Bár időről-időre kétségek merülnek fel a közvélemény-kutatások megbízhatóságával szemben, véleményünk szerint a magyar kutatószakma alapvetően hiteles méréseket végez, és korrekt eredményeket közöl. A közvélemény-kutatások mindenütt a világon alkalmasak a teljes népesség (vagy akár kisebb, speciális csoport) véleményének felmérése, ám ennek két fontos feltétele van.

Az egyik a jól kiválasztott minta: egy közvélemény-kutatás eredményét akkor lehet elfogadni, ha a kutatásba bevont minta jól leképezi azt a sokaságot, akinek a véleményére kíváncsiak vagyunk (a minta reprezentatív). A másik feltétel, hogy a kérdések és válaszok egyaránt világosan, érthetően legyenek megfogalmazva, ezáltal a válaszadó valóban arra válaszoljon, amit kérdezünk tőle.

fotó: stop.hu

Az a javaslat, hogy az ellenzéki miniszterelnök-jelölt személyét közvélemény-kutatás segítségével határozzák meg, számos dilemmát vet fel, elsősorban annak kapcsán, pontosan kiket kérdezünk meg: a létező ellenzéki szavazókat, a „bizonytalanokat”, vagy a teljes népességet. A fő probléma, hogy erre a kérdésre nem létezik „független” válasz – Mesterházy vagy Bajnai elsősége könnyen azon múlhatna, pontosan milyen körben végezzük a kutatást. Ami könnyen oda vezethetne, hogy a javaslat eredménye legfeljebb az lenne, hogy a jelöltállításról folytatott tárgyalásokat kérdőív-szerkesztési és mintavételi tárgyalások vennék át.

1.    Kizárhatóak-e a jobboldali szavazók? A legtöbb esetben a „kormányváltó” szavazók megkérdezése merül fel ötletként – vagyis azok, akik vagy valamelyik ellenzéki párt támogatói, vagy ma ugyan nem azok, ám általánosságban kormányváltást szeretnének. Noha érthető az a szándék, hogy a Fidesz és Jobbik szavazói ne szóljanak bele az ellenzéki jelölt kiválasztásába, ugyanakkor, ha a Fideszt középről, részben kiábrándult, csalódott kormánypárti szavazókkal akarják legyőzni, akkor az ő véleményük is számít, így kollektív kizárásukkal elveszik a véleményük.

2.    Számít-e a jelenlegi választási aktivitás? A már jelenleg is biztos szavazók pártpreferenciája jelentősen különbözik azokétól, akik részvételükben bizonytalanok (vagy állításuk szerint biztosan nem mennének el voksolni) – el kell tehát dönteni, hogy kinek a véleménye számít? Az ugyanis a mostani támogatottsági adatok alapján bizonyos, hogy csak a részvételükben biztos szavazók kevesen vannak: a kormányváltáshoz jelenleg passzív szavazókat is aktivizálni kell. Az azonban, hogy hol húzódik a határ a még hadra fogható szavazó és az otthon maradó – de a miniszterelnök kérdésében azért véleményt nyilvánító – választó között, igen nehéz eldönteni. A potenciális proteszt szavazók többsége ma úgy nyilatkozik, hogy nem venne részt a választáson – ám éppen az ő megnyerésük adja a baloldal számára a legkomolyabb lehetőséget a Fidesz legyőzésére.  

3.    Mi a helyzet azokkal, akiknek a személyi kérdés valóban másodlagos? Joggal merülhet fel a kérdés, hogy egy ilyen kutatás esetén hogyan válasszanak azok, akiknek tulajdonképpen tényleg irreleváns, hogy melyik jelölt vezeti a listát, akiknek csakis az a fontos, hogy az Orbán-kormányt leváltsák. Már 2013 tavaszán is azt láttuk, hogy a jelenlegi ellenzéki pártokra szavazók túlnyomó többségének mindkét jelölt elfogadható, amennyiben Orbán Viktor egyedüli kihívójaként jelenik meg. Komoly dilemma, hogy őket kell-e kényszeríteni arra, hogy egyik vagy másik jelölt kizárólagossága mellett voksoljanak, hiszen esetükben egyértelmű, hogy a személyi kérdés háttérbe szorul. Tulajdonképpen felmerülhet a kérdés, hogy a két jelölt mellett szerepeljen egy harmadik kategória is, azon szavazók számára, akik mindkét jelöltet támogatják.

4.    Mi történik, ha nem egyértelmű az eredmény? A jelenlegi támogatottsági adatok alapján egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy a két jelölt fej-fej mellett végez majd, mely esetben csak a megosztottságot lehet rögzíteni. Ráadásul a jelenlegi konfliktusos hangulatnak köszönhetően könnyen előfordulhat, hogy az ellenzéki tárgyalásoktól megcsömörlött ellenzéki szavazók jelentős része a Nem tudja, nem válaszol opciót választja majd (illetve az sem kizárt, hogy spontán előkerül majd majd egy „egyikük sem” lehetőség). Könnyen létrejöhet egy olyan helyzet, amiben egyik jelölt sem szerez egyértelmű, abszolút többségi támogatást a szavazók között. Ez azt jelentené, hogy a végeredmény az erős, az összefogást megjelenítő jelölt helyett az ellenzéki erők végletes szétforgácsolódásának lenne bizonyítéka. Ez tehát az eredeti szándékkal teljesen ellentétes eredményre vezetne: a kormányváltó hangulat megerősítése helyett a kormányváltás nehézségeinek bizonyítéka lenne.  

A fent megfogalmazott dilemmák tisztázása nélkül az egyértelmű eredmény helyett várhatóan értelmezési verseny alakulna ki a felek között.  

Magyarországon még nem volt a mostanihoz hasonló előválasztási küzdelem. Íme öt állítás, amely segíthet megérteni e küzdelem jellegét – s hogy mi jöhet a megállapodás után. TÓTH Csaba írása

Kapcsolódó hivatkozások:

• If Mitt Romney Loses, Blame All the Time the GOP Wasted This Cycle

• MSZP-E14-PM: megállapodás közpolitikai alapelvekről

• Szigetvári: az Együtt-PM és az MSZP meg fog állapodni a jelöltekről

• Megállapodás a szocialistákkal: gazdaságpolitika az antiorbánizmuson túl?

• A pártok és politikusok népszerűsége 2013. júliusában

*

1. Minél hosszabb, annál rosszabb.

Elméletileg lehetne úgy érvelni, hogy egy hosszú előválasztási küzdelem használ a résztvevőknek: hogy a választók több alkalommal találkoznak a rivális politikusokkal, jobban megismerik programjukat, vagy hogy e küzdelem után felkészültebbek lesznek az Orbán Viktorral szembeni versenyre. Az az érv is elhangzik, hogy a baloldal sokszínűsége önmagában érték a monolit jobboldallal szemben.
Csakhogy a gyakorlati tapasztalatok ennek teljesen ellentmondanak. Az előválasztási küzdelem nem növelte a baloldal egyesített támogatottságát – viszont oda vezetett, hogy a Fidesz korán kezdett kampányára nincs egységes baloldali válasz. A Fidesz médiatúlsúlya egyébként is tetemes – ám összehangolt üzenetek és egységes fellépés híján a „maffiabaloldal” vagy „bukott baloldal” naponta ismételt kormánypárti mondatainak nehezen alakul ki hasonló intenzitással kommunikált megfelelője.
Mindez nem az előválasztás szereplőinek hibája és nincs is benne semmi meglepő; a hosszú előválasztási küzdelmek általában a másik oldalnak segítenek. A legutóbbi amerikai választás kapcsán olyan, ideológiailag különböző szereplők, mint a baloldali-liberális The Atlantic és jobboldali kampányszakember Karl Rove is az előválasztási küzdelem és az elvesztegetett idő fontosságát említették.

Amíg a baloldal pártjai egymással foglalkoznak – akkor is, ha éppen nem konfrontálódnak – addig se a trafikokról, Felcsútról vagy az éppen aktuális Közgép-megrendelésről beszélnek.

*

2. Az előválasztás politikai, hatalmi és személyi küzdelem – nem érdemes úgy tenni, mintha más lenne.

Bár az MSZP-Együtt konfliktusokat szokás az egykori MSZP-SZDSZ vitákhoz hasonlítani, a szocialisták és a szabaddemokraták programja sok kérdésben nagyon különbözött: az SZDSZ egykulcsos adót, több biztosítós egészségügyet és liberális kisebbségpolitikát követelt, míg az MSZP progresszív adózást, egybiztosítós egészségügyet és kevésbé liberális kisebbségpolitikát szeretett volna. Az MSZP és az Együtt programja sokkal közelebb áll egymáshoz – nem véletlen, hogy a két párt a közös programokban gyorsan meg tudott állapodni. Alighanem e pártok legtöbb támogatója is bajban lenne, ha szakpolitikai különbségeket kellene megneveznie; bár általánosságban az MSZP-t baloldalibbnak, az Együttet centristábbnak, liberálisabbnak tekintjük, ennek több köze van a stílushoz mint a részletes programelemekhez.

3. Az előválasztási küzdelem egyszer véget fog érni – az Orbán távozását kívánóknak érdemes már most lelkileg készülni az akár legkevésbé szimpatikus szocialista vagy együttes politikus melletti lelkes kiállásra.

Miközben az MSZP és az Együtt politikusai láthatóan egyre kevésbé támadják egymást, támogatóik, véleményformálóik vagy bloggereik egy része még mindig úgy viselkedik, mintha Mesterházy Attila vagy Bajnai Gordon miniszterelnöksége rosszabb – vagy legalábbis ugyanolyan rossz – lenne, mint Orbán hatalomban maradása. Orbán legyőzéséhez azonban közös egyéni jelöltekre mindenképpen szükség van, s az egyéni jelöltekről történő megállapodás nem is tűnik kérdésesnek.
Vagyis, az Együtt szavazóinak az ország nagyobb, az MSZP választóinak kisebb részében a másik párt által jelölt személyre kell majd szavazniuk – a győzelem érdekében Juhász Pétert és Török Zsoltot egyaránt meg kell szavaznia minden szocialista és Együtt szavazónak. Ilyen fokú szavazói integráció csak akkor valósulhat meg, ha a baloldali-liberális véleményformálók a szavazókat erre felkészítik. Fontos látni, hogy ezen a külön lista sem változtat: az olyan válaszok, hogy „Ő tulajdonképpen a másik párt jelöltje, nincs a mi listánkon, csak egyéniben támogatjuk, igaz közösen kormányzunk majd, de hát én sem tudom még hogyan lesz ez lehetséges…” aranybányát jelentenének a Fidesz kommunikációs gépezete számára.

4. A megállapodás az ismert szereplők kompromisszumát, és nem valamilyen ma még nem látott „tökéletes” megoldást eredményez majd.

Az utóbbi években különösen népszerűvé vált a „csodavárás” gondolata: hogy egy ma még ismeretlen szervezet, párt, vagy jelölt majd előpattan valahonnan és hirtelen becsatornázza a létező és potenciális kormánypárti szavazatokat. A Milla kezdeti sikere részben éppen úgy e csodavárás eredménye volt, mint a Bajnai Gordonnal kapcsolatos illúziók. Ám ha ilyen „csodára” három év alatt nem került sor, a hátra lévő háromnegyed évben sem fog: a baloldal valamilyen Mesterházy és Bajnai által meghatározott, a kisebbek által elfogadott formáció keretei között indul majd a választásokon.  

*

5. A legjobb módszer a bizonytalanok elriasztására a majdani megállapodás utólagos megkérdőjelezése.

Sok közvélemény-kutató leírta már: a magyar választók többsége elégedetlen a kormánnyal – a Fidesz mégis vezet, mert sok kormánykritikus szavazó a bizonytalanok táborát gyarapítja. E bizonytalanok szavazók nem egyszerűen azért maradnának távol egy most vasárnapi szavazástól, mert az Együtt vagy az MSZP külön-külön nem szimpatikus nekik – hanem mert veszekedő, erőt mutatni nehezen képes pártokat látnak, amelyekről nem hiszik el, hogy le tudnák győzni Orbán Viktort.

Egy megállapodás esélyt kínál e percepció megváltoztatására – feltéve, ha az együttműködő felek nem csak lelkesek a közös munka iránt, hanem annak is látszanak. Ennek legfontosabb feltétele pedig, hogy a baloldali-liberális térfélen ne induljon be azonnal az egyébként biztosan tökéletlen megoldás kritizálása. A megállapodás másnapjától két releváns kérdés egyike dominálja majd a baloldali sajtót. Az egyik: „Hogyan győzhető le Orbán Viktor”. A másik: „Vajon a legjobb megállapodás született-e?”. Ez utóbbi vita a bukás legjobb garanciája.

Általában is igaz az, hogy a felmérésekben alacsony a választási hajlandóság, de még ehhez képest is jelentős a fiatalok passzivitása, pontosabban (és ez fontos különbség!) kifejezetten a pártpolitikai részvételt utasítják el jóval nagyobb arányban, mint európai kortársaik. Ezt a jelenséget mutatja be adatokkal REINER Roland.

A kétharmad agyonnyomja és eljelentékteleníti a parlamentet. Egyéni képviselői indítványokkal folyik a jogalkotás, vasárnap benyújtják, hétfőn úgymond megtárgyalják, kedden már el is fogadják - vagy a miniszterelnök egy buszozás közben beszéli meg a főpolgármesterrel. Öninterpellációk és az utolsó pillanatban teljesen átírt törvényjavaslatok teszik lehetetlenné az ellenzéki munkát. Mit lehet ilyenkor tenni? Feltűnő módon tiltakozni, keményen bekérdezni - amíg a Fidesz hagyja. CEGLÉDI Zoltán írása

*

Kapcsolódó hivatkozások:

• Rekordbüntetés a Fideszt hazugozó képviselőknek
  

• Miről szólnak Szanyi és Lenhardt betiltott interpellációi?
  

• Kövér a parlamentről: "üres, unalmas szócséplés"

*

Kövér László egy fél évvel ezelőtti interjúban már borzongott azon, hogy mi történne, ha mindenkinek lenne egy "remek" ötlete és azt meg is valósítaná a plenáris üléseken. "Minden frakció kifeszítené a maga molinóját szív küldi szívnek jegyében, üzenetként a választóknak, vagy a képviselők integethetnének a kameráknak, hogy itt vagyok, anyu!" - mondta a politikus, megjegyezve, nem megengedhető, hogy "bolhacirkuszt" csináljanak a törvényhozásból.

Egyrészt, tetszik vagy sem, de a parlamenti szereposztás hagyományosan így működik. A kormánypárti többség kezében van az erő a döntéshozatalra, és a felelősség a meghozott döntésekért, a kisebbségben lévő, ellenzéki politikai erők pedig tiltakoznak, korrigálnak, ellenkeznek és kritizálnak. Változatos módszerekkel - például, amikor úgy gondolják, hogy az aktuális miniszterelnöknél még az előző, általuk egyébként szintén nem támogatott kormányfő is jobb volt, akkor egy nagy táblát visznek magukkal az ülésterembe:

*

Ilyenkor a kormánypárt nyel egyet, és tudomásul veszi a történteket. Nem örül neki, de tisztában van azzal, hogy nem foghatja be az ellenzék száját, nem kényszerítheti arra, hogy csak a kormánypárt számára tetszetős módon szólaljon fel, és csak a kormánypárt által engedélyezett témákban. Ha pedig az ellenzéki párt ifjúsági szervezete "Elkúrtad, Feri!" címmel ad ki közleményt olyan országos katasztrófát jelentő ügyben, mint hogy nem Magyarország rendezhette meg a 2012-es foci Eb-t, akkor maximum megjegyzi, hogy trágárkodni talán mégsem kéne nyilvánosan, de hagyja, hogy az említett fideszes fiatalok egyenpólóban bohóckodjanak a Parlamentben:

*

Mindez pedig onnantól lesz visszás, amikor a fenti képek szereplői kormányra kerülnek, és fénysebességgel felejtik el, hogy ellenzékben hogyan és mire használták a parlamentet. Kiszorítják az ellenzéki interpellálókat saját minisztereikhez intézett, felnyaló érdeklődésükkel, melyekben arról kérdeznek, hogy ugye, ma is nagyon jól dolgozik Pártunk és Kormányunk, és ugye, milyen gonoszak azok a túloldalon. Bedarálják a sajtót, ahol a konkrét kézivezérléssel végrehajtott hazugságok, és a megfélemlítéssel elért, apolitikus híradások váltják egymást. Kövér László külön hadsereget szervez a renitens képviselők fizikai megregulázására ("Az elektromos sokkoló eszköz használata elsősorban a végtagokra irányulhat"). Rekordbüntetéssel sújtja a mai tiltakozókat, és jogot formál arra, hogy tartalmi alapon bírálja el, feltehető-e egyáltalán a kormánytagoknak a trafikmutyival kapcsolatos kérdés (Szanyi Kapitánynak például tilos).

Kövér László az elmúlt pár napban betiltott két interpellációt, és rekordméretű büntetéssel sújtotta a Párbeszéd Magyarországért Párt tiltakozó molinót kifeszítő képviselőit. Álságos módon annak a parlamentnek a "méltóságát" akarja védeni a szerinte "sértő" megnyilvánulásoktól, melynek renoméját a Fidesznél jobban talán egyetlen párt se rombolta a rendszerváltás óta. Kövér László nem az emelkedettséget és a patinát óvja, hanem a látható, feltűnő kritikától igyekszik óvni a pártját - igencsak megkérdőjelezhető eszközökkel. Ezt jelzi az is, hogy amikor viszont egyértelmű kiállásra lett volna szükség, amikor fontos lett volna néhány egyértelmű, hangos kijelentés (akkor sem betiltás!) a kormánypárt részéről, akkor Kövér László és párttársai hallgattak. Pedig - mint arra a Republikon Intézet már 2011-ben, A Jobbik arcai című elemzésében már rámutatott - bőven akadt és akad valóban sértő cselekmény a viták során. Talán nem volt sértő, nem volt a parlament méltósága ellen való tett, amikor Novák Előd, ez a homoszexualitás "technikai részletei" iránt folyamatosan és izgatottan érdeklődő fiatalember Alföldi Róbertről szólva úgy fogalmazott: "Egyesek szerint karóba kellene húzni, mások szerint isten ments, hiszen ezt még élvezné is.". Ez nem sértő, értem. Kulcsár Gergely (a második világháború lezárásának ünnepén): „Manapság Magyarországon háborús bűntett miatt pert lehet indítani egy 97 éves hős veterán, Képíró Sándor ellen, mindezt izraeli senkiháziak nyomására, és megélhetési, sárga csillagos félencek vicsorgása közepette”. Nem sértő, sőt, méltóságteljes. Lenhardt Balázs (arról, hogy az MTK kiesett az NB1-ből): ez „klubhovatartozástól függetlenül a magyar futballszurkolókban osztatlan örömet váltott ki, mert Lipótváros büszkesége, amely a hazai mezőnyben egyébként egy idegen testet képez, sosem volt az átlagszurkoló kedvence.”

A fenti idézetekkel, remélem, mondanom se kell igazából, semmilyen módon nem tudok azonosulni. Olyanok, mint a párt, amelynek politikusai előadták. De annál, hogy elhangzottak a parlamentben, és Kövér László nem érezte szükségét, hogy reagáljon rájuk, csak egy dolog lenne rosszabb: ha azért nem hangozhattak volna el, mert a fideszes házelnök előre betiltja őket. Meggyőződésem ugyanis, hogy nem lehet "jól" cenzúrázni és betiltani.

A Fideszt, illetve személyesen Kövér Lászlót egyáltalán nem érdekli a parlament méltósága. Sértő interpellációnak, vagy akciónak azt tartja, ami a Fideszt kritizálja - és a jelek szerint a hatalmával (vissza)élve a végsőkig elmegy, hogy ezeket a nyilvánosság szeme elől eltakarítsa, a tiltakozókat elhallgattassa. De akkor, hogy stílben maradjak, mégis, mi az anyámat tehet az ellenzék? Dicsér, csendben mosolyog, vagy lelkesen tapsikol a kormánynak? Talán a Fidesz ezt tette 2002-2010 között?

Míg a 2010-es választások után az MSZP (ekkor sem a DK, sem az Együtt2014 nem létezett még) 860 ezer szavazóval bírt, addig mára ez a három párt összesen több mint 1,6 millió választót tud megszólítani. A Medián, az Ipsos és a Tárki havi közvélemény-kutatásai alapján készített infografikát REINER Roland.

A nem-Fideszes polgár hétköznapi frusztrációja leginkább ebből ered: csak bízni tudunk abban, hogy jól érezzük, sejtjük, tippeljük azt, hogy Orbán Viktornak is vannak gátlásai. De erre leginkább közvetett bizonyítékaink vannak, és a szakadék előtt két centivel még senki sem szokott biztos lenni abban, hogy Fidesz félrerántja a kormányt. - CEGLÉDI Zoltán írása

Kapcsolódó hivatkozások:

• Módosították az alaptörvény módosítását

• Nem lesz regisztráció, döntött a Fidesz

• Már csak a Liga nyerheti a másfél milliárdos támogatást

• Rogán mégsem záratná be a romkocsmákat

*

Három év gyakorlata által bizonyított evidencia, hogy a kétharmaddal bármit meg lehet tenni. Visszamenőleg átírva, a szabálytalan akciókat nem az akció, hanem a szabály megváltoztatásával legitimálva („ha alkotmányellenes, akkor írjuk bele az alaptörvénybe”), erőből átverve. Vegytiszta, laboratóriumi körülmények között ez az erő lebírhatatlan. A címben tételezett „kegy” épp annak a következménye, hogy szerencsére nem egy laborban élünk.


A 2010-es kormányváltás óta több ügyben is visszavonulót fújt már Orbán Viktor. Mégse lesz 2014-ben kötelező regisztráció, a határon túli magyarok névjegyzéke se lesz titkos, Schmitt Pál mégiscsak ment, és a helyére mégsem Kövér László jött. Nem vonták össze a PSZÁF-et az MNB-vel, és a Klubrádió elleni harcot is feladta a Médiahatóság.

A romkocsmák helyén se leng még büszke országzászló – és utóbbi, elsőre pimf példa már azt is mutatja, hogy miért illékony, és (liberális léleknek) frusztráló a kegyekben bízni. A romkocsmák „megmentése”, illetve megmaradása is ugyanis nem kis részben annak a függvénye, hogy Rogán Antal mennyire tudja összeegyeztetni a Cool-lista és a Fidesz országos listája aktuális helyezését. Minimum labilis az a helyzet, ahol a kereskedelmi törvény hirtelen módosításának a még hirtelenebb módosítását kell kilobbizni a belvárosi polgármesternél, hogy ne menjenek tönkre a szórakozóhelyek. Ahelyett, hogy egyértelmű szándékot egyértelmű jogalkotás rögzítene, miszerint nincs olyan akarat, hogy egyik napról a másikra hirtelen kiradírozzák a pesti éjszakát a programajánlóból.

Van gát, van gátlás, még ha ennek a gyökerét nem is lehet egyértelműen azonosítani. Ami a romkocsmák esetén Rogán pr-érzékenysége (tipp), az az ennél sokkal súlyosabb, választójogi-választástechnikai ügyekben Orbán Viktor demokrácia iránti elkötelezettsége (szintén tipp). Arra gondolok, hogy a központosításban, a sokszínűség helyett az egyennarancsban hívő miniszterelnök talán továbbra se tervezi, hogy leváltásának az esélyét is kizárja a soron következő választásokon. Megtehetné? Simán. A kétharmad tényleg mindent felülírhat, ahogy a hetente tudott lenni háromhetente, a négyévenként is lehetne negyvenévenként. Nem azt állítom, hogy nem tesz meg mindent azért, hogy neki lejtsen a pálya – de azt igen, hogy a kormányváltás esélyét talán nem akarja eleve kizárni. Igen, az is a kétharmad által gyakorolt kegy, hogy mai ismereteink szerint a 2014-es választásokon nem csak a Fidesz lesz a szavazólapon, nem csak a Fidesz neve mellé lehet ikszelni, és ha más pártra szavaz a többség, akkor az a párt fog a következő négy évben kormányozni.

Innentől pedig az a kérdés, hogy hogyan viszonyulunk ezekhez a kegyekhez.

*

Van, aki (joggal) elviselhetetlennek tartja ezt a kiszámíthatatlanságot. Azt, hogy talán tényleg bornírt ostobaság, vagy erőszakos szemétség foglaltatik törvénybe, alkotmányba, hatalmi döntésbe, de ugyanúgy lehetséges, hogy az utolsó pillanatban a hatalom visszatáncol, és elengedi a ziccert. Ezért megy el innen. Az, hogy tagadhatatlan ténnyé vált az elvándorlás Magyarországról, az „így nem lehet élni” habitus, nem kis részben ennek szól. Ahogy a másik véglet is, a forradalmat, polgárháborút kiáltók buzgalma is – de én elmenni sem akarok ebből az országból, és forradalmat is legfeljebb a fülkében tervezek, ahogy az nálunk szokás.

Vannak aztán Stockholm-szindrómás polgártársaink is, akik szelektív üzemmódba váltottak. Ők azok, akiknél az erőpolitika, a kétharmad lett az origó, azt már „észre sem veszik”, és csak kegytől-kegyig élnek. Csak azt említik meg, teszik közzé diadalmasan, írják meg az újságban, hogy lám, már megint kegyet gyakorolt a kormány, tehát semmi rosszat nem mondhatunk róluk. Ehhez persze praktikusan egy szatyorban kell élni, és onnan csak akkor kikurjantani, amikor kegy van. Komoly intellektuális feladat az is, hogy az alkalmi, kiszámíthatatlan kegyet mindig valami magasabb szintű rendező elv (hovatovább: politikai stratégia, hitvallás, meggyőződés) megnyilvánulásaként, a logikus és elvszerű politizálás egymást követő állomásaiként próbálják eladni. Ezzel az a nehézség, hogy a kegy előtt öt perccel még ők se tudják, hogy itt most kegy jön. Tudták ők, hogy Balog Zoltán végül vissza fogja kérni (és kapni) Szaniszló Ferenc Táncsics-díját? Tudták ők, hogy végül mégsem lesz választási regisztráció? Tudták ők, hogy Schmitt Pál mégis lemond? A túrót.

Lehet aztán lavírozgatni a kegyek mentén, a fentiekkel szemben tudva és érezve, hogy ez így nem jó, de csak arra koncentrálni, hogy talán esetleg pont eltrafál engem is egy kegy. Ha csöndben vagyok, ha jól viselkedek, ha befogom a számat. Az előző kormányok idején hangos, bőszen sztrájkoló szakszervezetek jó része is ma ezért hallgat – bízik abban, hogy kap valami morzsát a Gaskó-forma, jó másfél milliárdos pályázatból, meg a százmillióját a VKF-ből. Akkor, ha megtesz egy aprócska szívességet, és momentán nem képviseli a munkavállalókat.

Engem visszariaszt a kegyek által elviselhetőnek, menedzselhetőnek gondolt hétköznapok világa. Romkocsmától alkotmányig egyetlen ügyben egyetlen pártnak/politikusnak se adnék olyan diszkrecionális jogkört, mint amivel ma a fideszes hatalmasságok bírnak. Azt se szeretném, ha Bencsik Andrásnak kéne attól rettegnie, hogy egy-egy cikke miatt holnap az adóhatóság kopogtat nála, és utálom azt is, hogy ma azoknak a sajtótermékeknek kell hatszázszor lecsekkolni a könyvelést, ahol nem Kubatov Gábor diktálja a véleményeket és „tényeket”.

Szerintem jobb lenne egy olyan Magyarországon élni, amit nem a kegyek mozgatnak. Utálom, hogy ma nem tudhatom, meddig tart a part, és csak tippelni tudom, milyen gátlásai vannak (maradtak) a hatalomnak, hol és miért áll meg. A kegyektől hizlalt, szelektív vakságot és süketséget fogadott, lojális középszer, és a morzsavadász, néma kegylesők Magyarországa akkor lehet tartós, ha ezt az állapotot tekintjük normálisnak.

Ma úgy tippelem, hogy az ellenfél dolgát ezernyi akadállyal nehezítve, a Fideszt minden lehetséges eszközzel segítve, de szabad választásokat rendez 2014-ben a Fidesz-kormány. Olyat, ahol Orbán Viktor nehezen, de leváltható. Ha így lesz, akkor az őt követő garnitúra egyik legfontosabb dolga a kegyek beszüntetése, a radikális önkorlátozás lesz.

Jelzem, volt már kétharmados kormánya ennek az országnak, amelyik négyötödös határt állapított meg, megszavazta a Tocsik-bizottságot, és nem szabott magára egy új gránitszivacs alkotmányt, nem nyírta ki az Alkotmánybíróságot, sőt, utóbbi nyírta ki a Bokros-csomag nagy részét. Nem nevezett ki kétharmaddal bebetonozott kádertömegeket cikluson túlnyúló mandátummal elméletileg független pozíciókba, nem írta bele az alkotmányba a hozzá lojális művészeket, vagy a neki kedvező kampányszabályokat. Mindez pedig nem kegy volt a részükről, hanem igenis, ez így normális, nem pedig az, ami most folyik.

Tamás Gáspár Miklós a magyar közélet egyik legeredetibb és legfontosabb politikai gondolkodója. Megszólalásainak alapossága és éleslátása irigylésre méltó; beszédeinek szenvedélye, mozgósító ereje sok politikusunk számára lenne követendő példa.  A választási bojkott megfontolása kapcsán azonban nincs igaza. Az ellenzéki pártok vezetői a maguk szempontjából már elmondták, miért nem értenek egyet – íme 5 kevésbé ismert, de nem kevésbé fontos érv. TÓTH Csaba írása

Kapcsolódó hivatkozások:

• A Brookings Institute kutatójának elemzése

• Választási bojkott Jordániában

• A választások bojkottját javasolja TGM

*

1. A bojkott nem erre való. Választási bojkottoknak akkor lehet értelme, ha a választók többsége egy szabad, demokratikus választáson elküldené a hatalmat, csak a választási machinációk okán erre nincs lehetősége. Például ha csak a hatalom által elfogadott jelöltek indulhatnak; ha a hatalom ellehetetleníti az ellenzék működését vagy ha választási csalásra készül. Magyarországon minden, a kormány pozícióját és hatalmának koncentrálását, a demokráciát csorbító intézkedés dacára erről nincs szó. A szomorú tény az, hogy a Fidesz ma egy teljesen szabad és demokratikus választáson is legyőzné ellenzékét (bár egy arányos választási rendszerben kormányt egyedül nem tudna alakítani). Az ellenzéki oldalnak, a kormányváltásban érdekelteknek ma elsősorban több támogatóra lenne szükségük.

2. A kormány leváltható. A fentieknek van azonban egy másik oldala: hacsak nem gondoljuk, hogy a kormány konkrétan a szavazatok meghamisítására készül – én nem gondolom – akkor a kormányoldal okos programmal és jó politizálással leváltható. A pálya a Fidesz felé lejt: a körzetek átalakítása és a határon túli magyarok szavazati joga többletmandátumokat jelent majd a kormányoldalnak. A Republikon számításai szerint nagyjából 5-6 százalékkal kell megverni a Fideszt a hasonló mandátumszám eléréséhez; a biztos többséghez ennél komolyabb előny is kellhet. A választás tehát nem lesz fair – de ha az ellenzék képes a kormány munkájával már ma is elégedetlen szavazók többségét megszólítani, a cél egyáltalán nem irreális. A választási eredmény ilyen értelemben nincs előre megírva.

3. A bojkott nem működik. A bojkottok a legritkább esetben működnek: az egyik legelismertebb amerikai think-tank, a Brookings Institute kutatójának elemzése szerint a bojkottok általában „katasztrofálisak” a bojkottáló pártokra nézve és a politikai rendszerből való eltávolodásukhoz vezetnek. Nemrég éppen a miniszterelnökünk által a minap meglátogatott Jordániában került sor választási bojkottra: a királyt mindez nem különösebben zavarta… Mindez nem meglepő: képzeljük el, hogyan reagálna a Fidesz-kormány a bojkottra: vélhetően ál-ellenzéki pártokkal tömné tele a törvényhozást a parlamentarizmus látszatának megőrzése érdekében miközben minden eszközzel igyekezne megtörni a Parlament védelmétől megfosztott valódi ellenzéki szervezeteket.

Naivitás azt feltételezni, hogy a Fidesz nem használna ki valamennyi rendelkezésére álló eszközt, hogy a bojkottot az ellenzék felelőtlenségének és gyengeségének jeleként mutassa be. A külföldi kritika pedig aligha zavarná: épp a napokban vádolták Washingtonban a magyar kormányt zsarnokság intézményesítésével – ám e kritika lepergett róla. Az európai szervezetek így is felhasználnak szinte minden rendelkezésükre álló, politikailag reális eszközt a kormány antidemokratikus lépéseinek kritizálására – kérdéses, tudnának-e többet tenni.

4. A bojkott semmittevéshez és apátiához vezet. Tamás Gáspár Miklós nem csak bojkottot, hanem a Fidesszel szemben aktív ellenállást javasol: utcai demonstrációkat, tiltakozási hullámot. Ismerve azonban a magyar választókat, a bojkott sokkal inkább semmittevéshez és apátiához vezetne. Pont ez a veszélyes e gondolatában: erősítheti a „semmit nem lehet, tehát semmit nem kell tenni” gondolatot. Márpedig éppen a cselekvés, a remény megfogalmazása, az optimizmus teheti szimpatikusabbá Orbán ellenfeleit – és hozhatja közelebb a kormányváltást.

5. Az ellenzék hangja nélkül a kormány mozgástere még nagyobb lenne. Látva mi mindent képes megtenni a kétharmados kormányzati többség nehéz elhinni, de az ellenzéki pártok parlamenti szerepe nélkül még nagyobb hatalma lehetne. A parlament elé láncolás, a heti parlamenti csörték, az ellenzéki civil- és pártrendezvények nem csak túlsúlyos, de kizárólagos lenne a kormányzati kommunikációs fölény. A modern parlamentek egyik legfontosabb funkciója az ellenzéki alternatíva felmutatása. Mivel az ellenzék javaslatait a parlamentben elfogadtatni nem tudja – hiszen ezért van ellenzékben –, képviselői nem azért ülnek ott, hogy törvényjavaslatokat gyártsanak, hanem hogy nyilvános vitában mutassák be, mi a baj a kormánnyal és milyen megoldások állnak majd a polgárok előtt a következő választások alkalmával. Ha valaki erről lemond, a kormánnyal szembeni egyik legfontosabb kommunikációs felületet adja fel.

A 2014-es választásokon technikailag, intézményileg sokkal könnyebb dolga lesz a kormányoldalnak. Ám ezen előnyért komoly árat fizetett: sem a demokratikus intézmények elleni támadás, sem a gazdasági problémák mélyítése nem szimpatikus a választók többségének. Az ellenzéki pártok feladata ma e szavazók megszólítása – nem pedig az egyoldalú kapituláció.  

Tóth Csaba

A Republikon Intézet stratégiai igazgatója

A jegybankelnök a monetáris politika meghatározó szereplője. Amikor e pozícióban változás történik, az új vezető személyével kapcsolatos várakozások hathatnak a forint árfolyamára is. A legutóbbi három MNB-vezető kinevezése körüli forintmozgásokat ábrázolta egy infografikán REINER Roland kollégánk.

fotó: index

Az egymillió új munkahely ígérete, valamint a munkahelyvédő akcióterv idején különösen fontos megvizsgálni a számokat: mi történt foglalkoztatással az elmúlt években, és hogyan teljesítettek ugyanebben a dimenzióban a versenytársaink? Három év adatait vetette össze REINER Roland az alábbi infografikán.

Lehet előbukkanó bugyikkal viccelni, de ettől még jobb lenne, ha több nőt látnánk a gazdasági, tudományos és közéletben, akiket elismerhetünk és szerethetünk a tehetségükért, a munkájukért és tudományos teljesítményükért, és ezekkel együtt akár vonzó megjelenésükért is. CSABA Réka írása

Kapcsolódó hivatkozások:

• Mindennek az alja: SZDSZ-es pina a téma!
  

• Termékeny lett a Nézőpont új neve
  

• Nem lesz kötelező a latin, csak ajánlják
  

• Szerepváltozások. Jelentés a nők és férfiak helyzetéről 2011

*

*

„Mindennek az alja: SZDSZ-es pina a téma!” - kiáltott fel vasárnap délután Szily László az újonnan indult közösségi platformon, a cink.hu-n, és hozzátette, már maga a jelenség is szomorú. Hiszen ahelyett, hogy - ahogy azt sokan várták – a Fidesz-kétharmad eredményképp szórakoztató kormánypárti figurák tömegei töltenék meg a híreket,  a politikai élet maga a punnyadás, egy rendes Uborka-show-t sem lehetne csinálni belőle, a menetrendszerűen érkező gazdaságpolitikai nonszenszeken kívül semmi vicces nem történik. Így lehetséges, hogy egy, Kóka János feleségéről, Szandrocha Kamilláról készült 2008-as (!) fotó, és az azon elővillanó bugyija lehetett a legizgalmasabb politikai hír az interneten 2013. január 6-án.

És hogy valóban lényeges témáról van szó, arra az egyébként kérlelhetetlen objektivitásáról és hűvös elemzői távolságtartásáról híres Török Gábor posztja is bizonyíték. Ő Facebook oldalán ezzel a megjegyzéssel osztotta meg a hírt (és követőit is, akik közül sokan ki is fejezték egyet nem értésüket):  "Na, ezt a szókapcsolatot is megértem..." A kérdéses szókapcsolat pedig a ’Pinák Török Gábora’ volt, Szily szerint ugyanis egyedül ő lenne rá képes, hogy kifejtse, miért sok szinten szomorú, hogy ezzel foglalkozik az internet. (Mármint a tumblr-es közösség, és annak másnaposabb része.)
 
Szerencsére nem mind látjuk ilyen unalmasnak ezt a közeget, például az pont elég vicces, hogy az ernyőcég, amelyhez többek között a kormány számára fontos szakpolitikai tanácsadást végző Nézőpont Intézet is tartozik, aznap hozta nyilvánosságra átnevezését, amikor Hoffmann Rózsa újabb tűt próbált beledöfni a hazai közoktatás woodoo-babájába a kötelező latin-tanítás ötletének belengetésével. Az új név, Bonum Semen latinul azt jelenti, Jó Mag, és biztos valami olyasmire próbál utalni, hogy az ottani boszorkánykonyhában előállított információk jó magként fogják megtermékenyíteni a sivár hazai politikai közbeszédet. Az másik kérdés, hogy a ’mag’ szót egész sok alternatívával helyettesítheti az akár latinul, akár angolul tudó olvasó fantáziája. Értem én, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszerének egyik legfontosabb összetevője a dolgok el- és átnevezgetése, meg hogy vannak, akik sokkal lelkesebben dolgoznak szépen hímzett falvédők alatt. Ha viszont engem kérdeztek volna a főnökeim, hogy jó ötlet-e úgy átnevezni a céget, hogy az latinul, tegyük fel, Liberális Bugyi-t jelentsen, hangozzon akármilyen jól (nem tanultam latint, meg sem kísérlem a fordítást), biztosan jeleztem volna a fenntartásaimat. Szerettem volna ugyanis elkerülni, hogy a munkahelyemről is ilyen mémek készüljenek, bár a Republikon, én és egy bugyi talán kevésbé lenne kínos kombináció:

A kép forrása

*

Pedig ahogyan a mai politikai kontextusban egy kis jóindulattal pozitívan is értelmezhető a Jó Mag elnevezés, úgy bármennyire bután hangzik, a Liberális Bugyi is hordozhatna fontos üzenetet. Például felhívhatná a figyelmet arra, hogy milyen egyszerű megtalálni a magyar online, politika iránt fogékony (vagy tulajdonképpen bármelyik) közösség egyetemes hangját. Elég egy ízléstelen kontextusban feltüntetett kép egy nőről és az alsóneműjéről, és mind ARRA gondolunk.

Arra, hogy egy politikus felesége egyenlő azzal, ami a lába között van. És ha most valaki azt érzi, hogy kissé erőltetett ennek kapcsán azt feszegetni, mennyire kínos a magyar társadalmat, politikai- és közéletet jellemző általános szexizmus, akkor arra csak annyit mondanék, hogy nekem meg sok mindenről _ez_ jut eszembe, mégsem teszem szóvá minden alkalommal.

Mert lányként nagyon nehéz arról írni, miért zavaró, hogy a hazai közéletben gyakorlatilag elhanyagolható mértékben vesznek részt nők, (és itt most a bulvármédia sötét tornyai által beárnyékolt szellemi pusztaságról természetesen nem beszélek). Fárasztó minden alkalommal újra és újra elmondani, hogy mi az, amivel nincs bajom. A tapasztalat viszont azt mutatja, hogy gyakorlatilag semmit nem érdemes mondani a témában,  amíg le nem szögezzük a következőket: nem a férfiakkal van a baj, nem a nőkkel, nem a nemekkel, nem a szerepekkel, nem a hagyományokkal, nem a változással, nem a szexualitással, még csak nem is az azzal való poénkodással, ezekkel semmi probléma nincs önmagukban. A probléma az állandó leegyszerűsítésből és általánosításból, az előítéletekből, a sztereotípiákból, az azokat szándékosan vagy nemtörődömségből erősítő megnyilvánulásokból, az ezek miatt kialakuló (és szinte változatlan) társadalmi konszenzusból áll össze.  Ezt foglalja össze kiválóan ez a hír: politika/tetszőleges, kicsit „komolyabb” téma + nő -> pina.

Pedig könyvtárnyi adattal és kutatási eredménnyel lehet alátámasztani a magyar társadalom szigorú férfi-preferenciáját, hogy hogyan ér valakit hátrányos megkülönböztetés a munkaerőpiacon amiatt, hogy nő, hogy változatlanul nagy a különbség a férfiak és nők fizetése között, hogy milyen, pontosan beazonosítható nehézségek akadályozzák a nőket bármilyen felelős pozícióba való eljutásban, ráadásul politikai vagy tudományos téren még inkább, mint a magánszektorban.

(Vörös farok: Tudom, hogy ugyanezekkel a problémákkal sajnos nem csak nőknek kell szembenézniük, bármilyen kisebbséghez, vagy a többség által nem elfogadott szubkultúrához való tartozás hasonlóan negatív következményekkel jár. Valamint nem gondolom, hogy ezek közül a nemi alapú megkülönböztetés lenne a legfontosabb vagy legégetőbb probléma. Csak annyit mondok, hogy létezik, és szerintem súlyos.)

És ami a leginkább zavaró az egészben, hogy sokan és sokat dolgoznak azért, hogy ez így is maradjon. Pedig ki ne örülne több jó nőnek a politikában? Korábban a KIM-es fiúk is pedzegették ezt a témát, kár, hogy csak addig jutottak az ötletelésben, hogy a kormányépületekbe érkezőket ezentúl miniszoknyás, magassarkú cipőben billegő lányok fogadják és kísérjék a folyosón.

*

A jelenlegi kormány női arcaiként pedig Selmeczi Gabriella és Németh Lászlóné testesítik meg az ellenérvet arra, miért is lenne jobb mindenkinek, ha több nő lenne a politikában, és más döntéshozó pozícióban. Persze az előző kormányok idején sem volt sokkal jobb a helyzet. Bár Demcsák Zsuzsa (vö. ’jó nő’) kormányszóvivőségének ötlete nem volt ördögtől való, előtte talán érdemes lett volna nem csak a fehérneműs képeket, de néhány, általa készített közéleti témájú interjút is megtekinteni, és az alapján eldönteni, alkalmas-e a feladatra (nem).

Sőt, ennek a bejegyzésnek sem az a célja, hogy azt bizonygassam, önmagában attól jobb lenne bármi Magyarországon, ha több nő lány és nő venne részt a politikában, vagy bármilyen erőszakos módszerrel kellene ezt elérni. Azt sem szeretném, ha nem lehetne előbukkanó bugyikkal viccelni, legyen szó akár politikusfeleségről, színésznőkről vagy egyéb médiipari munkásokról.

Abban viszont komolyan hiszek, hogy jobb lenne, ha több nőt látnánk a gazdasági, tudományos és közéletben, akiket elismerhetünk és szerethetünk a tehetségükért, a munkájukért és tudományos teljesítményükért, és ezekkel együtt akár vonzó megjelenésükért is. Például azért, mert akkor más is eszünkbe juthatna a nők és a politika kombinációjaként, mint a liberális bugyi.  És hogy miért is nagyon szomorú az, hogy történjen bármi, választási regisztrációs pálfordulás, cigányozás, zsidózás, bayerzsoltozás, még mindig ott tartunk, hogy állítólag annyira eseménytelen a politikai élet, hogy az általános vélekedés szerint az internet legalja még mindig az SZDSZ, és egy SZDSZ-es politikus feleségének a bugyija? Azt meghagyom egy másik bejegyzés témájának, szerintem van benne annyi.

*