2013
már.
8.

Míg nyáron még csak a dinnye minimum árát határozta meg a kormány, 2013 év elejétől egy nagyságrenddel komolyabb területen avatkozott be a piaci folyamatokba. A lakosság széles körében támogatott rezsicsökkentés jól jelzi, hogy a Fidesz sikerrel aknázza ki a társadalomban meglévő piacellenes érzéseket. - REINER Roland írása

*

A kormány ahelyett, hogy a piacgazdaság megerősítésén, elfogadtatásán dolgozna, mintha inkább az állami függőség és az állam mindenhatóságába vetett hit újrateremtését tűzné ki célul: vállalatok államosítása, a dohánymonopólium bevezetése, plázastop – csak hogy a legnagyobb horderejű ügyekre utaljunk. Ebbe a sorba illik bele a 2012 végén hozott döntés az áram és a gáz árának körülbelül tíz százalékos csökkentéséről.


A piacgazdaság működésének legnyilvánvalóbb eleme, hogy a fizetéseket és az árakat a piaci folyamatok és szereplők, nem pedig az állam határozza meg. Természetesen korrekciós lehetőségre, szabályozásra az államnak van lehetősége: ennek legismertebb formája az általános minimálbér (bár számos közgazdász ezt a formát is vitatja, a legtöbb országban valamilyen formában létezik). A bérszabályozás ennél lényegesen szigorúbb formája azonban merőben szokatlan: nincs államilag meghatározott bére például a benzinkúton dolgozóknak vagy a fodrászoknak, ahogy a kenyér ára is boltokként, pékségenként változik. A piacgazdaság hatékony működéséhez hasznos, ha a társadalom tagjai között egyetértés van abban, hogy az árak és bérek meghatározása nem az állam feladata: ha a lakosság széles tömege ábrándul ki a piacból és bízná rá pénzügyeinek alakulását az államra az hosszú távon egyéni felelősségvállalás gyengüléséhez vezet és végső soron a gazdasági önállóság feladását jelentheti.


Ezért is lehet fontos látni, hogy a magyar társadalom hogyan viszonyul ezekhez a kérdésekhez.  A rendszerváltás idején készített felmérésben a lakosság mintegy harmada értett egyet azzal az állítással, hogy a béreket az államnak rendeletekkel kéne szabályoznia. Az állami árszabályozás valamivel támogatottabb volt: tízből négy magyar támogatta volna a rendeleti úton meghatározott árakat.

ar01.jpg

1. ábra: Az állam a béreket / árakat rendeletekkel szabályozza. Egyetértők aránya, 1990-2009.

*

A piacgazdaság napi megélése úgy tűnik, hogy nem segítette elő a piacpárti attitűdök elterjedését: az 1996-ban megismételt felmérésen mindkét kategóriában jelentősen erősödött az állami beavatkozást igénylő, támogató álláspont. 1996-ban a társadalom fele értett egyet a bérek állami szabályozásával, míg a lakosság kétharmada támogatta volna azt, hogy az állam rendeleti úton szabályozza az árakat. Beszédes az is, hogy az utóbbi állítást kifejezetten ellenzők csupán a társadalom ötödét alkották: csak ötből egy magyar vélte úgy, hogy nem lenne helyes, ha az állam az árakat rendeletekkel szabályozná.


A rendszerváltást követő gazdasági nehézségek, a várt azonnali jólét elmaradása részben magyarázhatja a társadalom elfordulását a piacgazdaság felől, ám meglepő módon igazi visszarendeződésre 2009-ig nem került sor. Közel két évtizeddel az államszocializmus bukása után is minden második megkérdezett támogatta volna, hogy a béreket és az árakat ne a piac, hanem az állam határozza meg.

ar01.jpg

2. ábra: Az állam a béreket / árakat rendeletekkel szabályozza. Pártpreferencia szerinti különbségek, 2009.

*

Noha gazdaságpolitikájukban a pártok igencsak különböznek, a pártok szavazói hasonlóképpen ítélik meg a kérdést. A 2009-es felmérés alapján egyedül az akkori SZDSZ szavazói utasították el a többi párt szavazónál lényegesen nagyobb arányban a bérek rendeleti úton való szabályozását, illetve a mára szintén eltűnt MDF szavazók körében volt átlag alatti az állami szabályozás iránti igény.


A második Orbán-kormány kormányzati stílusa alighanem tovább erősítette ezeket a tendenciákat, ráadásul úgy tűnik, az állami terjeszkedés és beavatkozás folytatódni fog, újabb szolgáltatókat kötelez majd az állam arra, hogy a piaci viszonyoktól függetlenül csökkentsék áraikat. A nagyvállalat- és kapitalizmusellenes hangulat azonban végső soron káros az országnak és káros az embereknek: ezen cégek befektetéseikkel, munkahelyteremtéssel Magyarország gazdasági kilábalásának kulcsai lehetnének. A gazdasági bizalomra pedig nem csak az állam és a piac, de a piac és a társadalom között is szükség lenne.

Az 1990-es és 1996-os adatok forrása: ISSP – A kormányzat szerepe c. felmérés
A 2009-es adatok forrása: Magyar Választáskutatás Program, 2009


2013
már.
4.

Az egymillió új munkahely ígérete, valamint a munkahelyvédő akcióterv idején különösen fontos megvizsgálni a számokat: mi történt foglalkoztatással az elmúlt években, és hogyan teljesítettek ugyanebben a dimenzióban a versenytársaink? Három év adatait vetette össze REINER Roland az alábbi infografikán.

2013
már.
1.

Bár a választók minden országban mások, a politika logikája mindenütt hasonló – ezért is lehet értelme annak, hogy más országok választási eredményéből próbáljunk tanulságokat levonni saját pártjaink, politikusaink jövőjét illetően. Összeszedtük, mi lehet az olasz választások 5 legfontosabb tanulsága Magyarországra nézve. TÓTH Csaba írása.

Kapcsolódó hivatkozások:

*

1. Lehet „középen" sikert elérni – de csak populista és durván elitellenes üzenetekkel. Az olasz választások legnagyobb meglepetését Beppe Grillo 5 Csillag Mozgalom (M5S) pártja aratta, amely a voksok negyedével önálló pártként a legtöbb szavazatot szerezte az alsóházi választásokon. Grillo centrista, de nem mérsékelt politikus: mozgalmát a megszorításokkal szembeni felháborodás, az elitellenesség és a populizmus fűtötte. Az M5S programja olyan, mintha összegyúrnánk az LMP környezetvédelmi és bázisdemokratikus elkötelezettségét, a Jobbik elitellenességét és a 2010-es Fidesz forradalmi retorikáját: Grillo mondataiban visszatérő elemként jelent meg az olasz köztársaság – értsd: az ottani „elmúlthúszév” – meghaladása. Az M5S mindemellett euroszkeptikus is: ami a Fidesz retorikájában „Brüsszel” és az IMF, az Grillonál Angela Merkel és az olaszoknak „diktálni akaró” Németország. A lényeg: Olaszországban a centrista, a nagy pártoktól egyenlő távolságot tartó politizálás semmiképpen nem jelent mérsékelt politikai üzeneteket.

Olaszországban azt követően tartottak választást, hogy a technokrata miniszterelnök, Mario Monti mögül elfogyott a parlamenti többség. A választásokat szoros versenyben a baloldali Bersani vezette szövetség nyerte a jobboldali Berlusconi és a populista Grillo vezette tömörülések előtt. Monti mozgalma a negyedik helyen végzett. Az olasz választási rendszer okán az alsóházban biztos a baloldali többség, ám a szenátusban patthelyzet alakult ki.


2. A régi politikusok nem tűnnek el csak úgy. Az elitellenesség, a „régi politikai elit” távozásának követelése nem magyar jelenség: Amerikától Olaszországig minden választáson elhangzik. A „régi politikai elit” azonban valahogy mindig megmarad. Silvio Berlusconi először 1994-ben, majdnem húsz éve lett miniszterelnök – hamarabb, mint Orbán Viktor –, s azóta – változó pozíciókban – az olasz politika meghatározó szereplője. A baloldal vezetője, Pier Luigi Bersani 1996-ban került az országos politikába ipari és kereskedelmi miniszterként, s azóta több baloldali kormányban is szerepet kapott. E „régi” politikai szereplők és szövetségeseik birtokolják ma az alsóházi mandátumok háromnegyedét.


3. Fiatalság nem egyenlő fiatalosság. Magyarországon főleg a Magyar Szocialista Párt küzd azzal a problémával, hogy bár vezetése fiatal, a párt mégis nagyon gyenge a fiatalok körében. A magyarázat egyszerű: a szavazókat a párt és a vezetői image, és nem önmagában a fiatalság vonzza (vagy taszítja). Grillo 5 Csillag Mozgalma fiatalok tömegeit vonzotta – dacára annak, hogy maga Grillo 64 éves.


4. Ismertség és hype nem jelent győzelmet. Ha megkérnénk egy átlag magyar választót, hogy nevezzen meg egy olasz politikust, a legtöbben még alighanem Silvio Berlusconit tudnák felidézni. Ha a nyugati sajtót tekintené át valaki, a leggyakrabban a volt miniszterelnök, Mario Monti nevével találkozna. A választások leginkább hypeolt szereplője pedig a már említett Beppe Grillo volt. Mégis: a legtöbb szavazatot Bersani baloldali szövetsége szerezte; a legvalószínűbbnek ma az ő miniszterelnöksége tűnik. Bersani múltjánál „klasszikusabb” politikusi karrierre kevés példát találni: a baloldal vezetője a kommunista pártban kezdte politikai pályáját, majd volt tartományi vezető, miniszter és EP-képviselő. Francois Hollandehoz hasonlóan ő is egy ismertebb és karizmatikusabbnak gondolt ellenfelet győzött le. 

bgmm.jpg


5. A technokrata miniszterelnök választási szereplése. A legtisztább analógia talán Mario Monti és Bajnai Gordon között adódik. Monti is válságkezelő miniszterelnökként lett ismert, aki később – némi hezitálás után – saját pártban is megmérette magát. Monti racionális, EU-párti, józan, centrista (bár inkább jobb-, mint balközép) politikát folytatott és képviselt a választásokon. Ez a politika végül minden tízedik szavazat megszerzésére bizonyult elegendőnek.

tothcsaba.jpg

Tóth Csaba

stratégiai igazgató

Republikon Intézet

2013
jan.
17.

A Republikon Intézet 2013 tavaszán két fő számára lehetőséget biztosít, hogy gyakornokként bekapcsolódjon az Intézet napi működésébe. A gyakornokok heti 16 órában, kötetlen munkabeosztásban, az egyetemi tanulmányokhoz igazodva segítik az Intézet munkáját a Republikon székhelyén (Budapest, II. kerület Harangvirág u. 7.).

A gyakornoki program résztvevői aktívan részt vesznek az Intézet projektjeinek előkészítésében és lebonyolításában; kutatásokat folytatnak, háttértanulmányokat készítenek, kreatív feladatokat látnak el, segítik a futó projektek koordinálását. A gyakornokoknak továbbá lehetőségük nyílik bekapcsolódni az Intézet nemzetközi tevékenységébe is: külföldi konferenciákon, workshopokon, képzéseken vehetnek részt.  A gyakornokok konkrét feladatkörét a felvett jelentkezőkkel közösen határozzuk meg, szakmai érdeklődési körük és ambíciójuk maximális figyelembevételével.


A gyakornoki programot elsősorban olyan társadalomtudományi, jogi, közgazdasági, kommunikációs vagy marketing területen tanuló hallgatók számára ajánljuk, akik érdeklődnek a közéleti kérdések és folyamatok iránt, céljuk új gyakorlati és szakmai ismeretek elsajátítása, analitikus készségük fejlesztése.

gyak13.jpg

 

Gyakornoki területek:

Gyakornok – politikai elemzés
Feladata: az intézet közéleti kérdésekhez szorosabban kötődő feladataiba való bekapcsolódás, ezen belül:

  • részvétel futó és új társadalomtudományi kutatási projektekben
  • futó kutatások adatfelvételének támogatása
  • adatbázisok kezelése
  • politikai elemzések készítése
  • anyaggyűjtési, háttéranyag-írási feladatok



Gyakornok – kommunikáció és projektmenedzsment
Feladata: az intézet piaci és közéleti tevékenységeibe való bekapcsolódás, kommunikációs- és marketing, illetve menedzsment területen, ezen belül:

  • marketing- és kommunikációs javaslatok készítése
  • kommunikációs háttéranyagok írása
  • adatgyűjtés
  • kreatív feladatok ellátása
  • résztanulmányok írása
  • szervezési feladatokban való közreműködés
  • rendezvényszervezés
  • segítség pályázatok összeállításában
  • bekapcsolódás az Intézet futó projektjeinek koordinálásába




A jelentkezéseket e-mailben várjuk a republikon@republikon.hu címen, 2013. február 5. (kedd) éjfélig.


A jelentkezéshez szükséges:

  • A pályázó fényképes szakmai önéletrajza
  • Motivációs levél
  • A két gyakornoki terület közül a preferált megjelölése
  • Egy korábbi, a gyakornoki munka szempontjából releváns bármilyen írásmű elküldése



A jelentkezések elbírálása két fordulóban zajlik; személyes találkozóra a beküldött anyagok alapján legjobbnak ítélt jelentkezőkkel előre láthatólag február 6-8. között kerül sor. 


A gyakornoki munka várható kezdete: 2013. február 11. (hétfő)

2013
jan.
10.

Lehet előbukkanó bugyikkal viccelni, de ettől még jobb lenne, ha több nőt látnánk a gazdasági, tudományos és közéletben, akiket elismerhetünk és szerethetünk a tehetségükért, a munkájukért és tudományos teljesítményükért, és ezekkel együtt akár vonzó megjelenésükért is. CSABA Réka írása

Kapcsolódó hivatkozások:

*

sexism.jpg

*

„Mindennek az alja: SZDSZ-es pina a téma!” - kiáltott fel vasárnap délután Szily László az újonnan indult közösségi platformon, a cink.hu-n, és hozzátette, már maga a jelenség is szomorú. Hiszen ahelyett, hogy - ahogy azt sokan várták – a Fidesz-kétharmad eredményképp szórakoztató kormánypárti figurák tömegei töltenék meg a híreket,  a politikai élet maga a punnyadás, egy rendes Uborka-show-t sem lehetne csinálni belőle, a menetrendszerűen érkező gazdaságpolitikai nonszenszeken kívül semmi vicces nem történik. Így lehetséges, hogy egy, Kóka János feleségéről, Szandrocha Kamilláról készült 2008-as (!) fotó, és az azon elővillanó bugyija lehetett a legizgalmasabb politikai hír az interneten 2013. január 6-án.

És hogy valóban lényeges témáról van szó, arra az egyébként kérlelhetetlen objektivitásáról és hűvös elemzői távolságtartásáról híres Török Gábor posztja is bizonyíték. Ő Facebook oldalán ezzel a megjegyzéssel osztotta meg a hírt (és követőit is, akik közül sokan ki is fejezték egyet nem értésüket):  "Na, ezt a szókapcsolatot is megértem..." A kérdéses szókapcsolat pedig a ’Pinák Török Gábora’ volt, Szily szerint ugyanis egyedül ő lenne rá képes, hogy kifejtse, miért sok szinten szomorú, hogy ezzel foglalkozik az internet. (Mármint a tumblr-es közösség, és annak másnaposabb része.)
 
Szerencsére nem mind látjuk ilyen unalmasnak ezt a közeget, például az pont elég vicces, hogy az ernyőcég, amelyhez többek között a kormány számára fontos szakpolitikai tanácsadást végző Nézőpont Intézet is tartozik, aznap hozta nyilvánosságra átnevezését, amikor Hoffmann Rózsa újabb tűt próbált beledöfni a hazai közoktatás woodoo-babájába a kötelező latin-tanítás ötletének belengetésével. Az új név, Bonum Semen latinul azt jelenti, Jó Mag, és biztos valami olyasmire próbál utalni, hogy az ottani boszorkánykonyhában előállított információk jó magként fogják megtermékenyíteni a sivár hazai politikai közbeszédet. Az másik kérdés, hogy a ’mag’ szót egész sok alternatívával helyettesítheti az akár latinul, akár angolul tudó olvasó fantáziája. Értem én, hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszerének egyik legfontosabb összetevője a dolgok el- és átnevezgetése, meg hogy vannak, akik sokkal lelkesebben dolgoznak szépen hímzett falvédők alatt. Ha viszont engem kérdeztek volna a főnökeim, hogy jó ötlet-e úgy átnevezni a céget, hogy az latinul, tegyük fel, Liberális Bugyi-t jelentsen, hangozzon akármilyen jól (nem tanultam latint, meg sem kísérlem a fordítást), biztosan jeleztem volna a fenntartásaimat. Szerettem volna ugyanis elkerülni, hogy a munkahelyemről is ilyen mémek készüljenek, bár a Republikon, én és egy bugyi talán kevésbé lenne kínos kombináció:

semen.png

A kép forrása

*

Pedig ahogyan a mai politikai kontextusban egy kis jóindulattal pozitívan is értelmezhető a Jó Mag elnevezés, úgy bármennyire bután hangzik, a Liberális Bugyi is hordozhatna fontos üzenetet. Például felhívhatná a figyelmet arra, hogy milyen egyszerű megtalálni a magyar online, politika iránt fogékony (vagy tulajdonképpen bármelyik) közösség egyetemes hangját. Elég egy ízléstelen kontextusban feltüntetett kép egy nőről és az alsóneműjéről, és mind ARRA gondolunk.

Arra, hogy egy politikus felesége egyenlő azzal, ami a lába között van. És ha most valaki azt érzi, hogy kissé erőltetett ennek kapcsán azt feszegetni, mennyire kínos a magyar társadalmat, politikai- és közéletet jellemző általános szexizmus, akkor arra csak annyit mondanék, hogy nekem meg sok mindenről _ez_ jut eszembe, mégsem teszem szóvá minden alkalommal.

Mert lányként nagyon nehéz arról írni, miért zavaró, hogy a hazai közéletben gyakorlatilag elhanyagolható mértékben vesznek részt nők, (és itt most a bulvármédia sötét tornyai által beárnyékolt szellemi pusztaságról természetesen nem beszélek). Fárasztó minden alkalommal újra és újra elmondani, hogy mi az, amivel nincs bajom. A tapasztalat viszont azt mutatja, hogy gyakorlatilag semmit nem érdemes mondani a témában,  amíg le nem szögezzük a következőket: nem a férfiakkal van a baj, nem a nőkkel, nem a nemekkel, nem a szerepekkel, nem a hagyományokkal, nem a változással, nem a szexualitással, még csak nem is az azzal való poénkodással, ezekkel semmi probléma nincs önmagukban. A probléma az állandó leegyszerűsítésből és általánosításból, az előítéletekből, a sztereotípiákból, az azokat szándékosan vagy nemtörődömségből erősítő megnyilvánulásokból, az ezek miatt kialakuló (és szinte változatlan) társadalmi konszenzusból áll össze.  Ezt foglalja össze kiválóan ez a hír: politika/tetszőleges, kicsit „komolyabb” téma + nő -> pina.

Pedig könyvtárnyi adattal és kutatási eredménnyel lehet alátámasztani a magyar társadalom szigorú férfi-preferenciáját, hogy hogyan ér valakit hátrányos megkülönböztetés a munkaerőpiacon amiatt, hogy nő, hogy változatlanul nagy a különbség a férfiak és nők fizetése között, hogy milyen, pontosan beazonosítható nehézségek akadályozzák a nőket bármilyen felelős pozícióba való eljutásban, ráadásul politikai vagy tudományos téren még inkább, mint a magánszektorban.


(Vörös farok: Tudom, hogy ugyanezekkel a problémákkal sajnos nem csak nőknek kell szembenézniük, bármilyen kisebbséghez, vagy a többség által nem elfogadott szubkultúrához való tartozás hasonlóan negatív következményekkel jár. Valamint nem gondolom, hogy ezek közül a nemi alapú megkülönböztetés lenne a legfontosabb vagy legégetőbb probléma. Csak annyit mondok, hogy létezik, és szerintem súlyos.)

És ami a leginkább zavaró az egészben, hogy sokan és sokat dolgoznak azért, hogy ez így is maradjon. Pedig ki ne örülne több jó nőnek a politikában? Korábban a KIM-es fiúk is pedzegették ezt a témát, kár, hogy csak addig jutottak az ötletelésben, hogy a kormányépületekbe érkezőket ezentúl miniszoknyás, magassarkú cipőben billegő lányok fogadják és kísérjék a folyosón.

*

A jelenlegi kormány női arcaiként pedig Selmeczi Gabriella és Németh Lászlóné testesítik meg az ellenérvet arra, miért is lenne jobb mindenkinek, ha több nő lenne a politikában, és más döntéshozó pozícióban. Persze az előző kormányok idején sem volt sokkal jobb a helyzet. Bár Demcsák Zsuzsa (vö. ’jó nő’) kormányszóvivőségének ötlete nem volt ördögtől való, előtte talán érdemes lett volna nem csak a fehérneműs képeket, de néhány, általa készített közéleti témájú interjút is megtekinteni, és az alapján eldönteni, alkalmas-e a feladatra (nem).

Sőt, ennek a bejegyzésnek sem az a célja, hogy azt bizonygassam, önmagában attól jobb lenne bármi Magyarországon, ha több nő lány és nő venne részt a politikában, vagy bármilyen erőszakos módszerrel kellene ezt elérni. Azt sem szeretném, ha nem lehetne előbukkanó bugyikkal viccelni, legyen szó akár politikusfeleségről, színésznőkről vagy egyéb médiipari munkásokról.

Abban viszont komolyan hiszek, hogy jobb lenne, ha több nőt látnánk a gazdasági, tudományos és közéletben, akiket elismerhetünk és szerethetünk a tehetségükért, a munkájukért és tudományos teljesítményükért, és ezekkel együtt akár vonzó megjelenésükért is. Például azért, mert akkor más is eszünkbe juthatna a nők és a politika kombinációjaként, mint a liberális bugyi.  És hogy miért is nagyon szomorú az, hogy történjen bármi, választási regisztrációs pálfordulás, cigányozás, zsidózás, bayerzsoltozás, még mindig ott tartunk, hogy állítólag annyira eseménytelen a politikai élet, hogy az általános vélekedés szerint az internet legalja még mindig az SZDSZ, és egy SZDSZ-es politikus feleségének a bugyija? Azt meghagyom egy másik bejegyzés témájának, szerintem van benne annyi.

*

sexism02.jpg

2012
dec.
15.

Képlékeny a határ az elszánt következetesség, illetve az ön- és közveszélyes konokság között. A Fidesz most az utóbbi csapdájában vergődik - pedig a megoldás házon belül is kínálná magát. - CEGLÉDI Zoltán írása

Kapcsolódó hivatkozások:

*

Igen, itt a Schmitt-Áder csere forgatókönyvét ajánlom a Fidesz döntéshozói (=Orbán Viktor) figyelmébe. Azt a momentumot, amikor egy pillanatra a pártállás diktálta kritikátlan hűséget a Fidesz holdudvarában is felülírta a valódi és vállalható megoldásra törekvés. Azt az értelmezési intervallumot próbálom a fideszesek számára felidézni, amiben nem a narancssárga biorobotok menetelését olajozzák, hanem olyan jelöltet keresnek adott posztra, aki közéleti értelemben is szobatiszta, és nem kell szégyenkezni sem miatta a jelölőknek.

Valljuk be: Schmitt miatt generálisan égett az arcunk. Volt néhány végsőkig harcoló politikus és pártpolitológus, akik a végsőkig obersovszkyban nyomták, de a zöm már nem volt hajlandó megkötni az újabb kompromisszumot. A magyar nyelvet permanensen és rituálisan kivégző, kisdoktorijában csak a kompilációs készségekről számot adó "álamfő" helyett jött Áder János, és legutóbb épp a választójogi szégyencsomag kapcsán bizonyította: elődjével ellentétben ő lelkiismeretes közjogi méltóság .

A kudarcos kormányzás pedig egyre nagyobb nyomás alá helyezi a Fideszt, támogatottsága a 2010-es csúcsról a mélybe zuhant - naná, hogy a leggyengébb pontokon kezd el ereszteni. Reparálhatatlanul. Az aczéli otrombaságot felidéző kultúrpolitika Fekete Györggyel, Hoffmann Rózsa tizedelős oktatáspolitikája már sosem lehet sikeres. Naponta szállítják a mélyütéseket pártjuk és kormányuk számára, vállalhatatlanok lettek.

Szét fogja dobni a kuktát a gőz. Már most is fütyül kifelé: a jobbról jövő tiltakozások, kilépések, Szörényi Levente keserű kifakadása, az egyébként a kormányhoz lojális sajtóban is megjelenő, kritikus véleménycikkek mind annak a jelei, hogy több ügyben is a Schmitt-botrányhoz hasonló stádiumba jutottunk. Ha a Fidesz túl akarja élni káder- és kormánypolitikája bukását, akkor minőségi cserékre kell elszánnia magát. Áder felléptetése után ismét meg kell mutatnia, hogy vannak még a sorai közt vállalható arcok, a Békemenet ösztönmasszáján kívül is elismert szereplők.

Hoffmann Rózsa vesszőfutását, és vele a diákok, szülők, tanárok, 80-as IQ fölött közlekedő polgárok folyamatos frusztráltságát is azonnal meg lehetne szüntetni, ha jönne végre Pokorni Zoltán. Az az ember, akinek "fideszességéhez" kétség nem fér, de ugyanakkor az oktatáspolitikában nem egy bekattant pedellus színvonalát képviseli. Amikor a Republikon Intézet oktatáspolitikai konferenciáján láttuk vendégül, természetesen sok vitánk volt vele - de ezek szakmai természetű, megbeszélhető viták. A jelenleg regnáló államtitkárral nem lehet ilyen vitákat folytatni, ugyanis sem a valóságérzékelése, sem az elérni kívánt céljai nem esnek egybe a liberális szakpolitika álláspontjával. Sőt, semmilyen szakpolitikai állásponttal sem. (Mindez persze közvetett módon Pokorni Zoltánt is minősíti: tudjuk, hogy jobban csinálná, de látjuk, hogy mégis asszisztál, nem tesz meg mindent, hogy Hoffmann Rózsa tervei ne váljanak gyakorlattá.)

Fekete György esetében szintén egyértelmű a "belső körből" átemelhető cserejátékos személye: Gulyás Gábor vitán felül álló szakmai munkája, reputációja mellett hosszú évekig megfelelt a legfideszesebb fideszeseknek is. Ugyanakkor egy lelkiismeretes, szakmájához értő ember nem asszisztál a 19. századba való időutazáshoz. Egy Fekete-Gulyás csere ismét egy, a jó irányba tett lépés lehetne.

De olyan embert sem ismerek, aki büszkén és őszintén vállalná, hogy szerinte Matolcsy György gazdaságpolitikája sikeres. Soha, senkit nem hallottam-olvastam arról nyilatkozni, hogy a tárcavezető a lehető legjobb megoldás az ország gazdaságpolitikájának irányítására. Mindezt úgy, hogy közben pont a piros pöttyök szakértője (és főnöke, Orbán Viktor) EU-, IMF- és józan ész ellenes szabadságharca miatt az IMF-tárgyalásokért felelős Varga Mihály naphosszat malmozással tölti a napjait. Néha megkérik, hogy hazudjon egy újabb tárgyalási időpontot - de most épp ott tartunk, hogy idén már biztos nem, jövőre talán. Csak én gondolom azt, hogy ezt a számolni tudó, még komolyan vehető embert kéne Matolcsy helyére ültetni, utóbbit pedig örökre elzárni mindennemű közjogi relevanciájú döntéstől?

matvarg.jpg

És persze, lehetne még sorolni a csereérett szereplőket a Fidesz és a kormány környékén. A pártért, mondjuk úgy, kevésbé aggódok, ezért akár meg is tarthatják az egyszerre népszerű, szimpatikus, a felkészültség és őszinteség auráját sugárzó (hehe) szóvivőiket, Selmeczi Gabriellától Szijjártó Péterig - de valódi, praktikus okot esetükben sem látok arra, miért pont velük jelenítik meg a kommunikációt. Igaz, részükről legalább profilazonos a mondandó tartalma az azt előadó személy kvalitásait tekintve - szegény Giró-Szász András például komoly intellektuális öncsonkítás után tudja előadni a számára rendelt mondatokat. De Szalai Annamária megint csak úgy kártékony, hogy azzal sem az országnak, sem a Fidesznek nem tud használni. Az indulatos, vagdalkozó médiahatósági vezetőnek is lenne "belső"' alternatívája: arról például személyesen győződtem meg, hogy Koltay András még egy röpcédulás performansztól se borul ki úgy, mint elnök asszonya a Klubrádió puszta létezésének tudatától.

Végül van aztán olyan helyzet is, amikor a jelenlegi, nem fideszes megoldást kéne megőrizni. Alföldi Róbertet csak a színházat hírből sem ismerő, ámde militáns, szűk agyú homofóbok mocskolják, miközben Szörényi Leventétől Dr. Gáspárik Attiláig, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház vezérigazgatójáig mindenki kiáll mellette, aki nem csak pózol a kultúrával. Fideszeseként is, igen. Miközben ugyanis Alföldi csinált egy világszínvonalú Nemzeti Színházat, az is kiderült, hogy a Gój Motorosok viszont nem színházba járnak a kultúrát magukba szippantani, Dörner "hátországa" agonizál. Vidnyánszky Nemzetije se jutna dicsőbb sorsra.

A Fidesz elhibázott személyzeti politikája most még kellő önkritikával reparálható. Kapun belül, kifogástalan narancsszínben is vannak jobb jelöltek. Ha Orbán Viktor továbbra is erőből akarja átverni az akaratát, ha ragaszkodik azokhoz, akiket már a Magyar Nemzet is vezércikkben mondatna le, annak az egyik, számomra egyébként kevésbé releváns következménye lesz az, hogy a Fidesz támogatottsága tovább olvad. Azt viszont egy ország szívja meg, és nem is rövid távon, ha a mai figurák maradnak az oktatás, a kultúra, a médiaszabályozás, vagy pláne a gazdaságpolitikai meghatározói. Pár kirúgás és kinevezés most sokat segíthetne úgy a Fideszen, mint Magyarországon. Hogyne, ehhez persze be kell vallani a tévedést is. De a Schmitt-ügy óta tudjuk, hogy ezt néha még a Fidesz sem kerülheti el.

 

2012
dec.
12.

A kormányt zavarja a képviselői függetlenség. Is. Lassan mindennemű szabadság, minden autonómia zavarni fogja. - CEGLÉDI Zoltán írása

Kapcsolódó hivatkozások:

*

Épp az Országgyűlési Őrség szolgálati szabályzatának tervezetét szemezgeti a sajtó. Az elsőre ijesztőnek tűnő részletek (elektromos sokkoló használata, kollektív sorozatlövő fegyver stb.) nem a Kövér-gárda újításai, a rendőrség szolgálati szabályzata is igen hasonlóan épül fel. A fizikai és politikai közeg azonban nagyon-nagyon más.

novak_elod.jpg

*

Kezdve a technikai részletekkel: ma nem látszik az a fizikai veszély, amit egy 339 fős, sokkolóval, rendőrbottal, esetenként lőfegyverrel felszerelt rendfenntartó csapatot a Parlamentben állomásoztatva kell megoldani. Belülről legalábbis semmiképp. Kitől félünk ennyire? A Jobbik frakciójában üldögélő, tucatnyi Zagyva-klónhoz hasonló csapatnál durvább társaságok is összejönnek egy-egy hétvégi szórakozóhelyen, mégsem kell több száz rendőr melléjük. Az átlagos országgyűlési képviselő meg körülbelül olyan harci értéket képvisel, mint egy középkorú bérszámfejtő - nehezen elképzelhető, hogy a szolgálati szabályzatban leírt módon ökölcsapások, rúgások, végtagra irányított sokkoló által kell őket megfékezni. Egy kocsmai verekedés, egy folyamatban lévő erőszakos bűncselekmény megakadályozása, vagy épp az "erős alkoholos befolyásoltság alatt, szerelemféltésből, élettársa sérelmére"-típusú esetekben indokolt a gumibot - de abban egészen biztos vagyok, hogy az elmúlt 22 évben nem volt olyan eset a Parlamentben, amikor nagydarab, sokkolóval felszerelt egyenruhásokra lett volna szükség a rend helyreállításához

Az már érdekesebb kérdés, hogy a következő választáson 200 főre apadó képviselők mellett strázsáló, több mint másfélszer annyi, a házelnök vezényszavára ugró kommandós hogyan hatna a képviselői munkára. Kit és miben korlátozna? Vajon kikopnának az olyan performanszok, mint például az LMP-s cédulaeső? És ha igen, az inkább jót tenne a parlamenti munkának, vagy épp ellenkezőleg, indokolatlan korlátozás lenne? És vajon hol lenne a határ az öncenzúra tekintetében: cédulát már nem dobok, de szenvedélyesen beszélni, minősíteni és kiszólni merek még? Vagy a hangerőt és a jelzőket és másként választaná meg a politikus, ha tudná, hogy gumibotos-bilincses kommandósokat küldhet rá a házelnök? Mi lenne azokkal az esetekkel, amikor a képviselő a megvont szó után, kikapcsolt mikrofonnal, emelt hangon folytatja a filippikát?

Erős gyanúm, hogy itt sokkolóval lőnek verébre, és ebből komoly kár, a parlamenti munka, a képviselői jogosítványok csorbulása lehet. Tetszik vagy sem, a parlamentáris demokráciának része a szenvedélyes vita, a szokásjogi normák egy-egy esetben történő, politikailag motivált áthágása. A magyar országgyűlési hétköznapok talán még szelídebbek is, mint a fejlett, nyugati demokráciák törvényhozásai. Az pedig egészen biztos, hogy az ukrán, a dél-koreai, vagy akár az olasz parlamentben már tapasztalt, nyílt színi verekedéseknek még az esélye se merült fel eddig.

Ha tehát az egykori kordonbontók mai keménykedésének az okait keressük, akkor egy jóval általánosabb attitűdhöz jutunk. Ez pedig a mindennemű autonómia korlátozásának generális igényéről szól. A Kövér László keze alá telepített Országgyűlési Őrség ugyanebből az akaratból nőtt ki: a Fidesz minden olyan független testületet, fórumot kontroll alá akar vonni, mely a kormány kritikáját, bírálatát tanúsíthatja, pláne Orbán Viktor akaratát is megmásíthatja. Az autonómia, a szabadság a kulcsszó, amit az egykor liberális Fidesz mára ellenségként kezel.

Zavarja a művészi autonómia, ezért van szüksége Fekete Györgyre és majd Vidnyánszkyra. Zavarja az önkormányzati autonómia, ezért döntött úgy, hogy a helyiek által megválasztott polgármester és képviselő-testület, és az utóbbiak által támogatott jegyző helyett a Fidesz-káderdűlőre, a járási hivatalokhoz ragadja át a helyi közigazgatást. Zavarja a sajtószabadság, ezért alkalmazza Szalai Annamáriát, zavarja a szólás- és gyülekezési szabadság, ezért foglalta le a nemzeti ünnep előtt a Fővárosi Önkormányzat és a kormány Budapest összes tüntetésre alkalmas közterületét. Zavarja, ha számolni tudó szakemberek ellentmondanak Matolcsynak, ezért nyírta ki az előző Költségvetési Tanácsot, zavarják a kiművelt, gondolkodni képes emberfők, ezért szűkíti drasztikusan a felsőoktatás eléréseit. Zavarja a munkavállalói érdekképviselet, ezért kell Gaskó Istvánnak, Orbán régi "bölénytársának" százmilliós közpénz-támogatással kinyírni a valódi szakszervezeteket. Zavarja a szavazópolgár döntési szabadsága, ezért írja elő a regisztrációt. Mindennemű szabadság zavarja már.

És persze, az is zavarja, ha valaki esetleg mindezt még a parlamentben is az arcába vághatja.

2012
nov.
21.

Személyes élményeimből (vallásos családom, barátaim, katolikus gimnáziumi tanulmányaim) tudom, hogy a hívő ember jellemzője nem elsősorban a görcsös ragaszkodás az elavult szabályokhoz. CSABA Réka írása

Nem szeretném tovább gördíteni az újabb plágium-galacsint, mert nem dolgom megítélni a kreatív módszereket, amelyekkel néhányan igyekeznek megszerezni a társadalmi megbecsülést biztosító papírokat. Viszont meglehetősen boldog vagyok, amikor újabb politikusról derül ki, hogyan boldogult az életben, mielőtt belebújt a közjogi méltóságoknak járó szuperhős-szerepbe. Ez a jelmez ugyanis nálunk eleve feleslegessé teszi minden kritika és a szuperképességek valódiságát firtató kétely megfogalmazását, hiszen az nyilvánvalóan a Gonosz támadása, és a tipp személyesen a Sátántól érkezett e-mailben.


A botrányhoz szokott szemnek talán már fel sem tűnnek ezek a hírek, mégse menjünk el mellettük, mert nélkülük soha nem derülhetne ki például, hogy ki is a sátán (vagy legalábbis milyen képben jelenik meg) Semjén Zsolt szerint: ő a rockzenével, és ezen belül konkrétan Mick Jaggerrel, a Rolling Stones énekesével vél felfedezni veszélyes hasonlóságot.

mick.jpg


Persze nem az a lényeg, hogy az akkor 28 éves fiatalember (a mai miniszterelnök-helyettes) egy 1990-ben írt teológiai témájú dolgozatban milyen véleménnyel van egy rocksztárról. Érthető módon nem volt oda a szex-fenomén Jaggerért, és egyébként a sátán és a rockzene összekapcsolása sem az ő fejéből pattant ki.
Azért tartom fontosnak ezt a történetet, mert megint egy magát kereszténynek valló, sőt, a hazai kereszténység politikai képviseletét ambicionáló közszereplőről van szó, olyan kontextusban, amely miatt megint nevetséges színben tűnik fel az általa reprezentált közösség. A közvélemény számára az ilyen hírek kapcsán lassan úgy tűnik, hogy a magyar keresztények tényleg olyanok, mint ahogyan azt a vallásosságukat főállásban művelők megjelenítik: szűk látókörűek, korlátoltak és paranoidok. Fogalmuk sincs a valóságról, esetleg vélt vagy valós érdekből próbálnak úgy tenni, mintha nem lenne, és ezt igyekeznek mindenki másra is rákényszeríteni.


Érdemes fellapozni Tóta W. Árpád munkásságát, ő régóta missziójának érzi a magyar kereszténydemokraták, de általában is a vallásos világkép folyamatos kritikáját, és a vallásos emberek röhejessé tételét. Szerintem részben azért, mert a magyar társadalom nagy részéhez hasonlósan eddig csak olyanokkal találkozott, akik elsősorban abban élik meg a vallásosságukat, hogy az elmúlt évszázadok gazdasági-társadalmi fejlődésének köszönhető, az életet könnyebbé, szórakoztatóbbá és talán élvezetesebbé tevő lehetőségeket akarják korlátozni. Vagy olyanokkal, akik mini-keresztes háborúkat vívnak a mindennapjaikban, de ettől sem boldogabbak, sem jobbak nem lesznek. Emiatt állíthatja meggyőződéssel, hogy a hittel nem egyeztethető össze a felvilágosult, nyitott, toleráns gondolkodás.


Ez sajnos könnyen megeshet, ha az ember a családja révén vagy más úton nem kerül közvetlenül kapcsolatba azokkal az emberekkel, akik hivatásukkal, munkájukkal és egész életükkel azokat az értékeket valósítják meg, amelyeken a keresztény vallás alapjai nyugszanak.


Pedig arról személyes élményeim (a főként vallásos családomban, barátaim körében és a katolikus gimnáziumban tapasztaltak) alapján meg vagyok győződve, hogy vannak, akik szerint a hívő ember jellemzője nem elsősorban a görcsös ragaszkodás az elavult szabályokhoz. Nem fő tevekénysége a további társadalmi változások lehetőségét figyelmen kívül hagyó tilalmak gondos alátámasztása. Nem célja a tilalomszegést követő büntetés szörnyűségének minél aprólékosabb lefestése. Sokkal inkább a szeretet, az emberi méltóság tisztelete, a jóságba és az arra való törekvésbe vetett hit, az értékek iránti elkötelezettség, az elfogadás, a bűnbánat, a megbocsátás és mások segítése jellemzi a hívő embert.


Ezért vagyok tanácstalan, ahányszor azt látom, hogy olyanok képzelik magukat képviselőmnek, akiknek szerintem a kereszténységhez, és annak az általam legfontosabbnak tartott értékeihez és üzenetéhez vajmi kevés köze van. Ha lenne, egyet értenének velem abban, hogy ha Jézus tumblr-ezett volna, akkor biztosan több cicás videót, és vicces meg tanulságos sztorit posztolt volna, mint azonnali korlátozást, tiltást és büntetést követelő kirohanást.


Tanácstalan vagyok, mert azt szeretném, ha nem kéne rosszul éreznem magam amiatt, hogy egy vallásos közösséghez tartozom. Ez viszont úgy nagyon nehéz, hogy ott néhányan meg akarják mondani, hogy Isten kit és mit szeret, milyen zenét hallgat, állandóan odafestik az ördögöt a hálószoba falára, vagy újabb és újabb tilalmakkal próbálják megakadályozni, hogy a sátán megrontsa és elveszejtse - az ő világképük szerint - önálló döntésre képtelen emberek lelkét.


És főleg azt szeretném, ha nem csak azok szólalnának meg a keresztények képviseletében, akik ellopják tőlem az identitásom egy részét, és a demokratikus értékekkel ellenkező törekvéseikkel mindenki előtt megkérdőjelezik a vallás létjogosultságát a modern ember életében. Azokat is szeretném látni és hallani, akik nem csak bemagolt leckét mondanak fel, és minden kérdésben a sátán kísértését látják, hanem akik gondolkodnak a hitükről, és a válaszaikkal nem a szigorú tanárbácsinak akarnak megfelelni, hanem saját lelkiismeretük szerint igyekeznek betartani a szabályokat. A vallásukét, és a liberális demokráciáét is, akármilyen nehéznek is tűnik elsőre a feladat.

2012
nov.
6.

A számok alapján indokolatlannak tűnik az oktatási államtitkár törekvése, mely háttérbe szorítaná az iskolákban az angol nyelv oktatását - ugyanis még angolul sem tudnak elég jól a magyarok, miközben e nyelv használatát tartanák a legfontosabbnak. REINER Roland írása

Kapcsolódó hivatkozások:

*

Az oktatási államtitkárság ismét elővette a nyelvtanulás ügyét: az új nyelvoktatási stratégia megszüntetné az angol nyelv elsőbbségét, helyette a németet tenné meg első tanulandó nyelvnek. Tekintsünk most el attól a fajta indoklástól, hogy a könnyű sikerélményt hozó angol helyett miért jobb egy nehezebben tanulható nyelvvel kezdeni. A probléma ugyanis nem az, hogy a magyar diákok hogyan tanulják meg a második idegen nyelvet, hanem az, hogy az elsőt sem tudják elsajátítani. 

A felmérések azt mutatják, hogy a magyarok képesek legkevésbé idegen nyelven megszólalni: míg az uniós polgárok 54 százaléka beszél legalább egy idegen nyelvet, ez az arány Magyarországon csupán 35 százalék. Különösen aggasztó ráadásul, hogy nem csak utolsók vagyunk ebben a rangsorban, de a felmérések romló tendenciát mutatnak: 2005-ben még 42 százalék válaszolta azt, hogy legalább egy nyelven meg tud szólalni (a csökkenés azt jelenti, hogy sokan „elfelejtették” azt a nyelvet, amit a korábbi felmérés idején még beszéltek). A cél tehát, hogy legalább egy nyelven meg tudjon szólalni minél több magyar: ez után jöhet csak az a kérdés, hogy melyik legyen ez a nyelv.


Az angol nyelv kiemelt fontosságát az állampolgárok Európa-szerte tudják, ismerik. Jól bizonyítja ezt, hogy mikor a kutatás során két nyelvet kellett választaniuk, ami a személyes fejlődésük szempontjából a leghasznosabb, az európai polgárok elsöprő többsége az angolt választotta. Hasonlóképpen vélekedtek a magyar válaszadók: mintegy kétharmaduk választotta az angolt, mint a leghasznosabb nyelvet. Míg Európa megosztott a második leghasznosabb nyelv kérdésében, addig Magyarországon ez egyértelműen a német: ám az angol első helyét meg sem közelíti.

nyelvfontossag.png

1. ábra: Melyik két nyelvet tartja leginkább hasznosnak személyes fejlődése szempontjából? Eurobarometer 2012/02-03

*


De nem csak a közvélemény-kutatások bizonyítják az angol nyelv elsőbbségét: a hazai nyelvvizsgaadatok is az angol nyelv egyértelmű – és fokozódó – dominanciáját mutatják. Ma már az összes nyelvvizsga több mint kétharmadát teszik angol nyelvből, míg a német nyelvű vizsgák aránya az elmúlt tíz évben 30 százalékról 23 százalékra csökkent.    


 nyelvvizsga.png
2. ábra: Az angol és a német nyelvből tett nyelvvizsgák aránya az összes nyelvvizsga között, 2003-2012.

Forrás: Nyelvvizsgáztatási Akkreditációs Központ

*

Az oktatási államtitkárság ismét nem a valós problémával foglalkozik: a nyelvoktatási stratégiának nem az angol nyelv háttérbe szorításáról kellene szólnia, hanem arról, hogy minél több diák fejezze be úgy középiskolai tanulmányait, hogy legalább egy idegen nyelven tud beszélni. Az angol nyelv mesterséges háttérbe szorítása értelmetlen, felesleges: ráadásul szembemegy mind az európai, mind a magyar közvéleménnyel.  

2012
okt.
29.

Mindig kijavítom a műsorvezetőt, ha politológusnak titulál. Nem vagyok az. Én elsősorban egy KÖVETKEZMÉNY vagyok. Ha nagyon címkét keresünk, legyek közéleti kommentátor. - CEGLÉDI Zoltán írása

rnr.jpg


De főleg a következménye annak, ahogy az "igazi" politológusok jó része ma az általuk képviselt tudományhoz viszonyul, illetve viszonyult az elmúlt évtizedekben. Tisztelet a kivételnek, de a „látható” politológusok jelentős része mintha elfelejtette volna azt, amit elsőévesként, a legelső órán tanítottak neki: az általa választott tudomány művelése egy megismerő tevékenység. Tudni, ismerni, nem pedig alakítani, megváltoztatni akarja az eseményeket és folyamatokat - utóbbi ugyanis már a politika joga és feladata.


Ez "szárazon" annyira evidensnek tűnik, mégis, annyira máshogy működik a gyakorlatban.

Mármint nálunk. Az Egyesült Államokban a televíziós viták sokkal egyértelműbbek: tudott és vállalt dolog republikánus, illetve demokrata szemszögből elemezni egy-egy politikai szituációt. Ezek a szereplők nem címet, egyetemi státuszt, publikációs jegyzéket tolnak maguk előtt, azt állítva, hogy mindezek nevében fogalmazzák meg a véleményüket, hogy ők a katedra „szinkronhangjai” lennének. Nem, ők maguk a szereplők, és a vállalt meggyőződésükhöz nem használnak ilyen mankókat. Persze, az USA minden szempontból akkora piac, hogy például az aktuálisan ellenzéki "érzelmű" tévécsatornák is lehetnek nyereségesek, ellenzéki punditok is bírhatnak biztos egzisztenciával - de a Politico meg a Washington Post meg például azzal a luxussal küldheti be embereit a tévébe, hogy nem fog aztán egy vörösre üvöltött arcú politikus-samesz a főnöke nevében fenyegetőzni a mobiljukon. Nálunk meg kormányváltásonként a sajtó fele mindig csődbe megy!

Aki meg nem, az próbál megfelelni a nézői elvárásoknak. Ez a dolga - az viszont már a politológus-társadalom felelőssége, hogy meddig megy el ebben az utcában. Addig már mindenképpen eljutottak - önkritikus leszek: lefelé -, ahol én vagyok. Nem a színvonalban, de szakmaiságban, "politológusságban" van ez lejjebb annál, mint az egyetemi sztenderdek. És nem a vitapartnerek személye a döntő: lehet holnaptól minimum PhD-fokozatú politológusok eszmecseréjévé változtatni ezeket a műsorokat, lehet a bejáratnál belépőként méteres publikációs jegyzéket kérni, érdemi változás ettől nem lesz. Hiszen ekkor is díszhelyen fog ülni köztük az a politológus, aki Orbán Viktor mereven ágaskodó, kitörni készülő Férfiasságáról (így, nagy F-fel) értekezett rajongva. Tudomány, ühüm.

henry_rollins.jpg

Az én helyem a politológusok vitájában egy következmény. Annak a következménye, amikor a szakmai reputációra igényt tartó politológust a műsorvezető javította ki a töredékszavazatok ügyében, vagy mikor a másik meg kormánypárti tüntetést, Békemenetet szervezett, majd elemzőt játszva nyilatkozott annak "sikeréről". Ilyen kanyarok után a tudományos élet szenvtelen, fehér köpenyét már senki nem kapja vissza a ruhatárból.

Kedves politológus barátaim, amint elindultatok a tudomány felől a politikai kommunikációs csaták irányába, amint elkezdtétek tágítani a határokat, várható volt, hogy folyamatosan fognak bekerülni a körbe egyébként konstans helyzetű figurák. Már eltoltátok a dolgot odáig, ahol én vagyok - aki egy politikai intézet munkatársa, de már nem a tudományos szférából jött, hanem pont ahhoz a (politikai) kommunikációhoz ért, amivé spinelitek a szakmátokat. És nem ijesztgetésnek szánom, de messze nem én vagyok a végpont: már a látóhatárban melegítenek stand-uposok, kritikusok, publicisták; mindenki, akinek van koherens véleménye a politikáról, közéletről, képes a nyilvános véleményalkotásra, és alkalmas a nézői igények kielégítésére.

Miért is ne tennék? A Nézőpont Intézet tavaly decemberben "Mérlegen a megújulás éve" címmel közölt egy elemzést, benne az alábbi leíró résszel: "Az önérdekkövetésben látszólag realitásérzékét vesztett kormányellenes csoportok azonban saját szimpatizánsaik előtt próbálják leplezni: gyakorlatilag épp ők képtelenek szembenézni eddigi teljesítményükkel. A továbbra is népszerű kormánypártok eközben a gazdasági világválság hozta kényszerek folyamatos követésére koncentrálhatnak."
Nos, ha ez egy elemzés, akkor szégyenkezés nélkül elférek én is az asztalnál, bármiféle publikációs jegyzék híján is. 

Jon-Stewart-Glenn-Beck.png



Pláne, hogy én nem kötök elvtelen kompromisszumot a nézettségért, a műsor kiszolgálásáért, ugyanis én vállaltan a nézőkért járok a tévébe. Nem hazudom azt, hogy a nagybetűs Tudományt hoztam a puttonyomban, és annak szócsöve vagyok. Nem, én egy liberális fiú vagyok, aki képes a közélet dolgairól összeszedetten, néha viccesen, a nézők számára szórakoztató és közérthető módon beszélni, illetve vitázni. Én vagyok a magam terméke, és ezt be is vallom, ellentétben azokkal, akik képesek voltak Az elmúlt tíz év legnépszerűbb kormánya felkiáltással kutatást végezni, melyben meglepő módon a jobboldal az alig kétéves Fidesz-kormányt tartja a legjobbnak, míg a balosok szétszavaznak a nyolc év alatt egymást váltó szoci kormányok között. A Századvég ezen elemzése sem a szakmáról szólt, ugyebár, hanem annak az aránypárnak a megkereséséről, amely összefüggésben még egyszer le lehet írni, hogy "tehát adataink szerint a Fidesz a legjobb".

Vannak ismerőseim, akik hátulról olvassák az újságot, például a Szüret rovattal kezdik a Magyar Narancsot. Ismerek aztán politológusokat is, akik meg az elemzéseiket kezdik hátulról, a konklúzióval. Mármint megírni.

Ezek a politológusok aztán a vitákba szintúgy nem a megismerés, hanem az alakítás igényével érkeznek. Hogy ne csak rajtuk legyen a felelősség ezért: igen, a műsorok egyébként ebbe az irányba is terelik, nyomják őket. Magam nyolc éve dolgozok Magyarország egyik legfelkészültebb politológusával, Tóth Csabával. Engem sokkal többen ismernek, mint őt, aminek az egyik legfőbb oka pont ezt a műsortípus. Az, ami azt honorálja, hogy míg én képes vagyok olyan mondatokat kimondani, hogy Matolcsy György nem tud számolni, addig Tóth Csabánál ez inkább úgy hangzana, hogy "Tényként azt semmiképp ne jelentsük ki, hogy a nemzetgazdasági miniszter nem tud számolni, hiszen ennek nyilvánvalóan az ellenkezője lehet az igaz, tehát valószínűleg a matematikai alapműveleteket magasan meghaladó jártassággal bír e téren. Az kijelenthető, hogy részben sikertelen a ciklus elején kitűzött gazdaságpolitikai célok időarányos teljesítése, és e tekintetben terhelheti felelősség Matolcsy Györgyöt is. Elhamarkodott következtetés lenne azonban mindezt egyértelműen a gazdaságpolitikai ismeretei vélt szakmai hiányosságaira visszavezetni, mivel jó eséllyel itt a politikai kommunikációs, illetve pártpolitikai célok is alakító jelleggel bírnak például a közteherviselés szabályainak átrajzolása során."

Mindez pedig egyfelől azt eredményezi, hogy a show-ra vágyó műsorvezető elégedetlen lesz, és nem hívja többet az elemzőt, másfelől a tisztelt közönség szemében a másik oldal nyer, ugyanis a Fideszhez lojális politológusok sem ezekkel a sztenderdekkel érkeznek a vitára. Ezért hangozhat el a kormányhoz lojális politológus szájából "az IMF neoliberális politikát folytat" fordulat, ami sokkal inkább illik egy vidéki Bencsik András-haknira (de az újságírói szakma változásairól, és arról, hogy ugyanilyen folyamat eredményeként oda miként keveredtem, tényleg nem most írok).

A tévéműsorok nehezen viselik el azt a fedett pályás törökgáborizmust, amiről igazából szól ez a tudomány. Igen, szerintem a mai politológusoknak ma abba az irányba lenne érdemes törekedni, ahová én biztosan nem tudom követni őket: ahogy Török Gábor elemez, a boncmester steril szenvtelenségével lefejtve a húst a csontokról.

Mert például a tények hajlítgatásmentes tisztelete azt követelné, hogy a Fideszhez lojális politológusok is elismerjék a kormánypárt népszerűségbeli zuhanásának tényét és okait – minimum furcsa, hogy az ő kutatásaikban jellemzően nagyon más adatok jönnek ki, illetve újabb és újabb kategóriák jelennek meg a szavazók leírására. Másfelől az ellenzéki szimpátiájú politológusoknak is tudniuk kell megadni a császárnak, ami a császáré - például azt rögzítve, hogy a jelek szerint Orbán mégiscsak megúszta az azeri baltás gyilkos ügyét a tekintetben, hogy a szégyen vihara külföldön és belföldön is elülni látszik. Megúszta, na - és ha valóban venni fognak (vagy már vettek) az azeriek magyar államkötvényeket, akkor bejött a számítása is. Gusztustalan tempó - mondhatom én, kommentátorként. De egy politológus számára a tények a kiindulópontok: azok pedig nem tudják a "gusztustalant", mint jelzőt értelmezni.

Végül pedig a "misszióról" röviden. Igen, én tényleg élvezem azt, hogy amikor a tudomány képviselője kirándulást tesz az én birodalmamban (vita, kommunikációs csörte, ripacskodás és show-elemek), akkor függetlenül attól, hogy egyébként milyen előadást tartott tegnap az egyetemen, és milyen monográfiát jegyez holnap, jó eséllyel veszít. Csúfolódni megyek, igen, és ezért nem veszek öltönyt, nyakkendőt sem. Mímelni sem akarom, hogy épp a tudományt teszik a szereplők az asztalra. Tízből kilencszer egyébként is azzal szólítanak meg az utcán, a buszon, hogy "azért nézem magát, mert jól megmondja nekik!". Egy álszent, hazudozó, pózer társadalomban élünk, álszent, hazug, pózer sajtóval, és pláne politikusokkal. 2012-ben sem tartunk még ott, amit én zsinórmértéknek, viszonyítási alapnak használok: az 1969-es (!) Angliából. Ott a közszolgálati tévében már 43 évvel ezelőtt le lehetett adni egy ilyen jelenetet a királynővel és a miniszterelnökkel:

Az én misszióm az, hogy ahhoz a Magyarországhoz lökdössem közelebb magunkat, ahol ugyanezt, ugyanígy meg szabad, lehet, sőt kell is csinálni Orbánnal, Mesterházyval, Bajnaival, vagy bárki is legyen a miniszterelnök. A politológusok közül némelyeknek szerencsére ma is a megismerés, a "beavatkozás" nélküli elemzés a missziója. Velük nincs dolgom, „csak” érdeklődve meghallgatom-elolvasom őket. A többiek meg... az ő következményük vagyok.

CEGLÉDI Zoltán

süti beállítások módosítása