Személyes élményeimből (vallásos családom, barátaim, katolikus gimnáziumi tanulmányaim) tudom, hogy a hívő ember jellemzője nem elsősorban a görcsös ragaszkodás az elavult szabályokhoz. CSABA Réka írása

Nem szeretném tovább gördíteni az újabb plágium-galacsint, mert nem dolgom megítélni a kreatív módszereket, amelyekkel néhányan igyekeznek megszerezni a társadalmi megbecsülést biztosító papírokat. Viszont meglehetősen boldog vagyok, amikor újabb politikusról derül ki, hogyan boldogult az életben, mielőtt belebújt a közjogi méltóságoknak járó szuperhős-szerepbe. Ez a jelmez ugyanis nálunk eleve feleslegessé teszi minden kritika és a szuperképességek valódiságát firtató kétely megfogalmazását, hiszen az nyilvánvalóan a Gonosz támadása, és a tipp személyesen a Sátántól érkezett e-mailben.

A botrányhoz szokott szemnek talán már fel sem tűnnek ezek a hírek, mégse menjünk el mellettük, mert nélkülük soha nem derülhetne ki például, hogy ki is a sátán (vagy legalábbis milyen képben jelenik meg) Semjén Zsolt szerint: ő a rockzenével, és ezen belül konkrétan Mick Jaggerrel, a Rolling Stones énekesével vél felfedezni veszélyes hasonlóságot.

Persze nem az a lényeg, hogy az akkor 28 éves fiatalember (a mai miniszterelnök-helyettes) egy 1990-ben írt teológiai témájú dolgozatban milyen véleménnyel van egy rocksztárról. Érthető módon nem volt oda a szex-fenomén Jaggerért, és egyébként a sátán és a rockzene összekapcsolása sem az ő fejéből pattant ki.
Azért tartom fontosnak ezt a történetet, mert megint egy magát kereszténynek valló, sőt, a hazai kereszténység politikai képviseletét ambicionáló közszereplőről van szó, olyan kontextusban, amely miatt megint nevetséges színben tűnik fel az általa reprezentált közösség. A közvélemény számára az ilyen hírek kapcsán lassan úgy tűnik, hogy a magyar keresztények tényleg olyanok, mint ahogyan azt a vallásosságukat főállásban művelők megjelenítik: szűk látókörűek, korlátoltak és paranoidok. Fogalmuk sincs a valóságról, esetleg vélt vagy valós érdekből próbálnak úgy tenni, mintha nem lenne, és ezt igyekeznek mindenki másra is rákényszeríteni.

Érdemes fellapozni Tóta W. Árpád munkásságát, ő régóta missziójának érzi a magyar kereszténydemokraták, de általában is a vallásos világkép folyamatos kritikáját, és a vallásos emberek röhejessé tételét. Szerintem részben azért, mert a magyar társadalom nagy részéhez hasonlósan eddig csak olyanokkal találkozott, akik elsősorban abban élik meg a vallásosságukat, hogy az elmúlt évszázadok gazdasági-társadalmi fejlődésének köszönhető, az életet könnyebbé, szórakoztatóbbá és talán élvezetesebbé tevő lehetőségeket akarják korlátozni. Vagy olyanokkal, akik mini-keresztes háborúkat vívnak a mindennapjaikban, de ettől sem boldogabbak, sem jobbak nem lesznek. Emiatt állíthatja meggyőződéssel, hogy a hittel nem egyeztethető össze a felvilágosult, nyitott, toleráns gondolkodás.

Ez sajnos könnyen megeshet, ha az ember a családja révén vagy más úton nem kerül közvetlenül kapcsolatba azokkal az emberekkel, akik hivatásukkal, munkájukkal és egész életükkel azokat az értékeket valósítják meg, amelyeken a keresztény vallás alapjai nyugszanak.

Pedig arról személyes élményeim (a főként vallásos családomban, barátaim körében és a katolikus gimnáziumban tapasztaltak) alapján meg vagyok győződve, hogy vannak, akik szerint a hívő ember jellemzője nem elsősorban a görcsös ragaszkodás az elavult szabályokhoz. Nem fő tevekénysége a további társadalmi változások lehetőségét figyelmen kívül hagyó tilalmak gondos alátámasztása. Nem célja a tilalomszegést követő büntetés szörnyűségének minél aprólékosabb lefestése. Sokkal inkább a szeretet, az emberi méltóság tisztelete, a jóságba és az arra való törekvésbe vetett hit, az értékek iránti elkötelezettség, az elfogadás, a bűnbánat, a megbocsátás és mások segítése jellemzi a hívő embert.

Ezért vagyok tanácstalan, ahányszor azt látom, hogy olyanok képzelik magukat képviselőmnek, akiknek szerintem a kereszténységhez, és annak az általam legfontosabbnak tartott értékeihez és üzenetéhez vajmi kevés köze van. Ha lenne, egyet értenének velem abban, hogy ha Jézus tumblr-ezett volna, akkor biztosan több cicás videót, és vicces meg tanulságos sztorit posztolt volna, mint azonnali korlátozást, tiltást és büntetést követelő kirohanást.

Tanácstalan vagyok, mert azt szeretném, ha nem kéne rosszul éreznem magam amiatt, hogy egy vallásos közösséghez tartozom. Ez viszont úgy nagyon nehéz, hogy ott néhányan meg akarják mondani, hogy Isten kit és mit szeret, milyen zenét hallgat, állandóan odafestik az ördögöt a hálószoba falára, vagy újabb és újabb tilalmakkal próbálják megakadályozni, hogy a sátán megrontsa és elveszejtse - az ő világképük szerint - önálló döntésre képtelen emberek lelkét.

És főleg azt szeretném, ha nem csak azok szólalnának meg a keresztények képviseletében, akik ellopják tőlem az identitásom egy részét, és a demokratikus értékekkel ellenkező törekvéseikkel mindenki előtt megkérdőjelezik a vallás létjogosultságát a modern ember életében. Azokat is szeretném látni és hallani, akik nem csak bemagolt leckét mondanak fel, és minden kérdésben a sátán kísértését látják, hanem akik gondolkodnak a hitükről, és a válaszaikkal nem a szigorú tanárbácsinak akarnak megfelelni, hanem saját lelkiismeretük szerint igyekeznek betartani a szabályokat. A vallásukét, és a liberális demokráciáét is, akármilyen nehéznek is tűnik elsőre a feladat.

Igen, ha Hoffmann Rózsa 36-37 fős (!) osztályokkal számol, tényleg úgy tűnik, mintha sokkal kevesebb gyerek lenne, és be kell zárni az iskolákat.

Kapcsolódó hivatkozások:

• Hoffmann: lesz olyan egyetemista, akinek csak részben fizeti az állam az oktatását

• Igazságtalanságokat okozhat a tandíj az SZDSZ szerint

• Republikon Oktatáspolitikai Figyelő, 2011/28 (pdf)

A heti szakpolitikai figyelők összeállítása során munkatársaink gyakran találkoznak olyan kormányzati tervekkel, nyilatkozatokkal, melyeket fura módon szinte teljesen reakció nélkül hagy az egyre magasabb ingerküszöbű közvélemény. Az okok részben sejthetők - de ettől még tény, hogy legutóbb például Hoffmann Rózsa ismertetett olyan terveket, melyekhez hasonlókon az oktatáspolitikáért korábban felelős SZDSZ-es politikusok még csak gondolkodni sem mertek volna.

Az oktatási államtitkár (akinek pártja nem kis részben épp a tandíjellenes népszavazás sikerének köszönheti, hogy kormányra került) az MTI-nek adott interjújában így fogalmazott:

A jövőben is szép számmal lesznek olyanok, akiknek a tanulmányait az állam fedezi, s emellett lesznek hallgatók, akiknek maguknak kell vállalniuk a képzés teljes költségét.

Nem megkérdőjelezve az államtitkár igazát a tekintetben, hogy a jelenlegi forráselosztás logikája rossz, egyszerre finanszíroz túl sokat és egyben túl keveset (Hoffmann egyes szakokon az állami férőhelyek bővítését is tervezi), mégis meg kell jegyezni: eddig még senki nem mert elmenni. A teljes önköltséges felsőoktatási képzés sem a rendszerváltás után a tandíj bevezetését minőségbiztosítási okokból elsőként sürgető Mádl Ferenc, sem a megszorításokat csomagba foglaló Bokros Lajos, sem a nagy átalakítási víziókat rohamtempóban diktáló Magyar Bálint fejében nem fordult meg. Mindig, mindenki csak hozzájárulásról, a költségek egy részének a hallgatókra terheléséről beszélt - a megvalósítás pedig még ide sem jutott el.

Érdekes politikai klímában élünk, hogy ma viszont már arra is csak legyint a közvélemény, ha az előző kurzus alatt még szitokszóként használt "fizetős..." jelző kerül elő egy ilyen szenzitív témában.

Ugyanilyen érdekes az iskolabezárások ügye. A liberális oktatáspolitika egyik mantrája arról szólt, hogy kevesebb, de jobb iskola szolgálja a gyerekek érdekét, a helyben tanulás vs. utazás a minőségi oktatásért vitában a fideszes politikai mindig is a bezárások és összevonások ellen emelte fel a hangját. Itt is felemás helyzet van jelenleg: az egyháznak átadott, 80-90 iskola nyilvánvalóan nem vész el technikailag a nagyközönség számára, igaz, a nem vallásos családok komoly kényszerhelyzetbe kerülnek emiatt. Ugyanakkor a konkrét iskolabezárásokra, amikor nem átadják, hanem valóban megszüntetik, esetleg más intézményekkel összevonják az iskolákat, egészen működőképesnek tűnő kommunikációs csavart talált az államtitkárság. Persze kellett hozzá az önkormányzatok "segítsége" is - azonban a forráshiányos, hatásköreiket és bevételeiket folyamatosan elvesztő, az államtól egyre inkább függő és egyre gyengébb helyhatóságok partnerek voltak a trükközésben.

Itt a "hirtelen, drámaian csökkenő gyereklétszám" jelenségében összefoglalható érvet látjuk működés közben. Mint azt az államtitkár hírül adta (és a sajtó forráskritika nélkül átvette), a következő tanévre 150 ezer férőhelyet hirdettek meg a középiskolákban, de csak 96 ezer diákot vettek fel. Ez az 54.000 "hiányzó" gyerek lenne a fő érv arra, hogy miért kell iskolákat bezárni. Holott a demográfiai adatok nem igazolják azt a vélekedést, hogy pont most, hirtelen ennyivel kevesebb gyerek lenne - az ördög a részletekben rejlik. A lehetséges kapacitás, a 150.000 férőhely meghirdetése ugyanis az önkormányzatok hatásköre, akik ezt úgy állapították meg, hogy kiszámolták, mennyi gyereket jelentene összesen, ha egy iskola az adott évben, 36-37 fős osztálylétszámokkal indulna el.

A lényeg az utóbbi szám: 36-37 fős osztálylétszámok. A huszonegyedik századi pedagógia már rég nem dolgozik ilyen számokkal, sőt még a Ratkó-gyerek gyerekeinek demográfiai csúcspontján sem volt szükség arra, hogy az iskolák jelentékeny részében ekkora osztályokat indítsanak. Hoffmann számításai szerint azonban minden iskolában ekkora a maximális kapacitás - és így már igen könnyű hiányzó nebulókat kimutatni a statisztikában. Ha ugyanezeket az adatokat a ténylegesen felvett 96.000 diákra vetítjük, akkor azonos kapacitás esetén ideálisnak mondható, 25 fős osztályokat kapunk. Nem ez a normális? Nem ilyen keretek között folyik ma is a tanítás?

Mégis, a "hirtelen és drasztikusan lecsökkent gyereklétszám" egy kritika nélkül elfogadott, tényként kezelt érv lett a nyilvánosságban az iskolabezárások témájában. Mindez pedig elég lesújtó képet ad a jelenlegi ellenzékről is, hogy a jelek szerint egyetlen szakember se volt, aki ezt az általános iskola alsó tagozatában szerzett ismeretekkel elvégezhető számítást megtegye.

Az igazán érdekes azonban a politikai klíma, mely "benyeli" mindazokat a terveket és intézkedéseket, melyekért a tárcát korábban irányító SZDSZ-t úgymond meglincselték volna. Ez pedig egyszerre jellemzi az ex-SZDSZ-t, a jelenlegi kormánypártokat, és a politizáló nyilvánosságot is.

A választási, illetve parlamenti döntéshozatali matematika kényszerei sokféle meglepő konstellációt pörgettek ki az elmúlt huszonegy évben: az MDF-SZDSZ-paktumtól az 1994-es koalíción át az 1998-ban a Fidesz javára tömeges visszalépő kisgazdákig, sőt Tétényi Éva polgármesterré választásáig sorolható az evidens megoldásokon átlépő ötletek sora. Az LMP legújabban egy "technikai koalíciót" alakítana a szocialistákkal és a Jobbikkal. Megvalósítható? Vállalható?

Kapcsolódó hivatkozások:

• 'Saját fegyverével kell felszámolni a Fidesz rendszerét'

• anti-fideszista koalíció: LMP+MSZP+JOBBIK

• Schiffer: a Fidesz-KDNP-n múlik, hogy szükséges-e ez a perverz technikai koalíció

A kezelni kívánt probléma első pillantásra egyértelműnek tűnik. A Fidesz az aktuális kétharmad birtokában hosszú időre bebetonozná magát a hatalomba, módosításait pedig a közjogi rendszerbe; sőt, az extrém hosszú mandátumokkal és/vagy pártpolitikai elfogultsággal működő embereit is ugyanezt a célt szolgálják a független intézmények élén. Szalai Annamáriától Domokos Lászlón át Polt Péterig egy sor fontos poszt esetében merül föl a blokkoló hatalmi törekvés gyanúja, a fideszes befolyás megőrzésének szándéka egy esetleges kormányváltás, illetve pusztán a kétharmad elvesztése esetén.

Karácsony Gergely javaslata szerint a három párt 2014-ben közösen támogatott egyéni jelöltekkel kétharmadot szerezhetne, eztán egy "alkotmánykorrekciós szövetséget" alkotna, mely eljárna az alábbi ügyekben: adótörvények kivezetése a kétharmados törvények közül, a Költségvetési Tanács vétójogának újragondolása, a médiatörvény alapvető megváltoztatása, az önkormányzati és parlamenti választási rendszer arányosítása és az ajánlócédulák rendszerének eltörlése. Amit e feladatát elvégezte, az Országgyűlés feloszlatná magát, és újbóli választások következnének.

Vizsgáljuk meg egyenként a fontosabb szereplőket ebben a javaslatban.

Fidesz(-KDNP)

A jelenleg kétharmados többséggel bíró kormánypárt(ok) a fenti konstellációval a mai, többfrontos harc helyett egy választástechnikai szempontból monolit ellenfél ellen küzdenének. Tény, hogy az egyfordulós választási rendszerben a Fideszt csak egy összefogás győzheti le - kevés esély látszik arra, hogy a jelenlegi ellenzék pártjai közül bármelyik a Fidesz fölé tudna nőni, egymaga több szavazatot szerezni úgy, hogy a másik két, szintúgy ellenzéki párt is rendelkezik magszavazókkal, stabil törzsközönséggel.

Ugyanakkor pont a deklarált ellenzéki, kétharmados igény egyben igen jó hivatkozás is a jelenlegi többségnek: ki és miért bírálná őket azért, hogy élnek e többséggel, ha ellenfeleik még elveiket, programjukat is sutba vágva állnának össze, hogy most ők szerezzenek kétharmadot, és írják át a törvényeket?

Képzeljük el 2014 tavaszát, amikor a Fidesz a kormányzás folytatásának irányairól beszél, ígéreteket és közérzetjavító intézkedéseket tesz, esetleg előáll egy programmal is - miközben az ellenfelei egyetlen konkrét kérdésre sem tudnak válaszolni, hiszen ezen a választáson nekik csak egyetlen programpontjuk van, mégpedig a kétharmad megszerzése. Nekik egy csak egy technikai aktus, nem pedig az "igazi" választás (erre még a későbbiekben  visszatérünk).

MSZP

A szocialista párt számára az LMP ilyetén felajánlkozása igazi ajándék. A 2010-es kormányváltás után ugyanis a szocialisták igen szűk karanténba kerültek - a másik három párt ugyanis egyetlen jellemzőt tekintve teljesen azonosnak tekinthető: mind az MSZP-kormány "ellen" kerültek be a Parlamentbe, mind az ő leváltásuk érdekében kampányoltak, mind az ő hibáikból táplálkoztak. Ezzel telt az őszi ülésszak is: a Republikon akkori elemzésének egyik legfontosabb észrevétele az volt, hogy amikor a szocialista politikusok interpellálták a kormányt, a Jobbik és az LMP az esetek többségében nem szavazta le a Fideszt, azaz az MSZP-vel szemben inkább a kormányhoz volt lojális.

Ez a javaslat (valamint az újabb, most lezárult ülésszakról szóló, újabb elemzésünkben feltárt trendforduló) azt jelzi, hogy az MSZP felé mégis lehetnek az LMP-nek szabad vegyértékei. Amennyire ugyanis abszurdnak tűnik a Jobbikot egy ilyen szövetségbe felkérni, annyira reális lenne, hogy a koalíciós kényszert felismerve, a demokratikus pártok elkezdjék keresni az együttműködés lehetőségét. Ha van tanulság a szocialisták számára, akkor az az, hogy korai még feladni a múltban sokszor (legutóbb a zuglói időközi választáson) visszautasított együttműködési javaslatukat az ökoszociálisok felé.

Innentől az a kérdés, hogy az LMP-t még ma is nagyságrendekkel meghaladó szervezeti előnyüket képesek-e érvényesíteni olyan módon, hogy vezetőjévé válnak egy ilyen, esetlegesen létrejövő (kétszereplős) összefogásnak. Az SZDSZ-szel kötött koalíciók azt bizonyították, hogy igen.

Jobbik

A szélsőjobboldali párt jelenlegi legnagyobb dilemmája, hogy miként tudja áttörni a radikális eszméi miatt szükségszerű üvegplafont. Az elmúlt hónapok bebizonyították, hogy a radikális retorika képes újra aktívvá tenni a radikális szavazóikat, de egyben gátolja is őket abban, hogy újabb nagyságrendi lépcsőt ugorjanak, elinduljanak a néppárttá válás útján. Az egyenruhás masírozás ehhez kevés, elzárja a szofisztikált eléréseket.

Egy ilyen összefogás alkalmas lehet arra, hogy a szélsőjobboldali pártot bevezesse a "finomabb körökbe", olyanok is szavazzanak a Jobbikra, akiknek ma nincs okuk ezt megtenni. Vona Gábor pártja ma nem szerepel az Orbánt "elzavaró" lehetőségek között a szélesebb közvéleményben, de egy ilyen céllal létrejövő összefogás már beemelheti e körbe a szélsőjobboldaliakat (ugyanúgy, ahogy 1998-ban a kétéves költségvetés megszavazásáig Torgyán József is része lett a polgári kánonnak - "természetes szövetséges", emlékszünk még?).

Ugyanakkor, és ez egyben általános kritikája is a javaslatnak, a Schiffer András által is perverznek nevezett koalíció létrejöttéhez elképzelhetetlen átszavazásokra lenne szükség. Látjuk-e magunk előtt, amint Vona Gábor Szanyi Tibor mellett kampányol - holott nyilván mindenhol a legerősebb pályázó indulna, így Kapitány lenne az újlipótvárosi jelölt? Látjuk-e, amint Borsodban az MSZP a Jobbik mellé áll? Látjuk-e, hogy az eddig a kurucinfó által SZDSZ 2.0 néven emlegetett LMP a Jobbikkal karöltve indul harcba a főváros belső kerületeiért?

És mit szólna mindehhez a jobbikos törzsközönség, pont azok, akiknek eddig a gárdázással üzentek? Mit mondana Morvai Krisztina, miért állt össze a "szemkilövetőkkel", akik "palesztinná tették saját hazájában" (mielőtt Brüsszelbe emigrált)?

LMP

A javaslatot megfogalmazó párt ezzel az ötlettel némiképp saját genezisét, gyökereit is idézőjelbe rakta. Az egyébként sokat balanszírozó, a karakteres véleménynyilvánítástól korábban rendre tartózkodó ("erről még nincs hivatalos álláspontja a pártnak", "ez csak az aktivistáink véleménye") pártnak két dologban mégis markáns álláspontja volt. Egyfelől, első igazi nagypolitikai sikerükként az SZDSZ 2009-es, europarlamenti legyőzését szokták azonosítani. Nem kis mértékben építettek a liberális szavazókra, és mindig előszeretettel korholták azok korábbi pártját azért, mert összeállt az MSZP-vel. Másfelől pedig utóbbi pártot pedig a Jobbikéhoz hasonló vehemenciával bírálták a 2006 őszén kitört tüntetésekre adott rendőri reakciók miatt.

Ebben az esetben viszont hogyan lehetséges, hogy ilyen hármas összefogást javasolnak? Hisszük-e, hogy az LMP-re voksoló liberálisoknak eladható egy olyan javaslat, ahol szavazataikat adott esetben egy jobbikos jelöltre, de mindenképpen olyan összefogásra, majd (reményeik szerint) kétharmados hatalmat szerző koalícióra kell adniuk, melynek a szélsőjobboldaliak is tagjai? És logikus azt a kérdést is feltenni, hogy ha az LMP-ben az SZDSZ egyik legnagyobb bűnének azt tartják, hogy összeállt a szocialistákkal, akkor most, ha ezt az LMP csinálja, akkor máris elfogadható a dolog? Vagy attól lesz az, hogy harmadiknak bevették a szélsőségeseket is?

Az LMP ezzel a deklarációval egy dolgot azonban elismert: azok az ambiciózus célok, miszerint ők nőnek a Fidesz váltópártjává (a 2010-es siker mámorában hallottunk ilyet tőlük) már számukra sem tűnnek reálisnak. Ehelyett elkezdték keresni, milyen összefogás, milyen partnerek segíthetnek abban, hogy hatalomra kerüljenek. Reálisabb helyzetértékelés, de szükségszerűen a korábbi, balanszírozó technika ellen hat: ha így van, akkor számukra mostantól a Fidesz a deklarált ellenfél, és az ellenzéki társak a szövetségesek.

A szavazók

Végül pedig próbáljunk meg az egyszeri szavazó fejével gondolkodni, felvázolva pár esetet, ami a technikai koalíció sikerét veszélyezteti. Fentiekben már utaltunk pár ilyen ellentmondásra, ezeket is megemlítjük a teljesség kedvéért:

Átszavazási hajlandóság: hosszú szocializáció vezetett oda, hogy az MSZP és az SZDSZ szavazótábora között széles kapu nyílt, és egy-egy választás során többé-kevésbé automatikusan lehetett a szükséges szavazatokat átcsatornázni. Ott azonban a közös kormányzás és a nagyságrendbeli különbség is segített ebben: a kis SZDSZ szavazói pontosan tudták, hogy jelöltjük önmagában esélytelen a győzelemre (kivéve Demszkyt) - a Jobbik, az MSZP és az LMP között azonban jóval kisebb ez a különbség, ezért a szavazót is nehezebb meggyőzni arról, hogy helyes döntés egy (teljesen mást képviselő, friss szövetséges) másik párt jelöltjét indítani a csak kicsit gyengébb, saját embere helyett.

A kétharmad szerepe és összetétele: egy dolog borzadva szemlélni a fideszes kétharmad közjogi barkácsolását, és egy másik ilyen hatalmat adni egy olyan koalíciónak, mely szükségszerűen tartalmaz legalább egy, a Fidesznél is antipatikusabb szereplőt. Ha egy jobbikos szavazó dönthet, hogy a kétharmad a Fidesznél vagy egy MSZP-t is magába foglaló koalíciónál legyen-e (még ha abban saját pártja is szerepet kap), biztosan a Fidesz ellen szavaz? De meggyőzhető egy LMP-s, hogy jobb a Fidesznél az MSZP-vel felálló kétharmad? Átszavaz a Jobbikkal felcsapott kétharmadra az MSZP-s, vagy az LMP liberális szárnya?

Technikai problémák, komolytalanság: külön kérdés az is, hogy miként alakul az ellenzéki pártok szavazóinak részvétele egy olyan választáson, melyről előre megmondják nekik, hogy most nem az eljövendő miniszterelnök és kormánya a tét, nem a következő négy év programja és parlamenti összetétele. Olyan jelöltek kérik majd ennek az összefogásban a szavazók támogatását, akik maguk is deklarálják, hogy adott számú (ezek köre is kérdés) kétharmados törvény megszavazása után lemondanak, és újra kell szavazni a helyükről.

Elmennek-e szavazók erre a "nem igazi" választásra, és ha igen, kire voksolnak? És ha esetleg feláll az MSZP-LMP-Jobbik kétharmados koalíciója, vajon meddig fog működni, miben tud megegyezni (pl. az ország érdekében szükséges, "hétköznapi" döntéseket ki és hogyan hozza meg)?

Talán nem túlzás kijelenteni, hogy ez a javaslat nem volt kellőképp végiggondolva.

Semjén Zsolt, a KDNP elnöke előszeretettel mutatja be a Fideszt egy nagy, széles spektrumú, épp ezért kevéssé markáns pártként (joggal), melyhez képest szerinte a KDNP egy jóval karakteresebb vonásokkal rendelkező politikai alakulat. A kereszténydemokrata pártelnök szerint e kisebbik párt feladata markáns vonásokkal felruházni a szövetséges néppártot: "a KDNP világnézeti párt, a horgony a csapkodó hullámokban, a Fidesz szerepe a mozdonyé”.

Kapcsolódó hivatkozások:

• A Fidesz ellen tüntetett a KDNP Újpesten
  

• Szijjártó: Hoffmann Rózsa marad
  

• Orbán: Vasárnap is nyitva kell tartani

Nem egy központi szereplő

A kormányalakítás során már tudható volt, milyen témák mentén képzeli el a KDNP a „lehorgonyzást”:

• Az abortuszról rendelkező jogi normák szigorítása, a „magzati élet védelme” jegyében a művi terhesség-megszakítások lehetőségének drasztikus szűkítése

• Az egyházi iskolák számának és jelentőségének (valamint, ezzel összefüggésben állami finanszírozásuk) bővítése

• A vasárnapi munkavégzés korlátozása

• Határon túli magyarok kettős állampolgárságának és teljes körű magyarországi szavazati jogának biztosítása

• A bejegyzett élettársi kapcsolat jogintézményének megszüntetése, az azonos nemű párok jogainak szűkítése

• A könnyű drogok fogyasztóinak kriminalizálása
   

Egy év koalíciós kormányzás után a fenti ügyekben már vagy megszülettek a döntések, vagy körvonalazódik a kormány álláspontja a kérdésben. Az alábbi módon alakultak a „lehorgonyzást” képviselő témák:

1. Abortusz: prófétai jelre várva
Az abortusz direkt jogi szabályzásában lényegi változás nem történt. A 2012-ben hatályba lépő, új alaptörvény ugyan rögzíti, hogy "a magzat életét a fogantatástól kezdve védelem illeti meg", de ennek az elvi kinyilatkoztatásnak nincs az aktuális szabályzást befolyásoló következménye. A Fidesz és a KDNP 2011 márciusában tartott frakcióülésén lefolytatott vita a miniszterelnök által „kompromisszumosnak” nevezett, fenti megoldással zárult: jelképes, elvi kinyilatkoztatás, de változatlan gyakorlat. Semjén Zsolt így értékelte a történteket: "Tisztában vagyunk azzal, hogy nem lehet olyan törvényt hozni, ami a társadalom többsége nem fogad el. Nem az a cél, hogy egy betarthatatlan törvényt kényszerítsenek rá a társadalomra, hanem, hogy prófétai jel módjára meggyőzzék a társadalmat az emberi élet szentségéről"
 

2. Egyházi iskolák: expanzió fiskális motivációval
A kereszténydemokrata államtitkár által de facto vezetett oktatási tárca és a korábbi KDNP-s tervek alapján az egyházi iskolák növekvő számát akár Semjén pártjának sikereként is értékelhetnénk. Itt azonban érdemes trendeket vizsgálni: az önkormányzatok a Széll Kálmán-terv és a nemzetgazdasági tárca megszorító intézkedései okán adják át sorban nevelési-oktatási intézményeiket a jobb finanszírozási helyzetben lévő egyházaknak. Nem volt valódi vita vagy érdekellentét a koalíciós partnerek között, ez a változás legalább annyira volt fontos a forrásbővítés és kiadáscsökkentés útjait kereső Fidesznek, mint a világnézeti horgonyokba kapaszkodó KDNP-nek.
 

3. Vasárnapi munkavégzés: változatlan feltételek
A KDNP egyik legnagyobb „szakpolitikai” és szimbolikus témájának kudarca zajlott le az elmúlt hónapokban. A párt évek óta folytatott kampányt azért, hogy a kereskedelem bizonyos szereplői a hét utolsó napján kötelezően tartsanak zárva. Az ügy érdekében létrehozott http://szabadvasarnap.hu/ honlap még azzal kecsegtet, hogy a KDNP javaslatára januártól korlátozzák a vasárnapi nyitvatartást, de azóta Orbán Viktortól tudhatjuk, hogy „amíg nem lehet megélni heti ötnapi munkából, addig nincs lehetőség az üzletek vasárnapi zárva tartására”. A KDNP itt sem mert vagy tudott nyílt ellenszegülést tanúsítani: Harrach Péter frakcióvezető közlése szerint „megértették a miniszterelnök úr üzenetét”.

4. Kettős állampolgárság és szavazati jog: félmegoldások
A 2004 decemberében tartott, sikertelem népszavazás automatikus és kollektív állampolgárságot ígért volna a határon túli magyaroknak. Orbán Viktor kormánya azonban az eljárási szabályok egyszerűsítésével, de változatlanul egyéni kérelem és elbírálás alapján biztosítja a honosítás lehetőségét – szó sincs tehát arról, hogy egyszerre emelt volna be milliókat a nemzettestbe (2011 júniusában ünnepelték a százezredik kérelmezőt, az elégtelen érdeklődés tünete az a még körvonalazatlan terv is, miszerint a határon túli diákok is vehetnének fel diákhitelt – ha kettős állampolgárok lesznek).
Semjén Zsolt eme új állampolgárok esetében az egységes és egyenlő, teljes értékű választójog mellett foglalt állást – az új törvény e részeit azonban még koncepció formájában sem ismerjük.

5. Melegjogok: nem a homofóbia diktál
A több konfliktust is hozó, siófoki alkotmányügyi egyeztetés egyik leghevesebb vitája Salamon László és Navracsics Tibor között zajlott, amikor is a KDNP-s politikus azzal vádolta a fideszes tárcavezetőt, hogy „kiegyezett a homoszexuálisok szervezeteivel”. A kereszténydemokraták a bejegyzett élettársi kapcsolatot annak törvénybe iktatását követően az Alkotmánybíróságnál támadták meg. A 2010. január 1-től hatályos szabályokat azonban a jelenlegi kormány sem írta át, és bár a házasság intézményéhez fűzött, kedvező jogkövetkezmények (pl. családi adózás) indirekt módon gyengíthetik a bejegyzett élettársi kapcsolatban élők helyzetét, egyelőre szó sincs a jogintézmény eltörléséről.

6. Európa legszigorúbb drogtörvénye még nem tért vissza
A KDNP egyértelmű és teljes kriminalizációs törekvései nem tudták alapvetően átírni a kábítószerrel kapcsolatos, hatályos joganyagot. A 2013-tól a tervek szerint hatályba lépő új büntető törvénykönyv (Btk.) a kábítószerrel kapcsolatos jogsértések esetén csak az első esetben engedné meg az elterelést, a következő alkalomnál már büntetés kiszabását írná elő. Szintén szűkült az enyhébb büntetés kiszabását lehetővé tevő elemek köre, ugyanakkor továbbra sem beszélhetünk arról, amit a KDNP szeretett volna, miszerint minden, a drogfogyasztással kapcsolatos magatartást kriminalizálna és büntetőjogi eszközökkel kezelni az állam.
 

Méreg nélkül

A kereszténydemokraták által meghirdetett, programszerű elemek mellett a kormányzás hétköznapjai is több pártközi konfliktust hoztak. Ezek közül a nagy nyilvánosságot kapott ügyeket emeljük ki.

7. Alkotmányozás: a kereszténydemokrata javaslat elvetése
A koalíció egyik fontos erőpróbája volt az alkotmányozás folyamata. Az alapvető kérdések és előzetes javaslatok kidolgozása eredetileg a KDNP-s Salamon László feladata volt, aki egy többször módosított, 16 oldalas koncepciót tett le a kormánypárti politikusok asztalára. Az alkotmány-előkészítő bizottság elnöke azonban szinte hiába dolgozott: a miniszterelnök felkérésére megalakult egy „szövegező bizottság”, melyet már Szájer József vezetett. A testületben Salamon is helyet kapott, de a további folyamatokban a harmadik tag, a fideszes Gulyás Gergely, és a szintén fideszes Szájer József iPadje játszott főszerepet, Salamon László és a KDNP lényegében kiszorult az alkotmányozásból.

8. Az „egynapos csata” az Alkotmánybíróságról és a különadóról
A nyílt szembeszegülés lehetőségével az elmúlt egy évben egyetlen alkalommal, egy napig élt a KDNP: a különadókról szóló törvény, valamint a kedvezőtlen alkotmánybírósági döntés után az AB jogköreit is korlátozó Lázár-javaslat kapcsán a frakcióvezető Harrach Péter egy televíziós interjúban felvette a módosító javaslat benyújtásának lehetőségét. A kereszténydemokrata politikus azt is megjegyezte, hogy e javaslatok kapcsán a Fidesz nem is kérte ki a KDNP véleményét.
Az ellenállás végül egy nap után tört meg, a különadó lényegi, kifogásolt elemét, azaz a visszaható hatályt az új, KDNP által is megszavazott javaslat is tartalmazta - az Alkotmánybíróság legutóbb 2011. május 6-án hozott határozatában semmisítette meg ezt az elemet, az emberi méltóság védelmére hivatkozva.

9. Önállósodási törekvések Budapesten
Az első kereszténydemokrata, aki sikerrel szállt szembe a Fidesszel, és önálló KDNP-s arcot mutatott fel, a párt jelenlegi fővárosi elnöke, Szalma Botond hajózási nagyvállalkozó milliárdos. A kereszténydemokraták legerősebb fővárosi szervezetére, az újpesti KDNP-re támaszkodó Szalma az igazságügyi tárca államtitkárát győzte le, holott utóbbi bírta a pártvezetés támogatását, és kihívójánál jóval ismertebb arc a nagypolitikában. Szalma Botond kampánya azonban pont az önálló KDNP üzenetére épült, és a fővárosi kereszténydemokraták ennek szavaztak többséget.
Azóta Szalma Botond több ügyben is ütközött a Fidesszel: 2011 januárjában a fővárosi KDNP-vel ítélete el a fideszes Wintermantel Zsolt újpesti polgármester döntését, mellyel az „személyre szabott”, élethosszig tartó juttatással járó életműdíjjal kívánta jutalmazni elődjét, Derce Tamást. Májusban és júliusban is konfliktusba keveredett a kerületi, fideszes vezetéssel: előbb a képviselő-testület ülésén tört ki botrány egy vagyonkezelői beszámoló miatt – az ez ellen szavazó KDNP-s és fideszes képviselőket a többség visszahívta a gazdasági bizottságból, majd júliusban a helyi KDNP tüntetett a fideszes polgármester ellen.
Fontos ugyanakkor rögzíteni azt is, hogy Szalma Botond fenti akcióival nem a KDNP-s vezetés „hivatalos” álláspontját, vagy akár a kereszténydemokrata mainstream gondolkodást képviseli.
 

10. Vita Hoffmann Rózsa és Pokorni Zoltán között
Permanens háború folyik a két oktatáspolitikus között, részeredményekkel: az oktatási reform részleteit 2010 ősze óta a nyilvánosság előtt vitázik a parlamenti szakbizottság elnöke és az oktatási államtitkár. A KDNP-s politikus elképzeléseit tartalmazó közoktatási és felsőoktatási törvényjavaslatok elfogadása folyamatosan csúszik: a 2010 végére tervezett lezárás helyett idén tavasszal a szakmai vitát újra kinyitották, majd a parlamenti tárgyalás időpontját is előbb nyárra, majd őszre tolták. Nincs biztos információ arról, hogy milyen tartalommal és határidővel születik meg a két reformtörvény.
A két politikus vitája azonban hamar személyes síkra terelődött: a sajtóban történt üzengetés végén Hoffmann Rózsa (fideszes párttagságára hivatkozva) a Fidesznél etikai vizsgálatot kezdeményezett Pokorni ellen – a párt azonban nem ítélte el alelnökét. Ezt követően az államtitkár felajánlotta lemondását a miniszterelnöknek, Orbán Viktor azonban megvédte és bizalmáról biztosította az államtitkárt.

Mozdonyhorgony? Az hülyeség, nem?

Az oktatási államtitkár egy részletes sajtószemlét juttatott el a Fidesz etikai bizottságához, színes kiemelőfilccel megjelölve benne azokat a részeket, ahol Pokorni Zoltán őt megbántotta. De ráérünk, de ráérünk... de egyáltalán ki az a Hofmann Rózsa?

Kapcsolódó hivatkozások:

• A Fidesz etikai bizottsága el fog járni Pokorni ügyében
  

• Etikai vizsgálat helyett tisztázó beszélgetés lesz Hoffmann és Pokorni között
  

• Eljárást kezdeményezhet Hoffmann Pokorni ellen

A történetet rekonstruálva egy eszköztelen, ám annál dühösebb, két párttagkönyvvel ultizó politikus képe rajzolódik ki. Az egyre sikertelenebbnek tűnő, Orbán Viktor által is megszégyenített Hoffmann Rózsa úgy megsértődött Pokorni oktatáspolitikát érintő kritikáin, hogy előbb KDNP-s politikusként felkereste Lázár János fideszes frakcióvezetőt Pokorni megregulázása érdekében, de mivel itt nem járt sikerrel, immár Fidesz-tagként kezdeményezett etikai eljárást az oktatáspolitikus ellen.

Arról most ne is ejtsünk szót, hogy amikor ilyen kapkodás és fejetlenség van az oktatáspolitikában (Corvinus, hm? Iskolabezárások, tandíj vagy nem tandíj, egyházi nyomulás, hogy csak párat említsünk), akkor miként ér rá Hoffmann Rózsa Pokorni nyilvános szerepléseit dokumentálni és elemezni. Ennél sokkal fontosabb, hogy ki az a Hoffmann Rózsa egyáltalán?

Azt ugyanis még a legjobban értesült elemző se tippelte volna a kormányalakítás előtt fél évvel, hogy Hoffmann Rózsa lesz a magyar oktatáspolitika legfőbb döntéshozója (csúcsminiszteréről már szóltunk e helyt is - maradjunk annyiban, hogy Réthelyi Miklós esztétikai és ergonómiai funkciókon túl nem nagyon szokott terjeszkedni). Hoffmann úgy lett a legfontosabb ember diákok, szülők és pedagógusok számára, hogy az egyetlen (de, a jelek szerint döntő) tulajdonsága az volt, hogy Orbán Viktor épp őt választotta. Senki más, semmilyen közvetlen vagy közvetett legitimációt nem adott számára.

Hoffmann Rózsa 2010 előtt nem vett részt szakmai vitákban, nem hirdetett programot, nem konzultált a szakmával és az érintettekkel (oké, ezt most sem teszi), a Fidesz kulturális (!) tagozatát vezeti, mely pozíció körülbelül annyira releváns, mint Kontur Pál munkástagozata (vö: egykulcsos adó, szakszervezetek lebontása, szociális rendszer visszavágása). Kétségtelen azonban, hogy kényelmesebb egy pártbeli hátországgal nem rendelkező, csakis az őt "kitaláló" miniszterelnöktől függő alakot pozícióba ültetni (vö: Tarlós István), mint a szakmai tapasztalattal, önálló gondolatokkal és erős pártpozícióval bíró Pokornit.

Állítjuk mindezt úgy, hogy Pokorni Zoltán elképzeléseivel is komoly vitáink vannak. De Hoffmann Rózsa egyéves országlása valami egészen új minőséget hozott a politikába: a kudarcok sora egyfelől, a kisdiáktól végzős egyetemistáig egyaránt kiterjesztett, kollektív bűnösség másfelől. Hoffmann szerint a diákok lusták, nem dolgoznak eleget. Az államtitkár deklaráltan arra törekszik, hogy rosszabb legyen a gyerekeknek, rosszabbul érezzék magukat - ami a legbutább konzervatív gyógymód, a ma már csak nagyon tanyai környezetben használt "az a jó, ha fáj, attól gyógyul" módszere.

De ki adta mindehhez Hoffmannak a felhatalmazást? Látta őt bárki a kampányban, oktatáspolitikáról beszélve, akár csak egy kis részét kibontani a jelen igazságának? Megvitatta bárkivel a terveit (ha voltak ilyenek egyáltalán, mivel a jelenlegi ötletelés alapján azt is gondolhatnánk, hogy a direkt rosszindulatú változtatásokon kívül, a professzorok bosszúján kívül minden egyebet most talál ki).

Az pedig már egy konkrét bohóctréfa, amikor rálel "a másik" párttagkönyvére, és mivel saját (létezőnek éppen nem nevezhető) pártja nem tudja megvédeni, hát hirtelen fideszesként kéri Pokorni megbüntetését.

Érdekes próbája ez Orbán Viktor sajátságos pártszövetségének. Vajon egy nemrég még ismeretlen, láthatóan túl magas székbe ültetett KDNP-s politikus feljelentésére a Fidesz elítéli-e egyik alapítóját, volt elnökét, jelenlegi alelnökét, sikeres polgármesterét, személyes síkra terelve egy olyan szakmai vitát, ahol az egyik oldalon egy volt oktatási miniszter, a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetének alapítója, az oktatáspolitikával bő két évtizede foglalkozó szakember áll - a másikon pedig egy olyan hölgy, aki a "Képes Biblia gyermekeknek" című könyvecskére akarja építeni a magyar oktatás jövőjét?

Érdekes meccs lesz. 

Csúnya érzés lehet, mikor sokadjára derül ki, hogy az ember csak egy placebo, a pártja csak egy fényesre vikszelt kereszt a narancssüvegen. Újabb bizonyítékot kaptunk arra, hogy olyan párt, hogy KDNP, nincs is.

A legújabb hír szerint ugyanis nem támogatja a Fidesz-frakció a KDNP szabad vasárnapról szóló törvényjavaslatát. A Magyar Nemzet pénteki száma úgy tudja: a nagyobbik kormánypárt azért utasítja el a javaslatot, mert a Nemzetgazdasági Minisztériumban készült háttértanulmány szerint a szabad vasárnap bevezetése munkahelyek tízezreit veszélyeztetné. A Magyar Hírlap a Fidesz egy magas rangú, neve elhallgatását kérő képviselőjére hivatkozva azt írta: a tanulmány szerint a javaslattal versenyképességi problémák is vannak. Az unióban sem kizárt ugyanis a vasárnapi munkavégzés, az EU-n kívül pedig fel sem vetődik a kérdés, így ha Magyarországon bevezetik annak tilalmát, akkor bizonyos gazdasági szereplők versenyhátrányba kerülnek.

A Magyar Hírlap információi szerint a KDNP az ellenzéki pártoktól remél támogatást a javaslat parlamenti elfogadásához (van olyan lesújtó véleményünk az ellenzék pártjairól, legyen az a tarsolylemezes-turulboltos, a plázabetiltós, vagy a tehetetlen, hogy el tudjunk képzelni az ügyben átszavazókat).

És ez már a sokadik bukta. A kormányzati gyakorlat azt mutatja, hogy Semjén Zsolt pártja továbbra sem több, mint pofozózsák, hivatkozási alap, sőt bűnbak, ha a Fidesznek valamiféle nyilvános viszonyítási alapra van szüksége. Lehet itt próbálkozni, de még az a csekélyke kereszténydemokrata program is úgy került a süllyesztőbe, mintha nem is az egyik kormánypárt (kacc-kacc), hanem egy esélytelen ellenzéki alakulat győzködni róla Orbán Viktort.

Erről szól Hoffmann Rózsa legfrissebb megszégyenítése is - érezve a növekvő, diákoktól a szülőkön át a tanárokig és intézményvezetőkig sorjázó ellenállást, Orbán Viktor szépen elviteti a balhét a KDNP-s államtitkárral a kudarcos felsőoktatási reformfolyamat miatt. Ugyanígy nem lesz semmi a gyerekek után járó plusz szavazati jogból, és nem tiltják be az abortuszt sem, hiába követelt hasonlókat Semjén pártja.

A KDNP elmúlt évtizedének alig kétórányi időszaka mutatta egy önálló párt képét: az az interjú, és a visszakozás között eltelt időtartam, amíg úgy nézett ki, hogy Harrach Péter ellenáll a Fidesz Alkotmánybíróságot korlátozó terveinek. A kereszténydemokrata frakcióvezető azt nyilatkozta az ATV-ben, hogy a Fidesz velük nem egyeztette a módosítást, és ezért nem is biztos,hogy megszavazzák. Kis idő elteltével azonban már jött is a helyesbítés, de hogy de, mégis...

A bírák kötelező nyugdíjazása kapcsán már gyorsabb volt a menetrend: egy kisebb riszálás után már be is álltak a fideszes álláspont mögé - holott épp a KDNP az a párt, ahol a leginkább profilazonos lett volna "nagy tudású, tisztességben megőszült bírák" megvédése. De nem, itt pártokon átnyúló frakciófegyelem van.

A legtöbb eséllyel még a vasárnapi boltbezárás kecsegtetett - a KDNP egyik legrégebbi javaslata, külön chartát, külön honlapot hoztak létre az ügyért, ez volt az utolsó hivatkozás, az utolsó mentsvár a kis párt számára, hogy az önállóság, a sikeres kezdeményezés példáját mutassa.

De nem, a KDNP-nek a Fidesz nélkül már semmi sem szabad - még a vasárnap sem.

*

Tegyük hozzá: a minisztériumi háttértanulmánynak igaza van. a növekvő munkanélküliség, a tüdőlövéses gazdaság időszakában pózból, politikai számításból, kommunikációs megfontolásokból tízezrek munkahelyét és a GDP szabad szemmel látható részét leírni igazi ostobaság lenne. A Fidesz taktikája szerencsére a tekintetben is sikeres, hogy a legbutább KDNP-s javaslatokat végzi ki - a kereszténydemokraták tragédiája pedig az, hogy szinte a teljes öndefiníciójuk épp e legbutább ötletekre épül.

Amikor a kormánypárti képviselők a Jobbikkal összefogva leszavazzák saját frakcióvezetőjüket, mert ragaszkodnak az új alkotmányban a megyék vármegyékké történő átnevezéséhez, akkor jogosan merül fel a kérdés: milyen itt a "zöm", az "átlagos fideszes", ha neki még az Alkotmánybíróságot miskároló Lázár János is túl puha, nem elég "hazafias"?

Kapcsolódó hivatkozások:

• Összefogtak a vármegyékért a kormánypártiak a Jobbikkal

• Vármegye nem lesz, de a zászlószíneket elmagyarázzák az alaptörvényben

• Jövőre jönnek a vármegyék

A viszonylag hamar közröhejt és általános megütközést kiváltó eredeti javaslat, mely a megyékét vármegyékké nevezte volna át, hamar elbukni látszott. Az idétlen archaizálás, a rossz történelmi emlékek mellett a praktikum is ellene szólt: nem ez az az időszak, amikor arra van pénze a Magyar Köztársaságnak Magyarországnak, hogy új pecsétek, okmányok, táblák és okiratok tömkelegét gyártassa le azért, hogy mostantól a vármegyei rendőrségi szóvivő nyilatkozhasson a Kék fénynek, vagy a vármegye háromba jutást ünnepelje Bácsbokod. Hamar meg is született a módosító indítvány a két kormánypárti frakcióvezető, Lázár János és Harrach Péter aláírásával, mely az eredeti, "megye" megnevezést tartotta volna fent.

A keddi alkotmányügyi bizottsági ülésen az előterjesztők nevében beszélő fideszes képviselő, Gulyás Gergely támogatotta az indítványt, de a kormánypárti képviselők többsége és a Jobbik képviselői rövid vita után elvetették azt. Mivel a módosító javaslat a bizottság egyharmadának támogatását sem kapta meg, nem is fognak róla szavazni a parlament plenáris ülésén, azaz marad a benyújtott tervezetben szereplő vármegye kifejezés.

Foglaljuk össze: a "megye" mellett állt ki a fideszes frakcióvezető, a kereszténydemokrata frakcióvezető, valamint az alkotmányozás egyik legfontosabb fideszes arca, Gulyás Gergely is - a kormánypárti képviselők azonban mégis a Jobbikkal együtt "visszaszavazták" a vármegyét az alkotmányszövegbe.

És akkor itt érdemes egy pillanatra elgondolkodni. Mintha egy kis rést, szakadást találtunk volna a nagy narancsszín leplen, hogy mögé leshessünk, és megütközve konstatáljuk: hát akkor ezek tényleg ilyenek. Legfeljebb fönt, az éceszgéberek voltak azok, akik csak használták, de nem hitték ezt a Jobbikkal kokettáló politikai kurzust. A zöm, a fideszes középszer tényleg így működik, tényleg ez a többség. Nem taktikai okokból, hanem őszintén hiszik és vallják, hogy ez a hazafias, ez a nemzeti politika.

Nem az volt az egyedi eset, hogy Morvai Krisztina a Fidesz szónokából a Jobbik egyik legfontosabb arca, politikusa lett, hanem az, hogy nem követték tömegek Orbántól Vonához. Akkor tényleg az a helyzet, hogy ezekhez képest még Lázár János a mérsékelt politikus, ezekhez képest még Lázár a belátó politikus.

Félreértés ne essék, most nem Lázár Jánost dicsérjük. Inkább azon gondolkodunk, hogy vajon milyen hatalmas erőfeszítés lehet ezt a fideszes tábort egyetlen tömbként mozgatni (látjuk: egy pillanatra enyhül a pártvezetés szorítása, és máris elszaladnak - jobbra), és mi történhet akkor, ha a Fidesz immár tendenciává vált népszerűségvesztése folytatódik.

Az ugyanis nem kétséges, hogy a "vármegyés" fideszesek másodlagos pártpreferenciája ma a Jobbik. Azt pedig még megtippelni sem szeretnénk, mit jelentene, ha ezekkel az import politikusokkal hirtelen nagyságrendnyit hízna a szélsőjobboldal ma sem gyenge pártja... 

Utoljára talán Pepó Pálnál volt az ember ilyen tanácstalan: hát ez meg minek van?

A második Orbán-kormány megalakulásakor fontos és sokat hangoztatott szempont volt a kisebb állam, takarékosabb kormányzat, kevesebb számú csúcstárca. A vállalás dupla kudarccal zárult: a szikárnak ígért kormány egyre csak hízik, a csúcsminisztériumi struktúra pedig díszminiszterek és kvázi-miniszteri funkciót ellátó államtitkárok zavaros rendszerévé vált.

Mert mit is csinált az elmúlt hónapokban Réthelyi Miklós, aki elméletileg, deklarált funkciója szerint az egészségügy, az oktatás, a munkaügy, a szociális ügyek és a kultúrpolitika irányításáért felelős, legmagasabb kormányzati pozíció birtokosa?

Megnéztük:

Ünnepélyes keretek között megerősítette pozíciójában az Iparművészeti Múzeum főigazgatóját, felszólalt az ENSZ ülésén, kijelentve, hogy "a gyengébb nem képviselőit is határozottan be kell vonni a természettudományos képzésbe", beszédet mondott a pécsi Kodály Központot avatásán, megnyitotta a Magyar Nemzeti Múzeum és a Szlovák Nemzeti Múzeum "A kassai aranykincs" című közös kiállítását, elfogadta Kelemen Hunor román kulturális miniszter meghívását a kolozsvári Mátyás-szoborcsoport újraavatására, átadta a Népművészet Mestere díjakat, tisztelgő látogatást tett a Magyar Ökumenikus Segélyszervezetnél, ünnepélyes keretek között köszöntötte az I. Ifjúsági Olimpián érmes helyezést elért sportolókat és edzőiket, valamint felavatta a Mátyás Király Történelmi Játszóparkot.

 csúcsminiszteri feladatok

Közoktatási reform, felsőoktatási reform, egészségügyi reform? Bármi olyan fajsúlyos ügy, ami ma a hozzá tartozó területeket érinti? A csúcsminiszter ezekben a kérdésekben a jelek szerint egyáltalán nincs jelen. A pedagógusok, a diákok és a szülők, az oktatáspolitikai szakértők nem őt keresik, sőt a Mandiner kiváló szerzője által "leliberálisozott" Pokorni sem vele vív, hanem a valódi döntéseket hozó Hoffmann Rózsa államtitkárral. A csúcsminiszter legfeljebb olyan közlésekre vállalkozik, hogy "Vannak kérdések az oktatás és az egészségügy területén, amelyekben Orbán Viktor dönt", illetve borong, hogy "a gond a felsőoktatással az, hogy az alapképzésből nem azok a kulturált és tanult fiatalok kerülnek tovább, akikre az egyetemi oktatók - a korábbi évekből - emlékeznek".

Ugyanez a helyzet az egészségügyben is: Szócska Miklós a végső állomás, az államtitkár döntései és megállapodásai alakítják a kórházbezárások- és/vagy összevonások ügyét. A miniszter hallgat, láthatóan csak egy csúcsdísz a mamuttárca tetején, nem valódi döntéshozó.

Ha pedig ez a helyzet, akkor érdemesebb lenne őszintének lenni. Ma Hoffmann Rózsa de facto az oktatási miniszter, Szócska Miklós pedig az egészségügyi tárcavezető. A csúcsminisztériumi koncepció megbukott, Réthelyi Miklós pedig néhány szalagátvágáson kívül semmivel nem járult hozzá a kormány munkájához.

Ideje váltani.

Salamon László szerint azért van szükség az abortusszal kapcsolatos szabályok szigorítására, hogy ne lehessen "szemölcsként" tekinteni a magzatokra.

A politikus szerint nem jelentene teljes abortusztilalmat, ha az új alkotmányba bekerülne az emberi élet fogantatással kezdődő védelme - mondta a parlament alkotmány-előkészítő eseti bizottságának elnöke csütörtökön, az Erkölcs és politika az alkotmányozásban elnevezésű konferencián. A kereszténydemokrata politikus szerint azonban "kétségtelen, hogy (...) a magzati élet feletti döntés a továbbiakban megszűnne puszta önrendelkezési kérdés lenni."

Nem tudom, észrevettétek már, de ezek mindig a máséval verik. Boross Péter gyermektelenségi adója, Orbán munkanélkülieket szorongató tervei, de főleg ez az abortuszügyi nekibuzdulás, ez jelzi a legjobban a szándékot, hogy mintegy a kerítés fölött bekiabálva szeretnék megmondani a tutit.

Ők azok, akik még egy 13 éves kislányt is szülésre kényszerítettek volna.

Ha nem "puszta önrendelkezés" az abortusz, akkor nyilvánvalóan mások "rendelkezése" alá akaráják vonni. Ki dönt majd a nő helyett? És nem, soha nem mondta senki, hogy a magzat csupán egy szemölcs, de tegyük fel a kérdést: ha valaki így tekintene saját, születendő gyermekére, az vajon jó édesanya lesz, arra rá akarjuk bízni egy gyerek felnevelését?

Mondok egy erőset: ha az abortuszt választók szemölcsként tekintenek a magzatra, akkor Salamon László és Boross Péter pedig amolyan tenyészállatként a magyar nőkre. Utóbbitól tudjuk azt is, hogy szerinte a nők csak a szülőszobában pótolhatatlanok...

Ne tévedjünk: ez nem egy praktikus, nem egy sürgős orvoslást érdemlő, nem egy szorító kérdés, ugyanis Magyarországon 2000 óta nagyjából 30 százalékkal csökkent a terhességmeszakítások száma: míg 2000-ben 60 ezer, 2009-ben 43 181 abortuszt végeztek el a Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint. Igen, fájdalom minden ilyen beavatkozás, teher a nőnek, aki a döntést hozza és elszenvedi, és kára a társadalomnak, mert nem gyarapodik. De miféle embertelen, csupán középkori szimbolumokban gondolkodó politika az, ami ezt nem kezelni, nem a tíz év óta csökkenő, tehát kedvező tendenciát erősíteni, hanem erővel, ostobán tiltani akar?

Nincs mivel mosakodni, nincs mit magyarázni, fölösleges "szemölcsözni": hiába nyilatkozik úgy Soltész Miklós szociális államtitkár, hogy csupán szimbolikus lépés lenne, ha az új Alkotmányba bekerülne a magzatok védelme, mivel a terhesség megszakítást akár külföldön is el lehet végeztetni. Ha az Alkotmány tiltja, akkor tilos - a külföldre utazó "abortuszturisták" képe pedig az egyik legszomorúbb, legijesztőbb vízió, amit ez a kormány az elmúlt hónapokban mutatott.

A KDNP-s oktatáspolitikát az utolsó utáni pillanatban sikerült lerángatni a 19. századba tartó vonatról - itt az újabb feladat, a nők önrendelkezési jogának ügyében. Nem lesz egyszerű. Semjén Zsolt 2005-ben még úgy nyilatkozott: "Ha magzati korukban lévő honfitársaink elpusztíthatók, akkor ilyen alapon kilőhetők akár a nagymamák is."

És ma ő a miniszterelnök helyettese.

A KDNP olyan politikai formáció, melyre mintegy másfél évtizede szavazni se lehet. Pokorni Zoltán (renegátként vagy épp titkos misszióban) épp most ránthatja le a lepedőt a kereszténydemokrata szellemről, hogy kiderüljön: nincs alatta más, csak gomolygó hullaszag. Csak sietni kéne, mert nem szarral gurigázunk.

Az intézet munkatársa, Ceglédi Zoltán publicisztikája a Hírszerzőn olvasható