A közvélemény-kutatások az utóbbi hónapokban a szokásos pártpreferencia mérések mellett miniszterelnök-jelölti támogatottságot is mérnek: ez a téma elsősorban a baloldali ellenzéki oldal megosztottsága miatt lett érdekes. A kérdés maga tulajdonképpen arról szól, ki lehet Orbán Viktor kihívója 2014-ben, ki lehet az ellenzék miniszterelnök-jelöltje: Mesterházy Attila vagy Bajnai Gordon.

Kapcsolódó hivatkozások:

• Medián

• Nézőpont

• Republikon

*

Bár a kérdés viszonylag egyértelmű, a mérés mikéntje már korántsem az. Alapvetően két olyan szempont fogalmazható meg, amelyek megválasztása befolyásolja a mérési eredményt. Az egyik ilyen, hogy Mesterházy Attilát és Bajnai Gordont egymással szembeállítva is – és nem csak Orbán Viktorral szemben – mérik. Azonban ez a szembeállítás jelenleg egy torz kommunikációs helyzetből indul ki: Bajnai Gordon egyrészt korábban már volt miniszterelnök, másrészt többször is kinyilvánította, hogy ő elfogadná a miniszterelnök-jelöltséget. Ezzel szemben Mesterházy Attila miniszterelnök-jelölti ambícióról a választóknak nincs világos képe. Bár az elemzői konszenzus szerint a legerősebb ellenzéki párt elnökeként várható miniszterelnök-jelöltként lehet számolni vele, a választók számára ez nem jelenik meg ilyen egyértelműen. A korábbi pozíció és a deklarált ambíció így természetes módon húzza fel egy direkt összevetésben Bajnai adatait.

Nem véletlen, hogy a legtöbb kutató nem egymás ellen „indítja” a baloldal politikusait, hanem a közös ellenzéki jelölt szereplését méri Orbán Viktorral (esetleg Vona Gáborral is) szemben. Mesterházy és Bajnai szavazatszerző képességének összehasonlítására egy olyan a kutatás lehet alkalmas, ami előbb Mesterházy Attila és Orbán Viktor közti választást, majd a Bajnai Gordon és Orbán Viktor közti választást is méri. Ez a módszer megmutatja, hogy melyik politikus érne el jobb eredmény Orbánnal szemben. Az ilyen adatokban a két jelölt rendre fej-fej mellett halad, kis eltérések azonban akadnak a különböző mérések között.

Ezen eltérések oka lehet egy másik szempont: az, hogy az adott politikus alkalmasságára kérdez rá a kutató vagy pedig arra, hogy választási szituációban melyikükre szavazna az választópolgár: különbség van aközött, hogy kit tartunk alkalmasabbnak, és hogy kire szavaznánk, amikor erre lehetőségünk adódik. Az előbbi kérdés ugyanis inkább a vágyainkról szól: ki az ideális jelölt számunkra – az utóbbi esetén viszont belép a politikai racionalitás és mérlegelés: melyik jelöltnek van valós esélye győzni. Gondoljunk arra, hogy például Schiffer Andrást vagy Vona Gábort nyilvánvalóan alkalmasabbnak tartják saját szavazóik mindenki másnál, ám tisztában vannak azzal, hogy egyikük sem tudna valóban nyerni egy ilyen helyzetben. Így egy konkrét, szavazásra vonatkozó kérdésre az LMP-szavazók egy része a jobb nyerési esélyekkel induló ellenzéki jelöltre, míg a Jobbik-szavazók valószínűleg Orbán Viktorra voksolnának.

Ez a két különbség megjelenik az intézetek mérési eredményei között is: a Medián alkalmasságra (A felsoroltak közül ki lenne a legalkalmasabb miniszterelnöknek?), a Nézőpont Intézet választásra (Ha ma Ön döntené el, hogy ki legyen a kormányfő, kit választana az alábbi személyek körül?) és a Republikon Intézet által végzett kutatás is szavazási helyzetre kérdez rá (Ha az induló jelöltek a következők lennének, Ön kire szavazna?  

A kétharmad agyonnyomja és eljelentékteleníti a parlamentet. Egyéni képviselői indítványokkal folyik a jogalkotás, vasárnap benyújtják, hétfőn úgymond megtárgyalják, kedden már el is fogadják - vagy a miniszterelnök egy buszozás közben beszéli meg a főpolgármesterrel. Öninterpellációk és az utolsó pillanatban teljesen átírt törvényjavaslatok teszik lehetetlenné az ellenzéki munkát. Mit lehet ilyenkor tenni? Feltűnő módon tiltakozni, keményen bekérdezni - amíg a Fidesz hagyja. CEGLÉDI Zoltán írása

*

Kapcsolódó hivatkozások:

• Rekordbüntetés a Fideszt hazugozó képviselőknek
  

• Miről szólnak Szanyi és Lenhardt betiltott interpellációi?
  

• Kövér a parlamentről: "üres, unalmas szócséplés"

*

Kövér László egy fél évvel ezelőtti interjúban már borzongott azon, hogy mi történne, ha mindenkinek lenne egy "remek" ötlete és azt meg is valósítaná a plenáris üléseken. "Minden frakció kifeszítené a maga molinóját szív küldi szívnek jegyében, üzenetként a választóknak, vagy a képviselők integethetnének a kameráknak, hogy itt vagyok, anyu!" - mondta a politikus, megjegyezve, nem megengedhető, hogy "bolhacirkuszt" csináljanak a törvényhozásból.

Egyrészt, tetszik vagy sem, de a parlamenti szereposztás hagyományosan így működik. A kormánypárti többség kezében van az erő a döntéshozatalra, és a felelősség a meghozott döntésekért, a kisebbségben lévő, ellenzéki politikai erők pedig tiltakoznak, korrigálnak, ellenkeznek és kritizálnak. Változatos módszerekkel - például, amikor úgy gondolják, hogy az aktuális miniszterelnöknél még az előző, általuk egyébként szintén nem támogatott kormányfő is jobb volt, akkor egy nagy táblát visznek magukkal az ülésterembe:

*

Ilyenkor a kormánypárt nyel egyet, és tudomásul veszi a történteket. Nem örül neki, de tisztában van azzal, hogy nem foghatja be az ellenzék száját, nem kényszerítheti arra, hogy csak a kormánypárt számára tetszetős módon szólaljon fel, és csak a kormánypárt által engedélyezett témákban. Ha pedig az ellenzéki párt ifjúsági szervezete "Elkúrtad, Feri!" címmel ad ki közleményt olyan országos katasztrófát jelentő ügyben, mint hogy nem Magyarország rendezhette meg a 2012-es foci Eb-t, akkor maximum megjegyzi, hogy trágárkodni talán mégsem kéne nyilvánosan, de hagyja, hogy az említett fideszes fiatalok egyenpólóban bohóckodjanak a Parlamentben:

*

Mindez pedig onnantól lesz visszás, amikor a fenti képek szereplői kormányra kerülnek, és fénysebességgel felejtik el, hogy ellenzékben hogyan és mire használták a parlamentet. Kiszorítják az ellenzéki interpellálókat saját minisztereikhez intézett, felnyaló érdeklődésükkel, melyekben arról kérdeznek, hogy ugye, ma is nagyon jól dolgozik Pártunk és Kormányunk, és ugye, milyen gonoszak azok a túloldalon. Bedarálják a sajtót, ahol a konkrét kézivezérléssel végrehajtott hazugságok, és a megfélemlítéssel elért, apolitikus híradások váltják egymást. Kövér László külön hadsereget szervez a renitens képviselők fizikai megregulázására ("Az elektromos sokkoló eszköz használata elsősorban a végtagokra irányulhat"). Rekordbüntetéssel sújtja a mai tiltakozókat, és jogot formál arra, hogy tartalmi alapon bírálja el, feltehető-e egyáltalán a kormánytagoknak a trafikmutyival kapcsolatos kérdés (Szanyi Kapitánynak például tilos).

Kövér László az elmúlt pár napban betiltott két interpellációt, és rekordméretű büntetéssel sújtotta a Párbeszéd Magyarországért Párt tiltakozó molinót kifeszítő képviselőit. Álságos módon annak a parlamentnek a "méltóságát" akarja védeni a szerinte "sértő" megnyilvánulásoktól, melynek renoméját a Fidesznél jobban talán egyetlen párt se rombolta a rendszerváltás óta. Kövér László nem az emelkedettséget és a patinát óvja, hanem a látható, feltűnő kritikától igyekszik óvni a pártját - igencsak megkérdőjelezhető eszközökkel. Ezt jelzi az is, hogy amikor viszont egyértelmű kiállásra lett volna szükség, amikor fontos lett volna néhány egyértelmű, hangos kijelentés (akkor sem betiltás!) a kormánypárt részéről, akkor Kövér László és párttársai hallgattak. Pedig - mint arra a Republikon Intézet már 2011-ben, A Jobbik arcai című elemzésében már rámutatott - bőven akadt és akad valóban sértő cselekmény a viták során. Talán nem volt sértő, nem volt a parlament méltósága ellen való tett, amikor Novák Előd, ez a homoszexualitás "technikai részletei" iránt folyamatosan és izgatottan érdeklődő fiatalember Alföldi Róbertről szólva úgy fogalmazott: "Egyesek szerint karóba kellene húzni, mások szerint isten ments, hiszen ezt még élvezné is.". Ez nem sértő, értem. Kulcsár Gergely (a második világháború lezárásának ünnepén): „Manapság Magyarországon háborús bűntett miatt pert lehet indítani egy 97 éves hős veterán, Képíró Sándor ellen, mindezt izraeli senkiháziak nyomására, és megélhetési, sárga csillagos félencek vicsorgása közepette”. Nem sértő, sőt, méltóságteljes. Lenhardt Balázs (arról, hogy az MTK kiesett az NB1-ből): ez „klubhovatartozástól függetlenül a magyar futballszurkolókban osztatlan örömet váltott ki, mert Lipótváros büszkesége, amely a hazai mezőnyben egyébként egy idegen testet képez, sosem volt az átlagszurkoló kedvence.”

A fenti idézetekkel, remélem, mondanom se kell igazából, semmilyen módon nem tudok azonosulni. Olyanok, mint a párt, amelynek politikusai előadták. De annál, hogy elhangzottak a parlamentben, és Kövér László nem érezte szükségét, hogy reagáljon rájuk, csak egy dolog lenne rosszabb: ha azért nem hangozhattak volna el, mert a fideszes házelnök előre betiltja őket. Meggyőződésem ugyanis, hogy nem lehet "jól" cenzúrázni és betiltani.

A Fideszt, illetve személyesen Kövér Lászlót egyáltalán nem érdekli a parlament méltósága. Sértő interpellációnak, vagy akciónak azt tartja, ami a Fideszt kritizálja - és a jelek szerint a hatalmával (vissza)élve a végsőkig elmegy, hogy ezeket a nyilvánosság szeme elől eltakarítsa, a tiltakozókat elhallgattassa. De akkor, hogy stílben maradjak, mégis, mi az anyámat tehet az ellenzék? Dicsér, csendben mosolyog, vagy lelkesen tapsikol a kormánynak? Talán a Fidesz ezt tette 2002-2010 között?

Újabb fontos tanulságot mutatunk be a Rebulikon Intézet legutóbbi, "Pártok egy évvel a választás előtt" címmel készült elemzéséből. Az alábbi összevetések az MSZP és az Együtt 2014 szavazóinak átszavazási hajlandóságát mutatják be. REINER Roland infografikája

A részletes elemzés ide kattintva érhető el (pdf)

*

Míg a 2010-es választások után az MSZP (ekkor sem a DK, sem az Együtt2014 nem létezett még) 860 ezer szavazóval bírt, addig mára ez a három párt összesen több mint 1,6 millió választót tud megszólítani. A Medián, az Ipsos és a Tárki havi közvélemény-kutatásai alapján készített infografikát REINER Roland.

A melegházasság a huszonegyedik század elejének nagy emancipációs harca: a demokratikus országokban az egyik utolsó olyan küzdelem, ahol egy társadalmi csoport jogegyenlőségéért küzd. Jól mutatja ezt, hogy a melegházassággal szembeni érvek tökéletesen leképezik a korábbi emancipációs küzdelmekkel szembeni ellenérveket. TÓTH Csaba írása

Kapcsolódó hivatkozások:

• Biztos, hogy győz a melegházasság

• Az amerikai ügy

• Obama támogatásának hatása

• A melegházasság helyzete a világban

• European Social Survey (komparatív adatok)

• Munkaadók a melegházasság mellett

*

A tizenkilencedik század végén például a polgári házasság intézménye váltott ki hasonló vitákat: az akkori progresszív erők azt szerették volna elérni, hogy ne csak a templomi házasságot ismerje el az állam. Találkoztunk radikális („Isten ellen való”) érvekkel éppen úgy, mint „mérsékelt” kritikákkal („végülis miért fáj ha el kell menni egy templomba a házasulni kívánóknak” – ma: „végülis az élettársi kapcsolat minden olyan jogot biztosít, mint a házasság”), nem beszélve a „nem ez a legfontosabb kérdés” típusú megközelítésekről. Ezek az érvek az emancipációs küzdelmek jellegéből fakadnak. E viták arról szólnak, mennyire veszi komolyan egy ország azt a liberális demokráciák által elméletileg elfogadott alapelvet, hogy egy állam semmilyen módon nem diszkriminálhat polgárai között – így szexuális irányultság szerint sem. 

A melegházasság elfogadása körüli vita egyrészt polgárjogi harc – másrészt viszont politikai közdelem, amelyre éppen úgy érvényesek a politika törvényszerűségei, mint bármilyen más politikai vitára. Az Egyesült Államokban e küzdelem egy a napokban egy fontos állomásához érkezett: a Legfelső Bíróság – ami ott egyben az Alkotmánybíróság szerepét is betölti –foglalkozik a kérdéssel. Ennek apropóján érdemes áttekinteni 5 olyan elemet, amit az ottani politikai vitákból tanulhatunk. 

1. A melegek emancipációja a többségi véleménytől függ: Magyarország ma a kelet-európai átlagot hozza. Miközben (különösen a Pride előtti és utáni napokban) a homofóbia különösen erősnek tűnik hazánkban, érdemes tudni, hogy Magyarország e téren nagyjából ott van, ahova politikai kultúránk predesztinál: Amszterdamhoz képest homofób, Moszkvához képest nagyon toleráns a magyar lakosság többsége. Egy hét évvel ezelőtti (Eurobarometer) felmérés szerint a melegházasság támogatottsága Magyarországon 18 százalék – szinte pontosan annyi, mint Szlovákiában, vagy Lengyelországban, de lényegesen magasabb mint Romániában (11%). Hollandiában vagy Svédországban a vonatkozó érték 80 százalék feletti. Ha nem a házasságot, hanem azt kérdezzük, mennyire kell elfogadni, hogy a melegek szabadon élhessenek saját életmódjuk szerint, Magyarországon a lakosság nagyjából fele ért egyet az állítással – tőlünk kicsit keletebbre, Ukrajnában már csak 30 százalék. A jó hír, hogy ezek az értékek a legtöbb országban egyre nőnek, és bár egyes politikai szereplők próbálhatják ezt megállítani, legfeljebb némileg lassítani tudják. 

2. A melegemancipáció kulcsa a társadalmi attitűdök megváltoztatása és a koalíciókötés. Melegházasság ott lesz, ahol a választók többsége elfogadja – ezt megkerülni nem lehet; semmilyen jogi eszköz nem fog enélkül sikert elérni. Ezért az első feladat a többségi társadalom attitűdjeinek megváltoztatása. Ennek egyik legjobb eszköze pedig olyan szövetségesek keresése, akik – jellemzően önérdekből – érdekeltek a sikerben. Ennek kulcsa legtöbbször a meleg közösség anyagi érdekérvényesítő képessége és egységes fellépése. Egyetlen példával: az említett amerikai ügyben például 278 munkaadói szervezet is támogatja a melegházasságot, mert adójogilag rendkívül bonyolult nekik a különböző államokban lévő eltérő élettársi kapcsolati szabályrendszerek nyomon követése. A melegek érdekérvényesítő képessége számos gazdasági szektorban rendkívül erős – a kulcs ezt az erőt a meleg emancipáció érdekében használni. 

3. A melegházasság nem pártsemleges ügy. A melegházasság politikai kérdés – elfogadásáról vagy elutasításáról az esetek döntő többségében politikai pártok döntenek. A melegházasságért – illetve általában a melegek emancipációáért – fellépők becsapják magukat, ha minden párttól egyenlő távolságot igyekeznek tartani, mert a különböző pártok is másképp viszonyulnak a kérdéshez. A meleg polgár jogi mozgalomnak egy ponton szövetséget kell kötnie az erre nyitott – jellemzően baloldali, liberális – pártokkal: a párt támogatja a melegek emancipációjának soron következő lépését, cserébe a mozgalom saját híveit a párt támogatására buzdítja. Egyetlen párt sem fog nyilvános támogatás és szavazatok nélkül ilyen lépést tenni. Az sem véletlen, hogy a világon mindenütt a baloldali és liberális pártok – az Egyesült Államokban például a demokraták –a meleg mozgalmak természetes szövetségesei: e pártok rendelkeznek olyan szavazókkal, akik, ha nem is támogatják, de jobban elfogadják, ha pártjuk kiáll az emancipáció mellett. Egy jobboldali-konzervatív pártnak ez akkor is nehezebb, ha politikusaiban a homofóbiának nyoma sincs.   

4. Egy politikai vezető képes a társadalmi véleményeket befolyásolni – de csak egy pontig. Nincs olyan vezető politikus, aki szembe megy a társadalom elsöprő többségének akaratával; ezt elvárni tőle naivitás. A politikai vezető azonban képes gyorsítani, vagy lassítani a társadalmi folyamatokat. Tanulságos e tekintetben Obama elnök példája. Obama 2012. májusa előtt nem nyilatkozott egyértelműen a melegházasság kérdésében, tudva, hogy a választók döntő többsége és pártja szavazóinak erős kisebbsége ellenzi azt. A melegházasság támogatottsága az Egyesült Államokban folyamatosan kúszott felfelé; 2012. májusára a teljes népesség 40 százaléka támogatta és 42 ellenezte. Ebben a kiélezett helyzetben jött Obama bejelentése. Az eredmény: két hónappal később a támogatók aránya tíz ponttal emelkedett – elsősorban azáltal, hogy az Obama iránt lojális demokraták nagy része felsorakozott a javaslat mellett. Mára alig akad olyan demokrata politikus, aki ne támogatná a melegek házasságát. 

5. Az emancipációs küzdelem – beleértve a melegházasság elfogadását is – győzni fog. Ha a korábbi emancipációs harcok sorsa bármilyen iránymutatást is adhat, az az, hogy ezek a küzdelmek végül sikert érnek el. Az első ország, amely törvénybe foglalta a melegek házasságának lehetőségét, Hollandia volt – s ennek mindössze tizenkét éve. Ma már tizenegy országban házasodhatnak szabadon a meleg párok – ezen országok között vannak erősen katolikus (Spanyolország, Argentína) és nem tradicionális nyugati országok (Dél-Afrika) is. További egy tucat országban az elismerés a küszöbön áll. Nemzetközi felmérések szerint minél fiatalabb valaki, annál inkább támogatja a melegek házasságát: a felnövekvő generációk e téren szinte mindenütt toleránsabbak szüleiknél.

Minden jel arra mutat, hogy a melegházasság pontosan azt az ívet járja be, mint korábban a polgári házasság, vagy később a nők választójogának terjedése. Nincs okunk feltételezni, hogy ezek a változások megállnának a Lajtánál. Minden esély megvan arra, hogy ötven év múlva a melegházasság ellenzői a politikai spektrumon valahol ott helyezkednek majd el, mint akik ma ellenzik például a nők szavazati jogát vagy egyenlőségét.

A nem-Fideszes polgár hétköznapi frusztrációja leginkább ebből ered: csak bízni tudunk abban, hogy jól érezzük, sejtjük, tippeljük azt, hogy Orbán Viktornak is vannak gátlásai. De erre leginkább közvetett bizonyítékaink vannak, és a szakadék előtt két centivel még senki sem szokott biztos lenni abban, hogy Fidesz félrerántja a kormányt. - CEGLÉDI Zoltán írása

Kapcsolódó hivatkozások:

• Módosították az alaptörvény módosítását

• Nem lesz regisztráció, döntött a Fidesz

• Már csak a Liga nyerheti a másfél milliárdos támogatást

• Rogán mégsem záratná be a romkocsmákat

*

Három év gyakorlata által bizonyított evidencia, hogy a kétharmaddal bármit meg lehet tenni. Visszamenőleg átírva, a szabálytalan akciókat nem az akció, hanem a szabály megváltoztatásával legitimálva („ha alkotmányellenes, akkor írjuk bele az alaptörvénybe”), erőből átverve. Vegytiszta, laboratóriumi körülmények között ez az erő lebírhatatlan. A címben tételezett „kegy” épp annak a következménye, hogy szerencsére nem egy laborban élünk.


A 2010-es kormányváltás óta több ügyben is visszavonulót fújt már Orbán Viktor. Mégse lesz 2014-ben kötelező regisztráció, a határon túli magyarok névjegyzéke se lesz titkos, Schmitt Pál mégiscsak ment, és a helyére mégsem Kövér László jött. Nem vonták össze a PSZÁF-et az MNB-vel, és a Klubrádió elleni harcot is feladta a Médiahatóság.

A romkocsmák helyén se leng még büszke országzászló – és utóbbi, elsőre pimf példa már azt is mutatja, hogy miért illékony, és (liberális léleknek) frusztráló a kegyekben bízni. A romkocsmák „megmentése”, illetve megmaradása is ugyanis nem kis részben annak a függvénye, hogy Rogán Antal mennyire tudja összeegyeztetni a Cool-lista és a Fidesz országos listája aktuális helyezését. Minimum labilis az a helyzet, ahol a kereskedelmi törvény hirtelen módosításának a még hirtelenebb módosítását kell kilobbizni a belvárosi polgármesternél, hogy ne menjenek tönkre a szórakozóhelyek. Ahelyett, hogy egyértelmű szándékot egyértelmű jogalkotás rögzítene, miszerint nincs olyan akarat, hogy egyik napról a másikra hirtelen kiradírozzák a pesti éjszakát a programajánlóból.

Van gát, van gátlás, még ha ennek a gyökerét nem is lehet egyértelműen azonosítani. Ami a romkocsmák esetén Rogán pr-érzékenysége (tipp), az az ennél sokkal súlyosabb, választójogi-választástechnikai ügyekben Orbán Viktor demokrácia iránti elkötelezettsége (szintén tipp). Arra gondolok, hogy a központosításban, a sokszínűség helyett az egyennarancsban hívő miniszterelnök talán továbbra se tervezi, hogy leváltásának az esélyét is kizárja a soron következő választásokon. Megtehetné? Simán. A kétharmad tényleg mindent felülírhat, ahogy a hetente tudott lenni háromhetente, a négyévenként is lehetne negyvenévenként. Nem azt állítom, hogy nem tesz meg mindent azért, hogy neki lejtsen a pálya – de azt igen, hogy a kormányváltás esélyét talán nem akarja eleve kizárni. Igen, az is a kétharmad által gyakorolt kegy, hogy mai ismereteink szerint a 2014-es választásokon nem csak a Fidesz lesz a szavazólapon, nem csak a Fidesz neve mellé lehet ikszelni, és ha más pártra szavaz a többség, akkor az a párt fog a következő négy évben kormányozni.

Innentől pedig az a kérdés, hogy hogyan viszonyulunk ezekhez a kegyekhez.

*

Van, aki (joggal) elviselhetetlennek tartja ezt a kiszámíthatatlanságot. Azt, hogy talán tényleg bornírt ostobaság, vagy erőszakos szemétség foglaltatik törvénybe, alkotmányba, hatalmi döntésbe, de ugyanúgy lehetséges, hogy az utolsó pillanatban a hatalom visszatáncol, és elengedi a ziccert. Ezért megy el innen. Az, hogy tagadhatatlan ténnyé vált az elvándorlás Magyarországról, az „így nem lehet élni” habitus, nem kis részben ennek szól. Ahogy a másik véglet is, a forradalmat, polgárháborút kiáltók buzgalma is – de én elmenni sem akarok ebből az országból, és forradalmat is legfeljebb a fülkében tervezek, ahogy az nálunk szokás.

Vannak aztán Stockholm-szindrómás polgártársaink is, akik szelektív üzemmódba váltottak. Ők azok, akiknél az erőpolitika, a kétharmad lett az origó, azt már „észre sem veszik”, és csak kegytől-kegyig élnek. Csak azt említik meg, teszik közzé diadalmasan, írják meg az újságban, hogy lám, már megint kegyet gyakorolt a kormány, tehát semmi rosszat nem mondhatunk róluk. Ehhez persze praktikusan egy szatyorban kell élni, és onnan csak akkor kikurjantani, amikor kegy van. Komoly intellektuális feladat az is, hogy az alkalmi, kiszámíthatatlan kegyet mindig valami magasabb szintű rendező elv (hovatovább: politikai stratégia, hitvallás, meggyőződés) megnyilvánulásaként, a logikus és elvszerű politizálás egymást követő állomásaiként próbálják eladni. Ezzel az a nehézség, hogy a kegy előtt öt perccel még ők se tudják, hogy itt most kegy jön. Tudták ők, hogy Balog Zoltán végül vissza fogja kérni (és kapni) Szaniszló Ferenc Táncsics-díját? Tudták ők, hogy végül mégsem lesz választási regisztráció? Tudták ők, hogy Schmitt Pál mégis lemond? A túrót.

Lehet aztán lavírozgatni a kegyek mentén, a fentiekkel szemben tudva és érezve, hogy ez így nem jó, de csak arra koncentrálni, hogy talán esetleg pont eltrafál engem is egy kegy. Ha csöndben vagyok, ha jól viselkedek, ha befogom a számat. Az előző kormányok idején hangos, bőszen sztrájkoló szakszervezetek jó része is ma ezért hallgat – bízik abban, hogy kap valami morzsát a Gaskó-forma, jó másfél milliárdos pályázatból, meg a százmillióját a VKF-ből. Akkor, ha megtesz egy aprócska szívességet, és momentán nem képviseli a munkavállalókat.

Engem visszariaszt a kegyek által elviselhetőnek, menedzselhetőnek gondolt hétköznapok világa. Romkocsmától alkotmányig egyetlen ügyben egyetlen pártnak/politikusnak se adnék olyan diszkrecionális jogkört, mint amivel ma a fideszes hatalmasságok bírnak. Azt se szeretném, ha Bencsik Andrásnak kéne attól rettegnie, hogy egy-egy cikke miatt holnap az adóhatóság kopogtat nála, és utálom azt is, hogy ma azoknak a sajtótermékeknek kell hatszázszor lecsekkolni a könyvelést, ahol nem Kubatov Gábor diktálja a véleményeket és „tényeket”.

Szerintem jobb lenne egy olyan Magyarországon élni, amit nem a kegyek mozgatnak. Utálom, hogy ma nem tudhatom, meddig tart a part, és csak tippelni tudom, milyen gátlásai vannak (maradtak) a hatalomnak, hol és miért áll meg. A kegyektől hizlalt, szelektív vakságot és süketséget fogadott, lojális középszer, és a morzsavadász, néma kegylesők Magyarországa akkor lehet tartós, ha ezt az állapotot tekintjük normálisnak.

Ma úgy tippelem, hogy az ellenfél dolgát ezernyi akadállyal nehezítve, a Fideszt minden lehetséges eszközzel segítve, de szabad választásokat rendez 2014-ben a Fidesz-kormány. Olyat, ahol Orbán Viktor nehezen, de leváltható. Ha így lesz, akkor az őt követő garnitúra egyik legfontosabb dolga a kegyek beszüntetése, a radikális önkorlátozás lesz.

Jelzem, volt már kétharmados kormánya ennek az országnak, amelyik négyötödös határt állapított meg, megszavazta a Tocsik-bizottságot, és nem szabott magára egy új gránitszivacs alkotmányt, nem nyírta ki az Alkotmánybíróságot, sőt, utóbbi nyírta ki a Bokros-csomag nagy részét. Nem nevezett ki kétharmaddal bebetonozott kádertömegeket cikluson túlnyúló mandátummal elméletileg független pozíciókba, nem írta bele az alkotmányba a hozzá lojális művészeket, vagy a neki kedvező kampányszabályokat. Mindez pedig nem kegy volt a részükről, hanem igenis, ez így normális, nem pedig az, ami most folyik.

A Gyere Haza Program szervezői nagy derültséget váltottak ki korábban 10 pontjukkal, melyben közhelyeket és – szerintük – megdönthetetlen érveket próbálták meg összeszedni, ami ma egy fiatalt Magyarországon tarthat. Tegnap délelőtt végre „új sebességbe kapcsolt” program: az EMMI támogatásával létrejövő Gyere Haza Alapítvány sajtótájékoztatóján kiderült, hogy mivel várják haza a külföldön tanuló vagy dolgozó fiatalokat: túrórudival (mármint tényleg, a programról szóló kis füzetke mellé az is járt a résztvevőknek), erkölcsi támogatással és ingyenes (!) karriertanácsadással.CSABA Réka írása

Kapcsolódó hivatkozások:

• Mi igaz a kivándorlási parából?

• Hazahívja a magyar fiatalokat a kormány

• ENSZ-bizottság kritizálta a kormány család- és nőpolitikáját

*

Azt még ugyan nem sikerült eldönteni, hogy van-e kivándorlás-para, vagy sem, viszont már Orbán Viktor is érzékelte helyzet a súlyosságát, bár (milyen meglepő), a fiatalok kivándorlását az „elmúltnyolcév” következményének tartja, és ezt mondta még 2010-ben, miniszterelnök-jelöltként: “Azokat a fiatalokat, akik még itthon vannak, itthon kell tartanunk, akik pedig elmentek, vissza kell hívnunk. Biztosítani kell számukra a tanulás, munkavállalás, otthonteremtés és családalapítás lehetőségét.”

Szép gondolatok, csak van velük néhány probléma. Például az, hogy ha komolyan gondolta a fentieket, akkor miért homlokegyenest az ellenkezőjét csinálja a kormány az elmúlt három évben? A köz-és felsőoktatási reformok kiválóan alkalmasak arra, hogy a tanulás szó mellé nemzetiszínű lézerrel odafessék a KÖTELESSÉG, FEGYELEM és ENGEDELMESSÉG szavakat, amik nem a lehetőség szinonimái, sokkal inkább a körmösökre és kokikra asszociálok róluk, pedig szerencsére sosem kaptam ilyesmit. A munkavállalási és családalapítási lehetőségekkel kapcsolatban vannak értékelendő próbálkozások (egykulcsos adórendszer, családi adókedvezmény), csakhogy a nem minisztériumi vezető pozíciókban dolgozó, és nem húszévesen házasodó és rögtön gyerekeket vállaló fiatalok (tehát a diplomások többsége) általában rosszul jártak velük, és az új Munka Törvénykönyve sem egy leányálom.

A családalapításról egyébként sem elsősorban a kormánynak kell meggyőznie a fiatalokat. Főleg nem úgy, hogy a kormánypárt egyik tagja kijelenti, hogy ha a nők szülnének eleget, kevesebb lenne a családon belüli erőszak, és közben meg az összes szociálpolitikai intézkedés célja az, hogy a szülés utáni visszatérés a munkaerőpiacra a lehető legkevésbé legyen vonzó. Az Isten-haza-család témában bemutatott álszent kormánypárti műsort röviden összefoglalva: ha egy kormány a nők és férfiak esélyegyenlőségének elősegítésére felvett Európai Uniós pénzből nyíltan abortusz-ellenes kampányt folytat, azt remélve, hogy az EU-nak nem tűnnek fel a baromi nagy plakátok , majd alkotmányba írja, hogy csak egy férfi és egy nő házassága, valamint a szülő-gyermek kapcsolat tekinthető családnak, akkor azon sem lepődünk meg, ha az alkotmánybíróságra való alkalmasság egyik döntő érve a négy gyerek. Mármint a tény, hogy a jelöltnek van.

Ezek voltak tehát az itthon maradás objektív, „szakmai” szempontjai, szerencsére a fiatalok szívére és lelkiismeretére is megpróbálnak hatni mindenféle trendi módon (image-filmmel, honlappal, csodálom, hogy facebook-alkalmazás nem készült még). Nem is kell most ezekről a kísérletekről írnom, megtették ezt már  sokan.

Azért szomorú, hogy azok, akiknek a fiatalok képviselete és meggyőzése lenne a feladatuk, ennyire korlátoltan és sablonosan képesek csak gondolkodni, mert egyébként sok mindent fel lehet sorolni, amiért sokan (még) nem mentek el. Ezek azonban a NER ellenségei, és nem nemzetgazdaságilag, reprodukciós vagy egzisztenciális szempontból fontosak, hanem csak úgy, mellékesen: emberileg. Mégis, talán többet nyomhatnak a latban a pusztán anyagi szempontoknál.

Például a rengeteg kreatív és formabontó ötlet, ami életben tartja a hazai és nemzetközi közönség és szakemberek érdeklődését a független magyar művészek és alkotók iránt. Azok a nagyszerű alkotások, amik rendszeresen nemzetközi fesztiválok és versenyek élmezőnyében végeznek, és amik minimális vagy nulla állami támogatással készülnek. Mondjuk az „állam” mostanában főleg olyasmiket művel kulturális témában, hogy erősen megkérdőjelezhető szakmai múlttal, és ideológiai szempontból vállalhatatlan nézetekkel rendelkező embereket tüntet ki és pakol állami és önkormányzati kézben lévő kulturális intézmények élére.

A szórakozási lehetőségek terén az utóbbi években egyre szélesebbé és színvonalasabbá váló paletta, és a Budapestet mára jellemző kulturális sokszínűség szintén olyan érv, ami miatt az ember nem vágyik külföldre. Elég elmennie a Gozsdu udvarba, a Kazinczy vagy a Király utcába, és az egész világot, vagy legalábbis egy nagy részét megtalálja: kóser vagy mexikói étteremben eszik, magyar borokat ajánl a külföldi turistáknak, kicsit szomorkás izlandi zenekarok koncertjén toporog, aztán hazafelé még bedob egy gyrost, és közben jól érzi magát. Hogy éppen olyan szabályozások lépnek életbe, amelyek alapján a rendőrség (legyünk jóindulatúak: pénzfeldobással) dönti el, hogy melyik szórakozóhely működhet, és melyiknek kell bezárnia, vagy amik a dohányzást próbálják korlátozni a valós körülmények teljes figyelmen kívül hagyásával? Rendnek kell lenni!

A politikából való kiábrándultság növekedésével párhuzamosan élénkülő civil aktivitást látva is érezheti úgy az ember, hogy a sok nehézség ellenére jó itt élni, vannak még néhányan, akik nem csak agonizálnak, hanem kiállnak az igazukért. A felsőoktatási reformok ellen tüntető diákokról még Orbán Viktor is azt mondta, hogy nagyszerűnek tartja a mozgalmukat. Aztán atyailag figyelmeztette őket, hogy legyenek éberek, és vegyék észre, mikortól manipulálják őket. Kövér László a tőle megszokott frappáns megoldással egyszerűen lekomcsizta őket, vagyis a szüleiket. Szóval igazából mégse civilkedjünk? És az is kiábrándító lehet, hogy a nekik szánt állami támogatásokból főleg a békemenet szervezői, a polgári körök és a „nők a magyar nemzetért” részesülnek?

Ezeket látva nehéz azt mondani bárkinek is őszintén, hogy gyere haza, vagy hogy ne menj el. De azért meg lehet próbálni, most is azt teszem. Mert egyébként fontos lenne, hogy ti, akik már elmentetek, vagy még csak tervezitek, elmondjátok a véleményeteket.

Mondjátok el a paranoiás házelnöknek, és az alkotmánnyal ki nevet a végén?-t játszó kormánypártiaknak, hogy a diákok nem azért tiltakoznak az alkotmányos jogok folyamatos szűkítése ellen, mert a diploma helyett a (nyilván volt kommunista vezető) szüleik pénzét inkább fűre költenék, amit aztán majd a bölcsészkaron szívnak el.

Mondjátok el a gyakran nevetséges intézkedéseket magyarázó frusztrált, de annál szorgalmasabb fiatal srácoknak és idősebb néniknek, akiknek a világképe leginkább egy békebeli egyházi iskola házirendjére hajaz, hogy az egyéni szabadságjogok kiterjesztésével járó felelősség érzése és a következmények vállalása sokkal nagyobb biztonságérzetet ad, mint az, ha az aktuális politikai hatalom az élet minden területét szabályozni akarja.

Mondjátok el, hogy bár vannak értékek, amiket fontosnak gondoltok, vannak közösségek, amikhez tartozni szerettek és látjátok a magyar társadalom problémáit, nem akarjátok, hogy néhány műveletlen és fogalmatlan erőember mondja meg, mik ezek az értékek, kik tartoznak ezekhez a közösségekhez, és hogyan lehet – szerintük – varázsütéssel megszüntetni ezeket a problémákat.

Mert tetszik vagy sem, a politika a hatalomról szól, és egyre inkább beleszól a mindennapi életünkbe. A demokrácia játékszabályai viszont szerencsére rengeteg lehetőséget adnak, csak használni kell őket: lehet tájékozódni, véleményt alkotni, szerveződni, látszani és hallatszani, elmenni szavazni, és kiabálni, ha valami nem tetszik, vállalni és formálni a vitát, megoldásokat keresni, és mindenbe belekalkulálni a tévedés, de még inkább a fejlődés lehetőségét. Ha még hiszünk benne, hogy ez így van, akkor szerintem nem muszáj elmenni, és van miért hazajönni.

Tamás Gáspár Miklós a magyar közélet egyik legeredetibb és legfontosabb politikai gondolkodója. Megszólalásainak alapossága és éleslátása irigylésre méltó; beszédeinek szenvedélye, mozgósító ereje sok politikusunk számára lenne követendő példa.  A választási bojkott megfontolása kapcsán azonban nincs igaza. Az ellenzéki pártok vezetői a maguk szempontjából már elmondták, miért nem értenek egyet – íme 5 kevésbé ismert, de nem kevésbé fontos érv. TÓTH Csaba írása

Kapcsolódó hivatkozások:

• A Brookings Institute kutatójának elemzése

• Választási bojkott Jordániában

• A választások bojkottját javasolja TGM

*

1. A bojkott nem erre való. Választási bojkottoknak akkor lehet értelme, ha a választók többsége egy szabad, demokratikus választáson elküldené a hatalmat, csak a választási machinációk okán erre nincs lehetősége. Például ha csak a hatalom által elfogadott jelöltek indulhatnak; ha a hatalom ellehetetleníti az ellenzék működését vagy ha választási csalásra készül. Magyarországon minden, a kormány pozícióját és hatalmának koncentrálását, a demokráciát csorbító intézkedés dacára erről nincs szó. A szomorú tény az, hogy a Fidesz ma egy teljesen szabad és demokratikus választáson is legyőzné ellenzékét (bár egy arányos választási rendszerben kormányt egyedül nem tudna alakítani). Az ellenzéki oldalnak, a kormányváltásban érdekelteknek ma elsősorban több támogatóra lenne szükségük.

2. A kormány leváltható. A fentieknek van azonban egy másik oldala: hacsak nem gondoljuk, hogy a kormány konkrétan a szavazatok meghamisítására készül – én nem gondolom – akkor a kormányoldal okos programmal és jó politizálással leváltható. A pálya a Fidesz felé lejt: a körzetek átalakítása és a határon túli magyarok szavazati joga többletmandátumokat jelent majd a kormányoldalnak. A Republikon számításai szerint nagyjából 5-6 százalékkal kell megverni a Fideszt a hasonló mandátumszám eléréséhez; a biztos többséghez ennél komolyabb előny is kellhet. A választás tehát nem lesz fair – de ha az ellenzék képes a kormány munkájával már ma is elégedetlen szavazók többségét megszólítani, a cél egyáltalán nem irreális. A választási eredmény ilyen értelemben nincs előre megírva.

3. A bojkott nem működik. A bojkottok a legritkább esetben működnek: az egyik legelismertebb amerikai think-tank, a Brookings Institute kutatójának elemzése szerint a bojkottok általában „katasztrofálisak” a bojkottáló pártokra nézve és a politikai rendszerből való eltávolodásukhoz vezetnek. Nemrég éppen a miniszterelnökünk által a minap meglátogatott Jordániában került sor választási bojkottra: a királyt mindez nem különösebben zavarta… Mindez nem meglepő: képzeljük el, hogyan reagálna a Fidesz-kormány a bojkottra: vélhetően ál-ellenzéki pártokkal tömné tele a törvényhozást a parlamentarizmus látszatának megőrzése érdekében miközben minden eszközzel igyekezne megtörni a Parlament védelmétől megfosztott valódi ellenzéki szervezeteket.

Naivitás azt feltételezni, hogy a Fidesz nem használna ki valamennyi rendelkezésére álló eszközt, hogy a bojkottot az ellenzék felelőtlenségének és gyengeségének jeleként mutassa be. A külföldi kritika pedig aligha zavarná: épp a napokban vádolták Washingtonban a magyar kormányt zsarnokság intézményesítésével – ám e kritika lepergett róla. Az európai szervezetek így is felhasználnak szinte minden rendelkezésükre álló, politikailag reális eszközt a kormány antidemokratikus lépéseinek kritizálására – kérdéses, tudnának-e többet tenni.

4. A bojkott semmittevéshez és apátiához vezet. Tamás Gáspár Miklós nem csak bojkottot, hanem a Fidesszel szemben aktív ellenállást javasol: utcai demonstrációkat, tiltakozási hullámot. Ismerve azonban a magyar választókat, a bojkott sokkal inkább semmittevéshez és apátiához vezetne. Pont ez a veszélyes e gondolatában: erősítheti a „semmit nem lehet, tehát semmit nem kell tenni” gondolatot. Márpedig éppen a cselekvés, a remény megfogalmazása, az optimizmus teheti szimpatikusabbá Orbán ellenfeleit – és hozhatja közelebb a kormányváltást.

5. Az ellenzék hangja nélkül a kormány mozgástere még nagyobb lenne. Látva mi mindent képes megtenni a kétharmados kormányzati többség nehéz elhinni, de az ellenzéki pártok parlamenti szerepe nélkül még nagyobb hatalma lehetne. A parlament elé láncolás, a heti parlamenti csörték, az ellenzéki civil- és pártrendezvények nem csak túlsúlyos, de kizárólagos lenne a kormányzati kommunikációs fölény. A modern parlamentek egyik legfontosabb funkciója az ellenzéki alternatíva felmutatása. Mivel az ellenzék javaslatait a parlamentben elfogadtatni nem tudja – hiszen ezért van ellenzékben –, képviselői nem azért ülnek ott, hogy törvényjavaslatokat gyártsanak, hanem hogy nyilvános vitában mutassák be, mi a baj a kormánnyal és milyen megoldások állnak majd a polgárok előtt a következő választások alkalmával. Ha valaki erről lemond, a kormánnyal szembeni egyik legfontosabb kommunikációs felületet adja fel.

A 2014-es választásokon technikailag, intézményileg sokkal könnyebb dolga lesz a kormányoldalnak. Ám ezen előnyért komoly árat fizetett: sem a demokratikus intézmények elleni támadás, sem a gazdasági problémák mélyítése nem szimpatikus a választók többségének. Az ellenzéki pártok feladata ma e szavazók megszólítása – nem pedig az egyoldalú kapituláció.  

Tóth Csaba

A Republikon Intézet stratégiai igazgatója

 Vajon szemeket kilőni elég elrettentő lenne? Vajon elrettennek az ellenzéki tüntetők az izraeli vízágyútól, vagy inkább valami azeri tömegoszlató eszközre van szükség ellenük? CEGLÉDI Zoltán írása.

Boross Péter volt miniszterelnök a közszolgálati televízióban az eddig hallott legdurvább reakciót adta a Fidesz-székház elfoglalására. Az „alkotmányt, demokráciát, jogállamot!” skandálással tüntető fiatalokról a következőt mondta: „Ez csőcselék. (…) Most az szükséges, hogy a kormány lágyabb szívű tagjai ne akadályozzák egy nagyon határozott, nagyon kemény, kimondom a szót, elrettentő intézkedésben ebben az ügyben, hogy ilyen ne fordulhasson elő.”

Boross Péter ma kormányzati hatalommal nem bír, de fontos funkciója van a kormánypárti kommunikációban. Ő a felturbózott rendpárti, ősz hajú bácsi, aki a „régi szép idők”, „amikor még rend volt” sóhajok címzettje. Aki a huligánokat elzavarja borbélyhoz, ő a mínusz eggyel megszorzott Deutsch Tamás. Az ő dolga ilyenkor „rendért”, sőt, „elrettentésért” kiabálni. Egyúttal pedig újabb kiváló ellenpont: a tüntető fiatalokkal szemben a „savazós”, valamint az „agyonverős” bácsi után itt az elrettentő intézkedést követelő bácsi. Ugyanő volt az is, aki korábban például a gyermektelenek extra adóztatását követelte, külön kiemelve, hogy a meddő asszonyok se kreáljanak ebből érzelmi kérdést. Őszbe csavarodott a Fidesz-logó, és ez a párt legnagyobb tragédiája.

Érdemes visszanézni a rendszerváltás környékére: a taxisblokád idején szintén ment a keménykedés, az elrettentő intézkedés követelése. Ott is volt kormánypárti tüntetés is, egy pre-Békemenet. Borzalmasan is nézett ki a dolog. Az egyes hírek szerint a tömegbe lövetést „fontolgató” Horváth Balázs belügyminisztert azonnal el is sodorta a helyzet tarthatatlansága. Pont Boross Péter váltotta őt e székben, az MDF pedig elkezdett csúszni azon a lejtőn, ami örökre kispárttá, majd koporsóba tette a rendszerváltás győztes pártját.

A mai Boross-nyilatkozat ezekre az időkre rímel, és egyben kiválóan jelzi a Fidesz színeváltozását is. Emlékszünk még, hogyan fedezte fel magában a harcos jogvédőt (és tette politikai tényezővé Morvai Krisztinát) 2006 őszén a Fidesz? Megvannak az akkori mondatok, majd a 2010-es kormányváltás utáni általános amnesztia, melyekkel en bloc tették semmissé a 2006-os tüntetők legdurvább bűncselekményeit is? Ehhez képest az „elrettentő intézkedés” követelése 180 fokos, megmagyarázhatatlan fordulat. Vajon szemeket kilőni elég elrettentő lenne? Vajon elrettennek az ellenzéki tüntetők az izraeli vízágyútól, vagy inkább valami azeri tömegoszlató eszközre van szükség ellenük?

Boross Péter ma nem belügyminiszter, az ő szájával nem a kormány, de a Fidesz holdudvara szól. Ezért ez a nyilatkozata főleg egyetlen dologra lehet hatással, de az is épp elég baj: az ellentüntetők ezáltal is megerősítve érzik magukat, hogy az üvöltöző bácsi legközelebb tényleg sósavat vigyen magával, vagy az agyonveréssel fenyegető békemenetes (milyen szép önellentmondás) legközelebb tényleg a kormány ellen tüntetőkre támadjon. Ebben áll a volt miniszterelnök igazi felelőssége – a jelenlegié meg abban, hogy minél messzebb tolja magától az elrettentés híveit.

A jegybankelnök a monetáris politika meghatározó szereplője. Amikor e pozícióban változás történik, az új vezető személyével kapcsolatos várakozások hathatnak a forint árfolyamára is. A legutóbbi három MNB-vezető kinevezése körüli forintmozgásokat ábrázolta egy infografikán REINER Roland kollégánk.

fotó: index