, a lenti táblázat pedig teljes népességbeli támogatottság, ez nagyon jelentős különbség.
Tovább bonyolítja a fiatalokról alkotott képet az, ha a 18-29 évesek egy szűk csoportjának pártpreferenciáját terjesztik ki a teljes korosztályra. Jó példa erre az Aktív Fiatalok 2012-es kutatása, mely máig sokak hivatkozási pontja arra nézve, hogy a Jobbik a legerősebb párt a fiatalok körében. Pedig a kutatás egyrészt csak a felsőoktatásban tanulók preferenciáit mérte, másrészt legalább ennyire fontos eredmény volt, hogy a Jobbikéval lényegében megegyező támogatottságot mértek az LMP-nek (mely párt országos eredménye akkoriban legfeljebb harmada volt a Jobbikénak). A radikális pártra a választani tudó és szavazó egyetemisták 33, míg az LMP-re 29 százaléka szavazott volna, míg a Fidesz csak a harmadik helyre szorult, 24 százalékos aránnyal. Az adatok arra is rámutatnak, hogy a két jobboldali párt ugyan többségben (57%) van az egyetemisták és főiskolások körében, de a baloldali-liberális pártokra szavazó felsőoktatási hallgatók jelentős ellensúlyt képviselnek.
A második, 2013-as adatfelvétel szintén a Jobbik győzelméről szólt, noha a párt kismértékben rontott 2011/12-es eredményén, ám az Együtt 2014 megjelenése és az LMP kettészakadása a korábbinál heterogénebb balliberális szavazótábort hozott létre – ebben a közegben is. Fontos látni azonban, hogy az összesített arányok nem változtak: a Jobbik kismértékű csökkenése, a Fidesz hasonló mértékű növekedésével, ismét egy valamivel nagyobb jobboldali párost mutat egy sokszereplős balliberális táborral szemben – a hallgatók között.
A felsőoktatásban tanulók eredményeit azonban nem lehet az egész korosztályra kivetíteni, egy ilyen kísérlet jól mutatja, hogy miről szól a vita. Könnyen található ugyanis olyan társadalmi közeg, amiben egy párt messze az országos átlaga fölött teljesít (a Jobbik mindkét Aktív Fiatalok adatfelvétel idején, az LMP 2011/12-ben, az Együtt 2013-ban) – ez nem általánosítható a teljes generációra, ám politikai előny kovácsolható belőle. Az Aktív Fiatalok kutatást azért tudja kihasználni a Jobbik, mert ezáltal olyan közegben definiálja magát, ahol valóban a legerősebb – de a fiatalok teljes, 18-29 éves csoportja már nem ilyen. Más szóval: az igaz állítás, hogy a Jobbik vagy az LMP számára a fiatalok az a közeg, ahol a legerősebb (hiszen az idősebb korosztályokban a támogatása valóban alacsonyabb), ám ez nem jelenti azt, hogy ebben a közegben ők lennének a legerősebb szereplők.
Az elmúlt évek mérései mellett ezért érdemes megnézni a valóban teljes korosztályt vizsgáló magyarországi kutatásokat. Az ezredforduló óta zajló ifjúságkutatások azt mutatják, hogy a pártot választó fiatalok többsége valóban a jobboldal felé, elsősorban a Fidesz felé húzott, miközben harmaduk következetesen baloldali vagy liberális pártot választott. Noha ez a kétharmad-egyharmad arány az évek során némiképp változott (2000-ben inkább a negyven, 2008-ban a húsz százalékhoz volt közel), az kijelenthető, hogy a fiatalok – még ha más arányban is, mint a teljes társadalom - végig megosztottak voltak politikai oldal szerint.
A 2000-es évek ifjúságkutatásai a Fidesz folyamatosan növekvő támogatottságát mérték: a 2000-es 49 százalék 2004-re 59, míg 2008-ra egészen 70 százalékig nőtt. Érdemes ugyanakkor látni, hogy mindez nem független az országos trendektől: a Magyar Választáskutatás Program vizsgálata is kimutatta, hogy 2009-re jelentősen nőtt a magukat jobboldalinak tartók aránya a magyar társadalomban – a baloldali pólus ugyanakkor csak minimális mértékben szorult vissza. Ugyanezt látni a 18-29 korosztály esetén is: a Fidesz erősödése mellett az MSZP lényegében őrizte a pozícióját, a balliberális oldal visszaesését leginkább az összeomlóban lévő SZDSZ-en keresztül lehetett érzékelni. A 2008-ig tartó folyamat ugyanakkor jól megalapozta azt a közhangulatot, mely a jobboldal kizárólagosságát felételezte a fiatalok körében - miközben az MSZP-n keresztül a baloldali fiatalok végig jelen voltak – szinte változatlan mértékben.
A bal-jobb önbesorolás változása, forrás: Magyar Választáskutatás Program
A 2012-es állapot két különbségről árulkodik 2008-hoz képest: a jobboldali fiatalok széthasadásáról és egy balliberális visszarendeződésről. A 2012-ben mért 40 százalék Fidesz és 29 százalék Jobbik támogató elsősorban a négy évvel korábbi 70 százaléknyi Fidesz, 5 százaléknyi Jobbik és 3 százaléknyi MIÉP szavazóból alakulhatott át: a közel négyötödnyi jobboldali pártra eső fiatal szavazat emellett mára 70 százalékra mérséklődött.
A pártok támogatottsága a biztos szavazó pártválasztó 18-29 évesek körében.
Forrás: Ifjúságkutatás 2000, 2004, 2008 és Magyar Ifjúság 2012
Eközben a 2008-ban és 2012-ben stabilan 16-17 százalékra mért MSZP mellé (részben vélhetően az eltűnő SZDSZ és leszakadó Fidesz-szavazó fiatalokból építkezve) egy 11 százalékos LMP és 3 százalékos DK is került, ezzel tehát a balliberális pártok ismét 30 százalék körüli szintre emelkedtek, ami sokkal inkább megközelíti a 2000-es állapotokat, mint a 2004-es vagy 2008-as mérés. A balliberális oldal tehát erősen jelen van a fiatalok között is, ám – akárcsak az idősebb szavazók esetén – jóval heterogénebb formában.
A fiatal szavazókról tehát továbbra is óvatosan érdemes nyilatkozni: noha néhány állítás ugyanakkor nagy bizonyossággal tehető. Vannak olyan pártok, akiknek a támogatottsága erősen ingadozik a korcsoportok szerint: a Jobbik és az LMP sokkal inkább támaszkodik a fiatalok voksaira, mint a többi párt. Ez ugyanakkor nem jelenti azt, hogy az idősebb korosztályban ne lennének szavazóik – és azt sem, hogy a fiatalok csak e két párt közül választhatnának. Hasonlóképpen elmondható, hogy az MSZP jóval erősebb az idős szavazók között, ezzel együtt is a szocialista pártnak vannak fiatal szavazói. Ami a fiatalok jobb –vagy baloldaliságát illeti: a 2000-es évek végén a jobboldali pártok, elsősorban a Fidesz – összhangban az országos folyamatokkal – meghatározták a fiatal szavazók pártpreferenciáit. A mai helyzet ugyanakkor két szempontból is kiegyenlítettebb: egyrészt a balliberális pártok fiatal szavazótábora visszaerősödött a 30 százalékos szintre, másrészt a Fidesz egy komoly versenytársat kapott maga mellé. A Jobbik megjelenése a jobboldali téren ugyanis generációs kihívás a Fidesz felé: míg a legtöbb társadalmi közegben a Fidesz elsődlegessége lényegében egyértelmű, a jobboldali fiatalok körében a Jobbik valódi kihívónak bizonyult.
16
hozzászólás
2013
nov.
nov.
16.
C.Z., 34 éves budapesti politikai elemző fázósan lépett ki a novemberi hidegbe. Nagyot nyikordult mögötte a százéves pesti bérház kapuja. A barátnője már hamarabb elindult, a kutyát vitte le még gyorsan, munka előtt a térre. Vastag kabát, magas szárú cipő, kapucnis pulcsi, a melegebb farmerja, lábszárközépig érő, puha zokni. Pár hét van még karácsonyig, ilyenkor már hideg az utca, ámde közelegnek a leárazások, kéne új kabát például. Valami szebb.
A belvárosi utcán lépdelve sietősen pillantott a kirakatba, majd meg is állt egy gyors ellenőrzésre. Oké, szerintem látszik, hogy nem az utcán élek. A hajam ugyan kicsit kócos, de a sapka takarja, a szakállamat tegnap nyírtam, illatom kellemes, szájszagom… basszus, gyorsan egy rágót, a tegnap esti salátában volt lilahagyma is!
Mentol be, hasson, mielőtt szembejönne a főpolgármester, inspekciózni.
C.Z. lelki szemei előtt csudálatosan animált Budapest-térkép villogott. Merre tilos? Ha lekapcsolnak, és hiába a közepesen rendezett külső, a teljesen valódi lakcímkártya, a minden eshetőségre készen bepakolt, kifizetett rezsiszámlák (pláne, hogy a Nagy Csökkentés óta ez már alig-alig bizonyíték, hisz olyan kevéske a végösszeg, hogy egy hajléktalan, alibiből is be-befizethet egyet), szóval, ha lebukok, akkor kerülni kell, nagyot. Aluljáró és vele a metró ugrik, erre van egy általános iskola, meg egy egyetem, azokat nagyobb ívben kell kerülni, az meg ott világörökség, amiből szintén épp kitagadtak, az egész teret buktuk. Budára valahogy csak át kéne jutni, de „hidak, felüljárók, és az ezek megközelítésére szolgáló lépcsők” sem játszanak, mind-mind tiltott zóna. Nem mehet a busz- és villamosmegálló 50 méteres körzetébe sem, a játszótereket és temetőket meg 100 méternél jobban nem közelítheti meg.
Hoppá, a rohadt életbe, hiszen az összes „burkolt járda” is majdnem tiltott terület lett! – rohant végig rajta a felismerés.
Idáig jutott, amikor a kutyafuttatóhoz ért. A barátnője fölé két, egészséges termetű, vidéki legény tornyosult, szépséges rendőregyenruhába öltözve. C.Z. arcát a korlátok közé préselte, úgy figyelte a processzust. Vajon hozott lakcímkártyát, mindig mondom neki, hogy legyen nála, de olyan szeleburdi, mi van, ha nem hozta le magával? Meg ez a kutya is, menhelyi keverék, a rohadt életbe, bezzeg egy szépen gondozott csivava, vagy egy szteroidos pitbull, az maga lenne a menlevél! Jó, mondjuk azok hülyék, mint a föld, a mi kutyánk meg szeretnivaló, okos kislány, de akkor is. Mi legyen?
Ha nincs nála a kártya, akkor közbe kell lépnem. Rájuk vetem magam – gondolta – de előbb még belehengergőzök valami hányásba. Azt ugyanis nálunk hét éve mindenki megússza, ha rendőröket bántalmaz, forradalmilag ugye, de ha elég leharcoltnak nézek ki, hajléktalannak, akkor megbüntetnek jól.
Ez az, hozta a kártyáját! Okos lány. Most fotókat mutat a telefonján, a lakásban készültek, így van, ez az, betonbiztos a helyzete. Na, de akkor most én húzok bele, elkések a munkából.
A Deák téri aluljáróban széttaposott kerekes szatyorra lett figyelmes. Ki volt ilyen óvatlan? Már évek óta se nagy táskával, se efféle banyatankkal nem kelünk útra, ez maga a factum concludens, hogy itt valaki a teljes vagyonát, minden ingóságát hordozza magával, mert nincs hajléka. Aham, meg is van, ott a néni, viszik a zsaruk… még hallani a tiltakozást, hogy ő tényleg biatorbágyi, igazi a papír, csak régi a fotó rajta. Bejött busszal, ügyintézni, nem tudta, nem gondolta. Öreg hiba. Most aztán tervezgethet a néni, hogy hogyan jut haza, mert a kelenföldi megálló innentől tabu neki.
C.Z. a metróról buszra száll, a bátorsága pedig egyre nő. Mindjárt a munkahelyén van, ismét fedél alatt, melegben, kétségbevonhatatlanul hajlékos definícióval. Buszról le, szinte törvénytelen magabiztossággal vág át a buszmegállón, mint akinek semmi félnivalója, mint aki száz százalékig biztosnak és támadhatatlannak érzi magát. Kulcs elő, riasztó kikapcsol, és bent van!
Munka közben pedig már csak egy-egy pillanatra merül fel benne: akik tényleg hajléktalanok voltak, azok vajon hova mentek? Ó, hát biztos úgy döntöttek, hogy nem lesznek többé hajléktalanok! Vettek egy rendes lakást, esetleg házat Hűvösvölgyben, onnan járnak szánkózni a Normafához, a gyereknek kürtőskalácsot vesznek a Vörösmarty téren, ők is vágják a kuponokat, hogy 15 százalékkal olcsóbban vehessék meg a háromnegyedes kabátot a plázában. Este forralt bort isznak, suttyomban rejtegetik a gyerek elől a karácsonyi ajándékot, a dzsungeldínó-készletet, feltesznek egy Jamie Cullum lemezt, és a halk jazzt hallgatva merengenek azon, hogy jól döntöttek, amikor a hajléktalanság betiltása után befejezték a hajléktalankodást. Csak így lehetett! – nyugtázza C. Z. , 34 éves politikai elemző, majd belekezd egy Republikon-blogbejegyzés írásába.
54
hozzászólás
2013
nov.
nov.
14.
A közelgő magyar választás szabad lesz, de fair aligha: a pálya nagyon erősen a Fidesz felé lejt majd. Tóth Csaba írása ennek 5, ritkábban elemzett okáról.
Kapcsolódó hivatkozások:
*
Egy demokráciában két feltételt szoktak támasztani a választásokkal szemben: azoknak szabadnak és „fairnek” kell lenniük. Az első feltétel azt jelenti, hogy mindenki szabadon eldöntheti, kire voksol; a második azt, hogy a politikai szereplők nagyjából egyenlő esélyekkel indulnak. A közelgő magyar választás szabad lesz, de fair aligha: a pálya nagyon erősen a Fidesz felé lejt majd. A pálya lejtése alatt legtöbbször a választási rendszer változásairól esik szó: arról, hogy a körzetek átalakítása; a határon túli magyarok választójogának megadása – míg a külföldi magyarok szavazásának technikai megnehezítése – vagy az ellenzéket nehezebb helyzetbe hozó egyfordulós rendszer mind azt jelentik, hogy azonos választói támogatás mellett is a Fidesz nyerne.
A héten azonban két ügy is jól mutatta, milyen egyéb erőforrások segítik majd a Fideszt. A köztévé támadása Bajnai Gordon ellen minden korábbinál plasztikusabban illusztrálta, hogy az állami média adott esetben a Fidesz közvetlen kampányérdekeinek szolgálatába állítható. Baldauf László CBA-elnök levele pedig – amelyben az áruházlánc vezetője a Fidesz melletti kiállásra szólítja fel alkalmazottait – igazolja azt a korábbi sejtést, hogy a párthoz kötődő piaci szereplők nem ódzkodnak erőforrásaikat mozgósítani a Fidesz választási győzelme érdekében.
E két eset csak a jéghegy csúcsa:
az alábbi 5 pont igyekszik összefoglalni, hogyan lejt a pálya a Fidesz felé.
1. Kormánypropaganda. Bár a választási kampány hivatalosan nem kezdődött el, a kormány már most több milliárd forintot költött eredményeinek népszerűsítésére. A gyakorlatot nem a Fidesz kezdte el: minden korábbi kormány is törekedett arra, hogy a kormányzati eredményt hozzákapcsolja a kormányzó párthoz – így tett Gyurcsány Ferenc is 2006-ban. A Fidesz azonban ezt minőségileg és mennyiségileg is új szintre emelte. Minőségileg annyiban, hogy ma már szinte elválaszthatatlan egy kormány- és egy Fidesz-hirdetés; a rezsicsökkentésért indított fideszes aláírásgyűjtés, a rezsicsökkenést sikernek feltüntető Magyarország jobban teljesít kampány és a rezsicsökkentés mellett „kiálló” parlament között még stílusbeli különbség sincs.
Fontosabb a mennyiségi változás: a kormányzati propagandára költött összegek mértékének drámai növekedése. A „jobbanteljesít” kampány összegét megbecsülni is nehéz, de biztosan milliárdos tételt jelentene, ha egy pártnak kellene finanszíroznia. Könnyebben számszerűsíthetők Orbán Viktor levelei: az index ezek költségét közel 3,5 milliárd forintra teszi. Ez azt jelenti, hogy csak a kormányfő leveleire a kormány több pénzt költött eddig, mint amennyit az országos listát állító pártok törvényesen összesen költhetnek majd a választási kampányban. Csak a levelek költsége hatszor kimerítené a Fidesz, mint párt törvényes költési lehetőségeit és nominálértéken majdnem kétszer annyi, mint amennyit 2006-ban a nagy pártok költöttek.
Ráadásul a közvetlen állampolgári megszólítás az egyik leghatékonyabb kampányeszköz: a miniszterelnöktől érkező, személyre szóló levél hatása sokkal nagyobb, mint egy óriásplakát vagy facebook-hirdetés eredménye. Mindez azt jelenti, hogy ha a kormánypropagandát a Fidesz-kampány részének tekintjük, a kormány és ellenzéke között nem hogy paritás nincs, de akár tíz-húszszoros különbségekről is beszélhetünk.
2. Médiakontroll. Bár a Fidesz-közeli sajtó ma is előszeretettel beszél „balliberális médiafölényről”, a média egészét tekintve mára a jobboldal tett szert komoly előnyre. Ez legalább három dolgot jelent. Egyrészt, a média egészének struktúrája jobbra dől. Ma Magyarországon létezik egy erős jobboldali médiabirodalom, egy virulens és professzionális, elsősorban az interneten jelen lévő független sajtó és egy gyenge baloldali média. Az erőforrásai a jobboldali médiának a legnagyobbak – amelynek mára integráns része lett az adófizetők pénzéből fenntartott közmédia. A legnagyobb eléréssel – ha a gyakran öncenzúrát alkalmazó kereskedelmi televíziókat is ide számítjuk – a független sajtó rendelkezik. A baloldal sem elérésben, sem erőforrásokban nem erős: gyakran a túlélésért kell küzdenie. Ez a struktúra médiatörvény és médiahatóság nélkül is azt jelentené, hogy a média origója jobbra dől – hiszen a független média ars poeticája nem az elfogult jobboldali sajtó kiegyensúlyozása, hanem a mindkét oldallal szembeni szkepszis.
A mémmé vált köztévés tudósító, aki "nem találta" a kormány ellen tüntetőket
Másrészt, a jobboldali média lényegesen egységesebben és fegyelmezettebben működik, mint a sajtó bármelyik másik része. A kormányzati üzenetek felbukkannak kormányközeli blogokon, majd a Magyar Nemzet hasábjain, hogy ezt követően a Hír Tv "oknyomozó" riporterei járjanak utána, majd az eredményeket a köztelevízió az említett forrásokra hivatkozva közli. Nem nehéz egységes „message boxok”, központilag kialakított üzenetek hatását észrevenni. Hasonló koordinációról a baloldalon – nem függetlenül az ellenzék megosztott állapotától – szó sincs.
A média nem tudja megmondani az embereknek, mit gondoljanak – azt azonban igen, miről gondolkodjanak, s pontosan ebben áll a Fidesz által kiépített médiabirodalom szerepe a kampányban. A Fidesz-közeli média üzenetei nem fogják megingatni az elkötelezett baloldali szavazókat; sőt, lehet, hogy egyetlen új szavazót sem szereznek a Fidesznek. Ám képesek arra, hogy elképesztő erővel tematizálják a kampányt. A jobboldali média tematizáló hatása ugyanis a független, sőt, esetenként a baloldali médiára is hat. Sokan nevetnek a közmédia már idézett, „fájni fog” akcióján – de a híradás elérte azt, hogy témává vált az az Együtt számára egyáltalán nem kellemes kérdés, hogy mennyiben kínál „megszorító” programot az ellenzék. Ugyanez a helyzet a rezsicsökkentéssel is: bár az internetes média jellemzően gúnyolja a kormányzati propagandát, a tematizációs hatás alól nem tud kibújni – s mivel a rezsicsökkentés végső soron egy népszerű program, e tematizációs siker közvetlen előnyt jelent a Fidesznek.
3. Holdudvar. A Fidesz már 1998-as kormányra kerülésekor nagyon tudatos intézményépítésbe fogott; mindezt ellenzékben sem hagyta abba – 2010 után azonban ezen a téren is minőségi ugrást hajtott végre. Ma alig van olyan területe a közéletnek, és kevés területe a piaci világnak, ahol a kormányzati holdudvar ne gazdálkodna nagyságrendileg nagyobb összegekből, mint az e holdudvaron kívüli szereplők. Ismét: nem a gyakorlat, hanem a nagyságrendi ugrás a Fidesz igazi „innovációja”. A CBA-levél megmutatta ezt egy konkrét területen – ám a példák szinte végtelenek. Az állami egyetemektől forrást vonnak el – az egyházi és határon túli intézmények többlettámogatást kapnak. A kormányzati érdekegyeztetésben részt vevő és így a kormány politikáját legitimáló szakszervezetek – a LIGA, vagy kisebb mértékben az MSZOSZ – kormányzati százmilliókat kapnak – a kritikus Autonómok Szakszervezeti Szövetség semmit. A Békemenet hirdetései „társadalmi célúak” lesznek; a kormányközeli civil szervezetek kormányzati forrásokhoz jutnak – a Milla tüntetése már nem „társadalmi célú”, a független civilek pedig gyakran az életben maradásukért küzdenek. A példák szinte vég nélkül folytathatók. A trafikügyet, kaszinóügyet vagy a takarékszövetkezetek példáját mindenki ismeri.
E támogatások kampányhatása nem közvetlen; kevesen mennek itt olyan messzire, mint a CBA. Ám ez az erős és ideológiailag elkötelezett intézményi háttér – amelynek nagy része közpénzből épült fel – egy újabb fontos előnyt jelent a hasonló intézményekkel egyáltalán nem rendelkező baloldallal szemben.
"Nem tűrhetjük tovább, hogy országunkat hazug, jellemtelen gazemberek vezessék, akik Magyarország számára jelentős visszafejlődést hoztak. Az elmúlt időszakban már elkezdődtek a felelősségre vonások, azaz sok, jelenleg kormányon lévő politikusra minden bizonnyal ítéletidő vár. Az iránymutatásom által elkészült címlap erre utal" - írta a CBA magazinban Baldauf László, a CBA elnöke. A címlapot a 2010-es választási kampányban óriásplakátként is bemutatták - a fent látható módon. (fotó: index)
4. Választói listák. A kormányzati kommunikáció pártkampánnyá változtatása, a médiabefolyás kiépítése és a holdudvar közpénzekből támogatása a fair verseny szellemével nehezen egyeztethető módokon történt. Ehhez képest a Fidesz listáit többé-kevésbé olyan módszerekkel építette, amelyek egy része más pártok számára is rendelkezésre állt: sok éves, kitartó munkával, folyamatos aláírásgyűjtésekkel és mobilizációs akciókkal dolgozott a Fidesz azon, hogy minél szélesebb adatbázisa legyen potenciális választóiról. Az adatbázis építése a modern kampányok alapja, hiszen ez teszi lehetővé a minél inkább perszonalizált kommunikációt: hogy aki például a vizitdíjról szóló aláírásgyűjtést aláírta, de a „rezsicsökkentés melletti kiállást” nem, más üzenetet kapjon, mint aki a párt minden megkeresésére válaszolt. A Fidesz adatbázisának nagyságát és részletességét nem ismerjük – de biztos, hogy sokkal nagyobb és szofisztikáltabb, mint ami az ellenzéki pártok oldalán megtalálható. A Fidesz így sokkal célzottabb kampányt folytathat majd.
5. Pénz, pénz, pénz. A kampányhoz, éppen úgy, mint a háborúhoz, ez a három dolog kell: és aligha lehet bármi kétség, hogy a Fidesz anyagi erőforrásai ma sokszorosát teszik ki az ellenzék rendelkezésére álló összegeknek. A korábbi választások során – átláthatatlan technikákkal és kampányfinanszírozási problémákkal együtt – a versengő felek között nem volt nagyságrendi különbség az elkölthető összegeket illetően. 2014-ben ez másképp lesz: a baloldal általános pozícióvesztése anyagi lehetőségeinek erős beszűkülésével is járt. Ha más nem, a felek egymással szembeni vádjai bizonyítják ezt. A Fidesz, minden törekvése, kommunikációs offenzívái ellenére is olyan külső támogatási tételekkel tudja megvádolni baloldali ellenfeleit, amelyek milliós tételeket jelentenek. A Fidesz esetében a vonatkozó számok jellemzően milliárdok. A mindennapi kommunikációban hasonlóan hangzanak – ám amikor kampányköltségeket kell fizetni, a nullák hirtelen fontosabbá válnak…
*
A fenti elemek egyike sem dönti el önmagában a választást. 2010-ben nem lett volna az a pénz, médiakontroll, vagy kampánytechnika, ami kormányon tarthatta volna a szocialistákat. Ha a választók elsöprő többsége úgy érzi, hogy Magyarország rosszabbul teljesít, semmilyen kampány nem fogja meggyőzni ennek ellenkezőjéről.
Ám a választások többsége nem egyik oldal elsöprő dominanciája mellett zajlik, hanem annál kiegyenlítettebb helyzetben – amikor viszont a pálya „lejtése” különösen fontossá válik. A 2014-es választást – nem kis részben az ellenzék saját hibái okán – a Fidesz a fenti körülmények nélkül is előnyösebb helyzetből várhatná. Ám ezek a körülmények a szokásos politikai kihívásokon túl olyan nehézségeket is jelentenek az ellenzék számára, amihez hasonlókkal egyetlen korábbi kormányváltásra készülő erőnek sem kellett még szembenéznie.
2013
okt.
okt.
2.
Ez a Nemzeti Színház az enyém is. Ezért előbb megnézem, mit tesz vele Vidnyánszky Attila, aztán mondok róla véleményt. Mert én a "jó" színházat szeretem, bárki is vezeti - CSABA Réka blogbejegyzése.
Kapcsolódó hivatkozások:
*
A szüleim egyik legjobb barátja igazi megszállott színházba járó, amióta az eszemet tudom, mindent megnéz, amit érdemes, Budapesten és vidéken, sőt, a határon túl is, ha lehetősége van rá. A szüleimet is ő szoktatta rá a színházba járására, ami akkoriban, a nyolcvanas években egyáltalán nem volt normális a falunkban. Neki köszönhetem, hogy a vidéki kultúrházak bábszínházai után első igazi színházi élményemet öt évesen, Budapesten szereztem.
A Kukacmatyit néztük a Kolibriben, és a mai napig emlékszem rá, mennyire fantasztikus volt benne Bán János, és a lyukas kalapjában, az ujjával megelevenedő címszereplő kukac előadása. Hasonlóan meghatározóak voltak a Fischer Iván-féle Kakaó koncertek is, és nem azért, mert 9 évesen cikinek tartottam volna az akkoriban teltházas koncerteket adó Pap Ritát, csak egyszerűen tetszett, hogy ez más: hogy más gyerekekkel együtt felhívnak a színpadra a hangszerek közé, hogy megkérdeznek, hogy részesévé válok az előadásnak, és a szünetben kakaót iszunk. Ezek után nem volt nehéz megértenem, hogy a színház, és általában a művészet elsősorban érdekes és izgalmas, nem csak "komoly" felnőtteknek való úri huncutság, vagy unatkozó sznobok szórakozása, ahogyan pedig mostanában érződik kicsit.
Később főleg ennek a barátnak az ajánlására "szoktam rá" a Katona, az Örkény Színház előadásaira, de miatta láthattam például a Bárkában azt a különleges, kétnyelvű Hamlet előadást, amelyben az akkor először találkozó magyar és londoni társulat tagjai a nézők bevonásával, kő-papír-olló játékkal döntötték el a szereposztást, és végig egymásra utalva, improvizációs technikákra hagyatkozva értelmezték újra a klasszikus darabot.
Ezért amikor a mostani színházi évad elején leszögezte, hogy Vidnyánszky politikai ideológiától függetlenül nagyszerű rendező, és igenis el fogunk menni megnézni a Nemzetiben, akkor megfogadtam, hogy tényleg így fogok hozzáállni, mert egyébként nem láttam még tőle semmit. Ahogy szerintem nagyon sokan, hozzám hasonló, kevésbé rendszeres színházba járók sem. Csak a botrányt láttuk, a minden oldalon felfokozott érzelmeken alapuló véleményeket, politikai hovatartozástól függő, kritika nélküli támogatás vagy elutasítást.
Ezért van az, hogy most, amikor végre láthatjuk, valójában mi lesz az irány a Nemzetiben, őszintén reménykedem. Remélem, hogy csak azért olvasok olyan kritikákat Vidnyánszky első Nemzetis rendezéséről, a Vitéz lélekről, amikben túl sokszor fordulnak elő a "közhelyes", "egydimenziós", "értelmezéstől mentes", "templom" és "önmagában nemzeti" kifejezések, mert a szerzők mind rosszindulatúan bezárták a szívüket a magasztos üzenet elől, és/vagy "tudjukkik" pénzelik őket.
*
Őszintén szólva még azzal sincs gondom, ha később kiderül, ez az első előadás volt az, amit megkövetelt a haza, hogy legyen egy alkalom, amikor a rendező szerint túlságosan "provokatívvá" váló és "kiégett" Nemzetiben végre nemzetileg érezheti a közösséget, aki erre vágyik. Ezek után viszont számíthatunk rá, hogy tisztességes, 21. századi eszközökkel operáló színházat láthatunk majd. Mert szerintem egy 21. századi állam pénzéből ez is a kötelessége egy Nemzeti Színháznak. Nem csak kötelessége, hanem óriási lehetősége is, amit az előző igazgató, Alföldi Róbert maximálisan kihasznált: használta a Nemzeti egyedülálló színpadtechnikai megoldásait, használta azokat a kérdéseket, amelyek a kultúrára és művészetre vágyó nézőket érdekelték, kérdezett, állított, provokált, és használta a közönségét is. Azokat, akik az utolsó hónapokban sorban álltak, hogy láthassuk még az általa rendezett darabokat. Velük, velünk bizonyította, hogy amit a Nemzetiben csinált, az érdekelte a nemzetet. (Nemrég az Alföldi-féle Nemzetivel kapcsolatban korábban „buzizó” Kerényi Imre is elismerte Alföldi munkásságát, szerinte most nemzetközi sztár válhat belőle, sőt, azt mondta, Tarlós helyében neki is adna színházat Budapesten, mert ő is megérdemli, ahogy Dörner és Vidnyánszky…)
fotó: nol.hu
Mert akármennyire is nincs az új direktor ínyére a "hétköznapok mocsarába ragadt világ" az összes problémájával, szükség és még inkább igény van rá, hogy a modern művészet eszközeivel gondoljunk újra aktuális, közgondolkodás tárgyát képező és személyes konfliktusokat. Ahogy például a PanoDráma társulat tagjai tették a sajóbábonyi esetről szóló, 174/B - Az igazság szolgálói című darabban. A rendhagyó előadásban hivatásos színészek és a "laikus" társadalmat reprezentáló, 12 tagú esküdtszék keresték a hivatalos bírósági jegyzőkönyvek alapján a választ, hogy a helyi cigányok elkövették-e a közösség elleni erőszakot a gárdisták autójának szétverésével – részben nem előre megírt forgatókönyv alapján. Akkor nem született válasz, és kicsit csalódottan távoztunk az előadásról. Hétfőn megszületett: a jogerős ítélet szerint igen. Ráadásul egy olyan törvény alapján ítélték el őket, amit eredetileg a kisebbségek védelmében és az ellenük elkövetett erőszakos bűncselekmények szigorúbb büntethetősége érdekében hoztak. Ma még csalódottabb vagyok.
Mindezek ellenére reménykedem, hogy nem naivitás hinni abban, amiben lassan tényleg lehetetlen: hogy nem muszáj mindig a legrosszabbat várni azoktól, akik másként gondolkoznak és értelmeznek dolgokat, és van értelme küzdeni az előítéletek és félelmek ellen. Csak azért is úgy ülök majd be az első, Vidnyánszky által rendezett Nemzeti-előadásra, hogy ugyanazt várom tőle, mint eddig bármelyik nagyszerű rendező darabjától: hogy bemutasson valamit, ami meghatározó élményt nyújt és gondolkozásra késztet. Még akkor is, és főleg akkor, ha a rendező előre deklarálja, hogy nem úgy gondolkozik, mint én.
2013
sze.
sze.
24.
A német választásokat az európai sajtó már jó előre mint a kontinens legfontosabb voksolását harangozta be. Az eredményeket a magyar politikusok is kommentálták: hirtelen minden pártvezetőnk osztozni szeretett volna Angela Merkel sikerében. A német szavazók persze másról és más alapján döntenek, mint a magyar választók – a német jobboldal győzelme közvetlenül nem hat a magyar pártok erőviszonyaira. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a választásnak ne lennének fontos, Magyarországon is értelmezhető tanulságai – TÓTH Csaba öt ilyen tanulságot szedett össze.
Kapcsolódó hivatkozások:
- A New York Times 2011-ben a zöldek várható áttörését vetíti elő
- Német választási eredmények korábbról
- Mandátumelosztás Németországban
- Reiner Roland elemzése az európai fiatalokról
1. Nem lett más a politika – Németországban sem.
Nem csak Magyarországon, szerte Európában egyre többet beszélnek róla, hogy az állampolgárok bizalmatlanok a pártokkal, politikusokkal szemben; múlt héten a Republikon is bemutatta, hogy az európai fiatalok szinte mindenütt egységesen szkeptikusak a politikai elit iránt. A politikai rendszer teljes megújításának ötlete állandó slágertéma: nem csak az LMP 2010-es kampánya épült erre, de azóta is sok civil szervezet és pártkezdemény szeretné lecserélni a régi pártokat és politikusokat. Németországban is nagy divatja volt ennek: a kalózpárt kezdeti sikerei, vagy a zöldek pár évvel ezelőtti, pillanatnyi erősödése kapcsán sokan ábrándoztak a régi pártok eltűnéséről.
Ám a mostani német választás pontosan ennek ellenkezőjét, a régi, nagy pártok erejét bizonyította. A német választók kétharmada a két nagy pártra voksolt; a kisebb pártok nem hogy megszorongatni nem tudták saját oldaluk nagyobb szervezeteit, hanem egyenesen visszaestek. A Német Szövetségi Köztársaságban hatvanöt éve minden egyes választáson a kereszténydemokraták és a szociáldemokraták kapják a legtöbb szavazatot – miközben az „új” szereplők vagy gyorsan eltűnnek – mint ami a nemrég olyan divatos kalózpártra várhat –, vagy maguk is kiegészítő, kisebb jelentőségű szereplőivé válnak a „rendszernek”. Régi, nagy pártokat lecserélni nehezebb, mint gondolnánk.
2. A koalíciós partner szinte mindig veszít
A német választások legnagyobb vesztese az ottani liberális párt: a szabaddemokraták támogatottsága négy, koalícióban töltött év alatt egyharmadára zuhant. Az FDP története nagyon ismerős lehet a magyar liberálisoknak is: a párt folyamatosan piaci reformokat követelt, amelyek többségét a koalíciós partner leverte – ám a nehézségekért, a kormányzás negatívumaiért mégis ők lettek a felelősök. A koalíciós partnerek élete nem egyszerű: egyszerre kellene konstruktívnak mutatkozni és megőrizni a párt saját témáit – ez pedig szinte mindig nagyon nehéz. Nem sikerült a CDU korábbi partnerének, a szociáldemokratáknak sem – nem csoda, hogy most húzódoznak koalíciót kötni. De hasonló cipőben vannak a brit liberálisok is, akik szinten rekordmagas támogatottsággal léptek koalícióra a konzervatívokkal, s ma nagyon rosszul állnak a közvélemény-kutatásokban. Az SZDSZ magyarországi felőrlődése egy koalíció keretei között tehát nem példa nélküli és nem csak a liberálisokra jellemző – a fent említetteken túl elég lenne erről megkérdezni Torgyán Józsefet – aki 1998-ban még majdnem 15 százalékot ért el és 2002-ben be sem jutott a parlamentbe.
Hova mentek a liberális szavazók?
3. A karizmatikus politikus mítosza
A hazai baloldali előválasztási küzdelemben gyakorta felmerült az igény a „karizmatikus” vezetőre. Bár e „karizmatikus” tulajdonságokat a legritkábban sikerül definiálni, általában az amerikai elnökök jellemzőit szokás ez alatt érteni. Ebben az értelemben karizmatikus politikus Orbán Viktor, s talán az volt Gyurcsány Ferenc is. Ha van azonban valaki, aki nem felel meg e sztereotípiáknak, az pontosan Angela Merkel: a német kancellár kiváró taktikájáról, nyugalmáról, sőt, esetenként kifejezett „szürkeségéről” híres. Angela Merkel példája jól mutatja, hogy a sikeres politikusok nem egy tőről fakadnak: Merkel első, 2005-ös győzelmét egy sokkal karizmatikusabb szereplővel, Gerhard Schröderrel szemben aratta. A karizmatikus vezető személye nem garancia a sikerre, hiánya pedig nem feltétlenül vezet bukáshoz.
4. Ha a koalíciós partnerek egymás szavazóira hajtanak, közösen vesztenek (bár nem egyenlő mértékben)
A német választási kampány során soha nem volt kérdéses, hogy a legtöbb szavazatot a CDU szerzi majd – a valódi tét az volt, a kereszténydemokrata-liberális koalíció folytathatja-e a kormányzást. Az FDP– jobb ötlet híján – ezt az alapvetően pártpolitikai-taktikai kérdést helyzete utolsó heti kampányának középpontjába: arra kérte a CDU szavazóit, taktikai alapon támogassák őket. Angela Merkel azonban nem volt adakozó kedvében: a CDU szavazatait igyekezett maximalizálni akár a liberálisok kárára is. E taktikai üzengetésnek a két párt viszonyában a CDU nyertese lett – ám a választás másnapján már alighanem Merkel is szívesen odaadott volna egyet a 42 százalékából a liberálisoknak, hogy elkerülje a nagykoalíciót. Ha a két potenciális partner egymás ellen kampányol, azt egyikőjük megnyerheti ugyan, ám összességében mindketten vesztenek. Érdemes emlékezni: ha nem lenne „tabu” a szélsőballal koalíciót kötni, ma annak dacára szociáldemokrata-zöld-szélsőbaloldali szövetségre készülnének Németországban, hogy a választást a CDU nyerte.
5. A jól időzített lázadás politikai sikert hozhat
Angela Merkel akkor biztosította be, hogy a német jobboldal vezetője lesz, amikor elsőként merte kritizálni Helmut Kohl korrupciógyanús ügyeit. Ez akkor bátor tettnek, ám sokak számára politikai öngyilkosságnak tűnt: Helmut Kohl neve egyet jelentett a CDU-val. Merkel azonban jól érzékelte, hogy hosszú távon profitál majd az éles elhatárolódásból. A magyar jobboldalon az ilyesfajta „lázadásnak” még súlyosabb következményei lehetnek. Mégis, nem zárható ki, hogy egy esetleges jobboldali vereség után lesz olyan magyar jobboldali politikus, akire Merkel karrierje inspirálóan hat majd.
2013
sze.
sze.
22.
A fiatalok politikai érdeklődésének hiánya, az intézményekbe vetett bizalom alacsony szintje nem csak a magyar fiatalokat jellemzi - ők egyelőre még a középmezőnybe tartoznak. Európai körkép a 15-29 évesek politikához fűződő viszonyáról. REINER ROLAND írása.
2013
sze.
sze.
11.
Eszköztelenség, szocializáció és a kiválasztás szempontjai, terelés és gumicsontok bedobálása - sok oka lehet annak, hogy a Fidesz parlamenti képviselői bármely más európai országban elfogadhatatlan módon beszélnek a nőkről és a nőkkel. Illés Zoltán friss gorombasága nem az első, és nem az utolsó ilyen eset volt. De miért beszélnek így? CEGLÉDI Zoltán megvizsgálta a lehetséges okokat.
Kapcsolódó hivatkozások:
*
Miközben a Fidesz kommunikációjában, üzeneteiben elég határozott különbséget találunk, ha akár az ellenzéki és a kormánypárti stáció, akár az elmúlt három, kormányon töltött időszak egyes ügyei mentén vizsgálódunk, vannak témák, ahol hovatovább évtizedes állandóságot tapasztalhatunk. Ilyen az a tény is, hogy a Fidesz pártként formailag és tartalmilag is egy férfidominanciájú, a nőket lekezelő, sőt, egyes esetekben hímsoviniszta, agresszív módon sértegető alakulatként azonosítható.
Ez az oka annak is, hogy Orbán Viktor pártja körül rendszeresek a botrányok, melyek egy-egy képviselő nőellenes elszólásaiból fakadnak. Fontos körülmény, hogy itt az "elszólás" nem azt jelenti, hogy adott politikus rosszul mondott valamit, hanem azt, hogy túlságosan őszintén fogalmazta meg, hogy mit is gondol a magyar nőkről, kívánatos társadalmi pozíciójukról, a számukra előírandó magatartási szabályokról. A fent linkelt esetek csak a mérföldkövek, valójában jóval nagyobb csokornyi példa hozható úgy a formai, mint a tartalmi dimenzióban, cekkertől a családon belüli erőszak bagatellizálásán át a Mikola-féle szinglihordázásig erre a habitusra.
De miért csinálják?
*
Mert eszköztelenek
A kormánypárti kommunikáció egyik fő kehe, hogy sok esetben nincsenek valódi válaszaik a kritikákra. Egy kétharmados hatalom esetében nincs más felelős, csak a Fidesz. Egy erőpolitika, a konszenzust elvető, az ellenzéket és a civil társadalmat kizáró gyakorlat (és itt most hadd ne vizsgáljam külön a "kézhez szoktatott", vagy a Fidesz saját kebeléből kelt álcivilek, helló, Békemenet) egyértelművé teszi, hogy igenis minden hibát és mulasztást a Fidesznek kéne megmagyaráznia. A legutóbbi esetben Illés Zoltánnak a verespataki és nagybányai ciános technológiájú aranybányák megnyitása kapcsán kellett volna érdemi válaszokkal, a kormány által megtett lépések ismertetésével szolgálnia, ezek híján jött a durvaság... a fent linkelt index-tudósítás is idézi a "szebbeket"
- Mosolyogva kell visszautasítanom azt a sok butaságot és baromságot, amit ön itt elmondott az elmúlt öt percben.
- Attól, hogy ön szép, abból még nem következik, hogy okos.
- Tisztelt képviselőa... Dehogy tisztelt! Kedves képviselőasszony!
- Nem nyalás a részemről, ott voltam, megéltem, megtapasztaltam, le a kalappal azon intézkedések sorozata kapcsán, amiket megtett [Orbán Viktor].
- A miniszterelnök úr nevét ne vegye a szájára!
- Nem a ruha teszi az embert, s attól, hogy ön pólóban beszél, még nem környezetvédő. Gyalázat! Ön nem környezetvédő!
Ugyanaz az Illés Zoltán, aki ellenzéki képviselőként még öntestével parancsolt megálljt a Liszt Ferenc téren a munkagépeknek, népszavazást akart a paksi erőmű-bővítésről, most azt kéne valahogy "eladja", hogy a beruházást a romániai pártok, jelesül a Nemzeti Liberális Párt, a Szociáldemokrata Párt és a Demokrata Liberális Párt buktatja meg, és nem látható, pláne nem bizonyítható bármiféle orbáni "ráhatás" az ügyben. Azzal kell Illésnek szembesülnie, hogy vele szemben, vele vitázva szólal fel egy zöld politikus - akit ebbéli minőségében nem tud kritizálni, hát nekiáll, mint nőt sértegetni.
forrás: index/Mémeskút
*
Mert ilyen a politikai szocializációjuk
Az immár ügyészségi álláspont szerint is nőverő Balogh képviselő az iskolapéldája annak, hogy milyen kvázi előnyök és hátrányok származnak abból, hogy a Fidesz 2010-es frakcióját Orbán Viktor személyesen állította össze felcsúti rezidenciáján. A kiválasztás szempontjai között láthatóan kiemelt szerepet kapott a lojalitás, az alulinformáltság, sőt, nem egy esetben a műveletlenség és unintelligens viselkedés, melyek garantálják, hogy a mindenkori többséget szállítani tudja a törvényhozásban a Fidesz-frakció. A nyilvánvaló hátrányok pedig azonnal láthatóvá válnak, amikor csak megszólal egy-egy ilyen képviselő: Varga István kirohanása a gyerekszüléssel megelőzendő nőverésről ennek díszes példája. Ezek a képviselők alapvetően nem egy-egy modern politikai ideológia differenciált ismerete, nem valamely szakpolitika tudományos szintű képviselete okán ülnek ott, hanem azért, mert keveset tudnak a körülöttük lévő világról, és bármire rá tudja venni őket a fideszes vezetés, bármit megszavaznak, bármilyen pálfordulást zokszó nélkül viselnek, sőt, tapsolnak neki.
Mindez pedig találkozott a Fidesz immár bő évtizedes szellemi-intellektuális mélyrepülésével, ahol Solymosi Frigyes helyét Bencsik András, Bibóét Horthy, Máraiét Nyirő József vette át. A néppárti formátum megőrzéséhez egy alacsonyabb igényszintű társadalmi réteget kellett megcélozni, üzeneteiket, jelszavaikat is ehhez szabták. Az archaizáló formák mellett a tartalom is avítt, a 21. századi Európában elfogadhatatlanul igénytelen lett - külön is szégyenteljes nőpolitikát hozva. A teljes rendszert áthatja ez a habitus, teljesen mindegy, hogy fiatal minisztériumi tisztségviselőt, középkorú államtitkárt, vagy nyugdíjas politikust hallunk. Messze nem csak a sztereotípiákban feltűnő, idős, vidéki fideszes képviselő urak álláspontjáról van szó - az alábbi videót a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium fiatal, iskolázott, nyelveket beszélő titánjai készítették; Európa nyugati felében egy ilyen után egy teljes emeletet rúgnának ki a minisztériumból:
*
Mert addig se beszélünk másról
Végül pedig ejtsünk szót a legendás Chewbacca-védelemről. Igen, a kövér (sőt, bizonyos esetekben Kövér-) kiszólások további lehetséges oka, hogy ne az eredeti kérdésről, ne az eredetileg megtárgyalni kívánt ügyről beszéljünk.
Lehet abban tudatosság, ahogy például Kövér László rendszeresen jelentkezik a parlamentáris demokráciát idézőjelbe rakó ötleteivel, adott esetben visszatetsző döntéseivel. Gumicsontnak szánják, hogy ezt rágja a kritikus, ne a kormányzás kudarcait. Lehet abban is tudatosság, hogy szándékoltan durva kijelentéseket tesznek egyes fideszes politikusok, hogy ismét csak a stíluson, vagy egy-egy részletkérdésen háborogjon a közvélemény - egy-egy félszívű bocsánatkérés, visszakozás en bloc képes kezelni az ügy kommunikációját. A nők sértegetése mögött is lehet ilyen megfontolás: miközben azon megy a vita, hogy elegendő volt-e a virágcsokros bocsánatkérés Varga képviselő részéről, vagy jelen esetben Kocsis Máté közleménye Illés Zoltán szavairól, a csatazajban nem hallani az eredeti kérdést, például azt, hogy mikor lesz végre megnyugtató és hatékony Btk-szabályzás a családon belüli erőszakról, vagy hogy mi történt, miért lett mostohagyerek a környezetvédelem a Fidesz politikájában.
A probléma gyökere persze abban keresendő, hogy miközben Magyarországon az uniós átlaggal majdnem azonos, igen magas arányban (nálunk 85%, az EU-ban 88%) fogadna el a közvélemény egy női miniszterelnököt, a politika egyre macsóbb, egyre inkább "férfimunka", egyre kevésbé ad lehetőséget a nők számára a releváns döntéshozói posztok betöltésére. Amíg szinte kizárólag a férfipolitikus jóindulatára, empátiájára, felvilágosultságára vannak utalva a magyar nők, addig sokkal nehezebb változást elérni. Gondoljunk bele: az egyébként megkérdőjelezhetetlenül konzervatív, jobboldali Angela Merkel pártjában merne-e bármelyik férfi képviselő ilyen szavakat használni? Felmerülhetne-e egyáltalán, hogy a nyolc éve kancellári posztot betöltő, és annak megtartására jó eséllyel készülő politikus kormányának tagja ilyen álláspontot fogalmazzon meg?
forrás: Republikon-elemzés
45
hozzászólás
2013
sze.
sze.
9.
A „balliberális” kifejezés azt sugallja, mintha a baloldaliak mind liberálisok, a liberálisok mind baloldaliak lennének; mintha a két dolog azonos volna. Ez rossz a baloldaliaknak és rossz a liberálisoknak is, egyedül a Fidesz profitál ebből. TÓTH Csaba írása.
*
Kapcsolódó hivatkozások:
*
A napokban három különböző országban is a választók elé járulnak a liberálisok: szeptemberben az ausztrál, a norvég és a német szavazók is voksolhatnak liberális pártokra. Nagy bajban lenne az az elemző, aki a magyar politikában meghonosodott „balliberális” kategóriát bármilyen módon alkalmazni szeretné ezekben az országokban: a liberálisok mindhárom választáson a baloldallal szemben indulnak. A norvég liberálisok egy baloldali kormányt szeretnének leváltani – szövetségben a konzervatívokkal és a kereszténydemokratákkal. A német liberálisok a kereszténydemokrata Merkellel közös koalíciójuk fennmaradását szeretnék elérni. Ellenfeleik: a szociáldemokraták, a zöldek és a szélsőbaloldaliak. Ausztráliában a Liberális Párt a jobboldal meghatározó pártja – valójában közelebb áll a brit konzervatívokhoz, mint a szigetország liberálisaihoz. Ha pedig valakinek további bizonyítékra lenne szüksége, mennyire nem létezik semmiféle „balliberális” blokk Európában, annak elég megnéznie, amint két héttel ezelőtt Londonban a liberális Nick Clegg a konzervatív miniszterelnök mellett érvelt a szíriai beavatkozás mellett – a baloldali Munkáspárt képviselőivel szemben.
Amikor a hazai jobboldal a „balliberálisokkal” szembeni ellenszenvét igyekszik Európába exportálni, egészen abszurd helyzetek állnak elő. Egy blokkba kerül például a zöld-baloldali Tavares a liberálisokkal – jóllehet ők a magyar helyzet megítélésén kívül alig valamiben értenek egyet. Az egyes jobboldali kommentátorok által szintén balliberális Európai Bizottságnak pedig jobboldali és liberális tagjai vannak – ha bárki diktál Magyarországnak, azok nem a bal-, hanem a „jobbliberálisok”.
Magyarország persze más – lehet hogy Európában nincs értelme a balliberális kifejezésnek, itthon azonban van, hangozhat az ellenérv. Csakhogy ez legalábbis az SZDSZ 2009-es irrelevánssá válását követően nem igaz. 2010 óta a parlamentben nem balliberális, hanem baloldali és zöld – illetve szélsőjobboldali – ellenzék áll szemben az Orbán-kormánnyal. Az Orbánt leváltani igyekvő szövetség alapvetően baloldali karakterű. Az „előválasztási” küzdelemben egy szocialista pártelnök állt szembe egy, korábban a szocialisták által választott – a liberálisok által is megszavazott – technokrata kormányfővel. A harmadik lehetséges szereplő, Gyurcsány Ferenc szintén az MSZP elnöke volt. Fodor Gábor valóban előtag nélküli alakulatát leszámítva a kormányváltásra erők között nincs deklaráltan liberális. Az Együtt-PM szövetség, amit a kormánypárti megszólalók előszeretettel liberálisoznak le, baloldali, centrista, liberális és zöld politikusokat is tartalmaz, ám a Párbeszéd Magyarországért súlya okán sokkal indokoltabb lenne baloldali-zöld, mint balliberális alakulatnak nevezni. 2014-ben a baloldal és a jobboldal harcol majd a kormányalakítás jogáért – semmi okunk az előbbi helyett a „balliberális” kifejezés használatára.
A baloldaliak és a liberálisok programszinten is mást szoktak képviselni. A legfontosabb különbség az állam és a piac szerepéhez való viszonyuk: a baloldaliak sokkal inkább hisznek az állami beavatkozásban, míg a liberálisok szerint a piac és a verseny szinte mindig jobb szabályozó, mint az állam. Minden jobboldali állítás dacára a baloldali-liberális kormányok politikáját szinte soha nem a kisebb, liberális alakulat határozta meg: ha így lett volna, a Gyurcsány-kormány a több biztosítós, versengő egészségügyet vezeti be a vizitdíj helyett, vagy mellett. A liberálisok az alacsonyabb adókban és a kisebb szociális ráfordításokban hisznek – míg a baloldaliak gyakrabban szimpatizálnak a „fizessenek a gazdagok” típusú szlogenekkel. Nem véletlen, hogy ma mind az MSZP, mind az Együtt alapvetően baloldali, progresszív adózást hirdet és tartózkodik a rezsicsökkentés határozott kritikájától. A liberálisok többsége elvi szinten egyetért a tandíjjal – a baloldaliak ellenzik. Bár a jobboldali kormányhoz képest a baloldaliak is toleránsabb álláspontot képviselnek emberi jogi vagy kisebbségi ügyekben, a liberális álláspontot – például a melegek házasságát vagy a könnyűdrogok dekriminalizációját – nem vállalják fel.
A „balliberális” kifejezés talán leggyakrabban az értelmiség és a véleményformálók kapcsán hangzik el: a „balliberális véleménydiktatúra” a magyar jobboldal szélének kedvelt fordulata. A hazai közéleti véleményformálók között valóban sokan vannak, akik egyszerre baloldaliak és liberálisok – ám szerintem többségük mind magáról, mind kollégáiról könnyedén el tudná dönteni, hogy inkább baloldali vagy liberális.
A baloldali és a liberális kifejezések összemosása valójában elsősorban a hazai jobboldal érdeke – és mind a baloldaliaknak, mind a liberálisoknak rossz. A baloldal – különösen annak piacellenes, antiliberális tagjai – így folyamatosan védekezésre kényszerülnek. A liberalizmus, mint kisebbségi ideológia, jóval nagyobb támogatottsággal bír, mint amit az SZDSZ a 2000-es évek választásain elért – ám többségi elképzeléssé soha nem tudna válni Magyarországon. Ha a baloldal azonossá válik a liberálisokkal a választók szemében, esélye a választási győzelemre csökken. Ez természetesen pontosan az, amit a Fidesz szeretne elérni.
Szili Katalin államfői ambícióit sem támogatták a liberálisok
fotó: nol.hu
A folyamatos és permanens asszociáció ugyanakkor a liberálisoknak is árt. Egyrészt, lehetetlenné teszi az ideológiailag vagy pártpolitikailag jobboldali liberálisok liberális öndefinícióját. A Republikon egy korábbi kutatása kimutatta, hogy a liberálisok jelentős része a Fideszre szavaz – ám ők, amint közéleti aktivitásba kezdenek, menekülnek e kifejezéstől. Így lett a „szabadelvű” kifejezés a jobboldali liberális szinonimája. Rossz ugyanakkor a liberálisoknak a folyamatos asszociáció azért is, mert azt sugallja, hogy támogatniuk kell a baloldal programját – miközben például a piaci alapú liberálisoknak számos problémájuk van azzal – ehhez elég egy pillantást vetni kapitalizmus.hu oldal írásaira.
A „balliberális” kifejezés pillanatnyi szövetség helyett azonosságot sugall a baloldal és a liberálisok között – és pontosan ezért zseniális a jobboldal számára. Az SZDSZ bukásában biztosan szerepet játszott, hogy nem tudta elmagyarázni: az MSZP-vel kötött szövetsége nem jelenti azt, hogy az MSZP és az SZDSZ azonossá vált volna. Minderre 2014-ben és utána is érdemes lesz emlékezni: a legtöbb liberális vélhetően a baloldalt támogatja majd az Orbán-rezsim leváltása érdekében – ám ettől még nem válik baloldalivá, ahogyan a liberálisok támogatásától a baloldali pártok sem válnak balliberálissá.
A balliberális kifejezés használata csak a Fidesznek jó. A baloldaliak és liberálisok nem tudják befolyásolni a kormányoldal kommunikációs gépezetét – ám annyit tehetnek, hogy nem erősítenek arra rá.
2013
aug.
aug.
28.
A szíriai polgárháború kapcsán egyetlen magyar párt áll ki következetesen a vélhetően kémiai fegyvert is bevető, diktatórikus Aszad-rendszer mellett: a Jobbik. Ez a kiállás jól illeszkedik a Jobbik külpolitikájának általános irányába. Az alábbi 5 pont igyekszik összefoglalni a párt külpolitikájának talán kevésbé ismert – vagyis nem az EU-val, illetve a határon túli magyarokkal kapcsolatos – elemeit. TÓTH Csaba írása.
*
Kapcsolódó hivatkozások:
- A Jobbik kiáll az Aszad-rezsim mellett
- Nyugati vezetők szerint kevés kétség van hogy Aszad vetett be vegyi fegyvert
- 100 ezerre nőtt a szíriai polgárháború áldozatainak száma
- Szíria, Libanon, Irán, Malajzia és Indonézia nagyköveteivel is találkozott a Jobbik
- A Jobbik szerint amerikai támadás készül Magyarország ellen
- Kovács Béla dicséri Kazahsztán fejlődését
- Vona Gábor az iszlám szerepéről
- Az amerikai „szörny” ellen és Irán mellett tüntet a Jobbik
- Jobbik határozati javaslat „A muszlimok ártatlansága” című film készítésének elítéléséről
*
Fotó: Vona Gábor, Facebook
1. A Jobbik külpolitikájának rendező elve a Nyugat-, elsősorban Amerika- ellenesség. A párt főleg olyan országokkal barátkozik, amelyek kritikusak vagy egyenesen ellenségesek az Egyesült Államokkal – vagy általában a Nyugattal – szemben. Az utóbbi években a magyar kormánytól is megszokhattuk, hogy NATO-tagállamhoz képest szokatlan barátsággal viseltetik Oroszország, Kína, vagy újabban Azerbajdzsán iránt. A Jobbik e téren lényegesen messzebb megy: a fentieken túl a Nyugaton páriának tekintett Iránra és Szíriára is partnerként tekint. Mindeközben egy-egy radikálisabb nyilatkozata szerint „körvonalazódik egy Magyarország szuverenitása elleni amerikai támadás”.
2. A Jobbik elsősorban diktatórikus országokkal barátkozik. Aszad szíriai rendszere nem az első, szabad választásokat nem tartó, az alapvető szabadságjogokat el nem ismerő rezsim, amely mellett lelkesen áll ki a Jobbik. Kovács Béla jobbikos EU-képviselő például meglebegtette a lehetőségét, hogy a Jobbik örömmel venné ha „uniós tagállam” is csatlakozhatna az Eurázsiai Unióhoz. E szervezet jelenleg Putyin Oroszországát, az utolsó európai diktátorként elhíresült Lukasenko Belorussziáját és Kazahsztánt tartalmazza. Ez utóbbi ország különösen kedves a Jobbiknak; Kovács szerint például „saját erejére támaszkodva elképesztő fejlődésen ment keresztül az elmúlt tíz évben”. Hasonlóképpen láthatja a „saját erő” szerepét Nursultan Nazarbayev elnök is – akinek 1991 óta valahogyan minden választást sikerült 90 százaléknál is nagyobb többséggel megnyernie…
3. A valóban brutális rendőri és katonai erőszak a baráti országok esetében nem zavarja a Jobbikot. A Jobbik szerint „a szír nép elsöprő többsége támogatja az Aszad-rendszert” – ami egészen furcsa állítás egy olyan rezsimről, amely ellen először tüntetések, majd katonai felkelés tört ki. Tény, a rendszer ellenségeit sem kell félteni: jó néhányan közülük kapcsolatban állnak az al-Kaida terrorszervezettel is. Mégis: Aszad legújabb támadása a sajtóhírek szerint 1300 embert ölt meg. A polgárháború pedig összesen már mintegy 100 ezer áldozatot követelt – e szám jelentős része pedig a rezsim számlájára írható. Ilyen rendszer mellett áll ki a Jobbik.
4. A Jobbik diktatúra-barátsága ideológiailag és vallásilag semleges. Miközben a „kommunistázás” a Jobbik belpolitikai eszköztárának bevett része, külföldi partnerei esetén mindez kevésbé érdekli. A már említett kazah elnök például annak ellenére lehet a Jobbik partnere, hogy a szovjet időkben a kommunista párt első titkára volt – analógiával: mintha Magyarországon a 80-as évek vége óta folyamatosan Grósz Károly lenne az elnök. Hasonlóképpen nem elvárás a kereszténység sem: az ateista Kína vagy a szekuláris muzulmán Azerbajdzsán éppen úgy lehet partner, mint az iszlám teokrácia, Irán. Sőt: az azeri-örmény konfliktusban a Jobbik által tételezett „turáni” identitás felülírja a keresztény szolidaritást: a Jobbik e konfliktusban rendszeresen azeri oldalra áll.
Fotó: Vona Gábor, Facebook
5. Iszlámbarátság mint ideológia. A Jobbik politikájában a muzulmán-barátság nem csak esetileg előforduló elem: a párt nem csak az arab-izraeli konfliktus kapcsán szólal meg ilyen ügyekben, de általában is kifejezetten pozitívan nyilatkozik az iszlám vallásról és az arab országokról. Vona Gábor megfogalmazásában „ma az emberiség tradicionális … kultúrájának utolsó védőbástyája az iszlám világ maradt … amennyiben az iszlám elbukik, a fény szinte teljesen kialszik, és a globalizmus sötétsége előtt már nem marad érdemi ellenfél.” Mindez nem csak valamiféle politikai opportunizmus a Jobbik részéről (ahol a politikai haszon egyébként is kérdéses lenne): a párt például határozati javaslatot nyújtott be „A muszlimok ártatlansága” {a muszlimok által az iszlám vallást gyalázónak tekintett alkotás) című film készítésének elítéléséről. A határozati javaslat indoklásának egyes részei jogvédő szövegekben is megállnák helyüket: „a javaslat elfogadásával az Országgyűlés…kinyilvánítja, hogy diszkrimináció nélkül minden provokatív cselekedetet és megnyilvánulást elítél, amely alkalmas arra, hogy megsértse bármelyik vallási közösség érzékenységét”. Ha a „vallási közösség” kifejezés helyett „kisebbségi csoport” állna, a Jobbik aligha lenne lelkes egy ilyen határozat elfogadásától…