A német választásokat az európai sajtó már jó előre mint a kontinens legfontosabb voksolását harangozta be. Az eredményeket a magyar politikusok is kommentálták: hirtelen minden pártvezetőnk osztozni szeretett volna Angela Merkel sikerében. A német szavazók persze másról és más alapján döntenek, mint a magyar választók – a német jobboldal győzelme közvetlenül nem hat a magyar pártok erőviszonyaira. Ez azonban nem azt jelenti, hogy a választásnak ne lennének fontos, Magyarországon is értelmezhető tanulságai – TÓTH Csaba öt ilyen tanulságot szedett össze.

Kapcsolódó hivatkozások:

• A New York Times 2011-ben a zöldek várható áttörését vetíti elő
• Német választási eredmények korábbról
• Mandátumelosztás Németországban
• Reiner Roland elemzése az európai fiatalokról

1. Nem lett más a politika – Németországban sem.

Nem csak Magyarországon, szerte Európában egyre többet beszélnek róla, hogy az állampolgárok bizalmatlanok a pártokkal, politikusokkal szemben; múlt héten a Republikon is bemutatta, hogy az európai fiatalok szinte mindenütt egységesen szkeptikusak a politikai elit iránt. A politikai rendszer teljes megújításának ötlete állandó slágertéma: nem csak az LMP 2010-es kampánya épült erre, de azóta is sok civil szervezet és pártkezdemény szeretné lecserélni a régi pártokat és politikusokat. Németországban is nagy divatja volt ennek: a kalózpárt kezdeti sikerei, vagy a zöldek pár évvel ezelőtti, pillanatnyi erősödése kapcsán sokan ábrándoztak a régi pártok eltűnéséről.

Ám a mostani német választás pontosan ennek ellenkezőjét, a régi, nagy pártok erejét bizonyította. A német választók kétharmada a két nagy pártra voksolt; a kisebb pártok nem hogy megszorongatni nem tudták saját oldaluk nagyobb szervezeteit, hanem egyenesen visszaestek. A Német Szövetségi Köztársaságban hatvanöt éve minden egyes választáson a kereszténydemokraták és a szociáldemokraták kapják a legtöbb szavazatot – miközben az „új” szereplők vagy gyorsan eltűnnek – mint ami a nemrég olyan divatos kalózpártra várhat –, vagy maguk is kiegészítő, kisebb jelentőségű szereplőivé válnak a „rendszernek”. Régi, nagy pártokat lecserélni nehezebb, mint gondolnánk.

2. A koalíciós partner szinte mindig veszít

A német választások legnagyobb vesztese az ottani liberális párt: a szabaddemokraták támogatottsága négy, koalícióban töltött év alatt egyharmadára zuhant. Az FDP története nagyon ismerős lehet a magyar liberálisoknak is: a párt folyamatosan piaci reformokat követelt, amelyek többségét a koalíciós partner leverte – ám a nehézségekért, a kormányzás negatívumaiért mégis ők lettek a felelősök. A koalíciós partnerek élete nem egyszerű: egyszerre kellene konstruktívnak mutatkozni és megőrizni a párt saját témáit – ez pedig szinte mindig nagyon nehéz. Nem sikerült a CDU korábbi partnerének, a szociáldemokratáknak sem – nem csoda, hogy most húzódoznak koalíciót kötni. De hasonló cipőben vannak a brit liberálisok is, akik szinten rekordmagas támogatottsággal léptek koalícióra a konzervatívokkal, s ma nagyon rosszul állnak a közvélemény-kutatásokban. Az SZDSZ magyarországi felőrlődése egy koalíció keretei között tehát nem példa nélküli és nem csak a liberálisokra jellemző – a fent említetteken túl elég lenne erről megkérdezni Torgyán Józsefet – aki 1998-ban még majdnem 15 százalékot ért el és 2002-ben be sem jutott a parlamentbe.

Hova mentek a liberális szavazók?

3. A karizmatikus politikus mítosza

A hazai baloldali előválasztási küzdelemben gyakorta felmerült az igény a „karizmatikus” vezetőre. Bár e „karizmatikus” tulajdonságokat a legritkábban sikerül definiálni, általában az amerikai elnökök jellemzőit szokás ez alatt érteni. Ebben az értelemben karizmatikus politikus Orbán Viktor, s talán az volt Gyurcsány Ferenc is. Ha van azonban valaki, aki nem felel meg e sztereotípiáknak, az pontosan Angela Merkel: a német kancellár kiváró taktikájáról, nyugalmáról, sőt, esetenként kifejezett „szürkeségéről” híres. Angela Merkel példája jól mutatja, hogy a sikeres politikusok nem egy tőről fakadnak: Merkel első, 2005-ös győzelmét egy sokkal karizmatikusabb szereplővel, Gerhard Schröderrel szemben aratta. A karizmatikus vezető személye nem garancia a sikerre, hiánya pedig nem feltétlenül vezet bukáshoz.

4. Ha a koalíciós partnerek egymás szavazóira hajtanak, közösen vesztenek (bár nem egyenlő mértékben)

A német választási kampány során soha nem volt kérdéses, hogy a legtöbb szavazatot a CDU szerzi majd – a valódi tét az volt, a kereszténydemokrata-liberális koalíció folytathatja-e a kormányzást. Az FDP– jobb ötlet híján – ezt az alapvetően pártpolitikai-taktikai kérdést helyzete utolsó heti kampányának középpontjába: arra kérte a CDU szavazóit, taktikai alapon támogassák őket. Angela Merkel azonban nem volt adakozó kedvében: a CDU szavazatait igyekezett maximalizálni akár a liberálisok kárára is. E taktikai üzengetésnek a két párt viszonyában a CDU nyertese lett – ám a választás másnapján már alighanem Merkel is szívesen odaadott volna egyet a 42 százalékából a liberálisoknak, hogy elkerülje a nagykoalíciót. Ha a két potenciális partner egymás ellen kampányol, azt egyikőjük megnyerheti ugyan, ám összességében mindketten vesztenek. Érdemes emlékezni: ha nem lenne „tabu” a szélsőballal koalíciót kötni, ma annak dacára szociáldemokrata-zöld-szélsőbaloldali szövetségre készülnének Németországban, hogy a választást a CDU nyerte.

5. A jól időzített lázadás politikai sikert hozhat

Angela Merkel akkor biztosította be, hogy a német jobboldal vezetője lesz, amikor elsőként merte kritizálni Helmut Kohl korrupciógyanús ügyeit. Ez akkor bátor tettnek, ám sokak számára politikai öngyilkosságnak tűnt: Helmut Kohl neve egyet jelentett a CDU-val. Merkel azonban jól érzékelte, hogy hosszú távon profitál majd az éles elhatárolódásból. A magyar jobboldalon az ilyesfajta „lázadásnak” még súlyosabb következményei lehetnek. Mégis, nem zárható ki, hogy egy esetleges jobboldali vereség után lesz olyan magyar jobboldali politikus, akire Merkel karrierje inspirálóan hat majd.