Eszköztelenség, szocializáció és a kiválasztás szempontjai, terelés és gumicsontok bedobálása - sok oka lehet annak, hogy a Fidesz parlamenti képviselői bármely más európai országban elfogadhatatlan módon beszélnek a nőkről és a nőkkel. Illés Zoltán friss gorombasága nem az első, és nem az utolsó ilyen eset volt. De miért beszélnek így? CEGLÉDI Zoltán megvizsgálta a lehetséges okokat.

Kapcsolódó hivatkozások:

• Illés: Attól, hogy ön szép, abból még nem következik, hogy okos

• A főügyészség szerint Balogh József megverte élettársát

• A Fidesz elhatárolódik Varga Istvántól

• Troll a KIM-ből: Navracsics embere álnéven biztatta közösülésre a tüntetés szervezőjét

• Kitört a botrány a polgármester Playboy-interjúja miatt

*

Miközben a Fidesz kommunikációjában, üzeneteiben elég határozott különbséget találunk, ha akár az ellenzéki és a kormánypárti stáció, akár az elmúlt három, kormányon töltött időszak egyes ügyei mentén vizsgálódunk, vannak témák, ahol hovatovább évtizedes állandóságot tapasztalhatunk. Ilyen az a tény is, hogy a Fidesz pártként formailag és tartalmilag is egy férfidominanciájú, a nőket lekezelő, sőt, egyes esetekben hímsoviniszta, agresszív módon sértegető alakulatként azonosítható.

Ez az oka annak is, hogy Orbán Viktor pártja körül rendszeresek a botrányok, melyek egy-egy képviselő nőellenes elszólásaiból fakadnak. Fontos körülmény, hogy itt az "elszólás" nem azt jelenti, hogy adott politikus rosszul mondott valamit, hanem azt, hogy túlságosan őszintén fogalmazta meg, hogy mit is gondol a magyar nőkről, kívánatos társadalmi pozíciójukról, a számukra előírandó magatartási szabályokról. A fent linkelt esetek csak a mérföldkövek, valójában jóval nagyobb csokornyi példa hozható úgy a formai, mint a tartalmi dimenzióban, cekkertől a családon belüli erőszak bagatellizálásán át a Mikola-féle szinglihordázásig erre a habitusra.

De miért csinálják?

*

Mert eszköztelenek

A kormánypárti kommunikáció egyik fő kehe, hogy sok esetben nincsenek valódi válaszaik a kritikákra. Egy kétharmados hatalom esetében nincs más felelős, csak a Fidesz. Egy erőpolitika, a konszenzust elvető, az ellenzéket és a civil társadalmat kizáró gyakorlat (és itt most hadd ne vizsgáljam külön a "kézhez szoktatott", vagy a Fidesz saját kebeléből kelt álcivilek, helló, Békemenet) egyértelművé teszi, hogy igenis minden hibát és mulasztást a Fidesznek kéne megmagyaráznia. A legutóbbi esetben Illés Zoltánnak a verespataki és nagybányai ciános technológiájú aranybányák megnyitása kapcsán kellett volna érdemi válaszokkal, a kormány által megtett lépések ismertetésével szolgálnia, ezek híján jött a durvaság... a fent linkelt index-tudósítás is idézi a "szebbeket"

• Mosolyogva kell visszautasítanom azt a sok butaságot és baromságot, amit ön itt elmondott az elmúlt öt percben.
• Attól, hogy ön szép, abból még nem következik, hogy okos.
• Tisztelt képviselőa... Dehogy tisztelt! Kedves képviselőasszony!
• Nem nyalás a részemről, ott voltam, megéltem, megtapasztaltam, le a kalappal azon intézkedések sorozata kapcsán, amiket megtett [Orbán Viktor].
• A miniszterelnök úr nevét ne vegye a szájára!
• Nem a ruha teszi az embert, s attól, hogy ön pólóban beszél, még nem környezetvédő. Gyalázat! Ön nem környezetvédő!

Ugyanaz az Illés Zoltán, aki ellenzéki képviselőként még öntestével parancsolt megálljt a Liszt Ferenc téren a munkagépeknek, népszavazást akart a paksi erőmű-bővítésről, most azt kéne valahogy "eladja", hogy a beruházást a romániai pártok, jelesül a Nemzeti Liberális Párt, a Szociáldemokrata Párt és a Demokrata Liberális Párt buktatja meg, és nem látható, pláne nem bizonyítható bármiféle orbáni "ráhatás" az ügyben. Azzal kell Illésnek szembesülnie, hogy vele szemben, vele vitázva szólal fel egy zöld politikus - akit ebbéli minőségében nem tud kritizálni, hát nekiáll, mint nőt sértegetni. 

forrás: index/Mémeskút

*

Mert ilyen a politikai szocializációjuk

Az immár ügyészségi álláspont szerint is nőverő Balogh képviselő az iskolapéldája annak, hogy milyen kvázi előnyök és hátrányok származnak abból, hogy a Fidesz 2010-es frakcióját Orbán Viktor személyesen állította össze felcsúti rezidenciáján. A kiválasztás szempontjai között láthatóan kiemelt szerepet kapott a lojalitás, az alulinformáltság, sőt, nem egy esetben a műveletlenség és unintelligens viselkedés, melyek garantálják, hogy a mindenkori többséget szállítani tudja a törvényhozásban a Fidesz-frakció. A nyilvánvaló hátrányok pedig azonnal láthatóvá válnak, amikor csak megszólal egy-egy ilyen képviselő: Varga István kirohanása a gyerekszüléssel megelőzendő nőverésről ennek díszes példája. Ezek a képviselők alapvetően nem egy-egy modern politikai ideológia differenciált ismerete, nem valamely szakpolitika tudományos szintű képviselete okán ülnek ott, hanem azért, mert keveset tudnak a körülöttük lévő világról, és bármire rá tudja venni őket a fideszes vezetés, bármit megszavaznak, bármilyen pálfordulást zokszó nélkül viselnek, sőt, tapsolnak neki.

Mindez pedig találkozott a Fidesz immár bő évtizedes szellemi-intellektuális mélyrepülésével, ahol Solymosi Frigyes helyét Bencsik András, Bibóét Horthy, Máraiét Nyirő József vette át. A néppárti formátum megőrzéséhez egy alacsonyabb igényszintű társadalmi réteget kellett megcélozni, üzeneteiket, jelszavaikat is ehhez szabták. Az archaizáló formák mellett a tartalom is avítt, a 21. századi Európában elfogadhatatlanul igénytelen lett - külön is szégyenteljes nőpolitikát hozva. A teljes rendszert áthatja ez a habitus, teljesen mindegy, hogy fiatal minisztériumi tisztségviselőt, középkorú államtitkárt, vagy nyugdíjas politikust hallunk. Messze nem csak a sztereotípiákban feltűnő, idős, vidéki fideszes képviselő urak álláspontjáról van szó - az alábbi videót a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium fiatal, iskolázott, nyelveket beszélő titánjai készítették; Európa nyugati felében egy ilyen után egy teljes emeletet rúgnának ki a minisztériumból:

*

Mert addig se beszélünk másról

Végül pedig ejtsünk szót a legendás Chewbacca-védelemről. Igen, a kövér (sőt, bizonyos esetekben Kövér-) kiszólások további lehetséges oka, hogy ne az eredeti kérdésről, ne az eredetileg megtárgyalni kívánt ügyről beszéljünk.

Lehet abban tudatosság, ahogy például Kövér László rendszeresen jelentkezik a parlamentáris demokráciát idézőjelbe rakó ötleteivel, adott esetben visszatetsző döntéseivel. Gumicsontnak szánják, hogy ezt rágja a kritikus, ne a kormányzás kudarcait. Lehet abban is tudatosság, hogy szándékoltan durva kijelentéseket tesznek egyes fideszes politikusok, hogy ismét csak a stíluson, vagy egy-egy részletkérdésen háborogjon a közvélemény - egy-egy félszívű bocsánatkérés, visszakozás en bloc képes kezelni az ügy kommunikációját. A nők sértegetése mögött is lehet ilyen megfontolás: miközben azon megy a vita, hogy elegendő volt-e a virágcsokros bocsánatkérés Varga képviselő részéről, vagy jelen esetben Kocsis Máté közleménye Illés Zoltán szavairól, a csatazajban nem hallani az eredeti kérdést, például azt, hogy mikor lesz végre megnyugtató és hatékony Btk-szabályzás a családon belüli erőszakról, vagy hogy mi történt, miért lett mostohagyerek a környezetvédelem a Fidesz politikájában.

A probléma gyökere persze abban keresendő, hogy miközben Magyarországon az uniós átlaggal majdnem azonos, igen magas arányban (nálunk 85%, az EU-ban 88%) fogadna el a közvélemény egy női miniszterelnököt, a politika egyre macsóbb, egyre inkább "férfimunka", egyre kevésbé ad lehetőséget a nők számára a releváns döntéshozói posztok betöltésére. Amíg szinte kizárólag a férfipolitikus jóindulatára, empátiájára, felvilágosultságára vannak utalva a magyar nők, addig sokkal nehezebb változást elérni. Gondoljunk bele: az egyébként megkérdőjelezhetetlenül konzervatív, jobboldali Angela Merkel pártjában merne-e bármelyik férfi képviselő ilyen szavakat használni? Felmerülhetne-e egyáltalán, hogy a nyolc éve kancellári posztot betöltő, és annak megtartására jó eséllyel készülő politikus kormányának tagja ilyen álláspontot fogalmazzon meg?

forrás: Republikon-elemzés

A „balliberális” kifejezés azt sugallja, mintha a baloldaliak mind liberálisok, a liberálisok mind baloldaliak lennének; mintha a két dolog azonos volna. Ez rossz a baloldaliaknak és rossz a liberálisoknak is, egyedül a Fidesz profitál ebből. TÓTH Csaba írása.

*

Kapcsolódó hivatkozások:

• A liberális Nick Clegg szerint a baloldali Miliband cinikus, hogy ellenzi a szíriai beavatkozást

• Boros Bánk Levente szerint a baloldali előválasztás „balliberális szappanopera”

• A Tavares-jelentés a Fidesz szerint „balliberális politikai ultimátum”

• Piaci liberális kritika az ellenzéki pártokról

• Vona szinonimaként használja a liberális és a „balliberális” szavakat amikor „véleménydiktatúráról” beszél

• Retkes Attila a „Nemzeti Szabadelvű Közösség” nevében szólal meg

*

A napokban három különböző országban is a választók elé járulnak a liberálisok: szeptemberben az ausztrál, a norvég és a német szavazók is voksolhatnak liberális pártokra. Nagy bajban lenne az az elemző, aki a magyar politikában meghonosodott „balliberális” kategóriát bármilyen módon alkalmazni szeretné ezekben az országokban: a liberálisok mindhárom választáson a baloldallal szemben indulnak. A norvég liberálisok egy baloldali kormányt szeretnének leváltani – szövetségben a konzervatívokkal és a kereszténydemokratákkal. A német liberálisok a kereszténydemokrata Merkellel közös koalíciójuk fennmaradását szeretnék elérni. Ellenfeleik: a szociáldemokraták, a zöldek és a szélsőbaloldaliak. Ausztráliában a Liberális Párt a jobboldal meghatározó pártja – valójában közelebb áll a brit konzervatívokhoz, mint a szigetország liberálisaihoz. Ha pedig valakinek további bizonyítékra lenne szüksége, mennyire nem létezik semmiféle „balliberális” blokk Európában, annak elég megnéznie, amint két héttel ezelőtt Londonban a liberális Nick Clegg a konzervatív miniszterelnök mellett érvelt a szíriai beavatkozás mellett – a baloldali Munkáspárt képviselőivel szemben.

Amikor a hazai jobboldal a „balliberálisokkal” szembeni ellenszenvét igyekszik Európába exportálni, egészen abszurd helyzetek állnak elő. Egy blokkba kerül például a zöld-baloldali Tavares a liberálisokkal – jóllehet ők a magyar helyzet megítélésén kívül alig valamiben értenek egyet. Az egyes jobboldali kommentátorok által szintén balliberális Európai Bizottságnak pedig jobboldali és liberális tagjai vannak – ha bárki diktál Magyarországnak, azok nem a bal-, hanem a „jobbliberálisok”.

Magyarország persze más – lehet hogy Európában nincs értelme a balliberális kifejezésnek, itthon azonban van, hangozhat az ellenérv. Csakhogy ez legalábbis az SZDSZ 2009-es irrelevánssá válását követően nem igaz. 2010 óta a parlamentben nem balliberális, hanem baloldali és zöld – illetve szélsőjobboldali – ellenzék áll szemben az Orbán-kormánnyal. Az Orbánt leváltani igyekvő szövetség alapvetően baloldali karakterű. Az „előválasztási” küzdelemben egy szocialista pártelnök állt szembe egy, korábban a szocialisták által választott – a liberálisok által is megszavazott – technokrata kormányfővel. A harmadik lehetséges szereplő, Gyurcsány Ferenc szintén az MSZP elnöke volt. Fodor Gábor valóban előtag nélküli alakulatát leszámítva a kormányváltásra erők között nincs deklaráltan liberális. Az Együtt-PM szövetség, amit a kormánypárti megszólalók előszeretettel liberálisoznak le, baloldali, centrista, liberális és zöld politikusokat is tartalmaz, ám a Párbeszéd Magyarországért súlya okán sokkal indokoltabb lenne baloldali-zöld, mint balliberális alakulatnak nevezni. 2014-ben a baloldal és a jobboldal harcol majd a kormányalakítás jogáért – semmi okunk az előbbi helyett a „balliberális” kifejezés használatára.

A baloldaliak és a liberálisok programszinten is mást szoktak képviselni. A legfontosabb különbség az állam és a piac szerepéhez való viszonyuk: a baloldaliak sokkal inkább hisznek az állami beavatkozásban, míg a liberálisok szerint a piac és a verseny szinte mindig jobb szabályozó, mint az állam. Minden jobboldali állítás dacára a baloldali-liberális kormányok politikáját szinte soha nem a kisebb, liberális alakulat határozta meg: ha így lett volna, a Gyurcsány-kormány a több biztosítós, versengő egészségügyet vezeti be a vizitdíj helyett, vagy mellett. A liberálisok az alacsonyabb adókban és a kisebb szociális ráfordításokban hisznek – míg a baloldaliak gyakrabban szimpatizálnak a „fizessenek a gazdagok” típusú szlogenekkel. Nem véletlen, hogy ma mind az MSZP, mind az Együtt alapvetően baloldali, progresszív adózást hirdet és tartózkodik a rezsicsökkentés határozott kritikájától. A liberálisok többsége elvi szinten egyetért a tandíjjal – a baloldaliak ellenzik. Bár a jobboldali kormányhoz képest a baloldaliak is toleránsabb álláspontot képviselnek emberi jogi vagy kisebbségi ügyekben, a liberális álláspontot – például a melegek házasságát vagy a könnyűdrogok dekriminalizációját – nem vállalják fel.

A „balliberális” kifejezés talán leggyakrabban az értelmiség és a véleményformálók kapcsán hangzik el: a „balliberális véleménydiktatúra” a magyar jobboldal szélének kedvelt fordulata. A hazai közéleti véleményformálók között valóban sokan vannak, akik egyszerre baloldaliak és liberálisok – ám szerintem többségük mind magáról, mind kollégáiról könnyedén el tudná dönteni, hogy inkább baloldali vagy liberális.
A baloldali és a liberális kifejezések összemosása valójában elsősorban a hazai jobboldal érdeke – és mind a baloldaliaknak, mind a liberálisoknak rossz. A baloldal – különösen annak piacellenes, antiliberális tagjai – így folyamatosan védekezésre kényszerülnek. A liberalizmus, mint kisebbségi ideológia, jóval nagyobb támogatottsággal bír, mint amit az SZDSZ a 2000-es évek választásain elért – ám többségi elképzeléssé soha nem tudna válni Magyarországon. Ha a baloldal azonossá válik a liberálisokkal a választók szemében, esélye a választási győzelemre csökken. Ez természetesen pontosan az, amit a Fidesz szeretne elérni.

Szili Katalin államfői ambícióit sem támogatták a liberálisok

fotó: nol.hu

A folyamatos és permanens asszociáció ugyanakkor a liberálisoknak is árt. Egyrészt, lehetetlenné teszi az ideológiailag vagy pártpolitikailag jobboldali liberálisok liberális öndefinícióját. A Republikon egy korábbi kutatása kimutatta, hogy a liberálisok jelentős része a Fideszre szavaz – ám ők, amint közéleti aktivitásba kezdenek, menekülnek e kifejezéstől. Így lett a „szabadelvű” kifejezés a jobboldali liberális szinonimája. Rossz ugyanakkor a liberálisoknak a folyamatos asszociáció azért is, mert azt sugallja, hogy támogatniuk kell a baloldal programját – miközben például a piaci alapú liberálisoknak számos problémájuk van azzal – ehhez elég egy pillantást vetni kapitalizmus.hu oldal írásaira.

A „balliberális” kifejezés pillanatnyi szövetség helyett azonosságot sugall a baloldal és a liberálisok között – és pontosan ezért zseniális a jobboldal számára. Az SZDSZ bukásában biztosan szerepet játszott, hogy nem tudta elmagyarázni: az MSZP-vel kötött szövetsége nem jelenti azt, hogy az MSZP és az SZDSZ azonossá vált volna. Minderre 2014-ben és utána is érdemes lesz emlékezni: a legtöbb liberális vélhetően a baloldalt támogatja majd az Orbán-rezsim leváltása érdekében – ám ettől még nem válik baloldalivá, ahogyan a liberálisok támogatásától a baloldali pártok sem válnak balliberálissá.

A balliberális kifejezés használata csak a Fidesznek jó. A baloldaliak és liberálisok nem tudják befolyásolni a kormányoldal kommunikációs gépezetét – ám annyit tehetnek, hogy nem erősítenek arra rá.

A szíriai polgárháború kapcsán egyetlen magyar párt áll ki következetesen a vélhetően kémiai fegyvert is bevető, diktatórikus Aszad-rendszer mellett: a Jobbik. Ez a kiállás jól illeszkedik a Jobbik külpolitikájának általános irányába. Az alábbi 5 pont igyekszik összefoglalni a párt külpolitikájának talán kevésbé ismert – vagyis nem az EU-val, illetve a határon túli magyarokkal kapcsolatos – elemeit. TÓTH Csaba írása.

*

Kapcsolódó hivatkozások:

• A Jobbik kiáll az Aszad-rezsim mellett
• Nyugati vezetők szerint kevés kétség van hogy Aszad vetett be vegyi fegyvert
• 100 ezerre nőtt a szíriai polgárháború áldozatainak száma
• Szíria, Libanon, Irán, Malajzia és Indonézia nagyköveteivel is találkozott a Jobbik
• A Jobbik szerint amerikai támadás készül Magyarország ellen
• Kovács Béla dicséri Kazahsztán fejlődését
• Vona Gábor az iszlám szerepéről
• Az amerikai „szörny” ellen és Irán mellett tüntet a Jobbik
• Jobbik határozati javaslat „A muszlimok ártatlansága” című film készítésének elítéléséről 

*

Fotó: Vona Gábor, Facebook

1. A Jobbik külpolitikájának rendező elve a Nyugat-, elsősorban Amerika- ellenesség. A párt főleg olyan országokkal barátkozik, amelyek kritikusak vagy egyenesen ellenségesek az Egyesült Államokkal – vagy általában a Nyugattal – szemben. Az utóbbi években a magyar kormánytól is megszokhattuk, hogy NATO-tagállamhoz képest szokatlan barátsággal viseltetik Oroszország, Kína, vagy újabban Azerbajdzsán iránt. A Jobbik e téren lényegesen messzebb megy: a fentieken túl a Nyugaton páriának tekintett Iránra és Szíriára is partnerként tekint. Mindeközben egy-egy radikálisabb nyilatkozata szerint „körvonalazódik egy Magyarország szuverenitása elleni amerikai támadás”.

2. A Jobbik elsősorban diktatórikus országokkal barátkozik. Aszad szíriai rendszere nem az első, szabad választásokat nem tartó, az alapvető szabadságjogokat el nem ismerő rezsim, amely mellett lelkesen áll ki a Jobbik. Kovács Béla jobbikos EU-képviselő például meglebegtette a lehetőségét, hogy a Jobbik örömmel venné ha „uniós tagállam” is csatlakozhatna az Eurázsiai Unióhoz. E szervezet jelenleg Putyin Oroszországát, az utolsó európai diktátorként elhíresült Lukasenko Belorussziáját és Kazahsztánt tartalmazza. Ez utóbbi ország különösen kedves a Jobbiknak; Kovács szerint például „saját erejére támaszkodva elképesztő fejlődésen ment keresztül az elmúlt tíz évben”. Hasonlóképpen láthatja a „saját erő” szerepét Nursultan Nazarbayev elnök is – akinek 1991 óta valahogyan minden választást sikerült 90 százaléknál is nagyobb többséggel megnyernie…

3. A valóban brutális rendőri és katonai erőszak a baráti országok esetében nem zavarja a Jobbikot. A Jobbik szerint „a szír nép elsöprő többsége támogatja az Aszad-rendszert” – ami egészen furcsa állítás egy olyan rezsimről, amely ellen először tüntetések, majd katonai felkelés tört ki. Tény, a rendszer ellenségeit sem kell félteni: jó néhányan közülük kapcsolatban állnak az al-Kaida terrorszervezettel is. Mégis: Aszad legújabb támadása a sajtóhírek szerint 1300 embert ölt meg. A polgárháború pedig összesen már mintegy 100 ezer áldozatot követelt – e szám jelentős része pedig a rezsim számlájára írható. Ilyen rendszer mellett áll ki a Jobbik.

4. A Jobbik diktatúra-barátsága ideológiailag és vallásilag semleges. Miközben a „kommunistázás” a Jobbik belpolitikai eszköztárának bevett része, külföldi partnerei esetén mindez kevésbé érdekli. A már említett kazah elnök például annak ellenére lehet a Jobbik partnere, hogy a szovjet időkben a kommunista párt első titkára volt – analógiával: mintha Magyarországon a 80-as évek vége óta folyamatosan Grósz Károly lenne az elnök. Hasonlóképpen nem elvárás a kereszténység sem: az ateista Kína vagy a szekuláris muzulmán Azerbajdzsán éppen úgy lehet partner, mint az iszlám teokrácia, Irán. Sőt: az azeri-örmény konfliktusban a Jobbik által tételezett „turáni” identitás felülírja a keresztény szolidaritást: a Jobbik e konfliktusban rendszeresen azeri oldalra áll.

Fotó: Vona Gábor, Facebook

5. Iszlámbarátság mint ideológia. A Jobbik politikájában a muzulmán-barátság nem csak esetileg előforduló elem: a párt nem csak az arab-izraeli konfliktus kapcsán szólal meg ilyen ügyekben, de általában is kifejezetten pozitívan nyilatkozik az iszlám vallásról és az arab országokról. Vona Gábor megfogalmazásában „ma az emberiség tradicionális … kultúrájának utolsó védőbástyája az iszlám világ maradt … amennyiben az iszlám elbukik, a fény szinte teljesen kialszik, és a globalizmus sötétsége előtt már nem marad érdemi ellenfél.” Mindez nem csak valamiféle politikai opportunizmus a Jobbik részéről (ahol a politikai haszon egyébként is kérdéses lenne): a párt például határozati javaslatot nyújtott be „A muszlimok ártatlansága” {a muszlimok által az iszlám vallást gyalázónak tekintett alkotás) című film készítésének elítéléséről. A határozati javaslat indoklásának egyes részei jogvédő szövegekben is megállnák helyüket: „a javaslat elfogadásával az Országgyűlés…kinyilvánítja, hogy diszkrimináció nélkül minden provokatív cselekedetet és megnyilvánulást elítél, amely alkalmas arra, hogy megsértse bármelyik vallási közösség érzékenységét”. Ha a „vallási közösség” kifejezés helyett „kisebbségi csoport” állna, a Jobbik aligha lenne lelkes egy ilyen határozat elfogadásától…

Bár időről-időre kétségek merülnek fel a közvélemény-kutatások megbízhatóságával szemben, véleményünk szerint a magyar kutatószakma alapvetően hiteles méréseket végez, és korrekt eredményeket közöl. A közvélemény-kutatások mindenütt a világon alkalmasak a teljes népesség (vagy akár kisebb, speciális csoport) véleményének felmérése, ám ennek két fontos feltétele van.

Az egyik a jól kiválasztott minta: egy közvélemény-kutatás eredményét akkor lehet elfogadni, ha a kutatásba bevont minta jól leképezi azt a sokaságot, akinek a véleményére kíváncsiak vagyunk (a minta reprezentatív). A másik feltétel, hogy a kérdések és válaszok egyaránt világosan, érthetően legyenek megfogalmazva, ezáltal a válaszadó valóban arra válaszoljon, amit kérdezünk tőle.

fotó: stop.hu

Az a javaslat, hogy az ellenzéki miniszterelnök-jelölt személyét közvélemény-kutatás segítségével határozzák meg, számos dilemmát vet fel, elsősorban annak kapcsán, pontosan kiket kérdezünk meg: a létező ellenzéki szavazókat, a „bizonytalanokat”, vagy a teljes népességet. A fő probléma, hogy erre a kérdésre nem létezik „független” válasz – Mesterházy vagy Bajnai elsősége könnyen azon múlhatna, pontosan milyen körben végezzük a kutatást. Ami könnyen oda vezethetne, hogy a javaslat eredménye legfeljebb az lenne, hogy a jelöltállításról folytatott tárgyalásokat kérdőív-szerkesztési és mintavételi tárgyalások vennék át.

1.    Kizárhatóak-e a jobboldali szavazók? A legtöbb esetben a „kormányváltó” szavazók megkérdezése merül fel ötletként – vagyis azok, akik vagy valamelyik ellenzéki párt támogatói, vagy ma ugyan nem azok, ám általánosságban kormányváltást szeretnének. Noha érthető az a szándék, hogy a Fidesz és Jobbik szavazói ne szóljanak bele az ellenzéki jelölt kiválasztásába, ugyanakkor, ha a Fideszt középről, részben kiábrándult, csalódott kormánypárti szavazókkal akarják legyőzni, akkor az ő véleményük is számít, így kollektív kizárásukkal elveszik a véleményük.

2.    Számít-e a jelenlegi választási aktivitás? A már jelenleg is biztos szavazók pártpreferenciája jelentősen különbözik azokétól, akik részvételükben bizonytalanok (vagy állításuk szerint biztosan nem mennének el voksolni) – el kell tehát dönteni, hogy kinek a véleménye számít? Az ugyanis a mostani támogatottsági adatok alapján bizonyos, hogy csak a részvételükben biztos szavazók kevesen vannak: a kormányváltáshoz jelenleg passzív szavazókat is aktivizálni kell. Az azonban, hogy hol húzódik a határ a még hadra fogható szavazó és az otthon maradó – de a miniszterelnök kérdésében azért véleményt nyilvánító – választó között, igen nehéz eldönteni. A potenciális proteszt szavazók többsége ma úgy nyilatkozik, hogy nem venne részt a választáson – ám éppen az ő megnyerésük adja a baloldal számára a legkomolyabb lehetőséget a Fidesz legyőzésére.  

3.    Mi a helyzet azokkal, akiknek a személyi kérdés valóban másodlagos? Joggal merülhet fel a kérdés, hogy egy ilyen kutatás esetén hogyan válasszanak azok, akiknek tulajdonképpen tényleg irreleváns, hogy melyik jelölt vezeti a listát, akiknek csakis az a fontos, hogy az Orbán-kormányt leváltsák. Már 2013 tavaszán is azt láttuk, hogy a jelenlegi ellenzéki pártokra szavazók túlnyomó többségének mindkét jelölt elfogadható, amennyiben Orbán Viktor egyedüli kihívójaként jelenik meg. Komoly dilemma, hogy őket kell-e kényszeríteni arra, hogy egyik vagy másik jelölt kizárólagossága mellett voksoljanak, hiszen esetükben egyértelmű, hogy a személyi kérdés háttérbe szorul. Tulajdonképpen felmerülhet a kérdés, hogy a két jelölt mellett szerepeljen egy harmadik kategória is, azon szavazók számára, akik mindkét jelöltet támogatják.

4.    Mi történik, ha nem egyértelmű az eredmény? A jelenlegi támogatottsági adatok alapján egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy a két jelölt fej-fej mellett végez majd, mely esetben csak a megosztottságot lehet rögzíteni. Ráadásul a jelenlegi konfliktusos hangulatnak köszönhetően könnyen előfordulhat, hogy az ellenzéki tárgyalásoktól megcsömörlött ellenzéki szavazók jelentős része a Nem tudja, nem válaszol opciót választja majd (illetve az sem kizárt, hogy spontán előkerül majd majd egy „egyikük sem” lehetőség). Könnyen létrejöhet egy olyan helyzet, amiben egyik jelölt sem szerez egyértelmű, abszolút többségi támogatást a szavazók között. Ez azt jelentené, hogy a végeredmény az erős, az összefogást megjelenítő jelölt helyett az ellenzéki erők végletes szétforgácsolódásának lenne bizonyítéka. Ez tehát az eredeti szándékkal teljesen ellentétes eredményre vezetne: a kormányváltó hangulat megerősítése helyett a kormányváltás nehézségeinek bizonyítéka lenne.  

A fent megfogalmazott dilemmák tisztázása nélkül az egyértelmű eredmény helyett várhatóan értelmezési verseny alakulna ki a felek között.  

Magyarországon még nem volt a mostanihoz hasonló előválasztási küzdelem. Íme öt állítás, amely segíthet megérteni e küzdelem jellegét – s hogy mi jöhet a megállapodás után. TÓTH Csaba írása

Kapcsolódó hivatkozások:

• If Mitt Romney Loses, Blame All the Time the GOP Wasted This Cycle

• MSZP-E14-PM: megállapodás közpolitikai alapelvekről

• Szigetvári: az Együtt-PM és az MSZP meg fog állapodni a jelöltekről

• Megállapodás a szocialistákkal: gazdaságpolitika az antiorbánizmuson túl?

• A pártok és politikusok népszerűsége 2013. júliusában

*

1. Minél hosszabb, annál rosszabb.

Elméletileg lehetne úgy érvelni, hogy egy hosszú előválasztási küzdelem használ a résztvevőknek: hogy a választók több alkalommal találkoznak a rivális politikusokkal, jobban megismerik programjukat, vagy hogy e küzdelem után felkészültebbek lesznek az Orbán Viktorral szembeni versenyre. Az az érv is elhangzik, hogy a baloldal sokszínűsége önmagában érték a monolit jobboldallal szemben.
Csakhogy a gyakorlati tapasztalatok ennek teljesen ellentmondanak. Az előválasztási küzdelem nem növelte a baloldal egyesített támogatottságát – viszont oda vezetett, hogy a Fidesz korán kezdett kampányára nincs egységes baloldali válasz. A Fidesz médiatúlsúlya egyébként is tetemes – ám összehangolt üzenetek és egységes fellépés híján a „maffiabaloldal” vagy „bukott baloldal” naponta ismételt kormánypárti mondatainak nehezen alakul ki hasonló intenzitással kommunikált megfelelője.
Mindez nem az előválasztás szereplőinek hibája és nincs is benne semmi meglepő; a hosszú előválasztási küzdelmek általában a másik oldalnak segítenek. A legutóbbi amerikai választás kapcsán olyan, ideológiailag különböző szereplők, mint a baloldali-liberális The Atlantic és jobboldali kampányszakember Karl Rove is az előválasztási küzdelem és az elvesztegetett idő fontosságát említették.

Amíg a baloldal pártjai egymással foglalkoznak – akkor is, ha éppen nem konfrontálódnak – addig se a trafikokról, Felcsútról vagy az éppen aktuális Közgép-megrendelésről beszélnek.

*

2. Az előválasztás politikai, hatalmi és személyi küzdelem – nem érdemes úgy tenni, mintha más lenne.

Bár az MSZP-Együtt konfliktusokat szokás az egykori MSZP-SZDSZ vitákhoz hasonlítani, a szocialisták és a szabaddemokraták programja sok kérdésben nagyon különbözött: az SZDSZ egykulcsos adót, több biztosítós egészségügyet és liberális kisebbségpolitikát követelt, míg az MSZP progresszív adózást, egybiztosítós egészségügyet és kevésbé liberális kisebbségpolitikát szeretett volna. Az MSZP és az Együtt programja sokkal közelebb áll egymáshoz – nem véletlen, hogy a két párt a közös programokban gyorsan meg tudott állapodni. Alighanem e pártok legtöbb támogatója is bajban lenne, ha szakpolitikai különbségeket kellene megneveznie; bár általánosságban az MSZP-t baloldalibbnak, az Együttet centristábbnak, liberálisabbnak tekintjük, ennek több köze van a stílushoz mint a részletes programelemekhez.

3. Az előválasztási küzdelem egyszer véget fog érni – az Orbán távozását kívánóknak érdemes már most lelkileg készülni az akár legkevésbé szimpatikus szocialista vagy együttes politikus melletti lelkes kiállásra.

Miközben az MSZP és az Együtt politikusai láthatóan egyre kevésbé támadják egymást, támogatóik, véleményformálóik vagy bloggereik egy része még mindig úgy viselkedik, mintha Mesterházy Attila vagy Bajnai Gordon miniszterelnöksége rosszabb – vagy legalábbis ugyanolyan rossz – lenne, mint Orbán hatalomban maradása. Orbán legyőzéséhez azonban közös egyéni jelöltekre mindenképpen szükség van, s az egyéni jelöltekről történő megállapodás nem is tűnik kérdésesnek.
Vagyis, az Együtt szavazóinak az ország nagyobb, az MSZP választóinak kisebb részében a másik párt által jelölt személyre kell majd szavazniuk – a győzelem érdekében Juhász Pétert és Török Zsoltot egyaránt meg kell szavaznia minden szocialista és Együtt szavazónak. Ilyen fokú szavazói integráció csak akkor valósulhat meg, ha a baloldali-liberális véleményformálók a szavazókat erre felkészítik. Fontos látni, hogy ezen a külön lista sem változtat: az olyan válaszok, hogy „Ő tulajdonképpen a másik párt jelöltje, nincs a mi listánkon, csak egyéniben támogatjuk, igaz közösen kormányzunk majd, de hát én sem tudom még hogyan lesz ez lehetséges…” aranybányát jelentenének a Fidesz kommunikációs gépezete számára.

4. A megállapodás az ismert szereplők kompromisszumát, és nem valamilyen ma még nem látott „tökéletes” megoldást eredményez majd.

Az utóbbi években különösen népszerűvé vált a „csodavárás” gondolata: hogy egy ma még ismeretlen szervezet, párt, vagy jelölt majd előpattan valahonnan és hirtelen becsatornázza a létező és potenciális kormánypárti szavazatokat. A Milla kezdeti sikere részben éppen úgy e csodavárás eredménye volt, mint a Bajnai Gordonnal kapcsolatos illúziók. Ám ha ilyen „csodára” három év alatt nem került sor, a hátra lévő háromnegyed évben sem fog: a baloldal valamilyen Mesterházy és Bajnai által meghatározott, a kisebbek által elfogadott formáció keretei között indul majd a választásokon.  

*

5. A legjobb módszer a bizonytalanok elriasztására a majdani megállapodás utólagos megkérdőjelezése.

Sok közvélemény-kutató leírta már: a magyar választók többsége elégedetlen a kormánnyal – a Fidesz mégis vezet, mert sok kormánykritikus szavazó a bizonytalanok táborát gyarapítja. E bizonytalanok szavazók nem egyszerűen azért maradnának távol egy most vasárnapi szavazástól, mert az Együtt vagy az MSZP külön-külön nem szimpatikus nekik – hanem mert veszekedő, erőt mutatni nehezen képes pártokat látnak, amelyekről nem hiszik el, hogy le tudnák győzni Orbán Viktort.

Egy megállapodás esélyt kínál e percepció megváltoztatására – feltéve, ha az együttműködő felek nem csak lelkesek a közös munka iránt, hanem annak is látszanak. Ennek legfontosabb feltétele pedig, hogy a baloldali-liberális térfélen ne induljon be azonnal az egyébként biztosan tökéletlen megoldás kritizálása. A megállapodás másnapjától két releváns kérdés egyike dominálja majd a baloldali sajtót. Az egyik: „Hogyan győzhető le Orbán Viktor”. A másik: „Vajon a legjobb megállapodás született-e?”. Ez utóbbi vita a bukás legjobb garanciája.

2014-ben tényleg minden szavazat számítani fog, ám a győzteskompenzáció révén szavazatunkkal indirekt módon olyan pártot is támogathatunk, aki ellen valójában voksolni akartunk. Ez a választás éppen ezért sokkal inkább szól majd a Fidesz és az „ellenzéki jelölt” harcáról, mint az eddigi választások, és sokan talán úgy támogatják majd szavazatukkal egyik vagy másik felet, hogy nem is tudtak róla. REINER Roland írása

Van az új választási törvénynek egy kevéssé ismert és talán éppen ezért kevésbé vitatott pontja, amire a közbeszédben győzteskompenzációként hivatkozunk. 2014-ben – akárcsak a megelőző választásokon – minden belföldi állampolgárnak két szavazata lesz, az egyiket a választókörzetben induló egyéni jelöltre, a másikat egy párt listájára adhatja le. 2010-ben és azt megelőzően az egyéni választókerületben töredékszavazatok keletkeztek a vesztes jelöltekre leadott szavazatokból (amennyiben a jelöltet indító párt országosan legalább 5 százalékot szerzett). Az új választási törvény azonban átalakította a kompenzáció rendszerét: az eddig meglévő, mandátumot nem szerző jelöltre leadott szavazatokon túl bevezette a győzteskompenzáció fogalmát is. Ennek értelmében a mandátumot megnyert jelölt után is jár töredékszavazat, méghozzá annyi, ahány szavazattal többet kapott az első helyezet, mint a második helyen befutó jelölt. Egyszerűbben megfogalmazva: azok a szavazatok, amik a minimális, egyszavazatos győzelmen felül érkeztek, töredékszavazatnak minősülnek és a győztes jelölt pártjának listájára kerülnek. Ezek a töredékszavazatok átkerülnek az ún. kompenzációs listára, ugyanarra a listára, ahova a pártokra közvetlenül leadott voksok is érkeznek. A kompenzációs listán lévő szavazatokból ezután egy matematikai formula segítségével, nagyjából arányos módon kerül kiosztása 93 mandátum. Fontos tudni, hogy az erről a listáról szerzett mandátumok „drágább” mandátumok: megszerzésükhöz több szavazatra van szükség, mint egy egyéni körzetben szerzett mandátumhoz. Ez összefüggés az új választási rendszerben még erősebb lesz, hiszen – többek között a kompenzációs szavazatok miatt – több szavazat érkezik majd a listára, miközben a kiosztható mandátumok száma kevesebb lesz, mint 2010 előtt.

*

A győztes jelölt után járó töredékszavazatoknak akkor van valódi hatása, ha van olyan párt, amelyik jelentősen nagyobb támogatottsággal bír a többinél, így az egyéni választókörzetek nagy többségét meg tudja nyerni. A győzteskompenzáció ebben az esetben ezt az aránytalanságot tovább erősíti. A mandátumbecslő modellünk számításai szerint egy erős Fidesz az extra töredékszavazatok révén a kompenzációs listáról akár 3-7 pluszmandátumhoz is juthat, attól függően, hogy az egyéni választókerületek mekkora többségében tud nyerni. Ez a túlzott előny már önmagában is megkérdőjelezi a győztes jelölt jutalmazásának rendszerét.

A győzteskompenzáció rendszerének van ugyanakkor egy másik vonása, kevésbé nyilvánvaló hatása is, mely hatás felismerése talán a választói döntésekben is változást hozhat. A győzteskompenzáció hatásának nagysága ugyanis elsősorban attól függ, mekkora a különbség választáson induló két legerősebb formáció között. Minél több szavazattal veri meg a győztes a második helyezettet, annál több töredékszavazatra számíthat. Azaz minél gyengébben szerepel a legerősebb vesztes, annál jobb a győztesnek. Ez a valódi magyarázat arra, miért érdeke a jelenleg magabiztosan vezető Fidesznek az, hogy minél több önálló párt induljon el a 2014-es választásokon. Minden egyes önállóan elinduló, akár csak néhány százalékot szerző párt is csökkenti a legerősebb ellenzéki jelölt támogatottságát, ami így növeli a győztes párt előnyét – amely előny töredékszavazatokban nyilvánul meg. Aki a szavazatát nem az első vagy második helyen végző jelöltre adja le, a rendszer következtében tulajdonképpen az első helyezettet (is) támogatja.

*

Ez a hátrány független attól, hogy a párt egyébként bejut-e a Parlamentbe vagy sem. Képzeljük el, hogy egy ellenzéki párt önállóan indulva hat százalékot érne el, míg egy ellenzéki együttműködésre a párt szavazóinak szavazóknak a csak fele (tehát három százalék) szavazna. A különindulás tehát az együttműködés jelöltjének három százalékkal kevesebb eredményt jelentene, ennek következményeként kevesebb egyéni választókörzetet nyerne, valamint a vesztes választókörzetekben pedig jobban kikapna. Ez a három százalék pedig, amivel a Fidesz többel győzne, a győztes kompenzáció következtében töredékszavazatként hasznosulna és végső soron 1-3 pluszmandátumhoz juttatná a pártot. Ez az 1-3 mandátum csak a töredékszavazatok hatása, tehát a szoros küzdelemben megnyert egyéni választókerületek hatása nincs benne. A modellszámítás szerint az önállóan bejutó párt hiába kapna saját jogán is mandátumokat, a különindulással ennél a Fidesz több mandátumhoz jutna, végső soron tehát a kormánypárt profitálna az együttműködés hiányából. Még nyilvánvalóbb ugyanakkor a Fidesz előnye ha olyan pártok is elindulnak, amik aztán nem jutnak be a Parlamentbe: ezek a voksok ugyanis az ellenzék számára teljesen elvesznek, míg a Fidesz listáján megjelennek.

2011. évi CCIII. törvény
az országgyűlési képviselők választásáról
15. § (1) Töredékszavazatnak minősül az egyéni választókerületben
a) a mandátumot nem szerző jelöltre leadott szavazat, valamint
b) a mandátumot szerző jelölt szavazataiból a második legtöbb szavazatot elérő jelölt eggyel növelt szavazatainak kivonása után fennmaradó szavazatszám.
(2) Ha az egyéni választókerületben a legtöbb szavazatot két vagy több jelölt egyenlő szavazatszámmal szerzi meg, töredékszavazatnak minősül az adott egyéni választókerületben minden egyéni választókerületi jelöltre leadott szavazat.
(3) Az önálló pártlista töredékszavazatainak a párt önálló egyéni választókerületi jelöltjeinek töredékszavazatai számítanak.
(4) A közös pártlista töredékszavazatainak a pártlista állításában részt vevő pártok közös - ugyanazon pártok részvételével állított - egyéni választókerületi jelöltjeinek töredékszavazatai számítanak.

Hatékonyabb lenne a gyűlöletbeszéd OKAI ellen harcolni, mint egy Facebook-oldal betiltásáért küzdeni; utóbbi módszer ugyanis alkalmatlan a meggyőzésre, és nem is túl tartós - írja legújabb blogbejegyzésében REINER Roland.

A kuruc.info Facebook-oldalának betiltása kifejezetten káros: az ugyanis amúgy kétség kívül rasszista, gyűlöletkeltő honlap nyilvános, adott esetben vitaképes részét jelenítette meg. Egy felületet, ahol a kuruc.info olvasói sok esetben arccal, névvel, munkahellyel megjelenő támogatók és hozzászólóként jelentek meg: nem pedig arctalan, megbecsülhetetlen tömegként. A kuruc.info FB-csoportja volt az internet adta lehetőség arra, hogy a nekünk nem tetsző állásponttal szemben névvel vagy név nélkül, de ellenvéleményt fogalmazzunk meg, formáljuk a másik fél gondolkodását. A csoport megszüntetése ezt a lehetőséget vette el, nehezítette meg: vita helyett erőből, felülről törölte el a nem tetsző véleményt.   

A kuruc.info betiltása, mely kormánytól függetlenül minden évben előkerült az elmúlt 6-7 évben, még sosem járt sikerrel. Az amerikai szerverről működő honlap egy-két alkalommal egy-két napig elérhetetlenné vált ugyan, de a tartós lekapcsolására tett kísérletek mindig megbuktak. Minden ilyen alkalommal éles vita alakult ki, hogy helyes-e központi akarattal betiltani egy ilyen honlapot, mely egyértelműen szélsőséges, kirekesztő, gyűlöletkeltő és több esetben jogsértő tartalmat jelentetett meg. Minthogy amerikai szerverről működik, a kuruc.info-t csak az ottani törvények szerint lehet felelősségre vonni. Amerika azonban a szólásszabadságon kiemelten védő országok mintapéldája, így minden, a honlap tartalmáról szóló vita Magyarországon tulajdonképpen egy következmények nélküli – de ettől függetlenül hasznos – gondolkodás arról, hogy mit kezdjünk egy ilyen oldallal.

illusztráció: Matt Mahurin

Az egész történet azonban tegnap új fejezettel gyarapodott: a honlap helyett annak Facebook-oldalát vették célba az ellenzők, sikeresen. A kuruc.info FB-oldala, melynek a törlés pillanatában több, mint 70 000 tagja volt, tegnap hajnalban eltűnt. Felmerül ugyanakkor a kérdés, hogy ha kuruc.info maga érintetlen és működik tovább, mi értelme volt megszűntetni egy közösségi oldalon lévő kihelyezett részét. Azt a látható és valamilyen szinten alakítható-formálható részét ennek a közösségnek, amelytől sokan – jogosan – félnek. A Facebookkal összekötött honlap ugyanis nem csak azzal járt, hogy láthatóvá vált, milyen sok ember olvassa a kuruc.info-t, de sokuknak arca is lett. Bár minden bizonnyal a hozzászólók egy része csak erre a célra létrehozott profillal írta homofób vagy épp rasszista hozzászólásait, aki figyelmesen végignézte egy-egy poszt like-olóit, láthatta, hogy középiskolás tanárok, vegyesbolti eladók, autószerelők névvel, arccal vállalták véleményüket. A kuruc.info FB-oldala láthatóvá tette, kik a kuruc.info olvasói, megmutatta, mit gondolnak ezek az emberek azokról a témákról, amiket az oldal feldolgozott. Fontos tudni, hogy a Facebook előtt a kuruc.info-n nem volt lehetőség hozzászólni a cikkekhez - csak egyéni leveleket közölt néha a szerkesztőség. A korlátlan, ellenőrzés nélküli kommentelés lehetőségét a Facebook teremtette meg.

A hozzászólás igazi ereje pedig a különvélemény megfogalmazásában rejlik. Az internetes gyűlöletbeszéd szakirodalma már igen korán felismerte, hogy ezeket a honlapokat nem lehet betiltani: az internet jellegéből adódik, hogy órákon-napokon belül újra él a tartalom. Az is az internet számlájára írható, hogy radikális, erősen kisebbségi vélemények anonim módon kerülnek egymáshoz közel, erősödnek meg – mint ahogy a Jobbik megerősödésében is kétség kívül jelentős szerepe volt a kuruc.info-nak. A helyzet megoldása viszont, amit szintén az internetnek köszönhető, hogy a különvélemény megfogalmazása is történhet anonim módon, illetve egymást folyamatosan megerősítve. Nem kell élőben konfrontálódnia, nem kell személyesen találkoznia ezekkel az emberekkel: az internet segítségével akárcsak a másik fél – névvel vagy név nélkül – egy virtuális térben tudja elmondani, hogyan érez, mit gondol másképp ugyanarról a témáról.  Ezen a platformon vita alakulhat ki, kétségek ébredhetnek, egy ilyen helyzetben megjeleníthető egy más nézőpont – végső soron pedig a meggyőzés itt kezdődik.

Ha valaki beleolvasott a kuruc.info cikkei alatti Facebook-kommentekbe, akkor tudja, hogy ez egy létező forgatókönyv: ha nem is sokan, de egyre többen olvassák azért a kuruc.info híreit, hogy aztán különvéleményt fogalmazzanak meg. Előfordult már, hogy egy-egy cikk után antirasszista hozzászólások árasztották el a falat és olyan esetre is emlékszem, mikor egy iskolai ünnepség miatt megtámadott középiskolai tanár jelenlegi és egykori diákjai keltek a védelmére – Facebook-hozzászólásokban.

Azt gondolom, hogy a kuruc.info Facebook oldala nagyjából olyan szerepet tölt be, mint egy szélsőséges párt parlamenti jelenléte: el kell hagyni a saját tábor biztonságos és egységes véleményközösségét és másokkal szemben, olykor más szabályok más struktúrák szerint kell vitatkozni. Márpedig az ilyen viták alkalmasak arra, hogy a gyűlöletbeszéd okát és ne pedig a megjelenését szüntessék meg.

A politikai kommunikáció egyik fontos eszköze a "tudatos tudatlanság", azaz olyan toposzok megerősítése, evidenciaként való kezelése, melyek valóságtartalmáról a beszélőnek gyakran esze ágában sincs meggyőződni. A magyar közbeszéd is erősen épít ezekre az áltényekre, felsorolni se lehet mindet - de pár jellemző típust érdemes körüljárni. CEGLÉDI Zoltán írása.

Kapcsolódó hivatkozások:

• Foglalkozása: gyűlöletkeltő – A rasszista politika hamis koreográfiája

• Visszafordítható a homoszexualitás – exkluzív interjú a neves pszichiáterrel
  

• Lehet földbuta a politika!

*

Mit tudunk a cigányokról?

Egy egészen friss botrány, egy szombathelyi városrész-rehabilitáció kapcsán fellángolt nyilvános vita kiváló apropó arra, hogy "a" cigánysággal kapcsolatos "tudatos tudatlanságot" jellemezzük. A helyi Jobbik képviselője, Balassa Péter közleménye "Tiltakozunk: 170 millió forint közpénz a szombathelyi cigányoknak" címmel jelent meg a párt honlapján, a szövegben is hasonló állításokkal, mint a "cigányság Szombathelyen is kiemelt pénzügyi támogatásban részesül. A városvezetés 170 millió forint közpénzt fordít arra, hogy a Szombathely „csikágójaként” emlegetett területen egy ötvenkét lakásos lakóházat újítson fel számukra (...) Kijelenthető, hogy a cigányság felgyorsult, látványos, erőltetett helyi támogatása éles ellentétben áll a város szociális helyzetével. Felháborító, hogy az említett lakások évtizedes rombolása, szétlopása után az ott élő cigányok felújított lakásokat kapnak ajándékba, miközben szabadon terrorizálhatják a környék békés lakóit."

Szinte az összes vonatkozó toposzt tartalmazza a közlemény idézett része. A közpénzt "a" cigányok kapják, érdemen felül és indokolatlanul, a nekik járó támogatások hatalmasak, miközben generálisan, en bloc bűnözők.

A Magyar Narancs cikke egészen más fénytörésben mutatja be a problémát. Ebből kiderült, hogy egyetlen cigányt sem támogatnak 170 millió forinttal, egyetlen cigány sem kap ajándékba lakást (sem felújítottat, sem lepukkantat), és a faék egyszerűséggel leírt közbiztonsági helyzet (a cigányok terrorizálnak) sem ilyen egyértelmű. Ehelyett a valóság az, hogy az önkormányzat a saját tulajdonában lévő bérház külső homlokzatát és nyílászáróit újítja fel, a vegyes etnikumú lakóközösségnek pedig nem a házban élő cigányokkal van közbiztonsági problémája, hanem a közeli szórakozóhelyekről odatántorgó vandálokkal.

Külön beszédes a példa, amit az egyik lakó említ: szerinte azzal is vádolják őket, hogy felszedik a parkettát (ez nagyon gyakori leíró jellemzés a cigányozás eszköztárában) - miközben a ház lakásainak linóleum a padlózata.

Fotó: Jose Ferreira

*

Általában is igaz, hogy a cigányságról szeret a magyar politika "biztonságos" távolságból beszélni, az izolált jólét állapotából megtippelni, milyen is lehet romának lenni ma Magyarországon. A cigányozás szinte minden eleme ilyen tippekből származik. Hányszor hallani, amint nagy hangon bizonygatják egyesek, hogy "milyen jó" a cigányoknak, hiszen "agyon vannak támogatva" - és nem véletlen, hogy nem számol utána, valójában milyen keveset is jelent ez az "agyontámogatás", nem véletlen, hogy mégse cserélne egyikük se egy munkanélküli, kisgyerekes, szombathelyi cigány házaspárral.

*

Mit tudunk a melegekről?

Az elmúlt hetekben Kerényi Imre startjelére a magyar nyilvánosság fideszes fele ismét, sokadjára is beleverte magát a homofób tirádákba. Kormányközeli felületek egymásnak adják a kilincset annak kifejtése során, hogy milyenek a melegek, miféle károkat okoznak, és hogyan kéne mindehhez a heteroszexuálisoknak viszonyulniuk. Legutóbb a Heti Válasz kutatott fel egy pszichiátert, aki a melegségből való "kigyógyítást" propagálja, a lap nevében vállalt missziót kiteljesítve, választ adva Kerényi Imre és Novák Előd aggodalmaira a homoszexuálisok művészeti, közéleti és egyéb, tűrhetetlen térhódítása kapcsán.

A melegekről folytatott, "tudatosan tudatlan" diskurzus alapegysége a felvonuló, párjával nyilvánosan közösülő, nőnek öltözött (más esetekben meztelen) férfi. Számukra ő "a" meleg, aki a melegfelvonuláson kívüli időszakban a színházakban kizárólag melegeket dicsőítő fércműveket celebrál, nyílt színi orális szex bemutatásával. A homoszexualitás szerintük úgynevezett értesülés útján terjedő betegség, azaz ha egy kamaszfiú vagy kamaszleány arról értesül, hogy azonos nemű partnere is lehet, akkor okvetlenül ilyen orientációt vesz fel. A felvilágosult jobboldal feladata, hogy orvosi módszerekkel ezeket a vakvágányra tévedt fiatalokat újra heteroszexuálissá tegye.

A valóság ezzel szemben az, hogy a budapesti melegfelvonulásokon soha nem történt szexuális aktus, ahogy meztelen emberek sem vonultak fel eme alkalmakkor. Jóval konszolidáltabb események ezek, mint egy átlagos pucérkodó, füvező, rúdtáncos, pornógárdistás, vagy épp péniszpumpás Jobbik-buli. Nem véletlen, hogy mindenki a fenti leírások előadói közül csak "úgy emlékszik", hogy "valamikor" látta "valamelyik híradóban" ezeket a közösülő, meztelen melegeket, de soha nem látni egyetlen fotót vagy videót sem az eseményről. Nem történt ilyen. Alföldi Róbert színházát pedig szintúgy a biztonságos tudatlanság távolából kritizálták, be nem mentek volna megnézni, hogy valóban az történik-e ott, amit ők tudni vélnek. 

Tormay Cécile leszbikus írónő szobra

(a Nemzeti Értékvédő Egyesület kezdeményezésére felállítva)

*

Funkciójában egyébként a cigányozással hasonló irányú a buzizás is: a költött áltények adnak lehetőséget arra, hogy a politikus és szárnysegédei a potenciális szavazók alá önbizalomnövelő sámlit toljanak: vannak hibáim, de legalább nem vagyok meleg/cigány! A hamisan megrajzolt ál-Magyarországon bizonyos politikai közösséghez tartozva kaphatok egy olyan öndefiníciót, hogy önmagában a fehér bőrű, heteroszexuális létezésem okán, bármiféle egyéb teljesítmény híján is jobb, értékesebb vagyok, mint akár 1,5 milliónyi polgártársam.

*

Mi tudunk a vidékiekről?

Nagyon más kategória, nagyon hasonló elrajzolással, mint ez előzők. A "vidék" és a "vidékiek" leírása semmivel sem differenciáltabb ugyanis, mint a cigányság vagy a nem heteroszexuális magyarok kapcsán vitt "tudatos tudatlanság". A közbeszédben, pláne a politikai relevanciájú kijelentésekben, programokban, akciókban a vidék egy olyan hatalmas, homogén termőföld, ami Budapest határánál (egyes kultúrkörökben a 4-6 villamos útvonalán túl) kezdődik, lakói buta parasztocskák, akiket nekünk kell ide-oda rakni a sakktáblán.

Itt a "hagyományos" jobboldali versenyzők teljesítményértékelése előtt külön is érdemes szólni az LMP-ről, ami manapság épp valami öko-nemzeti kisgazda formációvá kezdi transzformálni az egykori belvárosi, ördögbotos, ex-SZDSZ-szavazók romjain építkező pártot. Már a kezdetekkor megvolt a differenciálatlan (enyhén fogalmazok) vidék-kép  a pártban, a Kert-Magyarországról szóló vidékfejlesztési programjukról annak idején hosszan megírtam, mit gondolok (csak címszavakban összefoglalva a törekvéseiket: vegyes évfolyamú tanyasi iskolát a vidéki gyereknek helyi, praktikus ismeretekkel, jószágot a gyepre, illusztrációnak traktor meg gumicsizmás paraszt). Az elkisgazdásodás újabb jeleként Torgyán után most Schiffer követel új földosztást, maximált méretű, cuki kis földdarabon gazdálkodnának a cuki kis parasztok, egész ellágyul a fővárosi ember szíve, ahogy a fixis bicajt leállítva megnézi a róluk készült Facebook-galériát az iPadjén. Mert persze, itt Budapesten azért ne legyenek összevont osztályok meg kapálásóra angol helyett, csak ott, nekik.

No, de vissza a fősodorba, ami Hegedűs Zsuzsa meg az általa alkotott kifejezés, a mini-háztáji. Előbbi név egy olyan hölgyet takar, ha valaki nem tudná, akinek halvány fogalma sincs arról, mi a túró történik egy vidéki ház udvarán, 20. századi, francia nagyvárosi élmények alapján próbálja (megint csak) megtippelni, hogy kikkel és hogyan kéne jót tennie a nyakába szakadt (=közpénz) százmilliókat eltapsolva. Nos, szerinte "ott lent, vidéken" az emberek alapvetően földművelésre és állattenyészésre vannak dizájnolva, amit naposcsibék, malackák és vetőmag viszonylag random átadásával kell katalizálni. Állandó toposz (és nem csak fideszes berkekben), hogy micsoda kiváló ötlet ez, megvan egy évre előre a fehérjekilokalória, meg addig is legalább csinál valamit a vidéki ember, meg legyünk a hatmillió disznó országa, de persze szintúgy csak a Budapesten kívüli portákat bevonva az akcióba.

Miközben, ha Hegedűs Zsuzsa nem csak az osztás idejére pattanna ki az Audiból, és úgy általában sem szajkóznák azt, hogy ott lent, vidéken, Kert-Magyarországon ez a megoldás, hanem tényleg tájékozódnának is, egészen más végeredmény jönne ki. Illetve pont ugyanaz, amit a fővárosban nagyon is tudnak: nem telepítenek sertéseket a Szemlőhegy utcai udvarokba, nem feltétele a szociális juttatásoknak az V. kerületben sem a porták takarítása, nem hiszi senki, hogy egy állástalan terézvárosi pedagógus házaspárnak húsz tő paradicsom hozná a megváltást. Meg egy, a Király utcát keresztbemekegő kecske. De a "Budapest pirossal áthúzva" tábla után okvetlenül!

*

Mit tudunk bármiről is?

A politikai kommunikáció szükségszerűen egyszerűsít, túloz, kiemel és bagatellizál. Ez a természete. Nem mindegy azonban, hogy a valóság számunkra releváns elemeit "öltöztetjük" fel, vagy egy eleve kreált világot adunk el valóságként. Nőkről, családról, házasságról, vallás és egyház ügyeiről, oktatásról ugyanúgy lehetne példát hozni, mint az Európai Unióról, a rendszerváltást megelőző Magyarország viszonyairól (tavaly májusban kellett volna megkezdenie a munkát az ügynökakták nyilvánosságát szolgáló Nemzeti Emlékezet Bizottságnak!), és persze, a fenti három, kiragadott példát is lehetne még tovább ragozni. De bármiről is beszélünk, az a bagatellnek tűnő, mégis fontos cél kéne, hogy érvényesüljön, hogy a közélet szereplői felhagynak a mégoly kényelmes "tudatos tudatlansággal", és azt a világot próbálják megismerni, megérteni, majd meggyőződésüknek megfelelően megváltoztatni, amiben élünk.

Általában is igaz az, hogy a felmérésekben alacsony a választási hajlandóság, de még ehhez képest is jelentős a fiatalok passzivitása, pontosabban (és ez fontos különbség!) kifejezetten a pártpolitikai részvételt utasítják el jóval nagyobb arányban, mint európai kortársaik. Ezt a jelenséget mutatja be adatokkal REINER Roland.

Noha a magukat liberálisnak vallók között a Fidesz a legtámogatottabb párt, ugyanakkor a Fidesznek van a legkevesebb olyan szavazója, akik a szakpolitikai kérdésekre valóban liberális (szabadpiac-párti vagy emberi jogi) válaszokat adnak. REINER Roland írása

*

Kapcsolódó hivatkozások:

• Párhuzamos liberalizmusok (Republikon-elemzés)
  

• Magyar Nemzet: A liberálisok körében is tarolna a Fidesz
  

• Választáskutatás

*

A liberális szavazókról készített elemzésünk egyik, sokak számára leginkább meglepő eredménye volt, hogy a liberális szavazók között a Fidesz a legerősebb párt: az elemzésben önbevallású liberálisoknak hívott csoport 25 százaléka szavazna a jelenlegi kormánypártra. Ezt a tényt emelte ki az elemzés feldolgozása során az mno.hu is („Hihetetlen: a liberálisok körében is tarolna a Fidesz”), ám a címben szereplő „hihetetlen” és a „liberálisok” egyaránt pontosításra szorul. Egyrészt az elemzés közel harmincszázaléknyi liberális szavazóról beszél, akik három, lényegében különböző liberális csoportot alkotnak: önbevallás szerinti liberálisok, kapitalisták, valamint emberi jogi liberáliok, ám a Fidesz valóban meggyőző előnye azonban csak az egyik, az önbevallás szerinti liberálisok között létezik, míg a másik két kategóriában a Fidesz kifejezetten rosszul áll.

Ami ezen eredmény „hihetetlenségét” illeti, érdemes kiemelni, hogy a Fidesz magas támogatottsága az önbevallású liberálisok körében nem előzmény nélküli. A magukat liberálisnak tartók körében a Fidesz korábban is messze a legnépszerűbb párt volt: ezt bizonyítják a 2010-es választásra vonatkozó retrospektív adatok, de megerősítik korábbi kutatások is. Erre különösen alkalmas a Magyar Választáskutatás Program 2009-es adatfelvétele, ahol a Republikon Intézetével megegyező kérdéssel mértek politikai identitást, ráadásul az eredmény is hasonló volt: közel 12 százaléknyi válaszadó jellemezte magát elsősorban liberálisnak. A 2009-es pártpreferenciák pedig még markánsabb Fidesz-szimpátiáról tanúskodnak: a liberális önbevallásúak 53 százaléka szavazott volna akkor a Fideszre. A 2009-es kutatásból az is kiderül, ki számít következetes Fidesz-szavazónak.  Eszerint az önbevallású liberálisok negyede minden eddigi választáson a Fideszre voksolt, míg csak bő harmaduk vallotta azt, hogy még sosem szavazott a jelenlegi kormánypártra. Jól látszik tehát, hogy a liberális önbevallásúak 25 százaléka következetes és állandó Fidesz-szavazó. Ez az a kemény mag, ami jelenleg, 2013-ban is jelen van.

Ezzel együtt érdemes látni, hogy bár a liberális önbevallásúak körében valóban vezet a Fidesz, a korábbi „tarolásának” nyoma sincs: a 2006-os visszaemlékezés alapján még 58 százalék, 2009-ben pedig 53 százalék mondta, hogy erre a pártra szavazna. Ez utóbbi nagyjából teljesült is –a 2010-es visszaemlékezés alapján a magukat liberálisnak tartók 50 százaléka a Fideszre szavazott – ám az óta felére zsugorodott a fideszes liberális tábor. A mai 25 százaléknyi Fidesz-szavazó liberális azt jelenti, hogy lényegében csak a „törzstábor” maradt meg Orbán Viktor pártja mellett, a liberálisok azon negyede, aki vélhetően egész életében Fidesz szavazó volt – talán független attól, mit is képviselt a párt.

A liberális értékek képviselői ugyanis teljesen kikoptak a Fidesz-táborból: az értékválasztásuk és közpolitikai kérdésekre adott válaszaik alapján kapitalista, illetve emberi jogi liberálisok legkisebb arányban a Fidesz táborban találhatóak. Míg a teljes népességnek négy százaléka kapitalista, addig a Fidesz-szavazók között ez az arány a két százalékot sem éri el; az emberi jogi liberálisok számaránya pedig itt 12 százalék, szemben a teljes társadalomban mért 18 százalékkal. 

A Fidesz-tábor liberális kettőssége tulajdonképpen tökéletes példája annak, amire az elemzés fel akarta hívni a figyelmet: az önbevallás alapján vallott liberalizmus és a liberálisnak tartott értékrend élesen elválik ma Magyarországon. A magukat liberálisoknak nevezők között az a Fidesz a legtámogatottabb párt, ahol a szavazók között legkisebb arányban vannak kapitalista és emberi jogi liberálisok.