Képlékeny a határ az elszánt következetesség, illetve az ön- és közveszélyes konokság között. A Fidesz most az utóbbi csapdájában vergődik - pedig a megoldás házon belül is kínálná magát. - CEGLÉDI Zoltán írása

Kapcsolódó hivatkozások:

• Fábry Sándor is Gulyás mellett szolidarít

• Ha Hoffmann felajánlaná a lemondását, Orbánnak érdemes elfogadnia

• A tátongó ház – az Újszínház útja a csőd felé

*

Igen, itt a Schmitt-Áder csere forgatókönyvét ajánlom a Fidesz döntéshozói (=Orbán Viktor) figyelmébe. Azt a momentumot, amikor egy pillanatra a pártállás diktálta kritikátlan hűséget a Fidesz holdudvarában is felülírta a valódi és vállalható megoldásra törekvés. Azt az értelmezési intervallumot próbálom a fideszesek számára felidézni, amiben nem a narancssárga biorobotok menetelését olajozzák, hanem olyan jelöltet keresnek adott posztra, aki közéleti értelemben is szobatiszta, és nem kell szégyenkezni sem miatta a jelölőknek.

Valljuk be: Schmitt miatt generálisan égett az arcunk. Volt néhány végsőkig harcoló politikus és pártpolitológus, akik a végsőkig obersovszkyban nyomták, de a zöm már nem volt hajlandó megkötni az újabb kompromisszumot. A magyar nyelvet permanensen és rituálisan kivégző, kisdoktorijában csak a kompilációs készségekről számot adó "álamfő" helyett jött Áder János, és legutóbb épp a választójogi szégyencsomag kapcsán bizonyította: elődjével ellentétben ő lelkiismeretes közjogi méltóság .

A kudarcos kormányzás pedig egyre nagyobb nyomás alá helyezi a Fideszt, támogatottsága a 2010-es csúcsról a mélybe zuhant - naná, hogy a leggyengébb pontokon kezd el ereszteni. Reparálhatatlanul. Az aczéli otrombaságot felidéző kultúrpolitika Fekete Györggyel, Hoffmann Rózsa tizedelős oktatáspolitikája már sosem lehet sikeres. Naponta szállítják a mélyütéseket pártjuk és kormányuk számára, vállalhatatlanok lettek.

Szét fogja dobni a kuktát a gőz. Már most is fütyül kifelé: a jobbról jövő tiltakozások, kilépések, Szörényi Levente keserű kifakadása, az egyébként a kormányhoz lojális sajtóban is megjelenő, kritikus véleménycikkek mind annak a jelei, hogy több ügyben is a Schmitt-botrányhoz hasonló stádiumba jutottunk. Ha a Fidesz túl akarja élni káder- és kormánypolitikája bukását, akkor minőségi cserékre kell elszánnia magát. Áder felléptetése után ismét meg kell mutatnia, hogy vannak még a sorai közt vállalható arcok, a Békemenet ösztönmasszáján kívül is elismert szereplők.

Hoffmann Rózsa vesszőfutását, és vele a diákok, szülők, tanárok, 80-as IQ fölött közlekedő polgárok folyamatos frusztráltságát is azonnal meg lehetne szüntetni, ha jönne végre Pokorni Zoltán. Az az ember, akinek "fideszességéhez" kétség nem fér, de ugyanakkor az oktatáspolitikában nem egy bekattant pedellus színvonalát képviseli. Amikor a Republikon Intézet oktatáspolitikai konferenciáján láttuk vendégül, természetesen sok vitánk volt vele - de ezek szakmai természetű, megbeszélhető viták. A jelenleg regnáló államtitkárral nem lehet ilyen vitákat folytatni, ugyanis sem a valóságérzékelése, sem az elérni kívánt céljai nem esnek egybe a liberális szakpolitika álláspontjával. Sőt, semmilyen szakpolitikai állásponttal sem. (Mindez persze közvetett módon Pokorni Zoltánt is minősíti: tudjuk, hogy jobban csinálná, de látjuk, hogy mégis asszisztál, nem tesz meg mindent, hogy Hoffmann Rózsa tervei ne váljanak gyakorlattá.)

Fekete György esetében szintén egyértelmű a "belső körből" átemelhető cserejátékos személye: Gulyás Gábor vitán felül álló szakmai munkája, reputációja mellett hosszú évekig megfelelt a legfideszesebb fideszeseknek is. Ugyanakkor egy lelkiismeretes, szakmájához értő ember nem asszisztál a 19. századba való időutazáshoz. Egy Fekete-Gulyás csere ismét egy, a jó irányba tett lépés lehetne.

De olyan embert sem ismerek, aki büszkén és őszintén vállalná, hogy szerinte Matolcsy György gazdaságpolitikája sikeres. Soha, senkit nem hallottam-olvastam arról nyilatkozni, hogy a tárcavezető a lehető legjobb megoldás az ország gazdaságpolitikájának irányítására. Mindezt úgy, hogy közben pont a piros pöttyök szakértője (és főnöke, Orbán Viktor) EU-, IMF- és józan ész ellenes szabadságharca miatt az IMF-tárgyalásokért felelős Varga Mihály naphosszat malmozással tölti a napjait. Néha megkérik, hogy hazudjon egy újabb tárgyalási időpontot - de most épp ott tartunk, hogy idén már biztos nem, jövőre talán. Csak én gondolom azt, hogy ezt a számolni tudó, még komolyan vehető embert kéne Matolcsy helyére ültetni, utóbbit pedig örökre elzárni mindennemű közjogi relevanciájú döntéstől?

És persze, lehetne még sorolni a csereérett szereplőket a Fidesz és a kormány környékén. A pártért, mondjuk úgy, kevésbé aggódok, ezért akár meg is tarthatják az egyszerre népszerű, szimpatikus, a felkészültség és őszinteség auráját sugárzó (hehe) szóvivőiket, Selmeczi Gabriellától Szijjártó Péterig - de valódi, praktikus okot esetükben sem látok arra, miért pont velük jelenítik meg a kommunikációt. Igaz, részükről legalább profilazonos a mondandó tartalma az azt előadó személy kvalitásait tekintve - szegény Giró-Szász András például komoly intellektuális öncsonkítás után tudja előadni a számára rendelt mondatokat. De Szalai Annamária megint csak úgy kártékony, hogy azzal sem az országnak, sem a Fidesznek nem tud használni. Az indulatos, vagdalkozó médiahatósági vezetőnek is lenne "belső"' alternatívája: arról például személyesen győződtem meg, hogy Koltay András még egy röpcédulás performansztól se borul ki úgy, mint elnök asszonya a Klubrádió puszta létezésének tudatától.

Végül van aztán olyan helyzet is, amikor a jelenlegi, nem fideszes megoldást kéne megőrizni. Alföldi Róbertet csak a színházat hírből sem ismerő, ámde militáns, szűk agyú homofóbok mocskolják, miközben Szörényi Leventétől Dr. Gáspárik Attiláig, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház vezérigazgatójáig mindenki kiáll mellette, aki nem csak pózol a kultúrával. Fideszeseként is, igen. Miközben ugyanis Alföldi csinált egy világszínvonalú Nemzeti Színházat, az is kiderült, hogy a Gój Motorosok viszont nem színházba járnak a kultúrát magukba szippantani, Dörner "hátországa" agonizál. Vidnyánszky Nemzetije se jutna dicsőbb sorsra.

A Fidesz elhibázott személyzeti politikája most még kellő önkritikával reparálható. Kapun belül, kifogástalan narancsszínben is vannak jobb jelöltek. Ha Orbán Viktor továbbra is erőből akarja átverni az akaratát, ha ragaszkodik azokhoz, akiket már a Magyar Nemzet is vezércikkben mondatna le, annak az egyik, számomra egyébként kevésbé releváns következménye lesz az, hogy a Fidesz támogatottsága tovább olvad. Azt viszont egy ország szívja meg, és nem is rövid távon, ha a mai figurák maradnak az oktatás, a kultúra, a médiaszabályozás, vagy pláne a gazdaságpolitikai meghatározói. Pár kirúgás és kinevezés most sokat segíthetne úgy a Fideszen, mint Magyarországon. Hogyne, ehhez persze be kell vallani a tévedést is. De a Schmitt-ügy óta tudjuk, hogy ezt néha még a Fidesz sem kerülheti el.

A kormányt zavarja a képviselői függetlenség. Is. Lassan mindennemű szabadság, minden autonómia zavarni fogja. - CEGLÉDI Zoltán írása

Kapcsolódó hivatkozások:

• Az Országgyűlési Őrség szolgálati szabályzatának tervezete (zip!)

• Cédulaeső a parlamentben

• A KIM olyan területet is lefoglalt, ahová a kormány nem szervez ünnepséget

*

Épp az Országgyűlési Őrség szolgálati szabályzatának tervezetét szemezgeti a sajtó. Az elsőre ijesztőnek tűnő részletek (elektromos sokkoló használata, kollektív sorozatlövő fegyver stb.) nem a Kövér-gárda újításai, a rendőrség szolgálati szabályzata is igen hasonlóan épül fel. A fizikai és politikai közeg azonban nagyon-nagyon más.

*

Kezdve a technikai részletekkel: ma nem látszik az a fizikai veszély, amit egy 339 fős, sokkolóval, rendőrbottal, esetenként lőfegyverrel felszerelt rendfenntartó csapatot a Parlamentben állomásoztatva kell megoldani. Belülről legalábbis semmiképp. Kitől félünk ennyire? A Jobbik frakciójában üldögélő, tucatnyi Zagyva-klónhoz hasonló csapatnál durvább társaságok is összejönnek egy-egy hétvégi szórakozóhelyen, mégsem kell több száz rendőr melléjük. Az átlagos országgyűlési képviselő meg körülbelül olyan harci értéket képvisel, mint egy középkorú bérszámfejtő - nehezen elképzelhető, hogy a szolgálati szabályzatban leírt módon ökölcsapások, rúgások, végtagra irányított sokkoló által kell őket megfékezni. Egy kocsmai verekedés, egy folyamatban lévő erőszakos bűncselekmény megakadályozása, vagy épp az "erős alkoholos befolyásoltság alatt, szerelemféltésből, élettársa sérelmére"-típusú esetekben indokolt a gumibot - de abban egészen biztos vagyok, hogy az elmúlt 22 évben nem volt olyan eset a Parlamentben, amikor nagydarab, sokkolóval felszerelt egyenruhásokra lett volna szükség a rend helyreállításához

Az már érdekesebb kérdés, hogy a következő választáson 200 főre apadó képviselők mellett strázsáló, több mint másfélszer annyi, a házelnök vezényszavára ugró kommandós hogyan hatna a képviselői munkára. Kit és miben korlátozna? Vajon kikopnának az olyan performanszok, mint például az LMP-s cédulaeső? És ha igen, az inkább jót tenne a parlamenti munkának, vagy épp ellenkezőleg, indokolatlan korlátozás lenne? És vajon hol lenne a határ az öncenzúra tekintetében: cédulát már nem dobok, de szenvedélyesen beszélni, minősíteni és kiszólni merek még? Vagy a hangerőt és a jelzőket és másként választaná meg a politikus, ha tudná, hogy gumibotos-bilincses kommandósokat küldhet rá a házelnök? Mi lenne azokkal az esetekkel, amikor a képviselő a megvont szó után, kikapcsolt mikrofonnal, emelt hangon folytatja a filippikát?

Erős gyanúm, hogy itt sokkolóval lőnek verébre, és ebből komoly kár, a parlamenti munka, a képviselői jogosítványok csorbulása lehet. Tetszik vagy sem, a parlamentáris demokráciának része a szenvedélyes vita, a szokásjogi normák egy-egy esetben történő, politikailag motivált áthágása. A magyar országgyűlési hétköznapok talán még szelídebbek is, mint a fejlett, nyugati demokráciák törvényhozásai. Az pedig egészen biztos, hogy az ukrán, a dél-koreai, vagy akár az olasz parlamentben már tapasztalt, nyílt színi verekedéseknek még az esélye se merült fel eddig.

Ha tehát az egykori kordonbontók mai keménykedésének az okait keressük, akkor egy jóval általánosabb attitűdhöz jutunk. Ez pedig a mindennemű autonómia korlátozásának generális igényéről szól. A Kövér László keze alá telepített Országgyűlési Őrség ugyanebből az akaratból nőtt ki: a Fidesz minden olyan független testületet, fórumot kontroll alá akar vonni, mely a kormány kritikáját, bírálatát tanúsíthatja, pláne Orbán Viktor akaratát is megmásíthatja. Az autonómia, a szabadság a kulcsszó, amit az egykor liberális Fidesz mára ellenségként kezel.

Zavarja a művészi autonómia, ezért van szüksége Fekete Györgyre és majd Vidnyánszkyra. Zavarja az önkormányzati autonómia, ezért döntött úgy, hogy a helyiek által megválasztott polgármester és képviselő-testület, és az utóbbiak által támogatott jegyző helyett a Fidesz-káderdűlőre, a járási hivatalokhoz ragadja át a helyi közigazgatást. Zavarja a sajtószabadság, ezért alkalmazza Szalai Annamáriát, zavarja a szólás- és gyülekezési szabadság, ezért foglalta le a nemzeti ünnep előtt a Fővárosi Önkormányzat és a kormány Budapest összes tüntetésre alkalmas közterületét. Zavarja, ha számolni tudó szakemberek ellentmondanak Matolcsynak, ezért nyírta ki az előző Költségvetési Tanácsot, zavarják a kiművelt, gondolkodni képes emberfők, ezért szűkíti drasztikusan a felsőoktatás eléréseit. Zavarja a munkavállalói érdekképviselet, ezért kell Gaskó Istvánnak, Orbán régi "bölénytársának" százmilliós közpénz-támogatással kinyírni a valódi szakszervezeteket. Zavarja a szavazópolgár döntési szabadsága, ezért írja elő a regisztrációt. Mindennemű szabadság zavarja már.

És persze, az is zavarja, ha valaki esetleg mindezt még a parlamentben is az arcába vághatja.

A számok alapján indokolatlannak tűnik az oktatási államtitkár törekvése, mely háttérbe szorítaná az iskolákban az angol nyelv oktatását - ugyanis még angolul sem tudnak elég jól a magyarok, miközben e nyelv használatát tartanák a legfontosabbnak. REINER Roland írása

Kapcsolódó hivatkozások:

• A németet javasolja első nyelvnek az oktatási államtitkárság
  

• Europeans and their languages
  

• Nyelvvizsgáztatási Akkreditációs Központ

*

Az oktatási államtitkárság ismét elővette a nyelvtanulás ügyét: az új nyelvoktatási stratégia megszüntetné az angol nyelv elsőbbségét, helyette a németet tenné meg első tanulandó nyelvnek. Tekintsünk most el attól a fajta indoklástól, hogy a könnyű sikerélményt hozó angol helyett miért jobb egy nehezebben tanulható nyelvvel kezdeni. A probléma ugyanis nem az, hogy a magyar diákok hogyan tanulják meg a második idegen nyelvet, hanem az, hogy az elsőt sem tudják elsajátítani. 

A felmérések azt mutatják, hogy a magyarok képesek legkevésbé idegen nyelven megszólalni: míg az uniós polgárok 54 százaléka beszél legalább egy idegen nyelvet, ez az arány Magyarországon csupán 35 százalék. Különösen aggasztó ráadásul, hogy nem csak utolsók vagyunk ebben a rangsorban, de a felmérések romló tendenciát mutatnak: 2005-ben még 42 százalék válaszolta azt, hogy legalább egy nyelven meg tud szólalni (a csökkenés azt jelenti, hogy sokan „elfelejtették” azt a nyelvet, amit a korábbi felmérés idején még beszéltek). A cél tehát, hogy legalább egy nyelven meg tudjon szólalni minél több magyar: ez után jöhet csak az a kérdés, hogy melyik legyen ez a nyelv.

Az angol nyelv kiemelt fontosságát az állampolgárok Európa-szerte tudják, ismerik. Jól bizonyítja ezt, hogy mikor a kutatás során két nyelvet kellett választaniuk, ami a személyes fejlődésük szempontjából a leghasznosabb, az európai polgárok elsöprő többsége az angolt választotta. Hasonlóképpen vélekedtek a magyar válaszadók: mintegy kétharmaduk választotta az angolt, mint a leghasznosabb nyelvet. Míg Európa megosztott a második leghasznosabb nyelv kérdésében, addig Magyarországon ez egyértelműen a német: ám az angol első helyét meg sem közelíti.

1. ábra: Melyik két nyelvet tartja leginkább hasznosnak személyes fejlődése szempontjából? Eurobarometer 2012/02-03

*

De nem csak a közvélemény-kutatások bizonyítják az angol nyelv elsőbbségét: a hazai nyelvvizsgaadatok is az angol nyelv egyértelmű – és fokozódó – dominanciáját mutatják. Ma már az összes nyelvvizsga több mint kétharmadát teszik angol nyelvből, míg a német nyelvű vizsgák aránya az elmúlt tíz évben 30 százalékról 23 százalékra csökkent.    

 
2. ábra: Az angol és a német nyelvből tett nyelvvizsgák aránya az összes nyelvvizsga között, 2003-2012.

Forrás: Nyelvvizsgáztatási Akkreditációs Központ

*

Az oktatási államtitkárság ismét nem a valós problémával foglalkozik: a nyelvoktatási stratégiának nem az angol nyelv háttérbe szorításáról kellene szólnia, hanem arról, hogy minél több diák fejezze be úgy középiskolai tanulmányait, hogy legalább egy idegen nyelven tud beszélni. Az angol nyelv mesterséges háttérbe szorítása értelmetlen, felesleges: ráadásul szembemegy mind az európai, mind a magyar közvéleménnyel.  

Mindig kijavítom a műsorvezetőt, ha politológusnak titulál. Nem vagyok az. Én elsősorban egy KÖVETKEZMÉNY vagyok. Ha nagyon címkét keresünk, legyek közéleti kommentátor. - CEGLÉDI Zoltán írása

De főleg a következménye annak, ahogy az "igazi" politológusok jó része ma az általuk képviselt tudományhoz viszonyul, illetve viszonyult az elmúlt évtizedekben. Tisztelet a kivételnek, de a „látható” politológusok jelentős része mintha elfelejtette volna azt, amit elsőévesként, a legelső órán tanítottak neki: az általa választott tudomány művelése egy megismerő tevékenység. Tudni, ismerni, nem pedig alakítani, megváltoztatni akarja az eseményeket és folyamatokat - utóbbi ugyanis már a politika joga és feladata.

Ez "szárazon" annyira evidensnek tűnik, mégis, annyira máshogy működik a gyakorlatban.

Mármint nálunk. Az Egyesült Államokban a televíziós viták sokkal egyértelműbbek: tudott és vállalt dolog republikánus, illetve demokrata szemszögből elemezni egy-egy politikai szituációt. Ezek a szereplők nem címet, egyetemi státuszt, publikációs jegyzéket tolnak maguk előtt, azt állítva, hogy mindezek nevében fogalmazzák meg a véleményüket, hogy ők a katedra „szinkronhangjai” lennének. Nem, ők maguk a szereplők, és a vállalt meggyőződésükhöz nem használnak ilyen mankókat. Persze, az USA minden szempontból akkora piac, hogy például az aktuálisan ellenzéki "érzelmű" tévécsatornák is lehetnek nyereségesek, ellenzéki punditok is bírhatnak biztos egzisztenciával - de a Politico meg a Washington Post meg például azzal a luxussal küldheti be embereit a tévébe, hogy nem fog aztán egy vörösre üvöltött arcú politikus-samesz a főnöke nevében fenyegetőzni a mobiljukon. Nálunk meg kormányváltásonként a sajtó fele mindig csődbe megy!

Aki meg nem, az próbál megfelelni a nézői elvárásoknak. Ez a dolga - az viszont már a politológus-társadalom felelőssége, hogy meddig megy el ebben az utcában. Addig már mindenképpen eljutottak - önkritikus leszek: lefelé -, ahol én vagyok. Nem a színvonalban, de szakmaiságban, "politológusságban" van ez lejjebb annál, mint az egyetemi sztenderdek. És nem a vitapartnerek személye a döntő: lehet holnaptól minimum PhD-fokozatú politológusok eszmecseréjévé változtatni ezeket a műsorokat, lehet a bejáratnál belépőként méteres publikációs jegyzéket kérni, érdemi változás ettől nem lesz. Hiszen ekkor is díszhelyen fog ülni köztük az a politológus, aki Orbán Viktor mereven ágaskodó, kitörni készülő Férfiasságáról (így, nagy F-fel) értekezett rajongva. Tudomány, ühüm.

Az én helyem a politológusok vitájában egy következmény. Annak a következménye, amikor a szakmai reputációra igényt tartó politológust a műsorvezető javította ki a töredékszavazatok ügyében, vagy mikor a másik meg kormánypárti tüntetést, Békemenetet szervezett, majd elemzőt játszva nyilatkozott annak "sikeréről". Ilyen kanyarok után a tudományos élet szenvtelen, fehér köpenyét már senki nem kapja vissza a ruhatárból.

Kedves politológus barátaim, amint elindultatok a tudomány felől a politikai kommunikációs csaták irányába, amint elkezdtétek tágítani a határokat, várható volt, hogy folyamatosan fognak bekerülni a körbe egyébként konstans helyzetű figurák. Már eltoltátok a dolgot odáig, ahol én vagyok - aki egy politikai intézet munkatársa, de már nem a tudományos szférából jött, hanem pont ahhoz a (politikai) kommunikációhoz ért, amivé spinelitek a szakmátokat. És nem ijesztgetésnek szánom, de messze nem én vagyok a végpont: már a látóhatárban melegítenek stand-uposok, kritikusok, publicisták; mindenki, akinek van koherens véleménye a politikáról, közéletről, képes a nyilvános véleményalkotásra, és alkalmas a nézői igények kielégítésére.

Miért is ne tennék? A Nézőpont Intézet tavaly decemberben "Mérlegen a megújulás éve" címmel közölt egy elemzést, benne az alábbi leíró résszel: "Az önérdekkövetésben látszólag realitásérzékét vesztett kormányellenes csoportok azonban saját szimpatizánsaik előtt próbálják leplezni: gyakorlatilag épp ők képtelenek szembenézni eddigi teljesítményükkel. A továbbra is népszerű kormánypártok eközben a gazdasági világválság hozta kényszerek folyamatos követésére koncentrálhatnak."
Nos, ha ez egy elemzés, akkor szégyenkezés nélkül elférek én is az asztalnál, bármiféle publikációs jegyzék híján is. 

Pláne, hogy én nem kötök elvtelen kompromisszumot a nézettségért, a műsor kiszolgálásáért, ugyanis én vállaltan a nézőkért járok a tévébe. Nem hazudom azt, hogy a nagybetűs Tudományt hoztam a puttonyomban, és annak szócsöve vagyok. Nem, én egy liberális fiú vagyok, aki képes a közélet dolgairól összeszedetten, néha viccesen, a nézők számára szórakoztató és közérthető módon beszélni, illetve vitázni. Én vagyok a magam terméke, és ezt be is vallom, ellentétben azokkal, akik képesek voltak Az elmúlt tíz év legnépszerűbb kormánya felkiáltással kutatást végezni, melyben meglepő módon a jobboldal az alig kétéves Fidesz-kormányt tartja a legjobbnak, míg a balosok szétszavaznak a nyolc év alatt egymást váltó szoci kormányok között. A Századvég ezen elemzése sem a szakmáról szólt, ugyebár, hanem annak az aránypárnak a megkereséséről, amely összefüggésben még egyszer le lehet írni, hogy "tehát adataink szerint a Fidesz a legjobb".

Vannak ismerőseim, akik hátulról olvassák az újságot, például a Szüret rovattal kezdik a Magyar Narancsot. Ismerek aztán politológusokat is, akik meg az elemzéseiket kezdik hátulról, a konklúzióval. Mármint megírni.

Ezek a politológusok aztán a vitákba szintúgy nem a megismerés, hanem az alakítás igényével érkeznek. Hogy ne csak rajtuk legyen a felelősség ezért: igen, a műsorok egyébként ebbe az irányba is terelik, nyomják őket. Magam nyolc éve dolgozok Magyarország egyik legfelkészültebb politológusával, Tóth Csabával. Engem sokkal többen ismernek, mint őt, aminek az egyik legfőbb oka pont ezt a műsortípus. Az, ami azt honorálja, hogy míg én képes vagyok olyan mondatokat kimondani, hogy Matolcsy György nem tud számolni, addig Tóth Csabánál ez inkább úgy hangzana, hogy "Tényként azt semmiképp ne jelentsük ki, hogy a nemzetgazdasági miniszter nem tud számolni, hiszen ennek nyilvánvalóan az ellenkezője lehet az igaz, tehát valószínűleg a matematikai alapműveleteket magasan meghaladó jártassággal bír e téren. Az kijelenthető, hogy részben sikertelen a ciklus elején kitűzött gazdaságpolitikai célok időarányos teljesítése, és e tekintetben terhelheti felelősség Matolcsy Györgyöt is. Elhamarkodott következtetés lenne azonban mindezt egyértelműen a gazdaságpolitikai ismeretei vélt szakmai hiányosságaira visszavezetni, mivel jó eséllyel itt a politikai kommunikációs, illetve pártpolitikai célok is alakító jelleggel bírnak például a közteherviselés szabályainak átrajzolása során."

Mindez pedig egyfelől azt eredményezi, hogy a show-ra vágyó műsorvezető elégedetlen lesz, és nem hívja többet az elemzőt, másfelől a tisztelt közönség szemében a másik oldal nyer, ugyanis a Fideszhez lojális politológusok sem ezekkel a sztenderdekkel érkeznek a vitára. Ezért hangozhat el a kormányhoz lojális politológus szájából "az IMF neoliberális politikát folytat" fordulat, ami sokkal inkább illik egy vidéki Bencsik András-haknira (de az újságírói szakma változásairól, és arról, hogy ugyanilyen folyamat eredményeként oda miként keveredtem, tényleg nem most írok).

A tévéműsorok nehezen viselik el azt a fedett pályás törökgáborizmust, amiről igazából szól ez a tudomány. Igen, szerintem a mai politológusoknak ma abba az irányba lenne érdemes törekedni, ahová én biztosan nem tudom követni őket: ahogy Török Gábor elemez, a boncmester steril szenvtelenségével lefejtve a húst a csontokról.

Mert például a tények hajlítgatásmentes tisztelete azt követelné, hogy a Fideszhez lojális politológusok is elismerjék a kormánypárt népszerűségbeli zuhanásának tényét és okait – minimum furcsa, hogy az ő kutatásaikban jellemzően nagyon más adatok jönnek ki, illetve újabb és újabb kategóriák jelennek meg a szavazók leírására. Másfelől az ellenzéki szimpátiájú politológusoknak is tudniuk kell megadni a császárnak, ami a császáré - például azt rögzítve, hogy a jelek szerint Orbán mégiscsak megúszta az azeri baltás gyilkos ügyét a tekintetben, hogy a szégyen vihara külföldön és belföldön is elülni látszik. Megúszta, na - és ha valóban venni fognak (vagy már vettek) az azeriek magyar államkötvényeket, akkor bejött a számítása is. Gusztustalan tempó - mondhatom én, kommentátorként. De egy politológus számára a tények a kiindulópontok: azok pedig nem tudják a "gusztustalant", mint jelzőt értelmezni.

Végül pedig a "misszióról" röviden. Igen, én tényleg élvezem azt, hogy amikor a tudomány képviselője kirándulást tesz az én birodalmamban (vita, kommunikációs csörte, ripacskodás és show-elemek), akkor függetlenül attól, hogy egyébként milyen előadást tartott tegnap az egyetemen, és milyen monográfiát jegyez holnap, jó eséllyel veszít. Csúfolódni megyek, igen, és ezért nem veszek öltönyt, nyakkendőt sem. Mímelni sem akarom, hogy épp a tudományt teszik a szereplők az asztalra. Tízből kilencszer egyébként is azzal szólítanak meg az utcán, a buszon, hogy "azért nézem magát, mert jól megmondja nekik!". Egy álszent, hazudozó, pózer társadalomban élünk, álszent, hazug, pózer sajtóval, és pláne politikusokkal. 2012-ben sem tartunk még ott, amit én zsinórmértéknek, viszonyítási alapnak használok: az 1969-es (!) Angliából. Ott a közszolgálati tévében már 43 évvel ezelőtt le lehetett adni egy ilyen jelenetet a királynővel és a miniszterelnökkel:

Az én misszióm az, hogy ahhoz a Magyarországhoz lökdössem közelebb magunkat, ahol ugyanezt, ugyanígy meg szabad, lehet, sőt kell is csinálni Orbánnal, Mesterházyval, Bajnaival, vagy bárki is legyen a miniszterelnök. A politológusok közül némelyeknek szerencsére ma is a megismerés, a "beavatkozás" nélküli elemzés a missziója. Velük nincs dolgom, „csak” érdeklődve meghallgatom-elolvasom őket. A többiek meg... az ő következményük vagyok.

CEGLÉDI Zoltán

Közel sincs többmilliós tartalék a bizonytalanok között: a tényleges szavazatot hozó aktív pártnélküliek egy legfeljebb egymilliós, ráadásul egyértelműen megosztott tábort alkotnak jelenleg.  REINER Roland írása

Kapcsolódó hivatkozások:

• Medián-kutatás: Leiratkozók
  

• Republikon-kutatás: Biztos bizonytalanok

Az elmúlt másfél év során a közvélemény-kutatások a bizonytalanok egyre növekvő táborát mutatták: arányuk több intézetnél is meghaladta a teljes választókorú népesség felét. A következő időszak fontos kérdése lesz, hogy ez a választói tömeg milyen irányba indul el. Sokan azonban – akik bennük látják egy új párt létrehozásának vagy saját pártjuk megerősödésének lehetőségét – egy hatalmas és egy politikai irányba tartó csoportnak látják vagy láttatják őket. A valóságban azonban az aktív, a választáson szavazni is hajlandó bizonytalan csoport jóval kisebb és jóval heterogénebb annál, mint amit képzelnek róluk.

A bizonytalanok számát erősen csökkenti, hogy egy jelentős részük mindig távol marad a választásoktól, valószínűtlen hogy ők tömegesen bármilyen párt kedvéért elmenjenek választani.  Az ő állandóságukat mutatja az is, hogy arányuk az elmúlt négy év során alig ingadozott, egyedül a 2010-es választások idején mozdult el a 20 százalékos sávtól. Azt mondhatjuk tehát, hogy a társadalom ötöde stabilan távol marad a választásoktól, ezt a döntésüket nem az elmúlt két év eseményei alapján hozták: ők nem a kormányból vagy az ellenzéki pártokból, hanem a teljes politikából ábrándultak ki.

 1. ábra: Bizonytalan csoportok aránya a teljes népességen belül, 2008.09-2012.09, Ipsos

*

Lehet viszont számolni azokkal, akik nem tudják, vagy nem akarják megmondani azt, hogy egy most vasárnapi választások kire szavaznának. Arányuk az előző választás óta legalább a másfélszeresére nőtt, nagyjából a választókorú népesség harminc százaléka tekinthető tehát olyan bizonytalannak, aki adott esetben elmenne szavazni, ez mintegy 2,6 millió választópolgárt jelent. Saját kutatásunk is azt mutatta, hogy ezeknek a bizonytalanok körülbelül a fele olyan, aki részvételében már most is biztos, azaz egy most vasárnapi választáson is részt venne, annak ellenére, hogy a kérdezőbiztos kérdésére nem tudott vagy nem akart pártot választani – őket a továbbiakban aktív bizonytalannak fogjuk hívni. A pártok számára ők jelentik az elsődleges tartalékot, hiszen olyan politikailag aktív szavazókról van szó, akik keresik azt, hogy kire szavazhatnának, számuk 1,2-1,3 millióra tehető. Tovább csökkenti ugyanakkor számukat a regisztráció intézménye, ám ennek mértéke kérdéses: az Ipsos mérése azt mutatta, hogy átlagosan a szavazók negyedét tartja távol a regisztráció intézménye. A bizonytalanok regisztrációs hajlandóságát egyedül a Medián mérte, méghozzá igen alacsonyra: a pártnélküliek kevesebb, mint ötöde mondta azt, hogy feliratkozna a névjegyzékbe – ez a szám egyértelműen azt jelenti, hogy még az aktív bizonytalanok közül sem regisztrálna mindenki.  Egy korábbi elemzésünkben az aktív bizonytalanok mellett számoltunk egy ún. passzív bizonytalan csoporttal is, mely 2010-ben még voksolt, de egy most vasárnapi választáson már nem venne részt és jelenleg pártkötődése sincs. Ők azok, akiket a választási regisztráció egyértelműen távol fog tartani a 2014-es választásoktól, ez a Medián méréséből is jól látszik: a továbbiakban ezért csak az aktív bizonytalanokra koncentrálunk.

Illúzió tehát a társadalom közel felét kitevő bizonytalanok egészére, mint potenciális választókra tekintetni. A passzívak és tartósan távolmaradók arányát ismerve és a regisztráció hatását optimistán becsülve is egyelőre mintegy egymillió aktív bizonytalan választóért versengenek a 2014-es választási győzelemre készülő erők.


A megszólítandó bizonytalan szavazók száma után társadalmi hátterüket és politikai értékválasztásukat is érdemes tisztábban látni: ebből kiderül ugyanis, hogy több, jól elkülönülő pólus alkotja az aktív bizonytalanok táborát. Az aktív bizonytalanok között felülreprezentáltak a középkorúak, a magas jövedelemmel rendelkezők, és az egyetemet-főiskolát végzettek: az látszik tehát, hogy nem az a tipikus fővárosi fiatal jelenik meg ebben az aktív bizonytalan csoportban, mint amire sokan gondolnak. Identitásuk alapján az aktív bizonytalanok alapvetően három típusba sorolhatóak: konzervatív, rendpárti illetve baloldali-liberális. Az aktív bizonytalanok több mint negyede valamilyen konzervatív jelzőt választott magának (erősen nemzeti érzelmű, konzervatív, hívő). Bő harmaduk a rend és stabilitás híveként határozta meg magát: ők nagyjából egyforma arányban kötődnek jobb és baloldali pártokhoz, közös viszont bennük, hogy elsősorban biztonságra, kiszámíthatóságra vágynak. Végül az aktív bizonytalanok 36 százaléka alkotja a baloldali-liberális pólust (ide tartoznak azok, akik szocialista, szociáldemokrata, liberális vagy zöld jelzőt választottak maguknak). 

A konzervatív pólushoz tartozó bizonytalanok felülreprezentáltak a vidéken élők, egyházian vallásosak, a nők, illetve a nyugdíjasok között. Felük 2010-ben még a Fideszre szavazott, és bár ma már náluk is a jelenlegi kormánypárt a relatíve leginkább elutasított párt, az ő visszanyerésükre lehet esélye a Fidesznek. A magukat rendpártinak jelölők elsősorban a vidéki, magasabban képzett, aktív munkavállalók közül kerülnek ki, akik az átlagnál jobban keresnek. Pártkötődéseiket erősen titkolják: tízből több mint négyen nem árulták el sem azt, hogy kire szavaztak 2010-ben, sem azt, hogy ma melyik pártra nem szavaznának semmiképp. Az ő politikai preferenciáikról tudunk tehát a legkevesebbet.  Ami a baloldali-liberális pólust illeti, egy a fővárosban kifejezetten erős, fiatalos, határozottan nem vallásos és az átlagosnál csak kevéssel jobban képzett és jobban kereső csoportról van szó. A 2010-es választásokon még átlag felett szavaztak az MSZP-re és az LMP-re, a két pártot elhagyó, de máig aktív választók tehát elsősorban ezt a kategóriát erősítik. Noha jelenleg nem szavazói egyik pártnak sem, mind az LMP-t, mind az MSZP-t az átlagnál jóval kevésbé utasítják el.

Bár a három kategória viszonylag jól meghatározza azt, hogy mit gondolnak ezek a szavazók az politikusokról, vagy milyen kormányt szeretnének 2014-ben az ország élén látni, az identitás és a pártpolitikai címkék között bőven van „átjárás”: a baloldali-liberális identitást választók mintegy harmada Fidesz-kormánynak örülne, pont ekkora arányban szeretnének a konzervatív identitásúak valamilyen baloldali, koalíciós kormányt. Ha összességében nézzük az aktív bizonytalanok várakozásait, úgy köztük egyértelműen többségben vannak azok, akik valamilyen baloldali, koalíciós kormányt szeretnének 2014-től (az MSZP, az LMP ill. a DK részvételével létrejövő kormányokat nevezzük baloldali, koalíciós kormányoknak). Fontos látni ugyanakkor, hogy a Fidesznek is van tartaléka ebben a körben, hiszen minden harmadik aktív bizonytalan azt szeretné, ha a Fidesz folytatná a kormányzást.

 

2. ábra: Milyen kormánynak örülne 2014 után? Aktív bizonytalanok válaszai, Republikon-Ipsos 2012

*

Ami tehát jelenleg a bizonytalan szavazókat illeti, két dolgot érdemes szem előtt tartania minden politikai erőnek: a valóban megszólítható bizonytalanok jóval kevesebben vannak, mint az a közvélemény-kutatásokból elsőre látszik. Szó sincs 3,5-4 millió potenciális választóról: egy részük ugyanis sosem megy el választani, ráadásul a regisztráció még a részvételt fontolgatókat is az átlagnál jobban visszatartja a feliratkozástól – és így a szavazástól is. Jelenleg mindezeket a hatásokat figyelembe véve mintegy egymillió potenciális szavazó lehet a bizonytalanok között. Tovább nehezíti a pártok dolgát, hogy e csoport igen heterogén: egy-egy nagyobb baloldali-liberális és rendpárti, valamint egy kisebb konzervatív pólus alkotja. Összességében a baloldali, koalíciós kormányoknak van köztük nagyobb támogatottsága, ám kisebb tartalékot a Fidesznek is jelenthetnek.

Bár másokat sértegetni és bántó megjegyzésekkel illetni nem szép dolog, mindannyiunk érdeke, hogy megtanuljuk mindezt elviselni: a véleménynyilvánítás szabadságának megtartásáért. CSABA Réka írása

Kapcsolódó hivatkozások:

• Rowan Atkinson’s speech at RS5 parliamentary reception
  

• Félig kért elnézést Tarlós Kálmán Olgától

Rowan Atkinson szerint a világon a létfenntartáshoz szükséges második legfontosabb dolog a véleményszabadság, és ez is csak azért szorult le a dobogó legfelső fokáról, mert Mr. Bean és a Fekete Vipera alakítója egyetlen dolgot jobban szeret csinálni a szájával, mint elmondani bármiről a véleményét: enni.

A színész nemrégiben állt ki határozottan a véleménynyilvánítás szabadsága mellett, amikor a Nagy-Britanniában 1986. óta érvényben lévő Public Order Act (közrendvédelmi törvény) egyik rendelkezése eltörléséért harcoló Reform Section 5 arcaként beszédet tartott a brit parlamentben. A kampány célja, hogy ne legyen többé büntethető a törvény szövege szerint mások szavakkal vagy tettekkel történő „megsértése”. (A kapcsolódó honlapon olvashatók a jogszabály gyakorlati alkalmazásának abszurd és a demokratikus szabadságjogok korlátozásának problémáját komolyan felvető esetek.)

Kálmán Olgát is, Tarlóst is

Az említett törvény alapján Kálmán Olga jogosan perelhetné be Tarlós Istvánt, aki az ATV Egyenes beszéd című műsorában sértegette őt, 90-nél alacsonyabb IQ-jára és/vagy kialvatlanságára utalgatva. Mindezt azért, mert Tarlós nem volt hajlandó válaszolni a közte és a fővárosi közgyűlés Fideszes tagjai közötti konfliktus okait firtató – az adásban valóban sokadszor elhangzó - kérdésre. Szerencsére Kálmán Olga egyrészt tudja, hogy egy politikai-közéleti műsort vezető riporternek addig kell feltennie kellemetlen kérdéseit egy politikusnak, amíg az ki nem böki az igazságot, vagy valamilyen ügyes húzással el nem tereli a figyelmet. Másrészt azt is tudja, hogy ha ez nem sikerül, akkor esélyes, hogy az interjúalany jókora hisztivel reagálja le a helyzetet. A kérdezőnek pedig el kell viselnie az ilyesmit, hiszen az embert elragadhatja a hév, ha saját elveit, nézeteit vagy véleményét igyekszik megvédeni.

Abban nincs vita, hogy ha valaki a nyilvánosság előtt másról valótlanságot állít, valakit megrágalmaz, vagy megfenyeget, annak legyenek meg a jogi következményei. Ha Tarlós sértegetni szeret, de azt kevésbé bírja elviselni, ha neki nem tetsző dolgokat írnak róla, és ezért be akarja perelni a Népszabadságot, mert szerinte abban róla „átlag kétnaponta” a hitelrontás és a rágalmazás határát súroló cikkek jelennek meg, tegye. Ha a bíróságon az derül ki, hogy Szalai Anna nem csupán súrolta, de át is lépte a határt, akkor kapjon megfelelő büntetést.

De szerintem az teljesen jól van, hogy amíg ezek a feltételek (vö. hazugság, rágalmazás, hitelrontás, fenyegetés) nem teljesülnek, szimplán csak bárki csúnyát mond valakiről, azon meg lehet sértődni mindenféle jogi következmény nélkül. Egy blogbejegyzés íróját is le lehet ostobázni, ha nem értünk vele egyet, és Tarlósra is lehet azt mondani, hogy egy bunkó, aki az értelmes vita helyett a gyerekes személyeskedést választja. A jó ízlés, vagy a véleménynyilvánítási fórumok saját szabályai persze határt szabhatnak a sértegetés mikéntjének. A lényeg mégis az, hogy az ember igenis bírjon el többet, mint a nyomdafesték, és ne követeljük rögtön az óvónénitől, hogy állítsa sarokba a Pistit, mert kinyújtotta ránk a nyelvét.

Szazsó meg bárkit

Bár itthon egyelőre szerencsére szó sincs a fentiekben említetthez hasonló szabályozásról, a kérdés relevanciáját nagyon jól illusztrálja a szazsoketharmadaharomharmadert nevű mikroblogger esete. A névválasztásával is egyértelműen a Fidesz-kormány feltétel nélküli támogatását bizonyító Szazsó kultikus figurája a tumblr.com közösségi oldalnak. Mindenki ismeri, mindenki követi egy (tűrőképességtől függően hosszabb-rövidebb) ideig, és mindenkinek megvan a véleménye róla. Ahogy neki is mindenről, és azt aktívan meg is osztja a blogján. Ezek a vélemények egy meggyőződéses magyar Fidesz-választó határozott értékrendjét tükrözik (mondhatnánk, hogy ő az utca fideszes embere, meglepően nagy online nyilvánossággal), viccesnek és szatirikusnak szánt, nem ritkán azonban inkább sértő, arrogáns és kirekesztő hozzászólások formájában. Ezek pedig gyakran kiakasztják azokat, akik kevésbé biztosak ugyan saját értékrendjük univerzális igazságában és megkérdőjelezhetetlenségében, de nyitottabbak és elfogadóbbak az eltérő álláspontok, a másként gondolkodók megismerésére.  De a tumblr közössége mégsem „jelenti fel” szazsót, mert ott, ezen a globalizáció által szült, Médiatanács által sem korlátozott, szabadságtisztelő fórumon mindenkinek joga van a véleményéhez. Antonneutron, egy másik blogger Voltaire – az oldalon egyébként gyakran felbukkanó - híres mondását idézte, amikor a nemrégiben többen jelezték, hogy szeretnének kevesebbet látni a kérdéses blogger által megosztott tartalmakból : „Nem értek egyet azzal, amit mondasz, de életem végéig harcolni fogok érte, hogy elmondhasd.”

Tanuljunk meg okosan sértegetni és megsértődni!

Ahhoz viszont, hogy ezt a meglehetősen idealistán csengő (és némi ellentmondást is magában rejtő) mondatot bármennyire is komolyan vehessük, első lépésként meg kéne tanulnunk sértegetni és megsértődni. Nem azt mondom, hogy elsődleges cél legyen mások megbántása, vagy az ilyen megjegyzéseket ne vegyük fel, hiszen az ember nem így működik. De ismerve a magyar társadalom reakcióit bármilyen, egyes embereket sértő magatartásra (vö. azonnali szigorú szabályozás, korlátozás és betiltás követelése), igencsak ránk férne egy tréning a sértegetés-sértődés terén.

Lehetne ez egy nemzeti mozgalom is akár: tanuljunk meg okosan sértegetni és megsértődni! Fejleszthetnénk rá facebook-os alkalmazást is! Csúnyát mondtak Önről a szomszédai? Megint beszóltak a villamoson? Rutinból lekommunistázták/nácizták a közértben? Ne hallgasson, szóljon be Ön is! Íme néhány pazar riposzt-lehetőség! Eressze ki a gőzt ezekkel, ahelyett, hogy rögtön betiltana mindent és mindenkit!

Mert inkább vitázzunk, szóljunk vissza és vita közben esetleg kicsit sértődjünk meg, de mindenképpen próbáljuk meg feldolgozni a minket ért sérelmeket. Mindenekelőtt azonban igyekezzünk különbséget tenni a feszültség verbális levezetése és a valódi, fenyegető agresszió között, hogy ne az legyen a zsigeri reakció mindig mindenkiben, hogy „tilcsákbe!”. Ez ugyanis csak azt a szemléletet élteti tovább mindenkiben, hogy az államtól várjuk el, hogy megvédjen minket a vélt vagy valós sérelmektől. Pedig mostanában lenne fontosabb dolga is.

Vajon mi történik majd a Jobbik október 23-i tüntetésén? Mikor áll végre elő a Jobbik választási programjával? Le tudja-e győzni a Jobbik a Fideszt?  - TÓTH Csaba írása

Kapcsolódó hivatkozások:

• Lassan elcsendesül az Avas, véget értek a tüntetések
  

• Karácsony Gergely - Róna Dániel: A Jobbik titka
  

• Medián: politikusok népszerűsége
  

*

Ismerős kérdések? Két-három éve azok lettek volna. Idén azonban politikai junkie legyen a talpán, aki talál olyan beszélgetős műsort, ahol az elemzők e témákról vitáznának. A baloldali véleményformálók kevésbé rettegnek, a jobboldaliak ritkábban tudják előhúzni a „de ha nem vagyunk kemények, jön a Jobbik” toposzt. Miközben a közéleti viták tempója és intenzitása érzékelhetően felpörgött a szeptemberi parlamenti szezonkezdet óra, a Jobbik hangja mintha kevésbé lenne harsány.

Mindig nehéz azt elemezni, amikor az „újdonság” egy politikai szereplő jelenlétének visszaesése. Mégis: a Jobbik jelentőségének folyamatos csökkenése az idei ősz egyik kevéssé elemzett, de annál fontosabb jelensége.

A Jobbik helyzetének alapvető változása akkor válik igazán szembetűnővé, ha összehasonlítjuk azt a pár évvel ezelőtti állapottal. Három éve, 2009-ben, a Jobbik minden várakozást felülmúló EP-szereplése után sokan reálisan számoltak azzal, hogy a következő parlament második legerősebb pártja a szélsőjobboldali erő lesz. Egy évvel később, 2010 októberében a Jobbik megszerezte első polgármesteri pozícióit és meggyőzően érvelhetett amellett, hogy az önkormányzati választások erősítették a párt helyzetét. Még tavaly ilyenkor is reménykedhetett abban, hogy hamarosan vezető ellenzéki párttá válik: Gyurcsány Ferenc és a DK kiválása az MSZP-ből egy pillanatra felcsillanthatta ezt a reményt.
Ehhez képest ma egyetlen józan elemző sem feltételezi, hogy rövid, vagy akár középtávon a Jobbik válna Magyarország második – s különösen nem első – pártjává. Lehet vitatkozni azon, képes lesz-e a baloldal legyőzni a Fideszt 2014-ben, s azon is, ki vagy kik lesznek miniszterelnök-jelöltje(i). Olyan forgatókönyvvel azonban senki nem számolhat reálisan, hogy a Fidesz-kormányt egy Jobbik-kormány váltja majd. Baloldali politikusok számára a miniszterelnök-jelölti pozíció elvezethet a kormányfőségig. Vona Gábor miniszterelnök-jelölt lehet 2014-ben – de miniszterelnök nem lesz.

Mindez nem azért van, mert a Jobbik 2012-ben rosszabbul politizálna, mint a korábbi években. Vona Gábor parlamenti megszólalásaiban továbbra is van erő, s a párt aktivitása sem csökkent: a Jobbik honlapja pontosan dokumentálja, ahogyan a párt naponta négy-öt ügyben is igyekszik megszólalni. Az Avasra szervezett tüntetéssel pedig a Jobbik kedvenc témájához, az agresszív cigányellenességhez is igyekszik visszatalálni.
Éppen az avasi tüntetés mutatja azonban, mennyire megváltozott a Jobbik körül a politikai közeg. Egy ilyen tüntetés korábban az egész politikai közvéleményt permanensen, akár hetekig lázban tartó ügy lett volna. Arra ma is alkalmas, hogy egy-két napig vezető hírré váljon – ám hamarosan ismét az október 23-i tüntetés és Matocsy legújabb csomagja dominálja majd a közéleti vitákat. 

*

A Jobbik közéleti jelentősége egyrészt a politikai témák átalakulása miatt csökkent. Karácsony Gergely és Róna Dániel tanulmányából tudjuk, mikor erősödik a Jobbik: ha a politikai napirenden kedvenc témáiról, főként a romakérdésről van szó. Nem is annyira az a lényeg, ki mit mond ilyenkor: a téma felvetődése – ahogyan a közbiztonsággal, renddel kapcsolatos kérdések is – önmagában erősítik a Jobbikot, mert a választók különösen hitelesnek tartják e kérdésekben. (igen, ezekben az ügyekben a választók kétharmada tényleg jobbikos).

Hiába próbálkozik azonban a Jobbik: a politikai napirend fő kérdései az avasi demonstráció epizódja után is a demokráciáról, választási regisztrációról, vagy IMF-megállapodásról szólnak majd – s itt a radikális párt dolga sokkal nehezebbé válik. A kormány azt mondja, nem enged az IMF-nek. Sőt, a kormány egyik legfontosabb tanácsadó intézményeként működő Századvég igazgatója egyenesen úgy fogalmaz: az IMF-nek kell magatartásán változtatnia, ha pénzt akar adni. A Jobbiknak nincs könnyű dolga, ha ezt a kormányzati álláspontot akarja jobbról támadni – ilyen vélemény megfogalmazható ugyan, de választói többséget teremteni hozzá lehetetlen. Minél jobban átveszi a kormányfő a magyar jobboldali hagyomány legkevésbé progresszív, legkevésbé nyugatias, leginkább nacionalista elemeit, annál kevesebb tér marad a Jobbiknak. Legyen szó szinte bármilyen ügyről, a fő konfliktus a kormány és baloldali ellenzéke – nem pedig a kormány és a Jobbik között húzódik. Egyre világosabb: a retorikájában a politikai centrumtól egyre inkább távolodó kormányt balról lehet majd leváltani. Egyelőre nem tudjuk, mely párt vagy pártok és mely politikus vagy politikusok lesznek a Fidesz fő kihívói – de az biztos, hogy a Jobbik és Vona Gábor nem lesz köztük.

*

Ez a felismerés, ha nem is feltétlenül tudatosan, de a választókra is hat. A Jobbik júliusi adataihoz képest szeptemberre a biztos szavazók között az Ipsosnál öt, a Mediánnál nyolc (!) pontot esett (a Tárki hasonló esést nem regisztrált). Ennél is sokat mondóbb azonban egy frissen megjelent Medián felmérés, ami a választani akaró, de pártpreferenciával nem rendelkező – vagyis az aktív bizonytalan – szavazók  között vizsgálta egyes politikusok népszerűségét. Bár a kutatás fő híre Bajnai Gordonról szólt, érdemes áttanulmányozni Vona Gábor adatait is. A Jobbik pártelnöke e bizonytalan csoportban sokkal kevésbé népszerű lakossági átlagánál: elfogadottsága (pontosabban annak hiánya) Gyurcsány Ferencével vetekszik, s nem éri el az egyébként roppant népszerűtlen Orbán Viktor érékét. Mindez egybecseng a Republikon egy korábbi kutatásának tanulságaival  is, ahol azt állapítottuk meg,hogy a bizonytalanok között a Jobbik rendelkezik a legkevesebb tartalékkal.

S ha mindez nem lenne elég: a Fidesz-kétharmad által elfogadott választási rendszer is kifejezetten hátrányos a Jobbiknak, hiszen a párt csak elenyésző számú egyéni győzelemben reménykedhet. Számításaink szerint a Jobbik jelenlegi támogatottsága mellett a mandátumok nagyjából tíz százalékára számíthat.

Mindez nem jelenti azt, hogy a Jobbik ne lenne továbbra is fontos szereplője a magyar politikának – e tíz százalék könnyen eldönthet a kormányalakítás kérdését. A Jobbik által meghonosított beszédmód, a párt által felelevenített militáns nacionalizmus és harsány kisebbség-ellenesség jó ideig politikai életünk része marad. A liberális demokrácia hívei azonban fellélegezhetnek: szélsőjobboldali áttörésre nem kell számítanunk. 

TÓTH Csaba

a Republikon Intézet stratégiai igazgatója

Politikai ismeretek tekintetében a magyar társadalom átlagos helyen van az európai országok között.   

A választási regisztráció indokaként a kormány nagyjából egyetlen érvet ismételget: szerintük a változtatás a tudatosabb állampolgári részvétel felé fog mutatni, a jövőbeli szavazók megfontoltabban és tájékozottabban fognak dönteni.  REINER Roland írása.

Kapcsolódó hivatkozások:

• Lázár János álláspontja

• European Election Studies

• Kósa: Egymillió tanulatlan magyar miatt kell a regisztráció

A választási eljárásról szóló vitában rendszeresen felmerül érvként, hogy a szavazók nem tájékozottak, nem ismerik a politikai rendszert, tehát nem is tudnak felelős döntést hozni. Egyes pártok a tájékozottságot az iskolai végzettséggel kötik össze, és egyenesen kizárnák az alapfokú végzettséggel nem rendelkező állampolgárokat a választási rendszerből. A tájékozatlanságot a vitában szereplő felek mintha egyaránt adottnak tartanák, de valóban tájékozatlanabbak a szavazók Magyarországon, mint más európai országokban?

Nézzük meg a számokat!

Egy 2009-es, az Európai Parlamenti választások idején készített felmérés során néhány, az Európai Unióval illetve a hazai politikával kapcsolatos kérdéssel mérték az állampolgárok politikai ismereteit. Noha a tájékozottságról, annak különböző aspektusairól akár egy önálló kutatást is lehetne végezni, most meg kell elégednünk az itt alkalmazott módszerrel. A kutatás során a válaszadóknak egy-egy állításról kellett eldönteniük, hogy az igaz vagy hamis, a belpolitikát három kérdés mérte.

A korhatárt kevesebben ismerik, az oktatási minisztert sokan

A legkevésbé éppen a választójogi korhatárral kapcsolatos állítást tudták jól megválaszolni a kérdezettek: tízből mintegy négy magyar válaszadó igaznak vélte azt a hamis állítást, hogy a magyarországi parlamenti választáson a jelöltnek legalább 25 évesnek kell lennie. Ez az állítás egyébként az európai polgárokat is nehéz helyzetbe hozta – 37 százalékuk hasonlóképp rosszul tudta.

A következő állításban az adott ország oktatási miniszterét nevezték meg jól: a kutatásban résztvevők több mint kétharmada (69 százaléka) tartotta igaznak a helyes állítást. Magyarország alig maradt el az EU-s átlagtól: a válaszadók 66 százaléka ismerte fel helyesen, hogy a kutatás idején az oktatási miniszter Hiller István volt.  

Hasonlóan nagy arányban ismerték fel a válaszadók, ha helytelen parlamenti létszámot kérdeztek tőlük (a valódi nagyság másfélszeresét, tehát Magyarország esetén az állítás 579 tagú parlamentről szólt): a teljes, európai mintában minden második válaszadó tudta, hogy rossz számot lát. Talán az akkoriban a parlament létszámáról szóló vitának is köszönhető, de a magyarok ebben még jobban is teljesítettek: a megkérdezettek közel kétharmada tudta jól, hogy a parlamentben nem 579 képviselő ül. 

Minden ötödik magyar nagyon jól, 40% pedig megfelelően tájékozott

Összesítve a három kérdésre adott válaszokat kirajzolódik, hogy a különböző társadalmak mekkora arányban állnak tájékozott és tájékozatlan állampolgárokból. Jól látszik, hogy Magyarország egyáltalán nincs lemaradva, hiszen az EU-átlagnak megfelelő a legtájékozottabbak aránya, míg az egyetlen jó választ sem adóké az átlagnál még alacsonyabb is. Hazánkban a társadalom ötöde tekinthető a fenti kérdések alapján nagyon jól tájékozottnak (3 jó válasz) míg további negyven százalék megfelelően tájékozott (2 jó válasz). Csupán minden tízedik állampolgár nem tudott egyik kérdésre sem helyes választ adni, kifejezetten tájékozatlannak tehát csak a magyar társadalom tizede tekinthető. Ezek az adatok tehát azt mutatják, hogy a tájékozatlan magyar választó képe hamis: politikai ismeretek tekintetében a magyar társadalom átlagos helyen van az európai országok között.   

A fent részletezett három belpolitikai állítás közül hány helyes választ adott. Európai Választáskutatás, 2009.

Ha valóban növelni akarjuk a tájékozottságot, más utak hatékonyabbnak tűnnek

Természetesen van még hova fejlődni: a hagyományosan jó oktatási rendszert működtető északi tagállamok vezetik a listát – náluk a legmagasabb azok aránya, akik mindhárom állításról jól döntötték el, hogy az igaz vagy hamis. A jelek szerint e tekintetben (is) érdemesebb lenne a kormánynak inkább az oktatás megerősítésén, hatékonnyá tételén dolgoznia; a művelt polgár lesz igazán tájékozott. A regisztráció sokkal inkább leképezi, illetve konzerválja a mai különbségeket. És egy másik lehetséges összefüggés: a magas arányú internethasználattal büszkélkedő balti államok polgári szintén átlag fölött tájékozottak. Itt is van még tennivaló, és szintén szélesebb tájékozottság várható a gyors és komplex információ-átadást biztosító internet terjesztésétől, mint attól a regisztrációtól, aminek központi eleme az ügyfélkapus bejelentkezés. Logikailag is meg kellene előznie az internet terjesztésének az online regisztráció ilyen típusú preferálását: előbb legyen a háztartásokban internet, mintsem hogy a kormány fő érve a „mindenki számára nyitva álló, önkéntes” regisztráció mellett az ügyfélkapus opció.

Végül a választási rendszerről szóló viták tükrében érdekes lehet az is, hogy Belgiumban és Olaszországban, ahol kötelező a választáson való részvétel, az állampolgárok sokkal kevésbé tájékozottak a politikai rendszert illetően, mint Európa számos országában.

Ha hiszek G. Fodor Gábornak, akkor csak a liberálisoknak van rendben a szexuális élete. De ki az, aki inkább a fasizmust választja szex helyett? - CSABA Réka írása

Kapcsolódó hivatkozások:

• Nursery offers free childcare so parents can have sex

• G. Fodor Gábor a liberalizmusról és a "dugásról"

• A fogamzásgátlást és a felvilágosítást is kritizálták a Parlamentben

*

Tulajdonképpen hálás vagyok Varga Istvánnak, aki a családon belüli erőszak önálló büntetőjogi tényállásáról folyó parlamenti vitában megpróbálta „helyükre zavarni” a magyar nőket. Paradox módon ezzel generált társadalmi vitát a nők és férfiak változó (változatlan?) szerepei, a család hagyományos felfogása, valamint a gyermekvállalás személyes, gazdasági és társadalmi vonatkozásai kapcsán. Bízom benne, hogy mostantól parázs vita, sőt akár komoly ellenállás fogadja a témában tett megszólalásokat – minél korlátoltabbak, annál inkább.

Így került kontextusba például a BBC News tudósítása is arról a dániai óvodáról, ahol az óvónők önként felajánlották, hogy csütörtök esténként plusz két órán keresztül vigyáznak a kicsikre: miközben ők babazsúroznak, a felnőttek kedvük szerint tölthetik együtt az időt. Az óvoda dolgozói főként a szexre gondoltak, és az ennek eredményképp érkező újabb ovisokra, de azt sem bánják, ha az így felszabaduló időt esetleg másra használják a szülők. Ez egyben egy „unortodox munkahelyvédelmi akcióprogram” is, hiszen ha elfogynának a gyerekek, rájuk sem lenne többé szükség. Az óvoda szerint a szülők fele igénybe is kívánja venni a szolgáltatást.

Nem csak úgy lehet tehát hozzáállni a kérdéshez, ahogy nálunk szokás. És most egyáltalán nem csak Varga Istvánra gondolok. Ott van például a Századvég Alapítvány kutatási igazgatójának múlt pénteki blogbejegyzése, melyben G. Fodor Gábor elítélte azt a liberális doktrínát, mely szerint szeretkezni jó dolog, a „fasiszta” nézetek meg rosszak.
G. Fodor szerint ezt csak a liberálisok gondolják így? Tényleg mindenki másnak olyan szörnyű a szexuális élete, hogy annál még a fasizmus is jobb?

Vagy Kövér László házelnök, aki a Magyar Asszonyok Érdekszövetsége által szervezett Az élet: ajándék című nemzetközi élet- és magzatvédelmi konferencián megállapította: a liberális felfogással szemben a gyerek nem magánügy, hanem a közjó egyik legfőbb eszköze, a gyerekvállalás pedig nemzetstratégiai kérdés. A konferencián a szexualitással és gyerekvállalással kapcsolatban elhangzó többi megállapítást és „megoldási javaslatot” pedig nem is szeretném idézni, annyira elkeserítő az egész. A szexualitás és a gyermekvállalás pedig igenis mindenkinek a magánügye. Bár személy szerint én is sokkal jobban szeretnék egy igazán, nem csak az állami szabályozás szintjén baba- és gyerekbarát Magyarországon élni, ahol a fiataloknak nem valami kötelező, szabadságukat korlátozó, kakispelenka-szagú dolog ugrik be elsőre a gyerekvállalásról, így a tervezett gyerekek így valóban megszülethetnek, aztán pedig megfelelő nevelésben és oktatásban részesülhetnének. Viszont ha komoly államférfiak a bajszuk alatt mormogva olyanokat mondanak, hogy „a közjó egyik legfőbb eszköze”, meg „nemzetstratégiai kérdés”, attól tökre nem jön meg a kedvünk ahhoz, hogy sok kis jövendő adózót csináljunk. Attól meg pláne nem, ha szigorításokkal fenyegetnek a fogamzásgátlás és a terhesség-megszakítás kapcsán.

Jirí Menzel és Bohumil Hrabal nagyszerű, Őfelsége pincére voltam című filmjének egyik jelenetében a nemzetiszocialista érzésektől túlfűtött leány a nászéjszakáján is arra figyel, hogy a Vezér képe egy pillanatra se kerüljön ki a látómezejéből. Hiszen nemzetstratégiai kérdésen ügyködnek épp...

És bár G. Fodor és Kövér is a liberálisokat támadják a szexualitás és a gyermekvállalás kapcsán, én szeretném hinni, hogy nem csak számunkra evidens a magánélet, az ahhoz tartozó szokások, valamint a nők önrendelkezési jogának tiszteletben tartása. Remélem, nem csak mi gondoljuk, hogy fontos a társadalom szexualitáshoz való tabuk nélküli, nyitott és befogadó hozzáállása, a szexuális felvilágosítás, valamint a tudatos családtervezés ösztönzése és támogatása.  És főleg babák és gyerekek - minden mennyiségben. Virággal hadonászó, cinikus „úriemberség”, képmutatás, pökhendiség, az egyéni felelősség és tudatosság hangsúlyozása helyett tiltások - ez meg maradjon a fenti két megmondó-ember osztályrésze. De inkább nekik sem kívánjuk, mert valószínűleg nem tudják, miről mondanak le.

A két hetes rendcsinálás ígérete és a TEK kirakat-akciói ellenére ma az Európai Unió országai közül Magyarországon érzik magukat a legkevésbé biztonságban az emberek. Az Eurobarometer kutatási adatait REINER Roland elemezte.

Kapcsolódó hivatkozások:

• Orbán: két hét alatt rendet teszünk

• AWARENESS OF HOME AFFAIRS - Special Eurobaromete

• ESS Data

*

Két hét múlva rend lesz. Ha a második Orbán-kormány legkarakteresebb kijelentéseit keressük, Orbán Viktor ígérete alighanem az elsők között jut eszünkbe. Nem véletlen: a biztonságra való igény az egyik legalapvetőbb elvárásunk, 2010 előtt pedig a társadalom egyre növekvő része érezte veszélyben a mindennapi biztonságát. A belügyminiszter és a kormány azonnali változást, több rendőrt, nagyobb szigort ígért. A kormányzás másfél éve után készített adatfelvétel tanulsága szerint ez a vállalkozás egyelőre eléggé kudarcos.

"Az Ön közvetlen környékén nem biztonságos élni": egyetértők aránya (Eurobarometer 76.4, 2011/december)

A magyarok 21 százaléka, tehát minden ötödik ember úgy érezte, hogy még a közvetlen környezetében sem él biztonságban (az EU átlag mindössze 9 százalék). Az arányok még rosszabbak, ahogy nagyobb szintre lépünk: a saját településüket már több mint minden negyedik megkérdezett nem tartotta biztonságosnak (27 százalék), ami több mint két és félszerese az EU-átlag 10 százaléknak. Még ennél is rosszabb az ország egészének megítélése: Magyarországot a lakosság több mint harmada (35 százalék, míg az EU-átlag csak 15%) nem érezte biztonságosnak. Mindhárom szempontból tehát Magyarországon volt a legrosszabb a közbiztonság megítélése az egész Európai Unióban.

Közbiztonság megítélése helyi, települési és országos szinteken: az egyes állításokkal egyetértők aránya (Eurobarometer 76.4, 2011/december)

Miközben a TEK grandiózus akciói minden héten érdekességet szolgáltatnak a hírportálok szerkesztőinek, nyáron a köztelevízió híradója két héten keresztül számol be a dizájnerdrogok elleni küzdelemről, aközben a magyarok 32 százaléka nem mer éjszaka a saját környékén sétálni, és majdnem minden második állampolgár aggódik azon, hogy erőszakos bűncselekmény áldozatává válik.

A kutatási adatok bizonyítják, hogy a biztonságérzet és a rendőrségbe vetett hit, bizalom összefügg, márpedig hazánk ezen a téren is rosszul szerepel. Ami a rendőrség állapotát és megítélését illeti: a tízből kevesebb, mint négy magyar megkérdezett tartja sikeresnek a rendőrséget az erőszakos vagy erőszakkal fenyegető bűncselekmények megelőzésében – az uniós országok között ez az egyik legrosszabb eredmény, a közbiztonsághoz hasonlóan ebben a rangsorban is a bolgár és görög értékek társaságában zárjuk a sort.  A társadalom többsége egyszerűen nem érzi azt, hogy a rendőrség képes lenne őt megvédeni.

A rendőrség sikeres Magyarországon az erőszakos vagy erőszakkal fenyegető bűncselekmények megelőzésében. Egyetértők aránya országonként. (ESS 2010/11.)

Ez a bejegyzés szándékosan közvélemény-kutatási adatokra és nem igazságügyi statisztikákra épül. A közbiztonság megítélésekor nem támaszkodhatunk pusztán a bűnügyi statisztikákra: egyrészt ezek összehasonlíthatósága a különböző jogrendszerek miatt erősen korlátozott (hiszen más számít bűncselekménynek a különböző európai országokban). Másrészt azt gondolom, a közbiztonság maga nem írható le pusztán statisztikai adatokkal: a bűncselekmények számának alakulása aligha hat a biztonság érzékelésére rövidtávon.

Tényként rögzíthetjük ugyanakkor azt is, hogy 2011-ben mintegy 1 százalékkal több bűncselekményt követtek el 2010-hez képest, elsősorban a közrend elleni bűncselekmények száma ugrott meg. De a lényeg, hogy közbiztonság akkor van, ha az emberek biztonságban érzik magukat.  Márpedig ha ezt a definíciót elfogadjuk, úgy azt kell mondanunk, hogy az Európai Unió legkevésbé biztonságos országában élünk.

Reiner Roland

elemző

Republikon Intézet