Miközben a szocialisták a közvélemény-kutatásokban ugyanott állnak, ahol négy évvel ezelőtt, a Jobbik ez idő alatt megduplázta támogatottságát. TÓTH Csaba kollégánk öt olyan érvet szedett össze, amelyek magyarázhatják a Jobbik erősödését.

Kapcsolódó hivatkozások:

• Vona Gábor szerint az emberek kétharmada jobbikos

• Orbán szerint a jövőben kérdés lesz a Jobbik erősödése

• Ipsos: erősödik a Jobbik

1. Mert a Jobbik azonosította legfontosabb versenyhátrányát és következetesen törekszik annak leküzdésére. Vona Gábor elhíresült mondata szerint az emberek kétharmada jobbikos, csak nem tud róla. Ebből az állításból annyi biztosan igaz, hogy bizonyos jobbikos témákban – a romaellenesség, a rend és a fegyelem kérdésében vagy a „politikusbűnözés” értelmezésében – a választók többsége közel áll a Jobbik nézeteihez. (Más kérdés, hogy ha például a gyermekszegénység elleni küzdelmet tekintjük akkor pedig a választók kétharmada MSZP-s). Miért nem szavaz ez a „kétharmad” a Jobbikra? Az egyik legfontosabb ok, hogy a választók többsége szélsőséges pártnak tartja a Jobbikot – szélsőséges pártra pedig sokan nem szeretnek szavazni. A Jobbikkal kapcsolatban rendkívül erős az a választói attitűd, hogy „vannak ugyan jó ötleteik és lehet hogy rendet teremtenének, de túl szélsőségesek, sőt, néha félelmetesek”. A Jobbik 2013 ősze óta tartó mozgása azt jelzi, hogy felismerte ezt a problémát és aktívan dolgozik a „szélsőségesség” látszatának leküzdésén – erről szólt a 2014-es „cukiság” kampány vagy Vona idei évértékelője. A Jobbik példája mutatja, hogy rögzített márkaelemeket is meg lehet változtatni – ám csak hosszú, következetese és kitartó munkával.

2. Mert a Jobbik a média egy része és versenytársai előtt is szalonképesebbé vált. Elsősorban a baloldali pártok és a baloldali média egy ideig tudatosan nem foglalkozott a Jobbikkal – nem állt vele szóba, nem vitázott vele és nem vett részt közös kezdeményezésekben. Ez a hozzáállás a 2014-es kampányban megváltozott; ekkortól a baloldalon is „győzött” az az elképzelés, hogy a Jobbikot nem lehet nem létező entitásnak tekinteni (ma a DK kivételével ezt az álláspontot vallja a baloldali ellenzék egésze). Egy húsz százalékos pártot nehéz is lenne nem létezőnek tekinteni; arra a kérdésre, milyen vitákban érdemes részt venni a Jobbikkal, nem könnyű jó választ adni – a 2014-es kampányra pedig látszott, hogy a korábbi stratégia nem akadályozza a Jobbik erősödését. Az egyre több, a Jobbik részvételével tartott vita annyiban azonban mindenképpen segített Vona pártjának, hogy „normális” pártnak mutatta a radikális alakulatot, közreműködve a fentebb említett stratégia sikerében.

3. Mert a Jobbik nincs megütve. Bár bizonyos, a Jobbikkal kapcsolatos botrányok időnként előkerülnek, jelenleg egyetlen politikai szereplő sem támadja következetesen és hatékonyan a Jobbikot. A szocialistákkal vagy a DK-val kapcsolatban naponta jelennek meg támadó hangvételű, gúnyolódó vagy korábbi botrányokra rámutató cikkek – és nem csak a jobboldali médiában. A Fidesz hasonlóan össztűz alatt áll. Ehhez képest a Jobbikot csak ritkán támadják – ráadásul sokszor úgy, hogy a támadásokból a Jobbik akár profitálhat is. Amikor a Jobbik esetleges korrupciós ügyek, orosz kapcsolatok, erőszakosság vagy következetlenségek okán kerül defenzívába, az árt a pártnak. Amikor azonban programjának népszerű elemei kerülnek kereszttűzbe – például romákkal kapcsolatos nyilatkozatai – az segíthet is Vona alakulatának.

4. Mert – egyelőre – ez a Fidesz érdeke. Bár Orbán Viktor a Fidesz legutóbbi frakcióülésén állítólag a Jobbikot jelölte meg komoly fenyegetésnek, a mostani helyzet a Fidesz számára ideális. A centrális pártrendszer lényege, hogy a Fidesztől balra és jobbra is hasonló erejű legyen az ellenzék – így tud a Fidesz a társadalom kisebbségének támogatottságával hatalmon maradni. Márpedig most pontosan ez a helyzet: bár a Jobbik ma erősebb, mint az MSZP egyedül, a baloldali erők együtt nagyjából akkora tábort képviselnek, mint a nemzeti radikális párt. A Fidesz számára a mostani helyzet a legjobb: a párt éppen ellenzékének megosztottsága, a baloldal és a Jobbik kiegyenlített ereje okán nyerne meg még „most vasárnap” is bármilyen országos választást.

 
5. Mert az „elmúlthuszonötévezés” legfőbb nyertese a Jobbik. Ma Magyarországon nagyon sokan gondolják azt, hogy a gazdasági, politikai és szociális problémák nem az utóbbi években, hanem a rendszerváltás idején kezdődtek. A rendszerváltás óta tartó időszak elutasítása 2010-ben még a Fidesz retorikájában is szerepelt, s – amennyiben ez 1990-2010 közöttre vonatkozik – ma is része kommunikációjának. Ugyanígy megjelenik ez a toposz a kormány baloldali, esetenként liberális civil kritikusainál. Az elmúlt 25 év egészének elutasításából azonban az következik, hogy jöjjön valami új. Ez pedig, dacára annak, hogy, sok, az elmúlt 25 évet a közelmúlt tüntetésein nyilvánosan is kárhozató civiltől mi sem áll távolabb, paradox módon ma mégis elsősorban a Jobbikot (és kisebb részben az LMP-t) segíti.  Az elmúlt huszonöt év elutasítása sokaknak jelentheti egy modernebb, nyugatosabb, demokratikusabb Magyarország megteremtésének igényét – de a jelek szerint sokkal többen a politikusok elszámoltatására, a demokrácia „rendpárti” korrekciójára és konzervatív fordulatra asszociálnak mindebből.  

*

A Jobbik eddigi erősödéséből nem következik az, hogy annak szükségképpen folyatódnia kell. A fenti pontok szinte mindegyike ad alapot e folyamat megállítására azok számára, akik nem kívánják a Jobbik sikerét. A Jobbik nem támadhatatlan; egyes területeken szélsőséges nézetei, külpolitikája és a párton belüli ellentmondásai kikezdhetők, miközben saját versenyhátrányaik tudatos leküzdésére más pártok is kísérletet tehetnek. A Jobbik erősödése csak akkor folyatódik majd, ha politikai ellenfelei azt hagyják.

Egy évet sokféleképpen lehet elemezni. TÓTH Csaba kollégánk évértékelő bejegyzésében azt vizsgálja meg, mit tanultunk a magyar politikáról és a politikai szereplőkről 2015-ben.

Kapcsolódó hivatkozások:

• Orbán: bármi megtörténhet – egy értelmezés

• A Republikon Intézet elemzései a 2014-es választási eredményekről

• Török Gábor táblázata a pártok támogatottságának változásáról

• A 2014-es Társadalmi Riportot összefoglaló tanulmányok

1.    Bármi megtörténhet. 2014 alighanem legpontosabb előrejelzése a miniszterelnök tusnádfürdői – egyébként az illiberális demokrácia kapcsán elhíresült – beszédében hangzott el: „Bármi megtörténhet”. A beszédet követő időszak azt mutatta, hogy a kormányfő talán már ekkor tudhatott valamit mindabból, amit mi az önkormányzati választások után láttunk. Eldurvuló Orbán-Simicska konfliktus a korábban „monolitnak” gondolt Fideszen belül; zavaros kommunikációs válaszok a „profin kommunikáló” Fidesz részéről az amerikai kitiltási botrányra, s végül az önkormányzati választási győzelmet követő elképesztően gyors, az őszödi beszéd utáninál is nagyobb (!) népszerűség-vesztés – mind olyan elemek, amiket egyetlen elemző sem látott előre. Önmagában az, hogy alig több mint fél évvel a Fidesz-rendszer megrendüléséről írnak már nem csak bal-, de jobboldali orgánumok is mutatja, mennyi minden változott 2014-ben.
De a „bármi megtörténhet” gondolata a Fidesz ellenzékére is igaz. 2010 végén nagyjából két forgatókönyvvel lehetett reálisan számolni az ellenzéki térfél jövőjét illetően: vagy visszaerősödik az MSZP és képes lesz ismét váltópárttá válni, vagy a civilek /millások / Bajnai elsöpri és új alternatívát épít (esetleg harmadik reális lehetőségként a Jobbik váltópártisága merült fel).
Ezzel szemben 2014 végén legfeljebb azt tudjuk, hogy mire nem érdemes számítani: az MSZP és a baloldali pártok aligha fognak eltűnni, de önállóan nem valószínű hogy le tudják váltani a Fideszt – míg a többször bakizó, ám mégis lendületes civil szektor nem lesz képes önálló váltópárti alternatívát állítani, főként azért, mert jelentős részének ilyen ambíciója sincs. A civil tüntetők akciói éppen úgy elmehetnek radikális baloldali, mint liberális irányba, ahogyan azt sem látni egyelőre, hogy személy szerint ki vagy kik emelkednek majd ki e megmozdulásokból. A magyar politika jövője rég tűnt annyira kiszámíthatatlannak, mint 2015 elején.

2.    Az „összefogás” irrelevanciája. A baloldali ellenzék számára 2014 legmérgezőbb politikai vitája az „összefogás-vita” volt. Nem csak azért, mert így programok helyett folyamatosan arról kellett beszélni, melyik párt kivel, hogyan, milyen logó alatt, kinek a vezetésével fog – vagy nem fog – össze. Az összefogás-vita emellett hatalmas indulatokat is gerjesztett, oda vezetve, hogy a végül összefogni kívánó – vagy mások által az összefogásba beleerőszakolni kívánt – szereplők néha jobban meggyűlölték saját potenciális szövetségeseiket, mint a leváltani kívánt kormányt.  
Tették dacára annak, hogy a választókat láthatóan hidegen hagyta, hogy a baloldal pártjai milyen szervezeti konstrukcióban indulnak. Ennek legjobb bizonyítéka a budapesti választási eredmények áttekintése: itt ugyanis a három választáson a baloldal szereplői három különböző stratégiával indultak. A tavaszi parlamenti választáson a teljes összefogás mellett döntöttek. Az EP-választáson teljesen külön indultak. A főpolgármester-választáson pedig egy koordinált kerületi indulásra épített, „részben közös” főpolgármester-jelöltet állítottak (hiszen Bokros Lajost nem támogatta a PM és az MSZP elnöksége, támogatta az Együtt, a DK és az MSZP budapesti vezetése).
A három eltérő összefogás-koncepció dacára az eredmény mind a három választáson majdnem pontosan ugyanaz lett: áprilisban 36,7, az EP-választáson 37,58, az önkormányzati voksoláson 36,04 százalék (az itt külön induló Liberálisok eredményét is hozzáadva 38, 14 százalék). Más adatok is azt mutatják, hogy az összefogás vagy össze nem fogás jellege a politikusokat jobban érdekli, mint a választókat. Ha sokakat taszítana a teljes összefogás, akkor azt látnánk, hogy például a „menekülő utat” jelentő LMP erősebb, amikor az összefogás teljes – ám erre nem láttunk példát. Az önkormányzati választáson, illetve később az újpesti időközi választáson sem lehetett semmilyen módon kimutatni, hogy egy-egy pártlogó léte vagy hiánya érdemben változtatna a jelöltek eredményén.
Mindez nem azt jelenti, hogy elhanyagolható lenne az a kérdés, hogy milyen szervezeti konstrukcióban érdemes a baloldalnak a Fidesszel szemben indulnia. Az azonban bizonyosnak látszik, hogy a baloldali ellenzék egy olyan kérdés folyamatos napirenden tartásával ártott sokat magának 2014-ben, aminek az eredményekre igen korlátozott hatása volt.

3.    A kampány számít. A 2010-2014 közötti időszak politikai erőviszonyainak domináns értelmezése ma valahogy úgy néz ki, hogy a baloldal végigbukdácsolta a négy évet, a Fidesz némi gyengülés után magára talált, a Jobbik pedig lassan, de folyamatosan erősödött. A 2014-es választási kampányról viszonylag kevés szó esik; mintha a választás már a kampány előtt, az összefogással és a rezsicsökkentéssel eldőlt volna.
Valójában azonban a 2014-es választási kampány nagyon sokat számított a Fidesz kétharmadát és a baloldal meggyengülését illetően. A baloldalnak nagyon nehéz lett volna megvernie a Fideszt; ám vereségének mértéke éppen úgy a kampány során dőlt el, mint az, hogy a Jobbik nem lesz tőle nagyságrendileg lemaradva.
 

A baloldal januárban, a választási kampány elején 34 százalékon állt – a választásokon 26 százalékot szerzett. A kampányban „sikerült” 9 százalékpontot vesztenie. Fontos hangsúlyozni: ebben a három hónapban semmilyen alapvető körülmény nem változott: már januárban ismert volt az összefogás módja és a baloldal miniszterelnök-jelöltjének személye. Ugyanezen időszak alatt a Jobbik 8 százalékpontot erősödött: a kampány elején 13 százalékon állt és végül 21 százalékot szerzett. A kampányt megelőzően a baloldal egyesített támogatottsága két és félszerese volt a Jobbikénak. A Jobbik nem folyamatos erősödésnek, hanem jó kampányteljesítményének köszönhetően tudott majdnem akkora támogatottságot szerezni, mint a baloldal, ami viszont különösen gyenge kampányt folytatott.

4.    Az unortodoxia visszaüt – avagy a politikai logika korlátai. A Fidesz 2010 óta folytatott kormányzásának alapelve volt az „unortodoxia”; az, hogy a Fidesz képes másféle, gyakran innovatív megoldásokat találni gazdasági vagy társadalmi problémákra. Ezek a megoldások gyakran a politikai logika irányából közelítették a gazdasági-társadalmi kérdéseket: nem egy-egy szakterület szakmai szabályait, hanem a politikai voluntarizmust tekintették kiindulópontnak. 2014-ben világossá vált, hogy az „unortodoxia” visszaüthet. A Fidesz unortodox külpolitikája, a NATO-szövetségeskénti „keleti nyitás” és Oroszországgal való jó kapcsolat óriási problémákhoz – európai elszigetelődéshez és egyre élesebb amerikai konfliktusokhoz vezetett. A rezsicsökkentés politikai csodafegyverként 2014 után már kevésbé látszik működni.
A magyar társadalomkutatás egyik reprezentatív kötete, a Társadalmi Riport 2014. decemberében jelent meg. Ha valaki végigtekinti az abban szereplő tanulmányokat összefoglaló prezentációt, szomorú képet kap Magyarország helyzetéről: a szomszédokhoz képesti lemaradás, a visszaesés szinte minden tanulmány központi gondolata. Mindez nem 2010-ben kezdődött. Ám a 2010 óta alkalmazott unortodox megoldások szinte minden szakpolitikai területen rontottak a helyzeten.

5.    A centrális pártrendszer működik. A Fidesz politikai rendszerét 2014-ben elsősorban az ellenzék megosztottsága stabilizálta. A párt tavasszal kevesebb szavazattal szerzett kétharmadot, mint amivel 2002-ben elvesztett a választást. A különbség elsősorban a megváltozott pártrendszerből fakad: a Fidesz ellenzéke ma kétszeresen is megosztott. Egyrészt, a Fidesznek „kétoldali” ellenzéke van: a baloldali-liberális és a nála következetesen, de nem nagyságrendileg gyengébb szélsőjobboldali ellenzék két eltérő irányból, két eltérő koncepcióval és jövőképpel támadja a Fideszt. Bár a baloldal, a Fidesz és a Jobbik kölcsönösen ellenfélnek tekinti a másik két szereplőt / oldalt, a politika alapjait érintő kérdések többségében az MSZP közelebb áll a Fideszhez, mint a Jobbikhoz – a Jobbik pedig közelebb a Fideszhez, mint az MSZP-hez. Pontosan ez a Fidesz által kialakított és sebészi pontossággal fenntartott centrális pártrendszer lényege.
Más kérdés, hogy a választók kezdik átlépni a centrális pártrendszer jelentette kötöttségeket. Az ózdi megismételt, illetve az újpesti időközi választás fő tapasztalata, hogy a Fidesz-ellenesség a választókat az erősebb kihívóhoz tereli – ami lehet a Jobbik de lehet az MSZP is. Ám egészen addig, amíg az erősebb kihívó nem egyetlen politikai oldal, a centrális pártrendszer fennmarad – legfeljebb regionálisan differenciálódik.
A centrális pártrendszer másik következménye, hogy a Fidesztől „balra” összeterel olyan szereplőket, akik egy másik politikai rendszerben egymás ellenfelei lennének. A Fidesz „baloldali” ellenzékében találunk szocialistákat, új- és radikális baloldaliakat, zöldeket, de radikális piacpártiakat, liberálisokat, sőt, akár konzervatívokat is. Azt, mennyire nehéz lehet ennek a jobb híján „nyugatosnak” nevezhető politikai oldalnak bármilyen programban is egyetértenie jól mutatta a 2015. január 2-ai tüntetés visszhangja, ahol Kálmán László nyelvész liberális egészségügy melletti kiállását például Schiffer András élesen kritizálta.  
A centrális pártrendszert nem alkotmányos változások, nem a választási rendszer, hanem többek között a Fidesz folyamatos és tudatos politikai stratégiája hozta létre és tartja fenn. Ledöntése csak hasonlóan tudatosan tervezett és következetesen kivitelezett stratégiával lehetséges.

Munkatársaim a Republikonban hozzám hasonlóan a napokban összegzik a lassan elmúló 2014-es év tanulságait. Miközben tőlük, politológusoktól elsősorban számokra, trendek elemzésére, a mérhető és összevethető adatok vizsgálatára számíthatunk, én egy szubjektívebb ívet próbálok megrajzolni. Napok óta kerestem is a szimbólumot, ami szerintem jól összefoglalja 2014-et – és egy Coop boltban meg is találtam az ívet. Ananászízű. CEGLÉDI Zoltán blogbejegyzése.

Tudom, profán, egyáltalán nem tudományos vagy fennkölt – ahogy ez az év sem volt az. A CBA közepesen tehetségtelen „unokatestvére” által árult, húszgrammos, 49 forintos szegénycsoki, a visszalopakodó kádári kartársnyelven elnevezett „ív”, ami természetesen csak „ízű”. És nem mellesleg a gyerekkorom a vidéki szocializmusban, amit véletlenül sem jóféle nosztalgiával idézek fel.

Az idei három választáson így és ezt a világot választotta az ország. Illetve azt választotta, hogy nem választ, választék híján. Ez elől tántorogtak ki százezrek nyugatra (ez is megérne egy külön kört, hogy vajon ha annyira frankó a Kelet, ahogy azt a Fidesz mondja, akkor vajon miért mégis Londonban keresi a jólétet a magyar?), maradtak a választás idején otthon milliók, és erről hasadt le a közelmúltban 900.000 fideszes szavazó. Ha 2014-ben elásnék egy időkapszulát, akkor bízvást lenne benne egy ananászízű ív is. Nem a kor csúcsteljesítményeként, hanem mint a tragikusan kreatív megoldásokat kereső szegénységre adott válasz. Közmunkáscsoki, húsz gramm. Már a szomszédos Bécsben sem tudnám elmagyarázni, hogy mivégre egy 15 centbe kerülő álcsoki, és milyen szegény ember vesz ilyet.
Méghozzá ananászÍZŰ csokit. Megmutatjuk a kutya Amerikának, zabálja csak a Goodfriend két pofára az ananászt, nekünk meg van -ízű. Ami a legalsó, kádári lépcső megint, eggyel fölötte van az ananászkonzerv, azok a műanyagszerű karikák cukros lében, középső grádics a zölden leszedett, kamionban „érlelt” ananász, ami aztán a sarki vegyesbolt zöldség-gyümölcs osztályán trónol királyként a jonatánok meg kiflikrumplik fölött, és a tapasztalás csúcsa, amikor te mész helybe' az ananászhoz, mondjuk Spanyolországba. 2014-ben egy olyan világot kezdtek el (vissza-) építeni, ahol megint csak az -ízű marad, mert a zömnek se pénze, se horizontja nem lesz más ananászhoz, se boltihoz, se helyihez. Megint csak: mint a szocializmusban a lengyel narancslekvár (tökből és aromából).
És mindezt a Coopban. Ez ugye a Reál mellett a másik szárnysegéd a CBA oldalán, amikor „igaz magyar boltokkal” kell példálózni; de az is közös bennük, hogy némely félresikerült próbálkozáson (CBA Príma) túl ezek azok a boltok, amelyek ugyanúgy néznek ki és ugyanúgy működnek, mint bármelyik random ABC 1986-ban egy nagyközségben. Ugyanők álltak ki a kormányt támogatva, hogy milyen frankó is a vasárnapi boltbezárás (helló, kádárizmus), de persze azt már nem adták ki parancsba az ő cégérüket viselő boltoknak, hogy jó példát mutatva zárjanak is be mostantól vasárnaponként.  Inkább csak a Tesco.

2014 ananászízű íve egy olyan világba húz, ahol már jártunk egyszer, és 1989 rángatta ki belőle Magyarországot. Nem eléggé. 2014-ben tragikomikus szabadságharcot indítottunk Amerika ellen, és már megint az oroszok nyaloncaiként tesszük ezt. 2014-ben kristályosodott ki a magyar diplomáciát eluraló Szijjártó-doktrína: nyugatra köp, keletre nyal. 2014 súlyosbodó szegénységi adatainál csak az erre adandó kormányzati válasz az ijesztőbb: a szociális rendszer felszámolása kezdődött el, annak a hazugságnak a fenntartására, miszerint Magyarország jobban teljesít. Ez az év a kétharmad duplázásával és az erre épülő, további kormányzati hatalomkoncentrációval és kádercserével huszonöt évet ível át, vissza a múltba, egyre közelebb hozva az egykorvolt állampárti működést. Megint vannak elhajló elvtársak, akiket a párt élő lelkiismerete nyilvánosan fegyelmez, gondoljunk csak a minapi Lázár vs. Pokorni ütésváltásra . A köztévében elővették a rendszerváltás előtti módszertani könyveket, és idén őszre sikerült őket maradéktalanul kiolvasni.

De 2014 legfontosabb történese az év végére maradt. Az, ami egyszerre illeszkedik az ananászízű ívre, és ígéri annak megtörését is. Arra gondolok, hogy az idei győzelmeivel örökre bebetonozottnak tűnő Orbán-kormányt durván megrázták és megropogtatták az elmúlt hetekben. Akkor, amikor a nemrég még ünnepelt orosz kapcsolat egyre inkább teherré kezd válni, amikor az is egyre világosabb, hogy Amerikával nem lehet ugyanazt eljátszani, mint a nehézkes, lassú,  bürokratikus Brüsszellel. Amerika visszakézből és tízszeres erővel ad vissza mindent, amikor kezd kifújni a rezsicsökkentés és egyre nyilvánvalóbb a megszorítások terhe, illetve a kormányzásra való képtelenség személyi és szakmai okai. Megjelent egy új hang, egy új erő, egy új generáció a közéletben, százezres tömeget vonultatva az utcán. Elsietett és alaptalan feltételezés lenne, ha az Orbán-rendszer leváltóit üdvözölnénk a színpadokon ma még sokszor amatőr formában és naiv tartalommal megnyilvánuló jelentkező, viszont mindig őszinte fiatalokban. De az biztos, hogy egy húszéves, „múlt nélküli”, Fidesz-ellenes tüntető nem cipel magával semmilyen rossz örökséget a 2010 előtti világból, ő például 2006-ban nem Őszödön, hanem matekórán ült még. Ezért félnek tőle a Fideszben. És persze, könnyen lehet, hogy a civilek elbukják a meccset, győz az önző rutin, ami 2014-ben az áprilisi „Kormányváltó” (muhaha) összefogástól Falus Ferencig és Bokros Lajosig húzta az átmentő akciókat. De ha az ananászízű ív egyik lábánál a mai, „habonyizált” Orbán Viktor van, akkor tekintsünk vissza a 25 évvel ezelőtti, másik lábra is, mert ott is egy Orbánt találunk: egy huszonéves, liberális, lelkes, nyugatpárti, Soros-támogatott, demokráciáért küzdő fiatalt. Mikor először kiment tüntetni a Petőfi-szoborhoz (Demszkyvel, Kis Jánossal, Tölgyessyvel), ő sem hitte komolyan, hogy egyszer még Orbán Viktornak fogják hívni Magyarország miniszterelnökét.
Legyen ez a féloptimista konklúzió az én végtelenül szubjektív évértékelésem következtetése is. 2014-ben rengeteg dolgot sikerült elszúrni, Magyarország egyre rosszabbul teljesít – de az év végére megcsillant a remény is, hogy az illiberális demokrácia nem tud, nem fog több ciklusra berendezkedni.
 

Nem csak a három 2014-es magyarországi választás befolyásolja majd az elkövetkezendő évek politikai eseményeit: a belpolitikára gyakran nagy hatással vannak azok a politikai folyamatok is, amik az országhatáron kívül zajlanak. 2014 utolsó pár hónapja egyértelműen megmutatta, hogy olykor a külpolitika belpolitikává válik – ezért REINER Roland kollégánk kiemelt három olyan választást 2014-ből, amire érdemes lehet visszagondolni az év értékelésekor és a jövőbeli elemzésekkor.

Kapcsolódó hivatkozások:

• Megszűnt az euroszkeptikus EP-frakció

• Az euroszkeptikus pártok különbözőségéről

• Le Pen a legnépszerűbb elnökjelölt

Liberális miniszterelnökök a Benelux államokban
2014 tavaszi választásokat követően október óta Belgium miniszterelnöke Charles Michel, a liberális Mouvement Réformateur elnöke, ezzel pedig egy különleges együttállás jött létre a Benelux államokban: mindhárom ország élén liberális vezető áll. Luxemburgot 2013 decembere óta vezeti Xavier Bettel, míg Hollandiában 2010 októbere óta (2012-ben újraválasztva) kormányfő Mark Rutte.
Bár holland, belga és luxemburgi politikában hagyományosan erős a liberális pártok támogatottsága, stabil szereplői a pártrendszernek és igen gyakran koalíciós tagként vesznek részt a kormányzásban, a kormányfő rendszerint inkább a nagyobb koalíciós pártokból kerül ki. Jól mutatja mindezt, hogy a holland Mark Rutte személyében 92 év után lett liberális miniszterelnöke az országnak (Luxemburgban 1979-ben, míg Belgiumban 2008-ban volt legutóbb liberális pártból kikerülő kormányfő).
Tény tehát, hogy míg Hollandiában a miniszterelnök pártja a VVD valóban a legerősebb párt, addig a belga és luxemburgi miniszterelnök pártjai a választáson csak harmadik helyet érték el. Köszönhetően annak, hogy ezekben az országokban jellemzően koalíciós kormányok alakulnak, létrejöhetett az a különleges helyzet, hogy a három ország mindegyikét liberális miniszterelnök vezesse. Mindez jól mutatja, hogy a liberalizmus Európa nyugati felén nemcsak, hogy él, de kormányképes alternatívát jelenít meg. Miközben tehát Magyarországon a miniszterelnök illiberális demokráciáról beszél, a liberalizmust pedig a legtöbb politikai párt szitokszóként használja, bizonyos nyugat-európai liberális pártok reneszánszukat élik, ráadásul több közép-európai országban (Ausztria, Csehország) is jelentek meg új, sikeres liberális pártok.

forrás

Félidős választások az Amerikai Egyesült Államokban
Az Egyesült Államokban a világszerte figyelmet kapó négyévenkénti elnökválasztás mellett kétévente rendeznek úgynevezett félidős választásokat (midterm elections). Noha ekkor az elnök személyéről nem szavaznak az amerikaiak, a politikai rendszer másik kiemelt szereplőjéről, a Kongresszusról igen.  Az amerikai törvényhozó testület a magyar parlamenttel szemben ún. kétkamarás törvényhozás, azaz két különböző testület (a Ház és a Szenátus) működik együtt, párhuzamosan. A Házba kerülő képviselők lakosságarányosan kerülnek megválasztásra, míg a Szenátusba minden tagállam két szenátort küld.  A félidős választásokon újraválasztják a teljes, 435 főből álló Házat, valamint a 100 tagú Szenátus harmadát. A félidős választások lehetőséget teremtenek arra, hogy az amerikai választók befolyásolják, milyen politikai összetételű Kongresszussal kell együtt dolgoznia az elnöknek. Igen gyakori, hogy a félidős választás eredményeképp megváltozik az elnök mögött álló politikai támogatás, így a ciklus további részében a kormányzás során nem(csak) saját pártjával, de az ellenzéki párttal kell rendszeresen tárgyalnia. A 2014-es félidős választások előtt a Demokrata párti Obama elnök egy ellenzéki, Republikánus többségű Házzal és Demokrata többségű Szenátussal működött közösen. A félidős választások eredményeképp a 2015-ben felálló (113.) Kongresszusban már a Szenátusban is a republikánus párt szenátorai lesznek többségben, jelentősen nehezítve az elnök munkáját.
Mindez a jelenlegi feszült amerikai-magyar viszony szempontjából sem lényegtelen: a félidős választások után a pártok már a 2016-os elnökválasztásra fókuszálnak, az elkövetkezendő két év mindkét párt számára az elnökjelölt kiválasztásáról fog szólni. Könnyen lehet, hogy a magyar kérdés továbbra is napirenden lesz, és ha e tekintetben a Republikánusok szigorúbban lépnének fel a magyarországi folyamatokkal szemben – ahogy John McCain szenátor tette néhány héttel ezelőtt –, akkor mind a Ház, mind a Szenátus többsége számos lehetőséget adhat erre.

Euroszkeptikus pártok: erősebb, kisebbség
Az előrejelzéseknek megfelelően a 2014-es Európai Parlamenti választások eredményeképp megnőtt az euroszkeptikus, EU-ellenes pártok által küldött képviselők száma. Bár a frakcióalakítás nem ment könnyen – hiszen e pártok sok esetben nagyon különbözőek és egymással sem értenek egyet – végül a 2009-2014-es parlamenti időszakhoz képest nagyobb létszámú képviselőcsoport alakult (emellett a függetlenek között is számos euroszkeptikus képviselő ül). A Szabadság és Közvetlen Demokrácia Európája nevet viselő frakcióban 48 képviselő ül, a képviselőcsoport előző ciklusban 34 főből állt – a létszáma mellett az összetétele jelentősen megváltozott: miközben a létszáma nőtt, kevesebb országból kerültek be képviselők. Jól mutatja az euroszekptikus pártok együttműködésének nehézségét, hogy a frakció már néhány hónappal a megalakulás után átmenetileg megszűnt: októberben egy lett képviselő kilépésének következtében a frakcióalapításhoz szükséges egyik kritériumot (legalább hét országból legyen tag) nem tudták teljesíteni. A frakció társelnöke Nigel Farage néhány nap alatt pótolta a hiányt (egy lengyel képviselővel) de az eset lényegében bármikor megismétlődhet-, a frakció nagyon törékenyen működik.
A megerősödés ténye vitathatatlan, ám valódi áttörést csak az Egyesült Királyságban,  Franciaországban és Olaszországban könyvelhették el az euroszkeptikus pártok: a UKIP és a francia Nemzeti Front megnyerte a választásokat, míg az Öt csillag mozgalom újonnan alakult pártként a második helyet érte el az olasz EP-választáson. A három legerősebb párt közül ráadásul csak a UKIP és az Öt csillag mozgalom egyezett meg – a francia Le Pen vezetette euroszekptikus párt képviselői végül a függetlenek között foglalnak helyet.
Nagy kérdés továbbá, hogy az EP-választáson elért sikereket meg tudják-e ismételni a nemzeti választásokon: az euroszkeptikus pártok követelései ugyanis elsősorban akkor jelenhetnek meg valódi fenyegetésként az EU-ra nézve, ha azokat kormányra kerülve tudják képviselni e pártok. Erre azonban nem sok az esély: a UKIP ugyan idén két (a Konzervatív Pártból kilépő képviselővel) helyet szerzett a parlamentben, a közvélemény-kutatási adatok alapján egyértelműen csak a harmadik legerősebb párt. Az egyéni körzetekből álló választási rendszer miatt ez csak néhány képviselői helyet jelenthet. Ami a francia Nemzeti Frontot és Marine Le Pent illeti, egy őszi közvélemény-kutatás szerint a radikális politikus ma a legnépszerűbb elnökjelölt. Tény ugyanakkor, hogy a kétfordulós elnökválasztás következtében nem ő nyerné a választásokat: a második fordulóban jelenleg még valószínűleg alulmaradna valamelyik mérsékelt jelölttel szemben. A francia szavazók ugyanis hagyományosan kiállnak a mérsékelt jelölt mellett: 2002-ben Marine Le Pen apja is megtapasztalta ezt a hatást.
Noha a Jobbik a baloldali pártok különindulása miatt a második helyen végzett a magyar EP-választáson, 14,7 százalékos eredménye az európai euroszkeptikus pártok középmezőnyébe helyezi: képviselői a függetlenek között ülnek, mivel a párt radiális, sok esetben rasszista és homofób irányvonala miatt nem tud együttműködésre lépni a nyugat-európai euroszkeptikus pártokkal. A Jobbik helyzete az Európai Parlamentben tehát öt év alatt nem változott érdemben: míg a belpolitikai elemzésben rendszerint előkerül a Jobbik mérséklődésének kérdése, európai szinten a megítélése nem sokat változott – továbbra sem számolnak velük potenciális partnerként.

Időközi választások eredményéből nem érdemes országos adatokra következtetni – ezt az alapigazságot ma már szinte mindenki elfogadja, aki politikával foglalkozik. Mindez azonban csak annyit jelent, hogy egy időközi választás eredménye nem mond semmit a pártok országos eredményéről és egy „most vasárnapi” választáson megszerezhető támogatottságáról – nem pedig azt, hogy semmilyen értelmes állítást ne lehetne megfogalmazni egy-egy időközi választás után. TÓTH Csaba öt következtetést fogalmaz meg.

Kapcsolódó hivatkozások:

• A VS.hu a választás tétjéről

• Újpesti eredmények és értékelés az Indextől

• Újpest a második legbaloldalibb körzet a Republikon Intézet listáján

• Nem támogatja a DK és az Együtt, valamint a PM az MSZP jelöltjét
  
  

1. A Fidesz támogatottsága tényleg apad, de pánikra egyelőre nincs oka. Újpest a Fidesz számára hagyományosan rossz terepnek számít; a Republikon választási elemzései alapján ez a körzet az ország második legbaloldalibb területe (a XIII. kerület többi részét magában foglaló körzet után). A jobboldali párt rendszerint országos támogatottságának kevesebb mint háromnegyedét kapja itt, így egy itteni 30 százalékos eredmény országosan 41 százalékot jelentene – ám az alacsony részvétel és az eltérő mozgósítási képességek miatt ilyen országos számra extrapolálni nem érdemes. A meglepetés – a Fidesz eredménye kapcsán – így elsősorban az, hogy míg korábban a legtöbb elemző azt vélelmezte, hogy az alacsony részvétel kedvez a kormányoldalnak, most kiderült, hogy a Fidesz szavazói pont úgy otthon tudnak maradni ha elégedetlenek pártjukkal szemben, mint a baloldali vagy bizonytalan választók.

2. Technika és mozgósítás szavazót teremteni nem tud. A fentiek éppen ezért jól jelzik a Fidesz „professzionális” kampánygépezetének, a sokan emlegetett „Kubatov-listáknak” a hátrányait is. A Fidesz mozgósítási technikájának lényege, hogy különböző – vitatott legalitású – eszközökkel azonosítja potenciális választóit, őket a kampányban célzottan szólítja meg majd célzottan mozgósítja. Mindennek feltétele azonban, hogy legyen kit mozgósítani; hogy a párt szavazói a megkeresésre menjenek is el a fülkébe és húzzák be az ikszet. Ez az elem hiányozhatott most és ez lehet a leginkább elgondolkodtató a Fidesz számára. Ha a szavazók – politikai okokból, a Fidesz programja, akciói vagy stílusa okán – elfordulnak a párttól nincs az a lista, nincs ez a technológiai eszköz ami visszahozza őket. Márpedig a Fidesz 2010 óta folytatott stratégiájának lényege, hogy egy erősen szervezett kisebbség hatékony mozgósítását használja nagy parlamenti többség elérésére. Ám ha a kisebbség tovább fogy, nincs az a választási rendszer ami többséget teremt belőle. 44 százalékkal még lehetett kétharmados többséget szerezni. 40 százalékkal már nem lehetne; 35-el már a sima többség is veszélybe kerülhet.

 3. Nincs jobbikos áttörés Magyarországon – az elégedetlenek az erősebb kihívóhoz vándorolnak. Az ózdi megismételt választás után a média – nem először – attól volt hangos, hogy a Fidesz fő kihívója előbb-utóbb a Jobbik lesz. Ám az újpesti eredmények jól jelzik, hogy erről nincs szó; a Jobbik támogatottsága itt még csökkent is. A magyarázat alighanem az, hogy jelen pillanatban a kormánnyal elégedetlen szavazók az „erősebb kihívóhoz” vándorolnak: ez kisebb településeken a Jobbik, nagyobb városokban és főleg Budapesten az MSZP. Nem először látjuk, hogy a választók „stratégiai szavazás” iránti érzéke sokkal nagyobb, mint sokan gondolni szokták: képesek azonosítani a választás tétjét és az esélyes szereplők között választani. Alighanem ez a jelenség vezetett az egyébként országosan némileg erősödni látszó LMP enyhén gyengébb szerepléséhez.

4. A baloldali – és kiábrándult választókat – az MSZP képes integrálni; a DK és az Együtt, PM „hiánya” nem látszott az eredményeken. A baloldal helyzetének 2010 utáni alakulása kapcsán sokan leírták, hogy a baloldalra kevés új szavazó érkezett – ők is talán leginkább az Együtt-PM által –; az új pártok közötti tétek leginkább a baloldali bázis újraosztásáról szóltak. Az újpesti választás azt mutatta meg, hogy az MSZP akkor is képes integrálni e szavazókat, ha a többi kisebb baloldali párt nem áll a jelölt mögé. Ez egyben azt is jelenti, hogy az indulás formájával kapcsolatos baloldali viták céltalanok: ahogyan a baloldal majdnem ugyanúgy szerepelt Budapesten áprilisban „együtt” mint májusban „külön”, majd októberben „koordináltan”, úgy most azt látjuk, hogy eredménye akkor se alacsonyabb, ha csak az MSZP logó jelenik meg a jelölt mögött.

5. Nem igaz, hogy a „régi politikusok” versenyhátrányt jelentenek. Talán a legfontosabb tanulság az újpesti választás kapcsán az a kontraszt, ami a kormányellenes tüntetések képei és retorikája, valamint a választás fekete-fehér eredménye között húzódik. A kormányellenes tüntetések rendre politikus és különösen „régi, elhasználódott” politikus-ellenes jelszavakat skandálnak, nem csak Orbán, de az egész politikai elit távozását követelve. Ehhez képest az időközi választást fölényesen megnyeri egy olyan jelölt, aki vélhetően plasztikusan kifejezi mindazt, amire a tüntetések szónokai régi politikus alatt gondolnak: önkormányzati képviselő, felvállalt MSZP-s brand, KGB-s vádak. Melyik az „igazi” magyar valóság?
Vélhetően a kettő együtt. A nyers indulat, a politika elutasítása és a kormányellenes mozgalmak nélkül a Fidesz támogatottsága nem csökkent volna annyira, hogy az MSZP ilyen fölényesen megverje Újpesten. Ám a Fidesz legyőzéséhez politikai alternatíva szükséges – az újpesti választók számára pedig ezt most az MSZP jelentette. Már az önkormányzati választásokon is látszott, hogy a „régi” baloldali polgármesterek, legyenek azok terhelve akár súlyos politikai örökséggel is – legyen szó Molnár Gyuláról, Gegesy Ferencről vagy Ipkovich Györgyről, akik nehéz körzetekben hoztak vártnál jobb eredményt, vagy akár Tóth Józsefről vagy Hajdú Lászlóról, akik kétségkívül jobb körzetekben, de nyerni is tudtak, mégpedig növekvő fölénnyel – mégis gyakran jobban teljesítenek mint az ismeretlen jelöltek. A politikai múlt nem mindig hátrány, mert jelent tapasztalatot, beágyazottságot és kitartást is – mindhárom képesség elengedhetetlen a politikában.
Sem a „régi politikai elit” tagjai, sem a tüntetések szervezői és aktivistái nem örülnek neki, de az utóbbi hetek fejleményei mintha azt mutatnák: az Orbán-kormány leváltásához mindkét csoportra szükség lesz.

Öt miniszterelnök, a negyedik legnagyobb európai frakció, erősödés számos kisebb európai országban – ez a pozitív olvasata a liberálisok európai helyzetének. Populista kihívások, gyengülés két nagyon fontos országban (Németország, Nagy-Britannia), és a jelenlét hiánya többek között Magyarországon is – ez a kevésbé szívderítő helyzetleírás. A Republikon delegációja Lisszabonban részt vesz az ALDE – az európai liberális párt – Kongresszusán. TÓTH Csaba kollégánk szubjektív beszámolója.

Két dolog biztosan elhangzik minden alkalommal, ha európai liberális pártok képviselői találkoznak: a „populista kihívások” problémája és Orbán Viktor neve. Az előbbi azt jelenti, hogy mint az európai projekt legelkötelezettebb támogatói és az „establishment” részei, a liberálisok különösen erősen érzik, ahogyan populista és radikális pártok – legyenek azok bal- vagy jobboldaliak – folyamatosan, Európa-szerte egyre erősebbé válnak. Orbán Viktor pedig – ha a magyar kormány intézkedései nem lennének elegek hozzá  - illiberális demokráciával kapcsolatos kijelentéseivel garantált helyet kapott a liberális konferenciák napirendjén.

Guy Verhofstadt

Aki azonban a magyar sajtót olvasva azt gondolná, hogy Magyarország megkülönböztetett figyelmet kapna az európai színtéren, annak csalódnia kellene: nincsenek hosszú tanácskozások arról, hogy mit kellene tenni Orbán Viktor megbuktatása érdekében – ahogyan arról sem, hogyan tudná „Európa” támogatni Orbán ellenfeleit. A magyar problematikát az ALDE mostani kongresszusán is elsősorban Guy Verhofstadt, a liberálisok európai frakcióvezetője és Orbán régi ellenfele tematizálta. Egyébként egyre inkább az érdektelenséggel vegyes értetlenség övezi a Fidesz legújabb intézkedéseit; mint arra a Republikon legutóbbi konferenciáján Niedermüller Péter EP-képviselő rá is mutatott, a legyintés jóval gyakoribb reakció, mint a felháborodás.
Az európai liberálisok napirendjének egyik fontos kérdése Juncker botránya és a Juncker-bizottság megítélése. Nem minden luxemburgi támogatta / támogatja egyébként Juncker politikáját. A kongresszus egyik fontos szónoka volt Xavier Bettel, Luxemburg jelenlegi, liberális miniszterelnöke, aki éppen Juncker kereszténydemokratáinak kritizálásával nyerte meg a választásokat.

Xavier Bettel

„Mi a liberálisok sikerének titka?" – tette fel a kérdést videóüzenetében Taavi Roivas észt miniszterelnök, majd meg is válaszolta: a liberális gazdaságpolitika sikerei, és az e-demokrácia illetve a digitális forradalom következetes végigvitele. Észtország szinte minden pont ellenkezőleg csinál, mint Magyarország. Nem befelé, hanem kifelé fordul. Nem Oroszországgal, hanem az Egyesült Államokkal igyekszik minél szorosabb kapcsolatot kialakítani, és nem nehezíteni, hanem könnyebbé tenni akarja a digitális hozzáférést. Az Orbán-kormány egyébként bezárta észt követségünket.

Taavi Roivas

Taavi Roivassal még szociális miniszter volt korábbi, tallini találkozásunk idején, és már akkor is világosan elmagyarázta: egy kis ország nem tud mást tenni, mint alkalmazkodik környezetéhez, és okosan „ráül” a legmodernebb trendekre, folyamatokra. Akkor is, most is messze volt ez a magyar kormány gondolkodásától.
Az egyik legfontosabb liberális sikert az utóbbi években a cseh ANO érte el. Az ANO érdekessége, hogy bemutatja: létezik liberális ideológia alapján is politika-ellenesség. Az ANO liberális protesztmozgalomként indult; jelszavai nem csengenének ismeretlenül a netadó elleni tüntetőknek sem. A népszerű szlogenek mellett azonban – mint az Pavel Telicka előadásából kiderült – másik titka a jéghideg profizmus: a közvélemény-kutatások, kampánycsapatok és közösségi média szakemberek használata. Az ANO úgy hangzik mint egy elitellenes protesztpárt, de úgy viselkedik mint egy profin menedzselt cég. Lehet, ebből is érdemes Magyarországon tanulnunk valamit.

Pavel Talicka

A Bizottságot Margrethe Vestager, dán versenyügyi biztos képviselte. Szerte Európában – így Magyarországon is – szokás a liberálisokat a kontrollálatlan kapitalizmus képviselőiként beállítani (ahogyan egyébként a liberálisok egy része valóban elvi szinten támogatja a „minél kevesebb állam, minél több piac” gondolatát). Vestager a Bizottságban azonban éppen azt igyekszik bemutatni, hogy a verseny csak akkor „igazi”, ha minden szereplőre egységes szabályok vonatkoznak, s ha egyes multinacionális cégek monopóliumai nem veszélyeztetik az új piacra lépőket. Libertariánus barátaink már írnák is a cikket ellene, ha hallották volna beszédét…

Margrethe Vestager

Minden liberális konferencia „sztárfellépője” Sir Graham Watson brit liberális demokrata politikus – aki korábban videóüzenetben a Republikon egyik konferenciáját is köszöntötte. Graham Watson nincs könnyű helyzetben. a brit liberálisok végleg a UKIP mögé látszanak szorulni a brit belpolitikában. Az ok: egy nagyobb párt mellett kisebbik koalíciós partnerek, és miközben minden népszerűtlen döntést könnyű a nyakukba varrni, eredeti reformtörekvéseiket a nagyobb partner ellenállása okán nehezen tudják megvalósítani. A helyzet ismerős lehet mindenkinek, aki emlékszik az SZDSZ 2006-2010 közötti történetére. Úgyhogy most mi, magyar liberálisok tudunk tanácsot adni a briteknek – hogy mit NE csináljanak, ha politikailag túl akarják élni koalíciós időszakukat.

Sir Graham Watson

Az ALDE Kongresszusa szinte mindenben rácáfol az európai liberálisokkal kapcsolatos hazai vélekedésekre. A liberalizmus nincs eltűnőben, sőt, nehézségei dacára az utóbbi évben enyhe sikereket ért el – ugyanakkor az európai liberálisokat nem foglalkoztatja különösebben Magyarország (bár Orbán Viktort tényleg nem szeretik). Ha valaki abban bízik, hogy majd „Európa” tesz valamit az Orbán-kormánnyal szemben, az éppen úgy téved, mint aki azt gondolja, hogy van valamiféle „liberális terv”, vagy összeesküvés Magyarországgal szemben. A magyar kormány és a ma széttagolt, különböző szervezetekben, pártokban, műhelyekben tevékenykedő magyar liberálisok jövője is Magyarországon dől majd el.

Civil tüntetések, rossz nemzetközi megítélés, vagy épp a vasárnapi boltbezárással kampányoló KDNP - és még sok más jelenség, amelyekkel nem idén ősszel találkoztunk először. 2010 őszét hasonlította össze napjainkkal legújabb blogbejegyzésében REINER Roland.

2014 őszén politikai eseményei – illetve azok tálalása – kísértetiesen emlékeztetnek a négy évvel ezelőtti őszre. A kétharmados Orbán-kormány első féléve erősen konfliktusos időszak volt: 2010 őszén az Alkotmánybíróság és a magánnyugdíj-pénztárak ügye először generált tüntetéseket – még ha ezek nagyságrendjük és társadalmi bázisukat tekintve jóval kisebbek voltak, mint a 2011-es Milla, vagy a jelenlegi internetadó-elleni tüntetések, a közérzet mégis a „valami megmozdult” üzenetét hordozta. Tény, hogy a 2010-es Helyzet van demonstrációk döntően a fővárosi egyetemistákat, főiskolásokat mozgatta meg, mégis az látszott, hogy a politikával eddig tevőlegesen kevésbé foglalkozó réteg aktivizálódott akkor. Az ellenzéki retorikának visszatérő eleme volt, hogy a kormány kétharmada mögött ennél szűkebb társadalmi támogatottság áll, ahogy az ország nemzetközi elszigetelődésének jeleit is egyre többen jelezték.

Mindeközben a parlamenti pártokról szóló hírek is mintha ismétlődnének: a Jobbik ózdi győzelme újra előhozta azt a narratívát, hogy a radikális jobboldali erő lehet a valódi váltópárt, különösen, ha ezt kiegészítjük a „baloldal önmagát keresi” állítással (mely baloldal megújítása szintén napirenden van). Az LMP továbbra is az egyenlő távolságtartásban látja a kiutat, míg a KDNP ismét a vasárnapi boltbezárással próbál külön politikai szereplőnek látszani (2010-ben decemberben be is nyújtották a törvénytervezetet). Ami a nagyobbik kormánypártot illeti, a Fidesz népszerűség-vesztése novemberre már látszott – és mind az Alkotmánybíróság jogkörének csorbítása, mind a magánnyugdíj-pénztárak  államosítása kapcsán az látszott, hogy ezekkel a döntésekkel a szavazótábor sem ért egyet maradéktalanul. A tüntetéseket eközben még mindig a pártpolitikával szembeni elutasítás jellemzi, ebből pedig könnyen a kormánypártok profitálhatnak. A pártpolitika szembeállítása a „civil politikával”, előbbi kizárása ugyanis szükségszerűen vezet oda, hogy az ellenzéki mozgalmak nem tudnak pártpolitikai alternatívává válni, sőt: a folyamat közben szétmorzsolódnak. Az intézményes politikához való ambivalens viszony is erős folytonosságot mutat a négy évvel ezelőtti eseményekkel.

Természetesen néhány fontos szempontból különbözik a helyzet, a legfontosabb talán, hogy az elmúlt négy év nem múlt el nyomtalanul, sőt, hatása összeadódik. Ma az ország rossz nemzetközi megítélése napi szinten jelentkezik, ráadásul a külföld erősebb jelzéseket ad. Az őszi megmozdulások ezúttal is korábban politikailag inaktív rétegek vonzanak be, ám ezt is nagyobb számban teszik. Az egyelőre viszont nem megjósolható, hogy ezek a különbségek valódi változást hoznak-e, vagy csak a társadalmi tiltakozás hulláma gyorsabban söpör végig az országon – a ciklus második felét pedig ismét a kormánypárti konszolidáció teszi-e ki.  

Bár nem egészen értem, miért tartja fontosnak a Heti Válasz, hogy időről-időre arról írjon cikkeket, hogy hogyan és miért kellene a homoszexualitást gyógyítani (hiszen az LMBT+ emberek nem betegek), de mivel sokadjára példálóznak szerintük sikeres amerikai példákkal, érdemes lehet pár tényt rögzíteni. - CEGLÉDI Zoltán blogbejegyzése.

1. A fenti képen a Heti Válasz cikkében is méltatott ex-gay szervezet vezetője, Christopher Doyle által tavaly szervezett ex-gay Pride tüntetés látható. Tízezreket vártak, alig 10 (tíz) ember jött el. Ennyit arról, hogy mennyire sikeres a szervezet Amerikában.

2. Maradva még a helyi sikereknél: több állam megtiltotta, hogy ezek a „gyógyítók” a nyilvánvalóan káros, támadó, agresszív homofób kampányukat az iskolákban terjesszék. New Jerseyben az ezt tiltó törvényt a republikánus kormányzó jegyezte, és a bíróság is jóváhagyta. Az indoklás szerint nem tehetik ki a gyerekeket ilyen ártó vagy hatástalan szakmai kezeléseknek. Hasonló tiltást fogadtak el California és Washington államban, és ugyanilyen törvényt készülnek hozni Florida, Massachusetts, Minnesota, Ohio és Pennsylvania esetében is.

3. A „terápia” még saját vezetőiknél sem működik, ezért igen gyorsan cserélődnek: 2010-ben például George Alan Rekers lépett vissza a NARTH egyik vezetői posztjáról, miután elismerte, hogy a rentboy.com nevű oldalról „bérelt” európai vakációjához egy húszéves, Lucien nevű prostituált fiút. A hírre többen is jelentkeztek, a legkorábbi, dokumentált meleg prostitúciós kalandja 1992-ből való.

4. Rekers egyik fő „tudományos” hivatkozása és egyben bizonyítéka a sikerre Kirk Murphy volt. A homoszexualitásával (illetve inkább: homofób szüleivel) küzdő fiút 5 (öt!) évesen vitték el Rekers „férfiasító” terápiájára. A fiú először 17 évesen kísérelt meg öngyilkosságot, mivel nem tudta elfogadni magát, végül 37 évesen sajnos sikerült is véget vetnie az életének.

5. A szervezetet Yvette Cantu Schneider korábbi szervező önként hagyta el, egy interjúban elárulva: nem tud egyetlen olyan „pácienst” sem említeni, aki már ne vonzódna az azonos neműekhez, és ne térne vissza egy meleg párkapcsolatba adott esetben.

6. John Paulk a szervezet úgymond szellemi elődjénél, az Exodusnál dolgozott. Három könyvet is írt a „melegtelenítő” terápiáról, egy „kigyógyult” ex-leszbikussal családot is alapított. Mikor 2000-ben lefotózták egy melegbárban, azt állította, hogy csak pisilni ment be. 2003-ban állt a nyilvánosság elé, elismerve, hogy végig hazudtak, és továbbra is meleg. Azóta is egy férfival él.

7. Michael Johnston, a Nemzeti Homoszexualitást Elhagyó Nap alapítója a kilencvenes évek végén iskolákban és templomokban turnézott, önnön „gyógyulását” reklámozva – elhallgatva azonban azt a tényt, hogy tudatában annak, hogy HIV+, védekezés nélkül közösült meleg férfiakkal.

8. 2007-ben a NARTH terapeutáját, Chris Austint 10 év börtönre ítélték (hét évre felfüggesztve) szexuális zaklatásért, ugyanis a homoszexualitásból páciensét „meztelen érintésterápiával” és orális úton akarta „kikezelni”.

Végül pedig arról, hogy kikkel kerülünk egy padra, ha a Heti Válasz által reklámozott „melegtelenítők” nálunk is teret kapnak. Az erőszakosan homofób, büntetlen melegveréseket előidéző, orosz szabályozás megszövegezéséhez Brian Brown, az amerikai Nemzeti Szervezet a Házasságért vezetője nyújtott segítséget. Az ugandai „Öld meg a melegeket” törvény mögött pedig Scott Lively „tiszteletes” áll, az amerikai Megmásíthatatlan Igazság Gyülekezet vezetője.

Röviden: a melegeket nem kell és nem is lehet „kikezelni”. Ez az egyetlen, amit a Heti Válasz által reklámozott terápia az Egyesült Államokban évtizedek (!) alatt bizonyítani tudott. Emellett képes volt világszerte családok milliónak fájdalmat okozni, emberi sorsokat tönkretenni, adott esetben konkrét gyilkosságokat kiprovokálni. Nem tudom, és nem is érdekel, miért tetszik ez a Heti Válasznak, de ideje lenne abbahagyni.

***

Aki esetleg a Heti Válaszban is említett NARTH-alapító „sikereire” és érveire kíváncsi, az alábbi videót érdemes megtekintenie (köszönet a mindig kiváló Stephen Frynak):

Egy nappal az internetadó ellenes tüntetés után még nem lehet tudni, valóban fordulópontot jelentenek-e a tegnapi történések a magyar politikában. Néhány gondolat azonban talán már megfogalmazható a tüntetés politikai következményeiről. TÓTH Csaba kollégánk öt ilyen állítást szedett össze.

Kapcsolódó hivatkozások:

• A Véleményvezér elemzése arról, mennyiben jelent újat a tüntetés

• Bede Márton a tüntetés újszerűségéről

• A Mandiner az internetadót kritizálja

• Bencsik András: "Szükségesnek látszik ezért egy új Békemenet megszervezése"

• "Üzenjük a Fidesznek, nem lesz internetadó"

fotó: index

 
1. A kormányoldal most valóban zavarba került az egymást erősítő kritikák hatására. A Fideszt nehéz zavarba hozni: a párt kommunikációjának professzionalizmusával kapcsolatos legendák ugyan túlzóak, ám az igaz, hogy a Fidesz legtöbbször képes gyorsan, jól és fegyelmezetten reagálni. Ehhez képest az utóbbi hetekben – a kitiltási botránytól kezdve a tegnapi tüntetésre adott válaszig – a kormánykommunikáció a zavar jeleit mutatja. A máskor mindig fegyelmezett párt – és környezete – tegnap három párhuzamos üzenettel is próbálkozott: volt egy „megértő” Fidesz-közlemény a vita fontosságáról – ám megjelent Bencsik András meglehetősen agresszív Békemenet-felhívása és Kovács Zoltán az USA ügyvivőjét támadó twitterfolyama is, míg harmadik elemként a tüntetés vandalizmusa szerepelt. Ilyen mértékű szétbeszélés korábban nem volt jellemző a Fideszre.
A kormányoldal mintha a kommunikáció egyik alapszabályát is elfelejtené: bár a kommunikációs panelek alkalmasak ügyek leegyszerűsítésére, felnagyítására, csúsztatásokra és torzításokra, a Fidesz most valami olyasmit próbál bebizonyítani, ami köszönő viszonyban sincs a valósággal: hogy a tüntetés logikusan vezetett vandalizmushoz, és hogy a szervezők mögött a baloldali pártok és külföldi érdekek állnak. Mindkét állítás abszurditása annyira nyilvánvaló, hogy bizonyításuk reménytelen vállalkozásnak tűnik: az internetadót a jobboldali sajtó egy része is támadja (őket is az MSZP mozgatja?), azt pedig, hogy a szervezők felelősek lennének a vandalizmusér éppen úgy nem sikerül majd demonstrálni, ahogyan 2006-ban az MSZP sem tudta az október 23-i Fidesz tüntetés szervezőit és résztvevőit összemosni az utcai randalírozókkal.

2. A 2006-os analógia korlátai. A 2006 őszi események a Gyurcsány-kormány számára a nagyon hosszú vég kezdetét jelentették; a hitelességet soha többé nem lehetett visszaszerezni, és az MSZP egy lefelé menő spirálba került. Mindez akkor sem volt azonnal mindenki számára nyilvánvaló: Gyurcsány személyes népszerűsége – az Ipsos adatai szerint – 2006 őszén még 37 ponton állt (ma mindössze 23), az MSZP pedig 36 százalékon (ma 15). Abban, hogy a 2006-os eseményekből az MSZP nem tudott felállni, döntő szerepe volt az ellenzék stratégiájának: Orbán folyamatosan nyomás alatt tartotta a kormányt, ultimátummal, kordonbontással, népszavazási kezdeményezéssel. 2006 után a Fidesz képes volt folyamatosan a „rendkívüli állapot” hangulatát fenntartani – ehhez kellett Orbán politikai érzéke és a Fidesz szervezete is (a kormány hibái mellett). Ma ilyen tudatos, a kormányt folyamatosan nyomás alatt tartó stratégiának a nyomai sem látszanak, és ez esélyt adhat a Fidesznek a konszolidációra.

3. Létezik valódi spontán civil ellenállás; nem igaz, hogy a magyar társadalom apatikus és mindent elfogadna. A netadó elleni tüntetés a lehető legközelebb került a valóban spontán, szervezeti háttér nélküli megmozduláshoz. Érdemes összevetni – ahogyan Bede Márton is tette – az október 23-i tüntetéssel, amelyet bár korábban elkezdtek szervezni, és több civil szervezet is részt vett benne, sokkal kevesebb embert mozgatott meg. Mindez főleg az ügynek szólt: az internetadó ötlete túllépte azt a szubkultúrát, amiben a legtöbb kormányellenes demonstráció maradni szokott. A netadó ebből a szempontból a vizitdíj analógiája: 2014-ből visszanézve kevesen mondanák a vizitdíj bevezetési szándékát a Gyurcsány-kormány legnagyobb „bűnének”, ám az ellene szervezett tiltakozás nélkül a Fidesznek nem lett volna kétharmada; olyan egyértelmű és megfogható pontot jelentett, aminek hatására azok is kiábrándultak a kormányból, akik az őszödi beszédtől kevésbé háborodtak fel.

4. A legjobban működő támadási felületek: korrupció és „megszorítás”. Ha valaki figyelte a demonstráció transzparenseit és hallotta a tömegben megjelenő spontán hangokat, világossá válhatott, hol lehet legkönnyebben támadni a kormányt. A korrupciós ügyek és a netadó – tágabban: tisztességes adófizetők pénzének elvétele a korruptnak látszó hatalom számára – sokkal nagyobb hatást váltanak ki, mint a demokráciával és alkotmányossággal kapcsolatos kérdések. Az ellenzéki pártoknak mindebből érdemes tanulniuk.

5. A legnagyobb kihívás: politikai alternatíva teremtése. A Fidesz előbb-utóbb túljut a mostani válságon: ha alacsonyabb támogatottság és sérült imázs mellett is, de kétharmados többsége birtokában nem kell félnie rövid távú bukástól. Azok számára, akik kritikusak a Fidesz-kormánnyal szemben – legyenek bár civil szervezetek, pártok vagy elégedetlen állampolgárok – a közeljövő legfontosabb kihívása, hogy hogyan lehet életképes politikai alternatívát megfogalmazni a kormánnyal szemben a következő választások idejére. Egy pártot ugyanis csak más politikai szervezetek tudnak legyőzni – akkor is, ha nem pártnak, hanem mozgalomnak hívják magukat. Mindez pedig azért különösen nehéz, mert az utóbbi években a kormány kritikája gyakran összemosódott a politika egészének kritikájával. Ha ez a következő években is így marad, ha nem a konkrét politikai döntéseket meghozó kormány, hanem általában „a politika” marad az ellenség, az csak stabilizálja a Fidesz hatalmát.

A főpolgármesteri posztot a regnáló Tarlós István 49 százalékos szavazati aránnyal nyerte, míg az Együtt, a DK és a budapesti MSZP által is támogatott Bokros Lajos 36 százalékot ért el.  Miközben a főpolgármester-választáson a Fidesz jelöltje egyértelmű győzelmet szerzett, a baloldali pártok öt kerületben is polgármestert tudtak adni: ezért megvizsgáltuk, hogy kerületi szinten hogyan alakult a Tarlós-Bokros párharc.

Bár a baloldali helyi jelölt öt kerületben is győzni tudott, ugyanez Bokrosnak csak egy helyen, a XIII. kerületben sikerült, igaz, itt szinte megfordult a teljes Budapesten elért arány és Tarlós István 12 százalékponttal Bokros mögött végzett.

1. táblázat: A 2014-es főpolgármester-választás eredménye kerületenként

A többi, egyébként MSZP-s, Együtt-PM-es vagy DK-s győzelmet hozó kerületekben ugyanakkor Bokros csak mérsékelni tudta hátrányát: a XIV. kerületben négy, a XIX. kerületben 6 ponttal kapott ki. Jól látszik továbbá, hogy nem automatikus az együttmozgás a kerületi polgármester jó eredménye és az ellenzéki főpolgármester-jelöltje között – vannak kerületek ahol Bokroshoz képest kimagaslóan jól szerepelt a polgármester-jelölt, máshol viszont jelentősen elmaradt az eredménye.
A különbségek jól jelzik, hogy a III. és IV. kerületben nem csak a baloldali kerületi polgármester-jelöltek szerepeltek rosszul, hanem Bokros Lajos sem tudta úgy megközelíteni Tarlóst, mint az korábban – az országgyűlési vagy EP-választások alapján – várható lett volna. A „stabil” jobboldali kerületek azonban ezúttal is a várakozásoknak megfelelően szerepeltek: az I. és XII. kerületben lett Tarlós előnye a legnagyobb.

2. táblázat: A 2014-es főpolgármester és polgármester-választás eredménye kerületenként; baloldali polgármesterként az MSZP, DK, Együtt-PM által indított jelölteket számítottuk. A felső 16 kerületben a koordináltan indult jelölt eredményét, az alsó 7 kerületben a külön-külön induló három jelölt összesített eredménye szerepel

Ha az ellenzéki polgármester-jelöltek és Bokros Lajos főpolgármester-jelölt eredményét összevetjük, úgy az látszik, hogy a három eleve szocialista vezetésű polgármester szerepelt (arányaiban) sokkal jobban, mint Bokros: Gajda Péter a XIX. kerületben mintegy hatvan százalékkal, Tóth József és Szabados Ákos pedig negyven százalékkal ért el jobb eredményt, mint Bokros. Alighanem a jelölt beágyazottságának hatása – hiszen volt polgármesterek indultak –, hogy a XV. a IX. és a XI. kerületi polgármester-jelöltek is jobban szerepeltek, mint a hivatalos főpolgármester jelöltté csak két héttel a választás előtt váló Bokros.
A koordinált jelöltek közül a XVII. kerületi Gy. Németh Erzsébet és a III. kerületi Béres András eredménye maradt el leginkább Bokrosétól: Gy. Német 20 százalékos szereplése alig kétharmada Bokros 30 százalékának. Ez a táblázat is igazolja, amit az összesített adatok is mutatattak: a DK polgármester-jelöltjei nem szerepeltek jól az önkormányzati választáson. A koordinált kerületekben leginkább a DK-s jelöltek eredménye maradt el Bokrosétól, a négy olyan kerületben, ahol ez a „lemaradás” 10 százaléknál nagyobb, háromban a DK indított jelöltet.
Jól látszik még, hogy a különindulás mellett döntő hét kerületben szinte mindenhol gyengébb szereplést értek el a polgármester-jelöltek (igaz, az különbség jellemzően 10 százalékon belüli). A három párt által indított jelöltek összeadott eredménye tehát csak kismértékben marad el Bokros eredményétől – kivéve a II. kerületet, ahol Horváth Csaba kimagasló eredménye miatt a különindulás ellenére több szavazatot kaptak, mint Bokros Lajos.
A 23 kerületet összesítve a kerületi polgármesterek valamivel több szavazatot kaptak, mint Bokros Lajos: mintegy 225 ezer vokssal szemben a főpolgármester-jelöltre 213 ezer szavazat érkezett – mintegy öt százalékos különbségről van szó csupán. Érdemes látni továbbá, hogy Bokros eredménye kerületenként sokkal kevésbé ingadozik, mint a polgármesterekre leadott voksoké. Személye tehát összességében vélhetően nem ártott a kerületi indulóknak, ugyanakkor a meglévő balliberális táboron túl sem tudott megszólítani szavazókat.